A regény (A naptalan ucca), amelyből az alább következő önálló részletet vettük, egyik legjellemzőbb terméke az új japán irodalomnak. A regény annak a nagy sztrájknak a művészi története, amit Tokió legnagyobb nyomdavállalatának munkásai 1926-ban folytattak. A regény szerzője, mint nyomdász, aktiv szereplője volt a sztrájknak.

Takagit és Nakait a sztrájkvezetőség és Odát a radikális szakszervezetek részéről a rendőrfőnökségre kérték. Az első emeleten levő vendégszobába vezették őket. Az épületet, amihez csak keserű emlékek fűződtek, elbámulva ismerték meg egy egészen új oldalról: zöld alapon sárga virágmintával díszített puha szőnyegek csiklandozták elszaggatott cipőik talpait.

— A politikai rendőrség főnöke tüstént megjelenik, — mondta a hivatalnok, aki bevezette őket. Takagi emlékezett, hogy ennek a rendőrnek az arcát már látta valahol, talán ez szedte le egyszer a rendőrségi autóról és szállitotta egy más, kevésbé kellemes zugába ennek az épületnek. Egy szolga teát szolgált föl.

— Ez az ugynevezett magasabb politika, — mosolygott Oda és leült egy székre.

—   Nagyszerű, — mondta mosolygó arccal, ami a munkásokat még bizalmatlanabbá tette, a politikai rendőrség feje, aki a munkásosztály vezetőjével belépett. — Kérem foglaljanak helyet. De itt meglehetősen hideg van, nem ülünk inkább a kályhához? — mosolygott ismét a főnök Takagi és Nakai felé, akik még mindig álltak. Elléptek az, asztaltól, Oda a középen ült, a főnök szép, tekintélyes szakállával s a munkásosztály vezetője ravasz szemekkel és hegyes orral, előttük. A munkások fontolgatták, hogy a két férfi milyen érvekkel válaszol azokra a határozatokra, amiket a szakszervezeti irodában Watamasával és Hagimurával közösen állapítottak meg.

—   Szándékukban áll valamely módon a társasággal megegyezni? — kezdte a munkáshivatal vezetője. A nem hivatalos megbeszélés pontosan úgy kezdődött, ahogy a munkások elképzelték.

—   Természetes, hogy igen, ha a társaság őszinte szándékot mutat, — válaszolta Oda nyíltan.

—   Félreértések elkerülése végett szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ez a megbeszélés teljesen kivül áll hivatalos funkciómon s én csak mint egyszerű magánember vagyok jelen.

Jóllehet a szobában a kályha vörösen izzott, a jelenlevők között az atmoszféra hideg volt.

—   Ó, Oda ur, Ön tényleg jelentékeny ember lett, — haha. — A főnök, aki eddig hallgatott, ezeket a szavakat a legkevésbé sem természetes mosollyal kisérte. Az atmoszférát akarta csupán valamivel kedvezőbbé tenni.

—   Hogyan, hisz ön is egész kiváló karriert csinált, — nevetett Oda önkénytelenül nagy szájával. Micsoda komikus találkozás! Épp ezzel az emberrel kapcsolatban voltak Odának meglehetősen rossz emlékei: akkoriban még rendőrhadnagy volt Osakában. Azután gyakran hallottak egymásról a front különböző oldalain, de így szemtől-szemben ezalatt a nyolc év alatt nem találkoztak.

—   Akkoriban meglehetősen megkínzott engem. A főnök megpróbált engesztelően mosolyogni.

Oda ennél a beszélgetésnél is tanujelét adta nagy szivének, aminek az Osakabeli munkások közti rendkívül népszerűségét és vezetőképességének akadálytalan érvényesítését köszönhette.

—  Most is alaposan bemártott bennünket Oda ur, — s egy szuró tekintet érte Oda nyugodtan mosolygó arcát. Ezen az arcon azonban, amely ragyogott az utolsó idők harcaitól, nem volt tapasztalható semmi hatás. Az alatt az idő alatt, amely alatt a főnök karriert csinált, Oda is „jelentékeny ember” lett.

—   Ne tréfáljon kérem, minket kényszeritenek arra, hogy védekezzünk, ha már kihívtak bennünket erre a harcra.

Ez volt az igazság. A nyil, amit a rendőrfőnök kilőtt, követ ért és hatás nélkül pattant vissza.

