Szülelés

Csöndesen pihentem a sziklán, amidőn egyszerre halk zúgásra neszeltem fel. A különös hang az integrállények irányából jött és folyton erősödött, hullámzott, áradt, zuhogott, hogy lassan újra csöndes morajjá olvadjon szét. Egyidejüleg enyhe sugárzást láttam, az integrállények gyűrüje belsejében, ami különös, folyton változó szinü, misztikus félhomályba burkolta őket. Mintha a sziklafalak világitanának, az integrállények pedig a megtermékenyülés áhítatával szívnák magukba az őket éltető energiát.

A fény és zaj lecsökkent... valami furcsa kis bizsergést éreztem, mint legelső ébredésemkor... aztán ez is elmult.

Egyszerre menydörgésszerü csattanás... ijedten néztem az integrállényeimet, nem történt-e valami bajuk — már féltem őket... mikor vakitó villámfény csap fel, de nem szünik meg, hanem fokozódik a fénye — látom, hogy az integrállényektől jön a sugárzás, ők bocsátják be gyürüjök központjába, amely mint valami fokus, magába szívja az energiát... de nini, a fény központjában valami tömeg áll és nyeli a sugarakat... amikor a vakító szikrázás kissé enyhül és én meglátok a kör közepén, még mindig ragyogón, egy új integrállényt.

Most láttam:

Ez a születés!

Leborultam a misztérium, előtt.

Itt az összesség teremt. Összegyűlnek mind az integrállények, hogy mikor, azt igazán nem tudom ... körbe állnak, megteremtik egymással és a mindenséggel a legbelsőbb, legigazabb kapcsolatot ... aztán először is kivonják a környezetből, a sziklákból mindazt az energiát, amit csak felfogni képesek. Ez egyuttal a táplálkozásuk is. Akkor erejük és tökéletességük teljében csodálatos, hatalmas teremtő erőben egyesülnek. Kisugároznak energiát, ami ismeretlen módon felemeli az ősanyagot, saját képükre gyurja azt és ők még ezt a formát megtöltik lélekkel... energiával. Annyit adnak neki, amennyit csak felfogni képes. A közösség minden tagja egyformán áldoz — és ekkor villámlás, menydörgés közepette megszületik az új egyén.

Kipróbálják; olyan mint ők. Megnyugodnak. Most már elszélednek a libegő árnyak, közöttük az új is. Elvész a többi közt. Nem fiatal és nem öreg. Nem más. Olyan, mint a többi.

Az én integrállényem is visszajön hozzám. Világosságot ad. Akkor azt mondja: igen.

Indulhatunk.

Halál

     Nemsokára ujabb szenzáció történt.

Kóborlásaink közepette egyszerre hatalmas dörgés állított meg bennünket. Bennünket, mondottam, mert a társam is megtorpant... nem messze tőlünk egy hatalmas sziklaképződmény lezuhant és az okozta a zajt. Akkor vettem csak észre, hogy én is megsebesültem, egy lepattanó szilánk könnyü karcolást ejtett a kezemen. Láttam, hogy a dolog nem jelentős és így inkább az érdekelt, hogy mi történt azzal a két integrállénnyel, akik történetesen a leváló sziklatömb alatt álltak... mi lesz velük? Azonnal megkaptam erre is a választ. Pár pillanat alatt rengeteg integrállény verődött össze. Körülállták a sziklát... ezt mind látszólag előzetes tanácskozás nélkül, mint megszokott dolgot. Most engem sem távolítottak el a közelükből, vagy mert kevésbbé zavarhattam a harmoniájukat, vagy azért, mert biztak benne, hogy lesz eszem, magamtól is tisztes távolban maradok és nem szólok belé a szertartásukba.

Ugy is lett. Kissé oldalt, a sziklához lapulva figyeltem, hogy mi történik.

Először is hatalmas, közös energiakisugárzással, anélkül, hogy helyükből elmozdultak és hozzáértek volna valamihez — a helyéből elmozdították a sziklát, majd a fal mellé hengerítették. Előtünt a két integrállény mozdulatlan — majd azt mondtam: teteme — és most ezeket vizsgálgatták. Az egyiknek csak egy pár csápja tört le és egy csöppet horpadt lett az oldala... míg a másik bizony szánalmasan szétlapított állapotban volt. Először is ez utóbbit szedték elő. Kicsit messzebb lendítették és körbe álltak körülötte.

É most nagyon furcsa dolog történt.

Hogy is mondjam csak? Ezt az integrállényt megették az ép társai, a közösség. Akárcsak egy kannibál-lakomán. Ők hozzá nem nyultak ugyan, de nyilvánvalóan menthetetlennek itélve társukat, szépen kiszívták az energiáját, a fényét, az elektromosságát, a tudatát, az eszét, a lelkét... vagy a hullámait... mit tudom én... mindenesetre azt, ami ennek sajátos lényét képezte. Láttam, hogy az integráltest lassan szétomlik, szétesik, mig végre épen olyan tehetetlen tömeggé válik, mint azok a többi sajátos, egyforma alaku sziklatömbök a falak mentén... vajjon azoknak is ilyen volna az eredetük?!

A hideg mégis kicsit végig futott a hátamon. Hát itt a halál, az elmulás. Mindenesetre még ez is használ a közösségnek.

Nem volt sok időm a borzongásra és elmélkedésre. Elővették a másik megsebesült integrállényt. Persze, ugyanaz lesz az eljárás, jósoltam előre.

Csakhogy nagyon helytelenül. Ezt is körülállták ugyan, de besugározták, körülölelték energiával, helyrehozták, úgy hogy hamarosan épen és ragyogóan állt a kör közepén és elfoglalhatta helyét a többiek között.

Jól esett. Ahol még van segítség, ott az integrállény épit és nem rombol. Viszont azonban a végső esetben nem szentimentális.

* * *

Most vissszajött hozzám a társam. Indulnánk, de ő megáll — és odahívja a többit is mind mellém. No mi az, mit akartok?

A kezem fején enyhe sajgás. Rápillantok: szivárog a vér.

A vér!

Mért bámulnak ezek itt úgy körülöttem?

