Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Murádin Jenő

Szobor a kertben

A historizmus korának annyira jellemző velejárója, mintegy erkölcsi kényszere volt a szobor- és emlékműállítás. Magyarországon és az erdélyi részekben az abszolutista rendszer elmúltával a felszabaduló nemzeti érzelmek adtak még nagyobb nyomatékot a mindenütt kibontakozó kezdeményezéseknek. Az indíték egyértelmű: a társadalom nem feledheti nagyjait, nem lehet hálátlan a nemzeti küzdelem hősei és áldozatai iránt. Így népesedtek be városok terei szobrokkal, kerültek emléktáblák épületekre, és öltött mind hangsúlyosabb panteonszerű képet a temetők arculata.

 

Negyvennyolcas emlékművek mellett a szellem nagyságainak szobrai is helyet kaptak. Erre nézve Kolozsvár példája különösen szemléletesnek tűnik. Még a kiegyezés évében, 1867-ben gróf Széchenyi István mellszobrát (Klősz József alkotását) helyezték el a reformkor nagy alakjáról
elnevezett tér díszkútjára. Gr. Mikó Imre szobra, egy nagyobb lélegzetű alkotás megszületése sem váratott túl sokat magára azután, hogy a nehéz időkben helytálló tudós és politikus, „Erdély Széchenyije” 1876-ban elhunyt.

 

Ki érdemelte volna meg jobban az utókor kegyeletét, mint az erdélyi sorskérdéseket olyan mélyen átérző s azokkal a maga mértéktartó álláspontján át mindvégig azonosulni tudó gróf Mikó Imre? Mint jól ismert, Mikó nem volt forradalmi alkat, a megegyezést kereste még akkor is, mikor ez már lehetetlennek látszott. Következetes elvi álláspontja hosszú távon azonban meghozta gyümölcsét. Színre lépésének akkor jött el igazán az ideje, amikor az abszolutizmus a legmélyebb letargiába taszította a nemzetet. Ennek a küldetésnek a lényegét foglalta össze a történész Egyed Ákos frissen megjelent könyvében, a Mikó Imre születésének 200. évfordulójára időzített műben. „Neki jutott az a feladat, hogy a korábbi törvényes funkcióira hivatkozva, az ostromállapot során bezárt vagy működésükben korlátozott magyar intézményeket újra elindítsa, azoknak mind a jogi, mind az anyagi feltételeit megteremtse. És ő sikeresen eleget tett vállalásának. Aztán új intézmények alakítását kezdeményezte. Ezek közül a legfontosabb az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt. Mindezektől indíttatva, az erdélyi magyarság felsorakozott mögéje, mert látta, hogy újrakezdheti az abszolutizmus által megbénított társadalmi életét.”1

 

Utolsó útján Mikó Imrét mintegy tízezer ember kísérte a Házsongárdi temetőbe. Az akkori társadalom gondolkodásmódját ismerve természetes, hogy rövidesen megfogalmazódhatott a gondolat emlékének szobordíszes megörökítésére. Kolozsváron, a Mikó-kertben ma is álló emlékmű fölállításához több feltételnek kellett azonban teljesülnie. A fölavatást mindenképpen kerek számú évfordulóhoz szerették volna kötni. Előbb az EME alapításának negyedszázados évfordulójára gondoltak. Mivel azonban azt lekésték, úgy döntöttek, hogy öt évvel későbbre halasztva bevárják a 30. évfordulót.

 

E tanulmány a rendelkezésre álló források nyomán a Mikó-szobor megrendelésének és létrejöttének körülményeit tárja föl.

 

Az EME a gróf Mikó Imre-emlékszobor leleplezésekor, 1889 júniusában Emlékkönyvet jelentetett meg. Ebben a fölavatás eseményein túl az intézmény alapításáról és három évtizedes működéséről is bőven szó esett.2 Amiről viszont legszűkszavúbban szólt, az maga a szobor. Néhány többször idézett adaton és a talapzat feliratainak reprodukálásán túl egyetlen utalás sem található benne az emlékmű keletkezéséről, a megrendelés körülményeiről.

 

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a létesítendő szobornak leginkább megfelelő hely a Mikó-kert (a Múzeumkert) lehet. Erre még a terep adottságai is optimálisnak látszottak: az enyhén emelkedő dombról a városra is rálátás nyílott. Itt állt (áll ma is) az az eredetileg klasszicista stílusban épült nyaraló,3 a körülvevő tízholdas kerttel, melyet a gróf az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozott. Mikó elképzelése az volt, hogy a gyűjteményeket legalábbis elsődlegesen befogadó kilenc-szobás emeletes villa a tudományt szolgálja, s vele „egy Füvész-kert is hozassék kapcsolatba”, hogy az „Erdélyi Múzeum telkén Minerva és Flóra, az emberi életnek két főszépségét képviselő e két istenség egybeölelkezve láttassanak”.4

 

Nagyon is ide illett tehát a nemes lelkű gróf emlékszobra, mely szimbolikusan mintegy zárókövét képezte az erdélyi tudományosság alapépítményének. A szobor megrendelése, illetve fölavatása idején a gyűjteményeket a Kolozsváron alapított tudományegyetem vette használatba, és kertje is (a régi botanikus kert) benépesült az Erdélyben honos fákkal és cserjékkel.