—   Igen... De az a Oji-féle papirgyári história pár nappal ezelőtt... Ez nem az önök narancsára történt?

Ssst... Ennek a nyílnak Oda legérzékenyebb pontjára kellett volna hullani. A munkásosztály vezetőiének apró szemei megkiséreltek Oda pofacsontjainak durva vonalai mögött, melyek oly jellemzőek a nyugat japáni férfiakra, valamit felfedezni.

—   Hahaha, nem rossz. Önök tehát mindent ránk akarnak hárítani? — válaszolta Oda megelégedetten, a rendőrfőnök azonban most hideg maradt és összehúzott ajkakkal hűvösen vigyorgott. A jeges levegő ismét érezhető volt a szobában.

—  Nos, — s a vendéglátó minden átmenet nélkül megváltoztatta a témát, — ha szándékukban áll megegyezni, mit szólnának ahhoz, ha mi készek volnánk a közvetítésre...?

A munkások egymásra néztek; ez tehát a lényeg, amiért hivatták őket.

—  Rajtunk kivül megjelenik még egy ur, a belügyminisztérium titkára, Matsukawa, természetesen szintén privátim. — S a munkás osztály vezetője még hozzátette: — higyjék el, hogy részünkről mindez csupán abból a nagy együttérzésből kifolyólag történik, amit önökkel szemben érzünk.

Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés. A három munkás gondolkodott, arcuk azonban hideg maradt. A szándék nyilvánvaló volt. Látható volt, hogy ezek az emberek a kormány zsinórjaira mozognak, jóllehet mindent megtesznek arra, hogy magánszemélyekként lépjenek föl.

—  Beleegyezését adta már a társaság ehhez a javaslathoz? — kérdezte Takagi.

—  Hm... hivatalosan még nem, de én már tudom a döntést. — A politikai rendőrség főnöke felfujta magát és pöffesztette a kövér hasát, a három munkás azonban mozdulatlan arccal ült.

—  Ugy gondolom, hogy az önök számára is nagyon kivánatos, hogy ez a sztrájk a lehető leghamarabb megszűnjék s az állam rendjének és nyugalmának szempontjából kifolyólag mi is... kívánjuk... Az önök ellenfele... — A főnök az utolsó szavakat elhúzta, mert még hozzáakarta tenni,... hatalmas kapitalisták.

A három munkás fején keresztül az járt, hogy ennek a beszélgetésnek a szavai mögött milyen világosan látható az egész pompás társadalmi rend.

Egy kis idő múlva Oda szólalt meg:

—    Ha ebben a tekintetben bizhatunk önökben, akkor véleményem szerint a következő feltételeket kell teljesíteni: visszafogadása minden elbocsájtottnak, a sztrájkköltségek megtérítése. — Miközben ezeket mondta végtelen gyász töltötte el, hogy a nagy sztrájk, amely annyi áldozatot követelt, ily feltétlen behódolással kell, hogy végződjék.

—    Ó, kérem ne ugrassanak bolhát a fülükbe, ne követeljenek túl sokat... Azokon az embereken, akiket már elbocsájtottak, ezeken már nincs mit segíteni.

A három munkást mintha főbe kólintották volna. A rendőrfőnöknek ezek a szavai a saját koponyájából jöttek? A hideg borzongás mint valami borotvapenge futott végig a hátukon:

—   Ha minden sztrájkolót elbocsájtanak, akkor harcolunk az el éhezésig.

Mind a hárman úgy érezték, hogy nadrágszijjaikat még szükebbre kell húzni s a többieknek is velük együtt. A szavak itt már nem használnak. Nem érdemes ezt a helyzetet tovább titkolni.

—   Ó, kérem, nem történik ez olyan egyszerűen, ugy-e bár. Minden esetre... — kezdte ismét a munkahivatal vezetője, mégegyszer kísérletet téve a három munkás megnyugtatására — mi egy kis ügyességgel még eltolhatjuk a dolgot.

A három munkás kimeresztette a szemét, hallgatagon felálltak s egy kis idő mulva megszólaltak:

—   No, majd megfontoljuk.

Ez, sokkal élesebb visszautasítás volt, mint a sima nem. A rendőrfőnök hátra tolta a székét s most nyíltan mutatta ellenséges magatartását:

—   Ugy... megfontolják... Hm... Ez is szép!