No igen; bennünk, emberekben ez folydogál. Ez éltet, ez részegít, ez öl. Ez vadít, ez csábit, ez gyógyit.

A vér.

De engem ne próbáljatok gyógyítani; úgy se sikerülne. Meghalni pedig még a ti kedvetekért sem akarok.

Tépést csináltam egy ingdarabból és elkötöttem a kis sebet. Csöppet színeződött a kötés és a vérzés elállt. Néhány petty mellettem a sziklán hirdette csak, hogy itt járt egy vérző, nyugtalan, érző, nyomorult, gondolkodó, tehetetlen ember. Egy ember csupán.Hanem az integrállények körülöttem még mindig tanácskoznak. Ugyan! Érdemes is egy kis karcolásért. Vagy hogy más tervük volna velem?!

Egyszerre felkapott a hullámszél. Egyébre nem emlékszem. Elkábultam.

Társak

Mikor felnyitottam a szemem, valami vakító, diadalmasan sugárzó fényforrást pillantottam meg. Soha olyan erős fényt, szivárványosat, kábitót. A szivem megdobbant. Zavartan kaptam félre a fejemet és észrevettem, hogy az integrállények mind várakozón állnak körül. Ez meg épen gondolkodóba ejtett. Most jobban hozzászokik a szemem a világossághoz, egyenesen szembenézek azzal a ragyogó csodával, látom, hogy valami barlang mélyéből árad szét vagy nem is barlang, egy egész sziklafal toronylik fel előttem, ez az integrál lények országának a tulsó határa... villan át az agyamon és mér hősiesen közelebb megyek a mélyedéshez, már látok is valamit, már...

De nem!

Megbüvölten ver gyökeret a lábam. Reszkető ujakkal szoritom a halántékomat, hiszen ez az őrület víziója! En nem, nem akarok, én nem is vagyok itt, nem látok semmit, csak álmodom a sziklaágyamon, a csöndes folyó partján vagy rég elhagyott szobám puha, békés párnáin, persze, persze, nem igaz semmi, az integrállények sem léteznek, csak az agyamból kipattanó gondolatszilánkok testesedtek anyaggá lázas képzeletemben. Beteg vagyok, beteg, nyögök fel fájdalmasan.

Mikor ujra fel mertem pillantani, akkor ébredtem rá a valóságra, hogy én mégis itt állok a várakozó, kíváncsi lények tömegének középpontjában, mellettem hüségesen a társam, aki most előre lebben és szelíden biztat, hogy igen.

Oh én bolond, hát itt valami látványosság vár rém, ahol esetleg a tanácsomat várják és a közremüködésemre számítanak. De persze, nem szabad, hogy lelkemből kipattanó alakokat vetítsek bele ebbe a bűvös fénykörbe, mert akkor abba könnyen beleszédülhetek. Elszántan lépek én is közelebb. A fény is szelídül vagy csak én szoktam meg jobban; mikor egyszerre...

Mikor egyszerre olyat ordítottam, mint akinek meztelen idegeit valami irtózatos villanyütés éri. Mint a tüzes máglyára hurcolt áldozat, mint az állat, amely hosszu tévelygés után megpillantja a csordát, mint a részeg, mint az őrült, mint az üdvözült...

Mert most már nem volt káprázat, amit az előbb látni véltem. Tisztán, kivehetőn rajzolódott le elém a fénykúp magjában két babonásan szép, összefonódó, meztelen ifju emberi test.

Emberek!

— Emberek, társak, olyanok, mint én, védtelenek, mint én, gyötrődők, mint én, rosszak, mint én... emberek, társak a számkivetettségben, az új világban.

Nem tudom én eldadogni azt, hogy mit éreztem akkor.

Emberek.

Két szememből kicsordult a köny. És kacagtam és kacagtam.

Akkor aztán elboritott a sok kérdés.

Emberek; de élők-e vagy holtak?!

És hogy kerültek ide a pokolba; vagy oda a fénykup sugárzómagjába; világító istenségek gyanánt. Óh, hogy milyen szépek is voltak. Fiatal testük, izmos, mint a párducé... arcuk boldog mosolyba merevült, ahogy átölelve pihennek egymás karjaiban. Egy nő és egy férfi. Ezeknek nem lehet kemény a sziklaágy. — Csöppet keserüre torzult a szám.

Most a fény erőssége mindjobban csökkent. Enyhe színekben szivárványosult a mélyedés és a két ifju ember sem tünt fel többé olyan földöntúli lénynek.

Vajjon mióta pihenhetnek itt?!

Az az egy bizonyos, hogy nem éltek idelent emberi módra, legalább is, amióta én itt tartózkodom. Az én értelmes társam összehozott volna velük régen már akkor.

De valami ösztön azt sugta nekem, hogy mégsem halottak. Olyan üdék, olyan ragyogók, olyan ébredésre várók.

A testükön egy-két könnyü seb. A vér még meg sem aludt rajta.

A vér!

Ezért vezettek engem ide az integrállények. Ez adta meg nekik a kulcsát lényünk közösségének, ez juttatta a találkozást eszükbe, ettől várnak valamit, úgy érzem.

Már nem világított más, csak a társam világossága.

Most egészen közel léptem hozzájuk.

Szentségtörés! De ráborultam a lány üde keblére és reszketve lestem a szive dobbanását.

Semmi.

A vér is megfagyott ereimben.

Halott.

Óh, hát miért ráztatok igy meg ti szörnyetegek, ti! Miért cipeltetek ide, miért keltettétek fel bennem a reményt, ha úgyis minden elveszett. Miért gyötörtök még jobban, miért nem hagytatok elpusztulni nyugodtan engem is.

— De vajjon hagyták-e tényleg elpusztulni őket is? A testük olyan csodásan ruganyos még és ez a fényesség. Persze ... persze, ezek ide lejutottak ájult kábulatban — vagy holtan és az integrállények lényük titkát nem ismerve, egyebet nem tehettek, minthogy speciális energia sugárzással konzerválták őket, megőrizték belölük azt, amit megismertek; a testet.

És most idehoztak engem hozzájuk. Hogy adjam vissza nekik az életet.

