Tiz év. Az 1916-os verduni emberpokol tizedik mementós éve. Szennyezett, feltépett ártatlan föld, levegőtfertőző halálgázok és röpködő szent húsdarabok: embersziv és emberagy. Egymásnak hajtott milliós állatcsordák bődülése, torpanása és taglós némulása: hullák, jajongó nyögések és állatmámoros orditások. Emberek. Vérré lényegült ige: mészárszék. Verdun Miért? Tiz év mulva lidérces undorral ujra és józanabbúl: miért? Némaság és farizeusorditozás felel csupán. Mégis: egyetlen egy fénykéve. A verduni sötétség poklából: segitstégrádió. Tiz éve egyformán és megváltatlanul. Igévé lényegült vér, a mészárszék sikolyos, akaratos víziója: emberi hang, ember. Fritz von Unruh. Milliós áldozatok árán — egyetlen egy ember. Egyetlen egy ember, egy megtérő Saulus — igaz arány ez? Hulladombok rettenetes árát megéri-e Paulus igéje? Az ősnemes porosz ulánustiszt, akinek a verduni pokol tépi fel a szemét igazsági a, akinek a verduni vér és füst marja a torkát, hogy kisikoltsa a megváltó „soha többé”-t — ennek a gigászi verduni harcnak egyetlen látható és létező eredménye. Milliós mészárszék kellett, hogy a kinyilatkoztató hang itt is felsikoltson. Hogy megváltás jöhessen: kellett ez az első emberi sikoly. Ez a meggyőződéses vér- és húsvalóságos életsikoly. Rettenetes ár és hiábavaló ár. Fritz v. Unruh és a többiek: Toller, Becher, Leonhard Franck, Rubiner, Barbusse és Duhamel hangját kezdik felejteni, elnyomni, elfojtani és a mészárosok, Tyrthaeusok vér és dicsszomjas hangját erősíteni, hozsánnázni. — Barbusse „Tűz”-ét, Andreas Larzko könyvét (Menschen im Kriege) ma már alig olvassák, már nem „érdekes” (Duhamel „Martirium”-ja ugyanerre a sorsra jutott), Unruh „Opfergang”-ja majdnem ismeretlen. Pedig ez a nehány igaz háborúsélményü könyv jelenti az epizódon túlmenő, igaz összefogó háborús emberkrónikát. A “Tűz” nagysikere nem áll arányban belső értékével. A magyar Latzkó könyvét a maga egyszerü „csak elbeszélni akarásában” többre értékelem, mint a belsőleg lazán kapcsolodó Tűz-et. Az „Opfergang” maradandóbbat ad. Unruh a verduni élményt konstruktiv lényeggé fokozza. Való életszinnel rajzolt alakok egy-egy varázsszóra dimenziókon túlra fokozódnak, hogy a következő pillanatban a kinyilatkoztatás valódiságát, földigazságát megint egyszerű emberi, mindennapi létükkel bizonyítsák. Az „Opfergang” konstruktivizmusa nem iróasztaleredmény, az 1916-os élet-halálharc pihenő szünetei vetették papírra a közvetlen élmény torzós expresszióját. „Íródott Verdun előtt 1916-ban”: a nyugodtabb szem, az időtávlatból néző szem és gesztus talán-talán változtatott volna egyes dolgokat. De igy igazabb: az „Opfergang” az első látás ösztönös eredménye. A keményebb küzködő teremtő akarat a drámákban kristályozódik. Unruh drámái: „Ein Geschlecht´ ´ „Platz”, „Stürme” az emberirodalom lényeges értékeit jelentik. (A drámák: Kurt Wolff, München, az „Opfergang” a Frankfurter Soziet�äts. Druckerei kiadásában jelentek meg.) Magyaroknak — ismeretlenek. Az antóniás, búsfekete, hercedhidi magyar drámairodalomnak — lehetetlenségek „futurista kubizmusok”. Talán az „Opfergang”? Próza, könnyebben érthető,

igazi háboru és Verdun... majdnem” olyan mint Barbusse.

*

Ime nehány töredék az „Opfergang” első részéből. Nem sok. de mégis elég, hogy megremegtessen.         (F. Z.)