Ezek voltak az utolsó szavak; a három munkás minden köszönés nélkül távozott.

Amikor a laptudósítók szobája előtt elhaladtak, az ujságírók úgy ugrottak elő, mint a mókusok:

—   Mi történt? Befejeződik a sztrájk a rendőrfőnök közvetítésére? Oda rosszkedvűen rázta a fejét. Kint éles szél fütyült és hajtotta a hármat a villamosmegálló felé.

*

A Senkawa csatorna vize befagyott.

Fekete jég fagyott táblákba és darabokba egymásra. A tavaszi esőzésekig, amely szakadatlanul két nap, két éjszaka tart s a napnélküli ucca minden konyháját, klozettjét és padlóját elárasztja, nem olvad föl a jég.

„A napnélküli ucca” a hidegtől és az éhségtől teljesen megmerevedett. Az óriási gyár, mely vörös tégláival olyan, mint valami fegyház, sulyos, nagy vaskapujával még mindig zárva. A magánspiclik és üzemi huligánok által kisért sztrájktörők óvatosan és félénken, mint az egerek, még mindig a kis vészkijáratokon és a kerítés résein keresztül mennek a gyárba. A sztrájktörőket, mint az árut szállítják teherautókon a gyár elé. Nagyrészük szalmán a gyárban alszik.

A kinti nyugtalan hangulat legkisebb mozgása, amelyre a vastag téglafalakon keresztül lestek, nyugtalanította a sztrájktörőket.

Ha a társaságot ebben a sztrájkban legyőzik, ez a halált jelenti számukra. Az álló rotációs-gépek közt suttogtak egymással.

—   A társaság minden feltétel nélkül engedni akar, — mondta egy sztrájktörő ijedt szemekkel.

—   Azt hallottam, hogy a belügyminisztérium a rendőrfőnökség révén közvetít.

Először hárman állottak, azután még öten csatlakoztak hozzájuk. Szivükben mélyen vert a szemrehányás kollégáik elárulásáért, akiknek élet-halálra fölesküdték a velük való küzdelmet s ez az önvád, mint félelem kúszott a rossz fogaktól elcsufitott arcukra.

A poros, különben elvtársaiktól kiszolgált gépek úgy hatottak most rájuk, mint valami bősz, dühödt szörnyetegek.

A reggeli lapokban az a hir állt, hogy a sztrájk vezetőit a rendőrfőnök a helyzet megbeszélése végett magához kérte s ezek magasratartott fővel hagyták el a rendőrséget. A bizonytalanság feltartotta munkájukban. A rossz lelkiismeret nem hagyta nyugton őket. Nem tudtak megmaradni a helyükön.

Azi emberek nem biztak már mestereikben s csillapítása kísérleteiknek most már nem hittek.

Az egyik rotációs gép zümmögése megszűnt. A betűszedők félredobták vinklieiket és otthagyták a szedőszekrényeket; a sarokba verődtek össze s nyugtalanul lobogó szemekkel néztek körül.

Éjjel kiszökött egy munkás a gyárból, azután kettő, három...

A szalmán félősen bújtak össze a munkásnők és sírtak. Az üres, fűtetlen gyárteremben a hírek fenyegető vihara rendesett.

—   Hallottad?... tegnap a gyárőrség megölte Sato urat.

— Matsumoto mestert, a negyedik teremből a csatornába dobták. Most a gyári kórházban fekszik.

A rotációs gépek üresen futottak. A Thompson-féle öntőgép munkás-lányai süketek voltak a hirektől.

—   Hallottad, a sztrájkolók már holnap felveszik a munkát!?

A hirek az első teremből a másodikba, a rotációs nyomda harmadik osztályáról a véső terembe, a Mile osztályból a Flach-nyomdába, a szedőtermekből a galvanozó osztályba, a fényképező terembe, a javitó műhelyekbe, az öntődékbe, ide-oda futottak az elektromos áram gyorsaságával s egyre dagadtak.

Minden hirt egy spontán egymásrataláló csoport beszélt meg. Hárman, öten, tizen surrantak ki a termekből, végül körülbelül háromszázan összegyűltek a rotációs gépteremben.

—   Mi lesz velünk? Halljátok, mi...

—   Mit akarnak velünk?

Veszekedtek, kiabáltak, kerengtek. A munkásnők és ifjúmunkások egy része már sírt. A mesterek és előmunkások elbújtak, hogy a fenyegető veszély elől kitérjenek.