Most aztán elkezdtem azt, amit régen meg kellett volna tennem; beszélgetni kezdtem a társammal, kikérdeztem.

Nehezen ment. De mégis. Annyit csakugyan megtudtam, a sejtésem helyes volt.

Valamikor... hogy mikor, az úgy se derülhet ki, lesodorta ide a viz ezt az emberpárt. Talán öngyilkosok akartak lenni vagy csak beleszédültek a csöndes folyó vizébe?! Ki tudja...

Ők azután idehozták őket. Megőrizték. De a lelkükhöz nem nyultak soha. Hát, ha van hatalma az akaratnak, felébresztem akkor ezeket én. Én a társuk, a testvérük, az ember.

Sokáig néztem mozdulatlanul. Az ajkam széle megrándult. Aztán hozzáfogtam.

Élesztettem őket a testemmel, véremmel, szivem egész melegével. Mesterséges légzést alkalmaztam, dörzsöltem őket és az ajkukra leheltem. Cognaccal nedvesítettem a nyelvüket és az akaratomat szuggeráltam nekik. Pokoli küzdelem volt.Nem tudom mi használt. De előbb a lány, szive dobbant egyet. Azután a fiué. Akkor nagyot, mélyet sóhajtottak. Éltek. Én pedig kimerülten boldog kábulatban zuhantam le melléjük. Mikor erőm visszatért, tovább folytattam az élesztést. És pillanatok mulva két pár ragyogó szem tekintete tüzelt a szemembe és megcsodáltam, hogy milyen idvezitő mozdulat az, ha egy alvó nő felébred és két karjára támaszkodva felül.

Most ismertem meg. Ez az álombeli asszony. Aki a vörös sziklák tetején átölelt.

Annak volt ilyen puhán kéjes minden mozdulata.

Hárman együtt

A nő egész nyugodtan körülnézett. A zavarnak, elfogódottságnak legcsekélyebb nyomát sem mutatta, bizonyára nem is tudta, hol van... amikor egyszer csak meglátta a mozdulatlan integrállényeket... Kedves zavarral takarta el meztelen keblét és kezeivel végigsimította az élesztés közben szétzilált bronzfényü haját.

Ezeknek ugyan cicáskodhafsz kedves!

Levettem a köpenyemet és ráborítottam. Most azután észrevett engem is.

Ijedt mozdulattal bujt közel a társához.

Várjatok: mosolyogtam. Nélkülem úgyse mentek semmire. Én meg majd segíteni fogok.

Akkor aztán beszélni kezdtem hozzájuk. Nagyon tapintatosan, finoman. Sejtettem velük, hogy hol vannak. De egyben azt is, hogy ezek az integrállények igen jók és előzékenyek, hogy mennyi szépet és nemeset lehet tőlük tanulni; és hogy ezek elérték a fejlődés legmagasabb fokát. Egyben megnyugtattam őket, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan reménytelen, mintahogy első látásra hinné az ember. Hogy azon az úton, amelyen idekerültünk, talán vissza is juthatunk. (Nini, ez nekem is csek most jutott az eszembe! ) Majd később együtt kiterveljük, hogy miként. Ivóvizünk van bőségesen, ennivaló is valamennyi, habár nem sok háromnak, de itt lenn keveset igényel az ember. És hogy...

Akkor vettem észre, hogy megint úgy jártam, mint a multkori szónoklatommal a sziklán. Ezek bizony édes keveset értettek meg belőle! Mikor ezt felfedeztem, igen keserves képet vághattam, mert a nő édesártatlanul, hirtelen felkacagott.

Mi türés-tagadás, kinevetett. De milyen csodásan csengő a hangja! Most aztán elkomolyodott és a férfinek szólt valamit, az meg válaszolt neki. Azt hiszem meg is korholta. Nem illik amit tett. Mégis; kinevetni egy idegen férfit f Akár a pokolban is!

Jaj de lesujtott ez a fölfedezés.

Itt vagyunk egymás mellett... és nem mondhatunk egymásnak semmit. Szörnyüség.

A fiú megmozdult. Fel akart kelni.

Szerettem volna figyelmeztetni. Vigyázzon! Nem értett meg. Felpattant magasra a levegőben és ugy zuhant vissza a sziklára, mint egy darab zsák.

A nő felsikoltott.

Most azután én kacagtam.

A sok mozdulatlan integrállény ott állt körülöttünk. Magyaráztam a társamnak. Nem értjük egymást ezekkel... Nagyon szégyeltem magam előtte. De hogyisne. Vele, a más tőről fakadt, más lényegü lénnyelközelebbi kapcsolatot tudok teremteni, mint a fajtámbelivel, aki más helyen és talán más időben is született, mint én!

Furcsa ez még gondolatnak is.

De óh én csacsi filozófus!

Hátha ezek a halálból jött emberek éhesek; én meg hagyom őket tovább gyötrődni. Egy-egy vajas zsömlét nyujtottam ét sovány kis készletemből nekik, amit ragyogó arccal fogadtak. Ezt már megértették. A férfi hirtelen elhatározással átölelt. Mért nem a nő is?!... Gondoltam fanyar képpel.

Kiadtam társamnak a parancsot; vissza a folyóhoz. Pillanat alatt ott voltunk. Huh, hogy bámultak most; azt hitték varázsló vagyok. A férfi olyan mozdulatot tett, mint aki a kardjához kap. Hohó, barátom! A nő most ijedt meg először igazán. Térdre borult előttem. Kedves!

Már csak a társam követett az integrállények közül. A többi a sorsunkra bizott bennünket. Tudni ugyis folyton tudják, hogy mi van velünk. Vizet hoztam a jövevényeknek. Szomjasak voltak. Ittak.

Először is a mozgásra kell megtanítanom igen tisztelt ifjú barátaimat. Ez hamarosan sikerült is. Barátságos mozdulatokkal bizalmat keltettem bennük és utánozni kezdtek. Nemsokára azon kaptam rajta magunkat, hogy kacagva repdesünk, bujósdizunk, kergetődzünk mi hárman, emberek a föld alatt, a kő alatt, a viz alatt... mi szegény elkárhozottak.

