Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Rigán Lóránd

A teríték marad

Egyik talányos aforizmájában René Char azt írja, hogy örökségünket nem testamentum formájában hagyományozzák ránk, vagyis nem afféle leltárban, amelyből egy immár elégedett, bár azért udvariasan meghatódó örökös rájönne, miféle családi értékeket vehet ő át a múltból. Forradalmakat örökölni ilyen értelemben nem is lehetséges, sőt minden egyes nemzedéknek szüksége van a saját forradalmára, hiszen, Camus-vel szólva, egy pestisjárvány legyőzhető ugyan, maga a pestis nem.

Ezért a forradalmi cselekvés, már amennyire ilyesmi emberi dolgok kapcsán egyáltalán kimondható, örök érvényű, ám örökölhetetlen: sohasem zárul le, mert csupán azokban teljesedik ki, akik egyelőre még élnek. Félkész, mindig sikertelen, valahol a folyamatos jelenben halasztódó tett, nem a törvényszerűen mostoha történelmi körülményeiből, de önnön természetéből kifolyólag. Mert nem betölteni igyekszik valamely teret, hanem felszabadítani azt, tulajdon megvalósulása nem más, mint a lehetőség.

 Fogalmak helyett konkrét javaslattal hozakodnék elő ötvenhat akár naponkénti ünneplése kapcsán, mely abban állna, hogy minden egyes közös étkezéskor asztalunkhoz hívjuk a szabadságot is.

Helye üresen tátong, ám a teríték marad.

 Kétszeresen nehéz esők voltak, mert az írástudóknak ezek mindig nehezebbek, s mert nekik mindig szombat, és szombaton a legrosszabb. Félúton leváltottam istent a damaszkusza úton, ahol az új isten iratai közül elsőnek Izsák könyve került a kezembe. Ez a bizonyos könyv már akkoriban ritkaságszámba ment, mint bármely olyan írás, amit meg sem írtak.

Saul helyett Izsákot kellene, írta ott Izsák, nem a Kreml felé vezető út derekán, hanem oltárától, a hegyről lefelé jövet kérdeznünk mindezekről. Mert az éggel itt lent éppen egyközű sáros földút is fut. Csakhogy Izsák illetéktelen: se nem hús, se nem hal. Se nem megtért, se nem áldozat, még forradalma sincsen. Se nem mondja, hogy van. Foganásakor a forradalom még volt, a forradalmárok nem mentek bele többet. Izsáknak ilyen szép történetben nincs keresnivalója. Könnyebb lehet egy tanknak átmenni a tű fokán, mint a magamfajtának üdvözülnie, mert a tű fokán még a tű is átment.

Hiába lefelé megy az ember, csak felrúgják énekelni vagy értekezni egyet. Pedig ők se ott fent vannak gombostűvel kitűzve a mennybolt hajtókáján, hanem lent vannak, istenem, mind a föld alatt. Vagy talán a megtérés se más, mint hogy közös vacsorához hívjuk az Urat, aki nyilván itt van, helye betöltve bennünk, de terítéke végig az asztalon marad.

 A francia forradalom minden egyes évfordulóján Hegel együltében egy üveg bort ivott meg, ami egyrészt sok, másrészt kicsit kevés a világszellem kapacitásához képest. De sok az mégis, ha másnapossága Marx volt.

Főúr, pecsétes lett az abrosz! Uram, a jogaimért jöttem!

Hol is hagyta?