Január utolsó napjai. Ellenséges repülők miatt éjszaka vaggoniroztak be minket. Senki sem tudta — hová. Viceőrmesterünk, Clemens tanitó ugyan aggodalmasan csóválta a fejét: „Verdun lesz ennek a vége”, de nem igen hallgattunk rá. Vér és vonat az ismeretlen felé tódult. Tambur-gefreiter Preis, a nagy fiu — mert egyszer fene bátorsággal a kapitány lába elől felkapta a kézigránátot és az ellenség felé dobta — Preis a hős, az elmaradozó torzsás répaföldek felé integetett: „Te egércsapda és patkánytanya, átkozott lövészárok, Észak-Franciaország, adieu ! Az orrom immár délfelé szagol !” — „Egyiptom felé !” — kiáltotta Heim önkéntes és a levegőbe dobta a sapkáját. A tambur a vállára ütött: „Tán napszúrást akarsz kapni? Az én fülemben ez zúg: Ó Strasszburg, ó Strasszburg . ..” és a többiek belevágtak: „Du wunderschöne Stadt.” Lelkesültség hullámai hömpölyögtették az éneket. Sergeant Hillbrand, a tanitó barátja és kollegája fejét csóválta. A menyezetlámpa gömbölyü üvege felé ágaskodva, egy térképet bámult és ellenkezést nem türő hangon szólt: „Itt az Argonnok, ott reszket Páris” és hatalmas testének egész fenyegető vadságával feszült neki a falnak. Lábunkon át botorkálva az ablakhoz lépett és kinézett a kocsiból. Clemens bizonytalan, kérdező pillantásokkal követte ; mutatóujja, mintha figyelmeztetni akarná: éles felkiáltójelként mozgott a levegőben. Énekelve bökte oldalba a dobos: „Mi baj, mi baj, professzor?” Sóhajos felelet: „Fiuk, fiuk!” „Pesz-szimista?” Tréfás ökölütések csaptak le, Clemens fájdalmában felnevetett, de a dobos egyre kiabált: „Tramtararam, a generálmarsot ! A dobom: a világ ! Én vagyok a világ dobosa !”

Hillbrand megfordult: „Uristen, honnan, miért ez a kétségbeesett hazaszeretet? Egyforma hold, köd — és harmatcsillogás a réten: erdők, mint otthon ! Testvérek, hát miért, miért imádja az ember annyira az otthonát?” — Halk ének tompítja a vonat dübörgését. Fénylő szemek, fej, fej mellett pajtások, bajtársak ; a csillagos messzeségbe bámulnak. Csend. Clemens suttogása: „Vas gördül vas felett. Olyan kemény, olyan fájó !” A többiek már aludtak.

Egy heves lökés egymásra dobálta öket: „Sedan!” Az önkéntes felugrott: „Mi az, mi van itt? Sedan? Ez itt Sedan?” — „Függönyt lehuzni, feküdjetek a fületekre” dünnyögött a dobos. „Sedan !” szakadt ki a sóhaj, mélyen, álmodozón. „A kakuk beléd, mit üvöltesz Heinz”? Az önkéntes lázasan szorongatta a freiter kezét: „Óh, olyan különös ez, oly sok, oly rettentő sok, én el sem birom ! Preis megvigasztalta: „Mesebeszéd ! Még csak most jön a java, csak türelem cimbora. A türelem többet ér, mint minden bölcseség. “ — A függöny mögül most egy vékonydongáju katona bujt elő: a „pincér”. A dobos felült: „Nos, mi van a latrina-hírekkel? “ „Jelentem alássan, vannak és biztos forrásból ; előttünk már egy hadtest ment !” — Clemens fagyos öklébe fujt: „No fiuk, mit mondtam !? “ — Csipkedő tréfák és nevetés, aztán ezt is elnyelte a vonatrobogás. Megint elaludtak.

Kerekek a síneken! Sinek kerekek alatt! Feszülő gőz csövekben és dugatyukban. Jajongó nyögés és sikoltó ujongás! Clemens homlokát veriték áztatta. Lábát a melléig húzta, figyelt: millió atom akarata: menekülés! Zsibbasztó fegyelem, parancsoló zsarnok szellem! Vas a vason, röpülő erő! A tanitó összerezzent, valahányszor váltóra ért a vonat ...Gránátok zúgtak és vijjogva vágtak a földbe ... ujjai görcsbe görbültek: „Miért tanultam, minek tanítottam? „Hirtelen felugrott — „hisz ez őrültség” — és bódultan hullt vissza a padra. A vonat dübörgő ramodással robogott előre, előre... mindig előre.