De hiába; ilyen az ember. Vontam fel a vállamat könnyelmüen. Látod-e te integrállény... látod-e ezt?!

Az integrállény mozdulatlanul állt és pihent.

* * *

Lassanként mégis csak megértettük egymást mi hárman. De velük sem tudtam sokkal keresztülhatolni a megértésnek azon a fokán, amelyen az integrállénnyel szemben álltam. A multjukból csupán annyit tudtam kivenni, hogy szerették egymást, sok bajuk volt és meg akartak halni. De csodálatosképen a Csöndes-folyót valami egészen más módon próbálták leirni, a Vörös sziklákról meg éppenséggel nem tudtak semmit. Azt hiszem, jóval az én generációm előtt éltek ezek az emberek, addig, amig a hosszu, kényszerü álomba nem merültek. A földi tárgyakról és elvont fogalmakról csak igen gyermekes beszélgetést folytathattunk és sokszor, azt gyanítom, teljesen félreértettük egymást.

Mindent összevetve egészen kellemesen éltünk eleinte együtt. Miután valami keveset megmutattam nekik az új otthonunkból és a legszükségesebbeket elmondtam nekik az integrállényekről és a velük való közlekedési módról — leginkább a folyó környékén cirkálgattunk. Most már engem sem bántott a fölfedezési láz. Szerencsére volt rajtam elég ruha darab, amit megosztottam hármunk között. Kicsit zilált volt ugyan az elegánciánk, de ahoz épen elég, hogy egymás előtt ne jöjjünk zavarba. Azonkívül Via — a lányt Fláviának hivták és igy becéztük egymás között — apró, bájos kis ötletekkel mulatságossá és kedvessé tudta tenni ezeket a furcsa toaletteket. Az például direkt ragyogó ötlet volt, hogy a selyemnyakkendőmmel övként fogta át a rajta levő kockás felöltőmet. Igy ugy hatott, mint egy kis külvárosi kócos jasszleány.

Az integrállényekkel mind kevesebbet törődtünk. Egyszerüen elfogadtuk, hogy az ő vendégeik és védenceik vagyunk, nem féltünk tőlük, de nem is vártunk tőlük új szenzációkat. Minden időnket elfoglalta az a törekvés, hogy igy egymásrautaltan, minél jobban összeismerkedjünk. Közben gyakran tréfálkoztunk az integrállény barátunkkal, aki szívesen állt kötélnek és egykedvüen állta a kötekedést. Mi pedig egyegy sikerült csiny után harsogó kacagásban törtünk ki, hogy Via fehér fogsora csak úgy villogott a kísérteties fényben. Üde volt az a lány és erős!

Legtöbbször furcsa, groteszk helyzeteket és cselekvéseket képzeltünk el intenzív erővel, lehetőleg egyszerre. Szegény integráltársunk hűséges buzgalommal teljesítette minden szeszélyünket, különösen, ha egységesen akartuk mindhárman.

Néha eszeveszett tempóban repittettük magunkat; isteni érzés volt, szédületes iramban szállni az ismeretlen mélyben, Via haja lebegett, az arcomba csapódott és kacagtunk, kacagtunk egyre.

Egyszer majdnem baleset történt. Az őrült, vidám rohanásban — ma sem értem hogyan — a fiú hirtelen lezuhant Via mellől a sötét mélységbe, mi pedig ketten száguldtunk tovább a fényben. Bevallom, az első pillanatban valami furcsa, jóleső bizsergést éreztem — de Via élesen, fájdalmasan felsikoltott és én is megrendültem. Uristen mi lesz és a fiú elpusztul ott egyedül vagy eltéved, soha többé nem látjuk, Via pedig meggyülöl engem... A következő pillanatban már újra hárman röpültünk, a fiú mogorva képpel mellettünk — hiszen ez bennünket vádol, hogy mi akartuk őt eltenni láb alól, így gondolom — de Via megszorítja a kezét, egymásra néznek, én mintha szédülnék, vagy én is zuhanok?! Pillanat, ijedten kapok Via keze után és már újra együtt vagyunk. De valami mintha megpattant volna azóta közöttünk.

Az integrállény sem engedelmeskedik úgy többé. Azt hiszem, zavarosak vagyunk neki, nem tudunk teljesen együtt akarni. Mi férfiak pedig mintha kissé félnénk egymástól, egymás akaratától.

Ezentúl ritkábban röpültünk és kevesebbet beszélgettünk együtt. -Olykor mélyen egymás szemébe néztünk és kérdés, aggodalom, gyűlölet, ragaszkodás villant fel váltakozva a tekintetünkben.

Egy apróság még jobban elmérgesitette a helyzetet.

Mély álomba merülten pihentünk a kemény sziklatalajon, amikor váratlan-hirtelenséggel zökkenésre ébredek. Ijedt sikoltás, világosság, mellettem Via, rémült szemekkel mered rám, a fiú ütésre készen, én döbbent kábulatban látom, hogy álmomban a hullámszél Via oldala mellé röpített. Szegény kicsike, hogy felriadt, gondolom — és ezek azt hiszik, hogy én akartam, hogy Viát akartam, hogy tényleg ébren akartam ezt a merényletet — szörnyü mit tételeznek fel rólam! En, én fogok visszaélni drága védencem helyzetével, én, aki megmentettem, aki megmentettem, aki mintha az apja volnék!

Mikor magamhoz tértem a meglepetéstől, ezt próbáltam megértetni velük. Via, az édes, már nem is haragudott, rám nézett, mélyen a szemembe és mosolygott... de én inkább a fiúnak beszéltem, míg végül ő is lecsillapult. Mit is tehetett volna mást?! Az is lehet, hogy akkor hitt nekem. Nagyon őszintén és melegen csengett a hangom.