 

A helyszíni tájékozódás, a terepszemlék során 1887-ben határozták meg az emlékmű elhelyezésének topográfiai pontját. Erről Finály Henrik számolt be az EME igazgató választmányának jelentésében. „A néhai gróf Mikó Imre emlékének felállítása – áll az 1888-ban közzétett jelentésben – az egész múlt nyáron foglalkoztatta a részletes intézkedésekkel megbízott elnökséget. A tervrajzok készek, a hely meg van állapítva, és immár meg is van találva a célszerű hazai kőzet is, amelyből a talapzat készülni fog.”5

 

Biztosra vehető, hogy Finály Henrik (1825–1898) az a tettre kész szervező, aki minden gyakorlati kérdésben a leghatékonyabban járult hozzá a szoborállítás megvalósulásához. A filológus és történész Finály (akit kiváló latin–magyar szótára tett leginkább ismertté) sok éven át az EME titkára volt, a kolozsvári tudományegyetem latin szakos tanára és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Ő állott talán legközelebb az EME tisztségviselői közül a művészeti kérdésekhez is. Így amikor 1885-ben a nagy visszhangú budapesti Országos Kiállítás előkészületei folytak, őt választották meg a kolozsváriak részvételét biztosító szervezési „előbizottság” vezetőjévé. Finály otthonos volt a műtermekben és műhelyekben, föl tudta mérni, hogy olyan nagyobb szabású feladatra, mint a Mikó-emlékszobor, nem találhat Kolozsváron, de Erdélyben sem az igényeknek megfelelő szobrászt.

 

Ilyenformán esett a választás az erdélyi részeken azelőtt sohasem dolgozott ifj. báró Vay Miklósra.

 

Arra nézve, hogy miért éppen az ő neve s e régióban kevésbé ismert személyisége került az EME vezetőinek figyelmébe, van logikus és elfogadható magyarázat. Az viszont rejtve maradt (az EME levéltári forrásainak még mindig tartó zároltsága miatt!), hogyan jött létre Vay és a megrendelők között a megbízáshoz vezető kapcsolat.

 

Mit tud a művészettörténet Vay Miklósról?

 

Régi Szabolcs megyei nemesi család tagja, felmenői több nemzedéken át mint politikusok, katonák, jogászok szolgálták a hazát, és érdemeikért a 18. század végén bárói rangot kaptak. A művészpályát választó ifjabb Vay Miklós 1828. december 24-én született a Szerencshez közeli tokaj-hegyaljai Golopon, ahol a családnak kastélya és kiterjedt birtoka volt. Bécsben az akadémián tanult, és életének jelentős részét a császárvárosban töltötte, ahol megrendeléseket kapott. A bécsi Arsenal, a fegyvertár részére készült szobrai kivitelezésében valamivel fiatalabb pályatársa és barátja, Izsó Miklós segédkezett. Alkotóművészete a nemzeti romantika eszmevilágából emelkedett ki, s döntő mértékben a portré-, illetve a köztéri emlékműszobrászatra alapozott. Még az abszolutizmus korában, már Pesten dolgozva, az ő Berzsenyi-szobra volt az első világi köztéri mű, melyet a Nemzeti Múzeum kertjében, a bécsi engedélyre kitartóan várakozva, 1860-ban fölavattak. Ezután pesti műtermében sorra készültek el ma is meglévő köztéri munkái, Kazinczy Ferenc büsztje szintén a múzeumkertben (1861), Vörösmarty Mihály szobra Székesfehérváron (1865), Deák Ferenc szobra Zalaegerszegen (1878). Hosszan tartó munkakapcsolat fűzte Pesten az Akadémia palotájának díszítéséhez, egyike lévén a megrendelt emlékszobrok alkotóinak.6 Az ő műve itt Széchenyi István és Kisfaludy Sándor nagyalakú szobra, valamint Eötvös József büsztje, mely utóbbit 1882-ben ingyen ajánlotta föl a magyar tudományosság székházának. Megpályázta ugyanitt az Akadémiát alapító Széchenyi István térszobrát is. E pályázaton Engel József és Izsó Miklós után a harmadik díjat nyerte el. Utolsó munkájának, a Mikó-szobornak fölavatását már nem érhette meg: 1886. január 28-án Golopon hirtelen elhunyt. Nevét, ismertségét a millenniumi idők felé haladó késő historikus magyar szobrászat nagy nemzedékének színre lépése vonta félárnyékba.