*

...Hillbrand ijedten nézett rá. „Micsoda élet ez a miénk” — kiáltotta lázban égő barátja, „micsoda álarcélet! Ti szegények, hát igazán azt hiszitek, hogy a munkát majd ott folytathatjátok, ahol abbahagytátok, amikor még béke volt? Előttünk halál áll, bennünk a halálraítélt utolsó hajnala. Élünk és mégsem élünk. Két napig, három hétig, talán még egy teljes félévig. Eszünk és hizunk és ugrásra készen egyszerre elénk magasodik hizlalónk. Öklének neve: Verdun.” Hillbrand közben ujra összerakta fegyverét és a sarokba állította. Csak árnyak maradtak, fojtogatón...Kiszaladt. — Clemens krumplit majszolva nézett utána. Kését letörölte, köpenyébe burkolózott és behunyta a szemét. Nemsokára körök és hullámok táncoltak szeme előtt, lassan hosszú fehér, görbülő uccákká álltak össze, de ép úgy lehettek messzi fasorok vagy szétvagdalt kígyók. Fák és kocsisorok csatlakoztak; mindez belekúszott a szürke messzeségbe. Recehártyáján vörös folt maradt vissza. Hólyaggá duzzadt és szétpukkadt, mint valami különös hegy. Meredek lejtőkön kékeszöld alakok nyüzsögtek; katonák, akik mégsem voltak katonák. Csillogó, hetvenes sorokban vonuló dróttömeggé terpeszkedtek. Rónák felett feszültek, végtelenül, végeláthatatlanul; közben: szigetek, titkos egyesség kísérteties vérlobogói: cinkos vörös hegyek. Clemens felijedt fekhelyéről. Az önkéntes mélyen aludt, gyerekszájából nyál csurgott. A tanitó számolni kezdett; egy, kettő, három, négy, egészen százig. Belezavarodott és ujra elaludt. — Közben Hillbrand messze járt. Csak egy széttépázott dombon vette észre, hogy a város a háta mögött fekszik. Egy útmutatótáblán: Metz. Fák meghitt suttogása. Az ájult föld felett a ködben varjak repültek, sokan, százan. Fekete rajokban lármázva vonuló hadinép. Utánuk bámult. Amikor megfordult: egy asszony állt mellette. Nem merte megszólítani. Didergő meghatottsággal nyúlt ki a keze. Fölszakgatott szántók barázdapárája feleit, komoly férfiasságában egyszerre magasodva ott állt: a duzzadó termékenység. Tisztaság. Hillbrand remegő örömmel hajolt előre és az élet szívdobogását hallotta. „Asszony, asszony” és keze esküre merevedett: „mi igaz ügyért harcolunk!” — Eletének minden szerető jósága, a pára felett lebegve, csendes felhőként, úszott a messzi sötét falak felé. Levette sapkáját. Eletében most először érezte maga felett, a minden világok felett álló hatalmas végzetet. Kitárt karokkal rohant eléje: „Ide, ide, közelebb, egészen ide, legyen vége már!” Mintha szárnya volna... földgöröngyök felett lebegett.

Zaj, kiabálás, tompa viszhang verte fel az útca csendjét. Alapfalak remegtek. Az ablakokon ziháló gözölgés páraja. A romvárosban szörnyek nyújtózkodtak. Clemens felijedt, a szobába vörös fény ömlött. Köpenyébe burkolózva, bámult az ablakon át az útcára: pokolgépek körül vöröszsinórnadrágos emberkék bukdácsoltak. Az éji lidércet ők korbácsolták előre. Embertestként járdakövek ágaskodtak. A következő pillanatban, letiporva csontvázmód zörögtek és — az emberiség szívéből felszökő vérsugár keresztülfúrta az eget. Clemens térdbe rogyott és mindkét karjával a szikrázó fényes égboltba kapaszkodott: „Le veled, kell, hogy leszakadj” és felnyögött, „minden erővel ledönteni téged, hogy végre világosságot lássunk, kegyelmet újra !” De aztán, hogy a föld minden gonoszsága, a sebzett levegőn át grimászt vágott feléje, hidegverejtékes didergéssel omlott társai mellé.

Az őrszobába beviharzott egy hang: „Fiúk, három negyvenkettes jön erre!” A pincér felpattant az asztal mellől, csípett egyet a doboson, aki — „az én lánykámat ne bántsa senki, mert megölöm” — öklét emelgette, hogy a lezuhanó ököl újra álomba rántsa... A pincér, sapka nélkül már ott áll a járdaszélen és nevet, ajkait mozgatja és kezével számol, noha semmit sem lehet felismerni, de számol, mintha legalább is ötven ujja lenne... Amikor egy traktor mellé ugrott, hogy a ponyvalapot kissé fellibbentse, durva ütés érte és ha egy tiszt karjánál fogva el nem rántja, az embermagasságon felüli kerekek alá kerül. „Özönvízelőtti szörny, özönvízelőtti szörny”, nyelvelt minden gépre és a kocsik mellett elrohanva, a legelső mozdony elé szaladt. Ott kiterjesztett karokkal megállt és „Halt!”-ot ordított. De a tűzokádó vonatoszlop menydörögve dübörgött el mellette, a sötét hegyek irányában; egy almafáról ágakat söpört le és egy útjába kerülő fát a középen derékba törve, pozdorjává morzsolt. Egy embert, aki ép odaszaladt, felsőcombján sebesített meg. Kiáltások fultak el, emberek szaladtak és tüntek el a homályban. Méterről-méterre egyre szélesebb körökben hullámzott az acél terpeszkedő élete. A pincér ott állt a szántóföldön, nyirott feje jéghideg és gallérja fojtogatta. A leszakított almafaágat fenyegetve rázta a gépek után: „Tartsátok fel őket, tartsátok fel őket!” Saját füle is alig hallotta a kiáltást... Az árnyékban és tüzes fénykévékben, ájult arcok alatt korcs lelkeket látott. Sok ember válla emelkedett és sülyedt vissza egyszerre, a kétségbeesés egyforma ritmusára. Közben az öntelt, diadalmas acél egyre ujabb földdarabokat nyelt magába. Ahogy ezt látta, térde együtt remegett minden földdel, melyet egyre továbbgyürüző remegések fájtak és mint mindenki más, ő is csüggedt tehetetlenül lógatta le karjait. Anélkül, hogy kérdezné, hovámerre, felugrott egy arra haladó szekérre és arcát befurta a szalma közé.