Azt az egy körülményt mégis jónak láttam elhallgatni előttük, hogy én előbb álmomban Viával foglalkoztam. Ketten voltunk, én szorosan mellette és... de ez csakugyan nem tartozik ide, utóvégre is kinek mi köze az álmaimhoz, azokat csak nem irányithatom, nem igaz? Az a bolond integrállény meg nagy igyekezetében talán azt hitte, hogy az álombeli kívánságomat is teljesítenie kell. De hiszen ez lehetetlen állapot, ezt meg kell magyaráznom neki, az álmom nem én vagyok, azért az álombeli énemért nem vállalom a felelősséget! Egyébként is túlságosan bizalmaskodó lett az integrállény az utóbbi időben.Az emberek egymáshoz való viszonyát ő ugysem értheti, csak még jobban összegabalyít mindent. Ne tegyen ő mást, csak amire határozottan felkérik. Legjobb lesz, ha ezentul csupán rám hallgat. Ezek a jövevények éretlen gyermekek, én már régi lakosa vagyok a barlangnak, nem is volna méltányos, ha egyforma jogaink lennének. Igy én dohogva magamban és az első alkalmas pillanatban igyekeztem mindent megértetni integrálbarátommal. Most látom csak, hogy milyen kemény feje van! Semmire sem jutottam vele és azt hiszem, betegnek tartott, mert ujból konzíliumot hivott össze hozzám. Néhány integrállény vett hirtelen körül, de én féltem a gyógymódjuktól, hiszen nem tudhattam, hogy még életképesnek tartanak-e?! És hirtelen csupa jó, rendes dolgokra kezdtem gondolni, amiket már megértettek, aztán kinyilvánítottam abbeli akaratomat, hogy aludni szeretnék. Akkor békét hagytak.

Most már sokszor volt köztünk, emberek között zavar és nyugtalanság. Egyszer Viát rajtakaptam, hogy ásított.

Én is szenvedtem. Aludni nem mertem. Féltem az álmaimtól és attól a szolgálatkész, bolond integrál lénytől. Hogy idegesített most az őrködése, amit eddig a legnagyobb áldásnak éreztem!

A fiú egészen elzárkózott előlem. Gyakran sötét volt és nyugtalanító. Azt hiszem; déli vér.

Via pedig, most már biztosan láttam: unatkozott. Két férfi mellett, akik minden szeszélyét lesték! De vigyáztunk egymásra.

Mind gyakrabban gondoltam a jövőre. És felbukkant az első kérdés: mi lesz ebből és miért kellett nekem mindez!

Még hozzá az élelmiszer készletünk, bármilyen takarékosan bántunk is vele, ijesztően fogyott. Ez a kérdés is sok álmatlan percet okozott nekem.

Egy ilyen alkalommal, amikor nyitott szemmel virasztottam sziklaágyamon, vettem észre először, hogy a fiú megcsókolta Viát. Istenem, nem is volt ebben semmi különös; meghaltak egymásért és most feltámadtak. Szépek, fiatalok és a vajas zsemlénk száma már oly kicsiny... Mért, hogy mégis megdobbant a szivem és halálos keserüség fojtogatta a torkom?!

De Via gyengéden eltaszította őt. A drága! Talán szégyelte magát előttem vagy az integrállény előtt; vagy talán?!

Ugy látszik azonban a fiú is erre a harmadik gondolatra jött; mert a félhomályon át odavillant rám a szeme feneketlen, izzó gyülölettel.

Diadalmasan néztem vele szembe. Észrevette, hogy mindent láttam. Most már aztán csakugyan meggyülölt.

És csakugyan; mintha lebegéseink közben hozzám közelebb huzódnék Via, mint hozzá. Nem hiszem, hogy csupán csak hálából és hogy én, hogy én őrülten imádom, azt az első perctől fogva érzem, csak nem vallottam be még magamnak sem soha. Boldog és boldogtalan lettem egyszerre. Viának egy csókjáért véghezvittem volna a lehetetlent! De itt van ez a fiú.

Most mit tegyek.

Éreztem, hogy itt csakugyan pokol lenne az életünk. Görcsösen kerestem egy kiútat.

Egész éjjel álmatlanul hánykolódtam. A vetélytársam is. Nagysokára Via kacagása rázott fel bennünket. Akkorára készen volt a tervem.

Elmondtam nekik. Azt hittem, kinevetnek. Dehogy! Via szent hittel nézett rám és a fiú komolyan rábólintott: igen. Láttam, mindent megértett. Jobb is így.

Megpróbálunk visszajutni a földre. Ha nem sikerül; együtt pusztulunk mindannyian. A vége ugyis az volna lenn is hamarosan. Ha pedig sikerül; ott fönn aztán szabadok vagyunk ujra, Via választhat, mi férfiak pedig egymásnak mehetünk. Lehet, hogy az egyik elpusztul. Szóval: lesz valahogy.

Azt hiszem, mindketten képzeletben halva láttuk már a másikat.

* * *

De a tervünknek nagyon nagy nehézsége volt; megértetni az integrállénnyel, hogy mit akarunk és mit kívánunk tőle. És mindezt addig, amig az élelmünk el nem fogy, hogy testi és lelki erőnk teljében legyünk.

Nem vesztegettünk többé egy percet sem hiába.

Szerelem

Az integrállénnyel való érintkezést az utóbbi időben minimálisra redukáltam. Néha teljesen el is felejtkeztem a létezéséről, valósággal a hálátlanság rút bűnébe estem, csakhogy az integrállény úgy sem reflektált semminemü érzelmi ragaszkodásra és így nem jelentettem számára csalódást. Annál kevésbé, mert a csalódás ténye is ismeretlen volt előtte — ami összes többi lelki nyavalyáinkkal együtt. Igy csak gubbasztott ott a közelünkben és világított nekünk szorgalmasan; bizonyára az volt a kiküldése, szolgálata. Ha szükségem volt rá, azért készséggel állott rendelkezésemre.

Valószínüleg Via volt az oka, hogy oly kevés figyelmet fordítottam már az integrállénnyel való viszonyom elmélyítésére. Egyrészt azért, mert szép barátnőm megunta ezt a néma lovagot, aki minden rezgést felfog ugyan, de a szemek csábító villanásaira érzéketlen marad. Másrészt meg minden időmet igénybe vette, lefoglalta a Viával való foglalkozás, a róla való atyai gondoskodás.