 

Joggal felételezhető, hogy Vay Miklósról és munkásságáról akár közelebbit is tudtak az EME vezetői. Maga Mikó is ismerte a családot, kapcsolatban volt a szobrász apjával, id. Vay Miklóssal, a 48-as idők egykori erdélyi főkormánybiztosával, aki hozzá hasonlóan tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Még az 1860-as évek elején Dessewffy Emil meghívta Mikót a Széchenyi-szobor felállítását előkészítő bizottságba, melyben jeles személyiségek között id. Vay Miklós is részt vett.7

 

Közeledve az EME alapításának negyedszázados évfordulójához, sürgető lett a megrendelés. Erről 1884-ben született vezetőségi döntés, és az év tavaszán arról olvasható tudósítás, hogy „a szobormintázást ifjú báró Vay Miklós vállalta magára”.8 Az előkészületek hírére nemcsak az erdélyi sajtó reagált, hanem a nagy múltú budapesti Vasárnapi Újság is,9 amely a maga idején megelevenítő fényképes riportban számol majd be a felavatásról.

 

Vay kedvvel és nagylelkű ajánlattal fogadta el a megbízást. Miként az Eötvös-szoborral is tette, nem kért egyebet, csupán az öntési munkálatok költségének térítését. Megtiszteltetésnek érezte az EME fölkérését, anyagilag pedig nem volt rászorulva a honoráriumra.

 

A mintázás gyorsan haladt, tekintve Vay nagy gyakorlatát a portrészobrok tervezésében. A gipszminta alapján a szobrot a budapesti Schlick Részvénytársaság műhelyében öntötték bronzba.10 Mint a kolozsvári Ellenzék beszámolójában olvasható, az öntéssel 1885. november végére készültek el.11 Mindemellett az EME huszonöt éves évfordulóját így is lekésték (1884-ben lett volna), s a talapzat ügye, melyről hosszadalmasan egyeztettek, még megoldatlanul maradt. Így döntöttek a halasztás mellett, s a kiöntött-cizellált szobor közel egy éven át a Schlick cég Külső-Váci úti raktárában pihent. Innen hozták át vasúton Kolozsvárra 1886 szeptemberében.12

 

Közben Vay Miklós az év elején elhunyt, s ez a gyászos esemény is késleltette a szoborállítás munkáját. Az EME részvétnyilvánítása megerősíti a szobrász önzetlen vállalkozását. „A vigasztalhatatlan apához [a nyolcvannégy éves id. Vay Miklóshoz] küldött részvétnyilatkozatunk volt az egyetlen bér, amellyel jutalmazhattuk a korán elköltözött művész nemes önzetlenségét.”13

 

Itthon az EME vezetősége egy mérnököt, Gáll B. Jánost bízta meg, hogy a kiválasztott terep statikai vizsgálatát elvégezze és a talapzatépítés egyéb munkálatait felügyelje.

 

Még Vay életében elkészültek a talapzat tervei. Erről az egyeztetések a szobrászhoz, de a Mikó családhoz is közel álló baráti-rokoni körben történtek meg. Előbb Vay készített egy ötlettervet (vázlatot) a talapzathoz, majd ezt „a művésszel egyetértőleg”14 gróf hédervári Khuen Antal dolgozta ki. Nem egészen tisztázott hozzájárulással adott mintát, rajzokat a kőfaragáshoz és csiszoláshoz a Pejacsevich család egyik tagja.15 (A szoboravatáskor a Mikó családot az elhunyt leánya, gr. Pejacsevich Artúrné gr. Mikó Anna képviselte.)

 

Hosszú töprengésre és mintegy két évig tartó keresésre (1886–87) született meg a döntés a posztamentum anyagáról. Úgy szerették volna, hogy miként a múzeumalapító gróf hamvai hazai földben nyugszanak, úgy emlékszobra se álljon idegen kőből készült talapzaton.