A városra ujból ráborult a csend. Órák mulva szürke derengés lopózott a levegőbe. Ezüst konturok éledtek. Kertekben imbolygó alakok: ébredő katonák. A tábori konyhák felől friss kávéillatot hozott a szél. A továbbmenetelre készülődő századok zajongása, mintha csak a hajnali didergés hangja lenne.

*

Preis dobszavára végre elindult a század. A reggeli mosdóviz minden cudar keserüséget leöblített róla. A dobpergést füttyszóval kisérte: „Friedericus Rex, unser König und Herr”, combja nekifeszült a dobnak, a nadrágszövet erősen horzsolódott. Pajtásai csizmatalpáról nyers öröm felelgetett ütemesen. Feszülő léptek dühösen nyelték a távolságot. A sorok közt izzadtság és földszag. Ha egy-egy katonasir mellett haladtak el, ami elég gyakran megtörtént, ujból és ujból felzúgott a kórus: „Ja, wisch ab Linse, wisch ab dein Gesicht, eine jede Kugel, die trifft ja nicht.” A kezek vakmerő´ bizakodással lendültek a messzi-messzi otthon felé. Rét és erdő, malom és vízesés egymásután tünedeztek. Hatalmas egylélegzés kapcsolt össze mindenkit. Minél több kilométer maradt a hátuk mögött, annál jobban törpültek az egyéni gondolatok. Közös remény uralt mindent. Egy bambán bámuló tehenet kinevettek, szegény nem értette meg a léptek fenyegető ritmusát!

...Clemens gondolataiból riadt lel, amikor hirtelen parancsot kapott, hogy ő vezesse a századot. Ő, aki olyan félelmetes biztossággal érezte az őrületet, ő keresgéljen most a térképen utakat, falvakat. Szemére fátyol borul... Itt mennek előtte és ő megragadhatná az egész csapatot, mindenkit, hogy tájékozódás nélkül, egyenesen a longuyon-i éji szörny torkába vesse őket. Szédülni kezdett, katonák támogatták.