Most azonban vissza kellett térnem ujra az integráltársamhoz. Kezdtem képzeletben magam elé vetíteni az egész szabadulási tervemet úgy, ahogy az bennem élt; rendkivüli ügyességgel kerestem ki az előbbi beszélgetéseink során már megismert és megjelölt tárgyakat és fogalmakat, hogy segítségükkel tegyem világossá azt, amit elgondoltam. Dolgoztam én szörnyü hévvel és buzgalommal, az eredmény azonban egészen sajátságos volt. Egy-egy részletet teljesen sikerült közölnöm, másik pontnál viszont befagyott a dolog. Verejtékesen küzdöttem, de mindhiába. Amikor végre rájöttem a zavaró momentumra.

Mihelyt Via közelebb huzódott hozzám — ami őszinte örömömre elég sűrün történt, az én integrállényem képtelen volt belőlem valamit is megérteni. Ah úgy látszik a szerelem hullámai zavarják az ő egységes harmoniáját is, vagy ami sokkal valószínübb, szerelmünk tárgyának a közelsége bennünk emberekben létesít olyan szellemi elváltozásokat, hullámokat, amelyek akár a tudatos, akár a tudattalan értelmi müködéseinkre ráfeküsznek és azokat deformálják.

Ahogy erre rájöttem, fájó szívvel megkértem Viát, hogy hagyjon kissé magunkra. ő bámulva nézett rám, de engedelmeskedett. Ugy lebegett tovább szürke felöltőmben, mint egy virágtündér, habár igazán nem tudom, hogy a tündérek is olyan kegyetlen kis lények lennének, mint Via — egyenesen vetélytársamhoz libbent, kézenfogta őt és egymáshoz simulva suhantak tova. Persze a gazember fiú felhasználta az alkalmat és... csak tudnám, miről beszélgethetnek együtt?! Bizonyára az anyanyelvükön társalognak, szokták néha a bosszantásomra — én pedig itt dolgozom a szabadulástokért, én vén szamár!

Lehet gondolni, hogy ilyen körülmények között még kevésbé értett meg az integrállény. Csak áll, áll ott nyugodtan, míg vergődöm... talán segítenél te, te kőszobor, — te szívtelen, te semmi! Jaj, be jól esett, hogy megmondtam neki alaposan a véleményemet. Csak utána szégyeltem el magam.

Mindegy, az integrállény úgy is sérthetetlen. Neki nincsenek lelki zavarai. Illetve; neki igazában nincs is lelki müködése. Nem érez, nem gondolkozik, csak a tudatába került dolgokat látja át és kapcsolja bele a mindenségbe, a rendszerükbe. Ez pedig könnyü munka. Mert a rendszerük oly zárt és rendezett és olyan tisztán van bennük leképezve, hogy abban mindennek könnyü megtalálni a helyét.

Amig ezen gondolkoztam, szerencsére kicsit lehiggadtam. Viát sem láttam már a fiúval, de most ugysem törődtem volna velük. Ujra értelmes lény lettem, aki problemákat boncol. Most azután fényesen sikerült az integrállénnyel való kapcsolatom. Teljességgel megértett, de választ még nem adott arra nézve, hogy igenli-e. Pedig ez lett volna egyedül a fontos.

A következő pillanatban eltünt mellőlem.

Tanácskozik a többivel, engedélyt kér, energiát gyüjt vagy megharagudott rám vakmerőségemért?

Várjunk.

Csakugyan felbukkant ujra. És azt mondta: igen.

Fellélegzettem.

Most hát el van vetve a kocka.

És ebben a pillanatban döbbenetes elemi erővel lepett el az emlékek zuhataga. Könnyeket sajtolt ki szememből a vágy és a szivem összeszorult a fojtogató örömtől.

Föld, viz, nap, emberek!

Hol élt ez mostanáig bennem?! Hiszen azt hittem; soha többé nem vágyom én oda, közéjük. A szivem soha nem képes ujjongó tisztán örülni, mint a gyermek. És mégis,... most... Felkerestem Viát és a fiút. Mindent elmondtam nekik. És az ő szemükben is ugyanazt a ragyogást láttam felvillanni.

* * *

Most éreztem; mind a hárman szerettük egymást.

* * *

Utazás előtt aludni akartunk egy nagyot. Most ujra visszatértek az álmaim. Színesen, ragyogón, diadalmasan. Frissen, kipihenten ébredtem fel. Fellármáztam a többit is. Megtettük az előkészületeket.

Az összes integrállények körénk sereglettek. Nini! Mintha valami enyhe meghatottságot éreznék.

Pedig ők bajosan.

Még egyszer kikérdeztem őket; megértettek-e?

Tökéletesen.

Körülnézek utoljára. Búcsúzom. Milyen emberi gesztus ez! Amihez egyszer bárhogyan és bármilyen időre is hozzá kapcsolódunk, attól szakadni kell. Ez a tépés a búcsú.Rettenetes feszültség van bennem. Szinte már nem is aggodalom, nem félelem. Több.

Ha mi innen mégis kikerülnénk.

* * *

Viára néztem. Reszketett szegény. A fiú sötéten bámult maga elé. Behuzódott önmagába, mint a csiga.

Ezekért még felelős is vagyok. Az én teremtményeim. Az én gyermekeim. És most én viszem őket a veszélybe. De meg kell kockáztatnom.

Egy pillanatig behunyt szemmel álltam ott. Furcsa volna elmesélni, mi minden cikkázott át eddig rajtam. Akkor aztán megadtam a jelt.

Szabadulás

A tervem ez volt: Az összes integrállények közös, hatalmas erőkifejtéssel hozzanak létre egy rendkívül erős intenzitásu forgószelet ; illetve hozzák a folyó vizét itt, ahol függőlegesen zuhan le a barlangba olyan rendkívüli gyors forgó mozgásba, hogy annak a közepén hosszmentén egy keskeny csőalaku üreg keletkezzék, a heves forgás által pedig az eső körüli vízfalak nagy keménységet érjenek el. Ezt az útat azután őrizzék meg a számunkra, egészen addig, amig a vízből ki nem értünk. Nyilvánvaló, hogy ezzel teljesen az integrállényekre bíztam az életünket. De teljes bátorsággal; árulástól igazán nem kellett félnem.