—   Elő a felelősekkel! Aki elárult bennünket, azt hozzátok ide! Hangulatuk úgy kergette őket egyik hirről a másikra, mint a börzén.

—   Most már a végnél tartunk! Menjünk az irodába. A legbeijedtebbek egyike felrobbantotta a bombát:

—   Igen, ez a helyes. Elő, a gyárigazgatóval!

Mint a rongyok, amiket a vihar maga előtt kavar, rontottak az iroda épületbe.

—   Hogyan? Az igazgató nincs itt?

—   Akkor küldjetek egy másikat, aki megtudja magyarázni, hogy hogy áll a helyzet.

Az iroda ajtaján betódultak. A rendezetlen irodában, amely olyan volt, mint valami bukott képviselő választási irodája, lármáztak, tolongtak, kiabáltak össze-vissza.

—   Csend kérem. Cseeend! — lépett az ujonnan beállított karcsu igazgató a felizgatott emberek elé.

—   Uraim, nyugodjanak meg, nem igaz abból semmi, hogy a sztrájkolók ismét a gyárba jönnek, csak tárgyalunk, a hír azonban hazug.

A sztrájktörők azonban már csak a saját félelmükre s annak az ezer kollégának a sötét arcára gondoltak, akik holnap nagy menetben bevonulnak a gyárba...

—   Gondoskodjék afelől, hogy nekünk semmi bajunk se történjen ...!

—   Esküdjön meg, hogy mindegyikünk ezer yent kap, ha elbocsájtanak bennünket.

Az igazgató megnyugtató hangját már nem is hallották.

—   Adjon mindegyikünk védelmére egy rendőrt.

Nagyon komoly volt a helyzet. Halálosan komoly. Ugy vették körül az igazgatót, mint az éhes bögölyök a kutyát.

—   Arra kényszeritettek bennünket, hogy árulást kövessünk el. Ha
most védelem nélkül hagynak, megöljük magukat.

Az igazgató bizonytalan volt. A hír ugyanis nem volt csalás. A belügyminisztérium tényleg beavatkozott s jóllehet Okawa, a társaság feje még nyakasan védekezett, nem lehetett tudni, mikor változtatja meg az elhatározását. Az igazgató számára Okawa abszolut uralkodó és korlátlan kényur volt, ebben a pillanatban azonban ezek a rongyosok is. A kettő közt állt beékelve.

—   Jó, jó, majd meglátjuk, hogy a legcélszerübben hogy´ lehet arangeálni... — válaszolta és azon fáradozott, hogy bölcsnek és nyugodtnak lássék.

—   Célszerűen... arangeálni... ezzel nem történt semmi. Adjon írásbeli nyilatkozatot.

Leszaggatták a kabátját s nem hagyták békiben. Az igazgató szemei forogtak.

—   De, uraim, ennek nincs semmi értelme... Ha valami irást adok... Mit akarnak?... Hisz engem is elbocsájtanak...

Ez történne vele akkor is, ha Okawa megváltoztatja a határozatát és akkor is, ha a sztrájkolók fele tér vissza a gyárba

—   Igaz, hogy igazgató vagyok, de az én jogaim és részvényeim csak papiron vannak. A társaság majd minden részvénye Okawa uré. Én szintén csak egy alkalmazott vagyok.

Tekintélyét és méltóságát már nem tudta fentartani.

—   Ne hazudjon!

A sztrájktörők, akik az elvtársaikat árulták el, nem akartak hinni neki.

—   De igen, ez így van, ez a tiszta igazság.

Az eloszthatatlan gyász és kétségbeesés: feneketlen szakadéka nyilt meg a lábaik alatt.

—   Akkor... mi történjen velünk?

—   Kihez forduljunk?

Gyorsan akarták még az előbb megragadni ezt a végső menedéket, az igazgatót. Hiába. A csalóka reménynek már nem az a képe, mint az előbb. Megragadták az egyik üzemi huligánt, úgy, ahogy a vizbefuló a szalmaszálat.

—   Uram, mit tegyünk?

A kecskeszakálú férfi, botját egyik kezéből zavartan a másikba téve, mondta az üres levegőbe:

—   Hogy tudhatom én azt?

Ugyanolyan napszámos volt, mint ők. Mindennap másvalahol volt alkalmazásban.