—  A dobos, mert az ő játéka, a tépelődést fojtogató, a kérlelhetetlenül egy forma lépésre kényszerítő dobpergés korbácsolta a vice szivét, a dobos sunyin mosolygott, érezte: ő itt nélkülözhetetlen. A dobolásban ott lüktetett a vére. A hegyek mögött levegőt szimatolt. Láng, harc, győzelem: sehol semmi, csak kalandvágy, mely dombról-dombra kergeti az élmény, az ismeretlen felé. — Hillbrand az útmutatótáblákat betüzte: „Grenze des Etappengebiets” és úgy nézett fel a magas póznákra, mint a tengerész az utolsó házakra, amikor az ár hirtelen kiszélesül és az óceán a torkolatba csapja első hullámait. „Átkozott varjak”, kiáltott egy katona, amikor felértek a tetőre és utánuk hajított. Hangos vezényszavak. Kanyarodás, fegyvergulák és oszolj. Pocsolyaviz fröccsent, végre fentálltak a tetőn és a katonák most maguk előtt látták a láthatár szélén azt a különös-különös hegyláncot... Csoportok álltak össze, nevetgélve találgatták a jövőt, itt-ott kenyeret pofáztak, néhányan lefeküdtek. A sergeant és a vice egymás mellett állva, néztek el a síkság felett. „Clemens”, szólt Hillbrand, „ugye milyen jó, hogy igaz-magunktól ennyire el vagyunk szakadva ! Az órák? : lapozgatunk, egyre lapozgatunk egy képeskönyvben. Néha olyan jó volna tovább is elnézegetni az egyes lapokat, jobban szemügyre venni a falvakat, mert ilyenkor az otthonunkra gondolunk, de mögöttünk már felzúg a parancs: Tovább lapozni ! A végzet lélegzése bennünk „kristályosodik: mi vagyunk az utat hasitó fáklyalobogás...” „Verdun” tört elő Clemensből keserün. „Igen á Verdun”, Hillbrand keményen hangsulyozta a végzetes szót. Mintha egy függöny felemelkedne: várakozón fúrták be szemüket a messzi hegyoldalba. Most hirtelen, mint egy harkály nevetése az erdőben, egy autó csicsergett feléjük. Az autó oldalán a hadseregfőparancsnokság címere. Egy vezérkari tiszt levelet nyujtott át a kapitánynak. „Első menet,-szállás: Marville”.— „És a második?” „Valószínüleg St Laurent”. „És a harmadik?” Egymásra néztek. — „Csak a jó Isten tudja”. A kapitány mosolyogva vette át a parancsot: „Persze, persze, az Uristen majd csak eligazítja valahogy” és feltépte a borítékot. A vezérkari tovább ment. Mielőtt kocsijába szállt, szemével mégegyszer végigfutott a pihenő századon. „Szegény gyanutlan emberek! Nézzetek, csak nézzetek még erősen, mélyen a napba. Én tudom hová mentek, tudom, hol lesz a tanyátok ! Rohamcsapat — bohó fiuk! A szél felkapja a levelet és nem türi, hogy megpihenjen, mától fogva a hátatok mögött ugyanilyen hajszoló erő áll”. A hadtestparancsnokság irányában – elrobogott. A telegráfoszlopok már egész apró kis pontocskákká zsugorodtak, amikor az autó végre eltünt a távolban. Clemens a városka felett emelkedő dombra menekült. Ide-oda ringó rügyduzzadó ágak rácsosan mutogatták az eget. Léptei nyomán szélfehér fű. Egy hatalmastörzsü ágas-bogas fa megállította. A görbe, merev formából életmelegen csapott ki a természet ereje. Ez megzavarta. Elgondolkozva lépdelt évszázados aranymeleg kőlapok és moha felett egy templomudvaron át a temetőkápolna felé. Nyitott ajtók fogadták, belépett. A pad, melyre le akart ülni, recsegve omlott össze alatta. Mindenfelé egymást kölcsönösen támogató elkorhadt padok. A nyirkos, gombás falak mentén, vallásostárgyu képek cirádáival, sírkövek sorakoztak. Egy bűnbánó asszony szétmállott képe alatt miseruhák és Szent Hilarius szétforgácsolódott fateste. A szemközti fal alatt: márványnyugalomban a longuyon-marvillei érsek. A kövek közt gyászos csend. A párkányról egy koponya meredt. Viaszkos fakó fény vigyorgása. A koponya mellett különös piroskék fapiramisok: elhalványult lét emlékei. Mélyárnyéku szemüregek a végtelen sötétség mélyére itták a fényt. Szél huhogott a vak üregbe, aztán — menekülőn: ki a másik szemen! Mintha üveg csörömpölne. Clemens nem akar, nem gondol semmit...és már fent van a szószéken. Köpenye lecsüng. Lent korhadó csontok. Világ — világcél — törmelékvacak a templomsarokban. A kapun át fenyők zúgták be életüket: a fakó fény libegő pislákolással riadozott. A szürkeségbe bámult: ő az utolsó ember, rajtakivül senki és semmi, csak férgek a földön. Kihez beszéljen? „Óh te halálrafeszitett!” és a kereszt felé hajolt, a gúnyolt, sebzett megváltó felé, „nem te igérted-e meg a menyországot? Szállj le a keresztről, jöjj és nézd meg ezt a földet. Őrülettel verve minden ember. Ha élsz te halott: úgy ébredj fel! Te, aki a tengert megfékezted, vess gátat a bűnözőnek! Kiálts velünk együtt, akik óránként sikoltjuk: távoztasd el tőlünk ezt a poklot! Emeld fel a korbácsot: Tisztítsd meg a templomot! Óh, mert kufárok és gazok elkótyavetélték a világ lelkét”. Sikongva kiabált, a kiáltás végigszaladt a sírokon és a távolban elfúlt...

Végtelen gyengeséget érzett, csontjaiban őrlő szú. Kitámolygott a templomból. Tekintete átfutott a messzi vidék felett. Ő a központ. Minden út innen sugárzott. Mindenütt mozgó pontok. Menetelő ezredek. Dübörgő ütegek. Vonuló csapatok el nem ülő zaja. Ezer és ezer hangoskodó kispatak. A cél egy: tenger. A szíve a torkában dobogott. „Hát nincs már az életnek semmi értelme? Igazán csak eszközök vagyunk? Mi a cél? Hol az alap, amelyre ráállhatok, ha minden összedül? Vérünkből ilyen rémes sötétség törne elő? — Lidérces nyögéssel egyenesedett magasra, tekintete ijedten futott végig a falak mentén. Körötte, körben, egymásfölé halmozva vagy ezernyi koponya. A csontház. A korhadó, barna és nedveszöld csontokból keserü szag csapott feléje. Két karcsont felett egy koponya és igy ugyanaz folytonos ismétlődéssel emeletszerüen egyre feljebb. Minéltovább meredt erre a képre, annál borzasztóbb élet lobogott elő a szemekből. A széles szájak körül jéghideg mosoly. Halálkényszeres merev nyugalom. Nehezen lélegzett, karja szétcsapódott, széles öleléssel vagy száz csontot szorított magához: „Boldog testvériség! Tömegsír! Most még gyülölet és pusztítás ördögi vágya... és mielőtt tavasz lesz ...minden halott, legyen az fekete, vagy szőke egyforma, igaz közösségben ölelkezik, mint itt... Csak halál kényszerit erre? Miért?