Azt azonban ki kellett előbb próbálnom, hogy győzik-e ezt ők energiával? Ugy hogy egy előzetes kísérletet kockáztattam meg.

Arra is ügyelnünk kellett, hogy valahogy bele ne kerüljünk mi is ennek a forgószélnek a sodrába; mert akkor odacsapódunk a sziklához vagy a vízfalhoz és mindkét esetben menthetetlenül palacsintává lapulunk.

Elhuzódtunk tehát az integrállények lánca mögé. Fülsiketítő dörgés, zúgás keletkezett. Azt hittem, ez az itéletnapja.

Viára néztem. Ragyogó arccal leste a csodás és veszedelmes színjáték egyes fázisait.

Most már erős lettem én is ujra.

És minden úgy történt, ahogyan elképzeltem. A rettenetes erejü hullámszél szédületes forgásba sodorta a folyó vizét. Bömbölt az és harsogott, mint az itélet harsonája. De engedelmeskedett. A középen egy függőleges sötét, barátságtalan üreg keletkezett, párás, forró, pokoli folyosó ... de mégis út és fölfelé vezet!

Itt kell majd felszállanunk. Az integrállények fognak bennünket is fölemelni egy haladó irányu felhajtó erő segitségével. Az integráltársunk elkisér bennünket. Ez a terv.

Most azonban elállítom a forgószelet. Nem szabad nagyon igénybevennem az energiájukat, nehogy kifáradjanak. Minden erőmből gondoltam és harsogtam, hogy: nem! Semmi válasz. A munka ott tovább folyik. Annyira el vannak foglalva, hogy nem hallanak és nem értenek.

Kezdek megdöbbenni. Most aztán mihez fogjak?! Az integráltársam mellettem volt. Ő megértett, de nem tehetett semmit. Miért?! És miért nem közölte a többivel az akaratomat?!

Most jöttem rá! Ezt már kikapcsolták maguk közül arra az időre, amig bennünket kisér. Elvesztették vele a közvetlen kapcsolatot. Persze, hisz ez nem is lehet másképen. Hiszen az ő teendője egészen más, sokkal passzívabb, mint a többié. Ő velünk jön. Véghetetlen hála fogott el.Ez az integrállény elköveti érettünk a legnagyobbat, amit tehet. Kikapcsolódik a közösségből, rendszeréből, mintegy meghal számukra egy időre; csak azért, hogy használhasson.

Óh, mennyire emberfölötti ez!

Igaz, hogy ő nem érzi ezt áldozatnak. Él. Cselekszik. Tehát segit. Hálát nem vár.

És ez az egészséges állapot.

Azalatt a zugás ott egyre erősbbödik. A cső mélyül. Ha ez most megszünne ... a viz olyan kiszámíthatatlan erővel zuhanna vissza, hogy kicsapna medréből, elboríthatna mindent és ...

Nem, ezt nem szabad megkockáztatnom.

Indulunk.

Viát magamhoz szorítottam. Szemébe néztem. Megérteit. Tele volt hittel a tekintete.

A fiúnak megfogtam a kezét. Megszorítottam. Ő is. Aztán megadtam a jelt az integrállénynek. Választ is kaptam: megértett.

A következő pillanatban repültünk, mint az elkárhozottak.

Óh, hogy milyen utazás volt az!

Ott lebegni abban a bizonytalan, sötét üregben, bömbölő viz közt, dühös forgatagban, szállani, emelkedni és nem sejteni hová!?

Azt hittem; ez aztán végleg az utolsó!

Előttem az integrállény világit. De a fénye lankad. Már nem világit többé olyan erősen.

Lent pedig a zugás erősödik.

Ájulásszerü kábulatban emelkedtünk tovább. Most valami csattanás. Mintha valami szétrobbant volna. Az integrállény megáll.

Fel neszelek.

Vizhullám csap a fejemre. Ahogy felnézek, vöröses visszfény, zugás, levegő, sziklák. Fenn vagyunk!

Fenn vagyunk! De ezt már ordítottam.

Via kábultan feküdt a karjaimban. Most felnyitotta a szemét. Hozzám simult.

Ebben a pillanatban rettentő kacagás harsant föl mellettem. A fiú elengedte a kezem. Ránéztem. Az őrület dühe lobbant fel barna szemében. Megrémültem. Úristen... ez az uttól, izgalmaktól... vagy talán az örömtől most, ebben a pillanatban elvesztette az eszét. A rémület megdermesztett egy pillanatra... mi lesz... Via hozzám, simul... A fiú még rettenetesebben kacag... hiszen ez féltékeny, Úristen... lobban fel bennem a gondolat ... de a másik pillanatban már megtörtént a szörnyüség anélkül, hogy megakadályozhattam volna. A fiú egy rettenetes lendülettel magához rántotta Viát és a következő pillanatban fülsiketítő zugás, zuhogással bomlott alá a viz és temetett maga alá nőt és ifjut, utat, világot, szerelmet és reményeket.

Az integrállény is eltünt. Nem láttam őt többé soha. Én magam egy sziklán ültem. Lábamból szivárgott a vér. Szememből pedig a könny.

Nem tudom melyik fájt jobban.

Most már aztán szabad vagyok. De egyedül. Nem tudtam én örülni ennek. És még azt sem tudom, hogyan történt ez a katasztrófa. Vagy talán nem is véletlen, az integrállény akarta volna igy. És hova lett ő, mikor tünt el?!

Csupa rejtély ujra.

Mikor már azt hittem, hogy mindent kibogoztam.

Hazatérés

Sokáig ültem ott mozdulatlanul. Végre mégis felfakadt bennem a vágy, hogy kijussak innen a szabad levegőre, zöld mezőre, a városba, az elhagyott, régenlátott otthonomba — emberek közé: Mennyi változás történhetett azóta, amiről én már nem tudok semmit. Hogy élnek, hogy halnak odakünn és főképen... mennyi időt töltöttem lenn, az integrállények birodalmában?! Egy kicsit olyanformán éreztem magam, mint a tetszhalott, aki most ébred fel hosszu zsibbadás után.

Sebes lábammal csak nehezen vergődtem előre szikláról sziklára a zugó viz között. Az volt az érdekes: csöppet sem féltem, pedig egész idő alatt igen nagy veszedelemben forogtam. Nem féltem, mert lent az integrállények közt megszoktam, hogy valami hatalmas, jóságos erő támogat folyton és segit előre. Még nem ébredtem teljesen tudatára, hogy ez számomra végkép elveszett.

Végre mégis kivergődtem odáig, ahol a folyó a két sziklafal között, szabad ég alatt rohan be a sziklamélybe. Megálltam egy kicsit és tele tüdővel szívtam be a friss, üditő levegőt. Délelőtt volt. Úgy éreztem, tavaszutó. A nap melegen, áldó sugárzással köszöntötte a testem. Messzebb egy pacsirta énekelt. Egy sóhajtással magamba szívtam az életet.

Most már óvatosan kusztam a sziklák mentén. Nehéz volt. Reszkettem. Szörnyü volna, ha most kellene elpusztulnom... most, amikor annyi mindent hozok a társaimnak, az emberiségnek. Tudást, megismerést, felfedezéseket.

Büszke boldogság feszitette a mellem.

Megéheztem. Összes még megmaradt zsemlémet nagyhirtelen megettem. Ne takarékoskodjunk. Minek?!

A Csöndes Folyó vizéből ittam utána. Uj emberré váltam.

A nap izzott fölöttem.

Igy indultam be a város felé.

Otthon

Ami ezután történt, azt csak röviden vázolom, mert ugyis közismert. Talán csak azt tudják kevesebben, hogyan éheztem eleinte, amig a vagyonomhoz hozzá nem jutottam, amit boldog oldalági örököseim már régen elszedtek. Fájdalmas felszakítani a régi sebeket, hogy házaltam egyik tudós társaságtól a másikhoz, szerkesztettem egyik jelentést a másik után, hogyan irtam cikkeket a legkülönfélébb ujságokban. Miként kacagtak ki, tartottak bolondnak és akartak végül mulatságos regényt iratni a kalandjaim sorozatából. A tisztességesebbek arra hivatkoztak, hogy nincs semmi bizonyítékom és hogy öngyilkos szándékból, exaltált lélekkel kerülvén a legendás, rosszhírü sziklák közé, hatalmába kerített egy, szerencsére muló jellegü, elmezavar. Ilyenformán az egész sziklatömböt alá kellene aknázni és felrobbantani. Akkor talán megtudnánk, mi van alatta és nem kótyagositaná tovább az ifju emberek fejét. És igy tovább.

Eleinte tényleg a téboly környékezett, látva tehetetlenségemet, hogy nem hisznek nekem. Hiába mondtam, hogy bizonyítékom is van, csak vegyenek komolyan és foglalkozzanak a kérdéssel tudományosan. Semmit sem értem el, a vicclapok céltáblája maradtam tovább is.

Lassanként aztán lehiggadtam. Jó. A ti bajotok lesz, ha nem tudtok meg semmit abból, ami bennem él. Én nem törődöm többé veletek. Mert, ha sokat okoskodom, még csakugyan felrobbantják azintegrállények birodalmát, ezt pedig igazán nem érdemelné tőlem az a jóságos pártfogó rendszer. Nem, ezt aztán csakugyan nem akarom.

Embergyülölő lettem. Vagyonom visszaszerzett roncsaiból egy jól felszerelt kis tudományos fizikochémiai laboratoriumot rendeztem be magamnak. Oda behuzódtam műszereim közé.

Hire ment a különcségemnek és felfedezéseimnek. Tudományos társaságok is érdeklődtek az eredményeim iránt. Nem feleltem nekik. Majd a halálom után.

Közben véletlenül megismertelek téged fiam. Nem tagadom, nagy hatást tettél rám. Valami megcsikordult bennem. A tekinteted lelkes, a mozdulataid cselekvők, amikor beszélek hozzád, érzem, hogy hiszel nekem, legalább is akarsz hinni. És ez nagy szó, fiam.

Úgy érzem, hogy új generáció nőtt fel körülöttem. Becsületesebb, jobbat akaró, szebben élő, mint mi voltunk. És én mégis hibáztam, amikor félbe hagytam a harcot. Küzdeni kellett volna tovább a jövőért.

* * *

Én pedig hamar elcsüggedtem, elvonultam. Öregember lett belőlem. De most mindent jóvá teszek. Ideje is, mert azt hiszem, hogy nincs messze a Vég.

Nézd fiam, én csakugyan dolgoztam kicsi mühelyemben. És nagy eredményeket értem el.

Egységesítettem a hullámelméletet. Olyannyira közös nevezőre hoztam a jelenségeket, ahogyan eddig még senki. Felfedeztem különböző hullámhosszuságu ismeretlen hullámokat, beillesztettem őket a többi közé, megismertem őket.

A ti dolgotok lesz azután, hogy ezeket az emberiség uj áldásait, ezeket az új sugarakat élettani és technikai téren felhasználjátok. Ez csodás perspektívát fog nyujtani. Azt hiszem megváltoztatja alaposan a világ és az emberiség képét.

Ha meghaltam, rád bizom ezeknek a publikálását.

Ez már nem lesz nehéz. Mert itt tények, kísérletek vannak. Boldoggá tesz majd téged is ez, fiam.

Egyet azonban kérek tőled cserébe mégis: hálából terjeszd rólam az igazságot, hogy mindaz, amit én valaha az integrállények birodalmáról beszéltem, való igaz. Hogy végre, a halálom után higyjenek nekem.

Tudom, hogy ehhez az kell, hogy Téged még jobban meggyőzzelek.

Erre is van módom.

Neked és csakis neked megmutatom az egyetlen meggyőző, kézzelfogható bizonyítékot, amit az integrállények birodalmából magammal hoztam. Aki azt látja, az többé nem kételkedhetik.

Páncélszekrényben őrzöm. A kulcsa mindig nyakamban van. Gyere velem.

* * *

Eddig tartott a beszélgetésünk. A többit jeleztem már az előszavamban. Szegény, szegény öreg barátom; mégis csak az lett ebből a kalandból, ebből a leírásból, amitől legjobban féltetted: regény.