Hetek óta most először csillogott a szeme, amikor sejtelemterhesen pihent meg a hideg, gőgös égbolton. Biztos, nyugodt léptekkel hagyta el a temetőudvart. Amikor azonban az egész környéken nem látott mást, csak szürke hadiszint és acélcsillogást, érezte, hogy ez a mindenfelé terpeszkedő mozgás, hogy tépi fel ujra a lelkét, hogy szorítja ökölbe a kezét. Lent a századnál, melyet a vikár ép sorakoztatott, az önkéntes eléje szaladt: „Azt beszélik: nyolc nap mulva? Vagy úgy, nyolc nap mulva!? És kényszeredett mosollyal lépett szakasza elé.

Az önkéntes, az ellenség felé vezető országuton sétált. A tőrt kihuzta tokjából és sétaközben néha belehasitott a levegőbe, Mindig, ha sötétben maradt: szeles kapkodással szúrt maga körül, mintha ütközetben lenne. Az erdőből különös izzó hernyó kanyargott feléje. Fényfoltok korbácsolták a fákról a sötétséget, fény tükröződött az útszéli pocsolyákban. Heintz egy fa mellé húzódott, megvárta, amig a teherautók dübörgő lánca elvonul. Freccsenő sár csipőig piszkolta, Az utolsó autó mögött ujra ott állt az éjszaka. Tovább sietett. Minden száz méterre, barna sátrakban didergő posztokba ütközött. Pislogó lámpafény. Oldalutak sötétjéből lihegő lovaktól húzott municióskocsik világosodtak és tűntek ujra a sötétbe. „A halálba” szólt, nadrágját huzogatva egy tiszt. A következő pillanatban karon ragadta az önkéntest és egy magaslatra cipelte. Hosszu, fekete hegycsipkékre mutatott: „Ott” és amikor meglátta az önkéntes csodálkozó szemeit, felordított: „én nem akarom tudni, hogy ki Maga, ez különben is mindegy, egészen mindegy!” Hirtelen levetette magát a nedves földre, kezeivel lyukat ásott és felnevetett: „Négy-öt nap mulva mindnyájan igy fekszünk majd! Hideg, mi? Rothadásig hideg; de ez mindegy, egészen mindegy!” A különös nevetés beleharapott Heinzba. „Kaparj be! Kaparj be! Disznóság! Átkozott disznóság ott elől ! Excellenciás uram, tudod-e, hogy hogy kell egy verebet felboncolni? Dobj sarat a fejemre, hogy a vöröstráfos gazemberek rám ne akadjanak ! Ezek a gazfickók ! Talán te is valami vezérkari vagy, hé? Különben segítenél! Segits! Segits!” Az önkéntes iszonyodva rohant el mellőle. Amikor ujra a lámpás világosságra ért: egy döglött macskát látott az uton. Oldalfegyverével ide-oda forgatta, pocsolyaviz freccsent. „Halott állat!” Csupasz téli bokrokon át gyenge tábortüz pislogott, a távolban elmosódva: hosszu sátrak és farkcsóváló lovak. — „Halott állat” és Heinz oldalfegyverét, hegyével merőlegesen ráállitotta a macska hasára, aztán megborzongott — „ezt nem gyakoroltuk, valahogy csak meg kell próbálni” — és az acélt, didergő kellemetlenséggel, jó mélyen benyomta a husba. Csizmájával a macskának feszült, kihúzta a tőrt — „utálat, utálat” — és lázas sietséggel törülgette a sárba. Aztán, mintha üldöznék, rohanni kezdett az országuton, egész a kvártélyig. Amikor elérte az első házakat, kését a tokba dugta és a templomudvarra lopódzott, ahol délelőtt virágokat szedett a sírokról. Most némán meredt a dércsípte virágokra. — A toronyóra édes zengéssel éjfélt ütött. Gyáván nézett a magasba, a templomtoronyra és ujból ismételte: „Utálat, csak ezt ne kéne.”

*

Clemens, aki a vitatkozás alatt mindinkább visszahúzodott a sarokba, világot gyujtott és kiment. Gondolatok suhantak mellette: fekete éji árnyak; a barátját kereste, hogy közelében szembeszálljon velük. Hillbrand elterpeszkedve feküdt a hátán, karjai kilökve, lábai térdben felhúzva. A hátrabukott fejből hortyogás szürődött. Clemens előremeredve hallgatta a rémes fürészelést. Ez lenne a barátja? Idegen hatalom rázta az erős testet. De a gondolatok: haza, asszony, császárság és világháboru csendben pihentek, mint a marville-i kápolnában az érsek. Barátja melléből megfoghatatlan erő tört elő: lehelet, életpazarlón, ujra és ujra munkára paskolón. Megint felbukott előtte a kép: emberiség. Világos nappal: országalapitás, hódítás és védekezés; de éjszaka: ledöntve, hátonfekve. Lábujhegyen lopódzott el. Amikor a barakok végére ért, a galycsomós úton eltört egy ág. Ez a zaj felijesztette: mintha tiltott úton járna. Szivdobogva hallgatózott, nincsenek-e posztok a közelben. A század horkolj álma a tábor deszkafalaihoz verődött. Mint hullámok a hajóbordákhoz... A magas erdőt közönyös jósággal ölelte magához a csendes holdfény. Clemens egy fatörzsnek támaszkodott: „és holnap?” Pálcájával végigvágott a csizmaszáron: „Egy fogolynak elvágják a nyakát! Holnap éjszaka, vagy két nap mulva, hol lesz a század álma, a pajtások lélegzete? Akkorra a barakok csendesek lesznek, nagyon csendesek.” A galyakra bámult: „És te, te tovább élsz kedves kis rügy” és magához húzta, „téged nem bántanak, nyugodtan fejlődhetsz. Neked minden szabad: leveleket hajthatsz, puha kék májusi légben csilloghatsz és minden nyári virág illata hozzád száll majd! Rohamcsapat! Minden gondolat ezt a rettenetes szót harangozza.” Fojtott zugás csapott a fakoronák közé; feldidergett. Szobája felé indult, de ujból megállt. Fehér deszkafalak. Barakfalak: mint a csontváz koponyái, hus és haj lidércével. Közelebb jöttek, üvegzölden, törékenyen, átlátszón, mögöttük szinte látni lehetett a fiukat. Kezek emelkedtek: egy nép állt előtte, a világ, minden! És aztán valahol egy kérdés — megrekedve. Ki kellett volna mondani, de a tanitó ziháló me le elfojtotta. Ajkai felmondták a szolgálatot, fülében az éjszaka pokolhangjai hangoskodtak. A galycsomós úton Werner jött feléje. Clemens, a kapitány megszólítására összerezent. „A vezénylőtábornoktól jövők. Mi mindent tudtam meg ott!” — Nagyon sok van kockára téve, majdnem minden! A döntő próba!” „Milyen próba?” kérdezte Clemens, de a kapitány nem hallotta kérdését. „Három hadtest támad; a miénk a középen — Irány: a Caureserdő, Beaumont és 344-ig. A vezérkar úgy gondolja, ha ezt a vonalat és a Thiaumont hegyhátat elérjük, akkor Verdun mint erőd el van intézve. Három millió ágyulővés és aztán 13-án, délelőtt 11 órakor — előre! Bizakodó hangulat mindenütt. Kétkedés, hogy hátha nem sikerül — nem létezik. Kíméletlenség minderi ellenvetéssel szemben! igy a generális. Ez az! De Verdun előtt nincs-e helye ezer ellenvetésnek?” — Öklével a levegőbe vágott. „De akkor: el mindenki, akinek nincsen hite. Csak igy lehet a világon valamit megkezdeni. A vizió viharié mámora meg van mindenkiben, némelyikben: a gondolat, a megértés is. De megteremteni: ehhez bátorság kell! A mi akaratos erőnk: a generális...” A hallgató Clemensből most egy hirtelen kérdés tört ető: „Kapitány úr és mi mit akarunk?” Werner ránézett: „A tavaszi offenzívát megelőzni. De jöjjön, a hókámat viszem az istállóba és nem akarom legényemet felébreszteni.” Ketten vezették a lovat. — „Szóval, holnap roham?” — „Nem, holnap még csak a tüzérség lővi be magát — Werner megoldotta a nyeregszijat — „roham: holnapután”. Fejét a nyeregnek feszítve, fogaival kihúzta az utolsó szijat, aztán mégegyszer: „Holnapután!” Clemens elugrott a trágyázó ló mellől, „az embernek megszakad a szive.” „Micsoda? és Werner leemelte a nyerget, egy ládára tette és amig szalmacsutakkal letörülte a ló hátáról az izzadságot, igy szólt: „Szép, szép, de rajtunk már nem segít semmi!” Kitért a ló elől: a hóka szájával feléje kapott. Clemens az istállóajtón át az éjszakába bámult. „Ha Verdun igéret lenne!” „Micsoda igéret?” kérdezte Werner és eleséget szórva a lónak, beült a jászolba. A tanító szemei fellobogtak: „Hogy az emberiség nyakáról végre lelépjük a fojtogató nyakörvet!” „A háborut? Ezt gondolja?” — „Igen!” De Werner a fejét rázta. „Amig emberek vagyunk, — soha!” Clemens átvette a szót: „Soha?” és lehajtotta fejét, de a következő pillanatban görcsbe szoritott ujjakkal: „Soha? Kapitány, soha? Megváltás sehol? Valahonnan kell, hogy jöjjön! „Barátom, ne térjünk le a megszokott útról, az mindig veszélyes; engedelmeskedjünk a természet törvényeinek. Ha a kötelesség nem lenne isteni akarat kényszere, a természet nem uralkodhatna bennünk és közöttünk, pedig ugye minden teremtés aláveti magát rendeléseinek”. „Kötelesség!” felelte Clemens izgatottan „valóban maga a név: hatalmas és keresztülhúz minden számítást, de ami mögötte áll, az — eltörpült! Hogy a vonatok pontosan járjanak, hogy fennen hordjuk az orrunkat, mint egy generális, hogy lelkünket gyilkoljuk: ma ezt nevezik kötelességnek!” „Kötelesség”: a nép szivén rágódó kór! A fejét hegyes sisak ékesíti, nem a mi szeretetünk fénye! Valamikor a kötelesség egy volt az éggel, az igazsággal...” A kapitány felemelte a lámpást a szalmáról és majdnem parancsolón szólt: „Menjünk, menjünk.” De Clemens az ajtó elé állt és hangjában titokzatos hatalom: „Hát a szivünk csak megszokott dolgokra dobog? Miért ijedezünk, ha a teremtés lehelletét érezzük? Kapitány, hát nem vagyunk méltók arra, hogy világot gyujtsunk már itt e földön? Rabszolgák maradjunk most és mindörökké? Évszázadok során a lélek mindig előretör és rajtunk csontvázak uralkodjanak? A fákat, melyekbe pondrók vették be magukat, kitépjük a földből: miért nem szabad akkor a fojtogató korlátokat lerázni magunkról? Azt hiszitek, hogy ott elől az ifjúság hiába hal meg? Tiszta lelkük országhóditásért vérzik el? Hát nem sejtitek, hogy szent közösségbe halnak bele: a szellem közösségébe, egy nép komoly testvérisülésébe!? Mit nekünk erődök és országhatárok! És ha a világ korhadt, halálrafertőzött és geny rágja a lelkét, úgy legyen vége: máglyára vele! Én leszek az első, aki a rothadás eme fészkébe bedobom az első gyujtó fáklyát! Test légy ujra a lélek temploma! Ha Verdun lenne az igéret, akkor ezentúl minden lépést fegyver gyorsítson! Nincs többé tétovázás! A hátam mögött erőnemzedék áll! Nemcsak én, mindenki érzi! Most még csend van, de egy szépnap hiába lesznek gátak! Csak nevessen! Az ítéletnap közeledik! Oh föld népei, ha mindebből nem tör elő a szellem fénykévéje, hiába volt akkor minden puskapor!” Hogy Werner egészen magába roskadva ült az árnyékban, azt nem vette észre ; kitárt karokkal ordított az éjszakába: „Jaj, aki az utunkat állja!” — Amikor a kapitány felnézett, Clemens már nem volt ott. A lobogó gyertyalángba meredve, kezével végighuzott a szaglászó nedves lószájon és viszhangként ismételte: „Igen, mindegyik érzi. Ki magyarázza meg ezt az emberfajokból előtörő ösztönt? Fellobogni, égni, míg az őrület salakja le nem húll Európa testéről! — Verdun!” És a lámpát felemelte, a jövő titka felé lóbálta. „Mindegyik érzi!” Kilépett az istállóból: „Mindenki?” — Lassan havazni kezdett.

Éjszaka volt, amikor parancs jött a beásásra. Az erdő a hátuk mögött. A rohamcsapatok előtt hegykúpok boltozódtak. A Caures-erdőn át fagyos cupogással ütegek vonultak ütegek után. Nedves lövészgödörből egyenesedett ki az önkéntes. Fülében a panaszkodó természet jajongása. Egészséges, szűz faszilánkok röpültek hozzá. Fakoronák inogtak, egy sebesültet kötöző szanitécet egy lelőtt vastag tölgyfaág halálra morzsolt. A sebzett erdő mint egy üvöltő óriás. Égmámoros ágak összezúzva, földrehúllva! — Valahonnan az éjszaka mélyéből puhán húllt a hó és hűsítőn borult sebforrós helyekre. „Ti szegény erdők, mi volt a bűnötök? Hát nem ugyanaz a földerő táplált-e mindnyájunkat? Óh anyám, óvjad, védjed az erdőt. Ne ijeszd meg a gyikot, ha majd a moha alól nemsokára kifürgézik a meleg tavasznapra. Simitsd végig helyettem is a virágtengert, szülőföldem csillagszőnyegét. Ők ezerszer jobbak, mint mi vagyunk. Oltalmazd a cserjéket! Le ne törd őket, ha napzöld leveleket hajtanak. Fáj, nagyon fáj az erdőnek, ha a mi kezünk hozzáér. Hallgasd az erdőt, ha játszi szél túrja levélgazdagságét és aranyfény szökdécsel és tünik a növények végtelen zűrzavarában. Ha az éji baglyokat hallod, mikor bársonypuha szárnycsapkodással suhannak az ágak között, úgy köszöntsd őket anyám. Óh és gondolj a kis cinegékre és ne feledkezz meg róluk. Anyám, anyám az erdők, melyeken itt keresztülviharoztunk, anyám az erdők mind üresek és halottak. Előlünk még a madárdal is menekül. A borzalmas öldöklésből meredt ujjak görcsöződnek az ég felé.” Tőréről vérszag szállt. Fagyos didergés rázta: három véres arc meredt rá. Reményveszett lázzal védekezett és menekülön nézett előre a sötét Beaumont felé. Támadásuk célpontja mágikusan, ördögi vigyorgással nevetett megint. Szakadatlanul köpködte tűznyilait és világitórakétáit a sötétbe. Mint egy varázshegy...

Fábry Zoltán fordítása

¶