 

A megfelelő kő megtalálása az erdélyi földtani kutatások sokáig várt sikerét példázza a 19. század végén. Dr. Koch Antal, a nagynevű geológus, a kolozsvári egyetem tanára s egyben az EME kőzet- és ásványtani gyűjteményének rendezője már jóval korábban fölhívta a figyelmet Erdély kőzeteinek értékére. Beadvánnyal is fordult a városhoz, de írását ad acta tették. Bizonyította pedig, hogy némely hazai kő vetekszik a külföldről behozottakkal, mégis Mauthausenből vagy máshonnan szállítanak követ Magyarországra háromszoros áron. A Kolozsvár környéki kis „járdakő bányák” mellett Koch biztatására kezdett föltáró munkába Kovács Albert vállalkozó. Szerény vagyonának kockáztatásával Kisbányán és Sztolnán végzett föltárásokat, s Kolozsvár 1889 tavaszán elkészült, a pályaudvar felé vezető új vashídjának partfalazata már az ő „köbköveiből” épült. Így esett a választás kisbányai kőfejtőjére, hogy onnan a Mikó-szobor talapzatának tekintélyes méretű köveit kitermeljék.16 Ezt a megoldást Koch Antal javaslatára fogadta el az EME vezetősége. A csiszolva igen szép kékesszürke felületű kisbányai trachit igazolta a hozzá fűzött reményeket. Száz év múltán is jól bírja az időjárási viszontagságokat, és vésett feliratai épen megmaradtak. Nem utolsó szempont volt az, hogy a költségeket az import kövek árának kétharmadára sikerült csökkenteni. Csiszolását Gáll B. János mérnök felügyeletével Zorzini József kolozsvári kőfaragó végezte.

 

A felirat a talapzat előlapján:

Hídvégi gróf

MIKÓ IMRE

az Erdélyi Múzeum

alapítója

a nemzeti tudomány

nagylelkű pártolója

s buzgó művelője

dicső emlékének

a hálás Múzeum Egylet

MDCCCV–MDCCCLXXVI

 

A talapzat alján az elhunyt jelszava:

 

Peragit tranqvilla potestas

Qvod violenta neqvit17

 

A hátoldalon latinul:

 

Emerico

COMITVM MIKÓ

de Hídvég vltimo

Mvsei Transilvani

fvndatori

artivm literarvmque

favtori

O. M. P.

Grata posteritas

MDCCCLXXXIX

 

A hármas tagolású 2,17 m magas talapzaton álló, 1,35 m magas szobor nyugodt, kiegyensúlyozott arányaival állítja meg a Mikó-kert látogatóit. Mai helyén, a „régi füvészkert” fái között áll.

 

Vay Miklós büsztje az ereje teljében működő kultúrpolitikust állítja elénk. Messzire néző tekintete alapításainak jövőjébe vetett hitét tükrözi. Ez a képmás sokkal bizakodóbb, optimistább hangvételű, mint amit a korabeli ábrázolások közvetítenek felénk. Vay, kinek utolsó munkája volt ez a szobor, e művét is a historizmus plasztikai művészetének jegyében keltette életre. Nincs benne semmi, ami e kánontól eltérő lenne, de nagy műgonddal és minden pátosz nélkül teremtett alkotás. A szobrásznak a mintázásnál több képi ábrázolás, kőnyomat, fametszet, fénykép állhatott rendelkezésére. Ha a díszes öltözék kínálta nagyon gazdag modelláltságot vesszük tekintetbe (sujtások, ékköves mentekötő), az inspiráló ábrázolás Josef Kriehuber ismert kőnyomatos képe lehetett. A neves bécsi litográfus 1860-ban örökítette meg Mikó Imre portréját, s e képből az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteménye is birtokolt.18

 

A szoboravatást az EME alapításának évfordulójára való készülődés előzte meg. Ez az esemény lett az ünnepi megemlékezések csúcspontja. Az Emlékkönyvet, melyet erre az alkalomra nyomtattak, az egyesület minden tagjának megküldték. Ez a kiadvány áttekintő foglalatát adta az eseményeknek, de az EME folyóirata és a kolozsvári és pesti sajtó is részletesen tájékoztatott az ünnepségekről.

 

Az 1889. év június 10-én délután, pünkösd másodnapján a városháza közgyűlési termében Brassai Sámuel mondott köszöntőbeszédet, majd a résztvevők „menetté formálódva” kivonultak a Múzeumkertbe. Jelen volt az EME és az EMKE vezetősége, az egyházak, az egyetem, az Erdélyi Irodalmi Társaság képviselete, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Jakab Elek. A családot gr. Mikó Anna, a szobor készítőjét br. Vay Béla, Borsod vármegye főispánja képviselte.

 

A szürke vászonnal letakart emlékmű előtt gr. Esterházy Kálmán, az EME elnöke emlékezett meg Mikó Imre időtálló szellemi hagyatékáról, és méltatta a szobrásznak, az elhunyt Vay Miklósnak hazafias lelkesedéssel vállalt munkáját.19

 

A szoboravatások századfordulós divatja szerint alkalmi óda hangzott el (Szász Béla egyetemi tanár adta elő saját szerzeményét), majd az emlékmű leleplezése következett. A délután 4 órakor véget ért ünnepség záróakkordjaként a Kolozsvári Dalkör a Szózatot énekelte.

 

A fölavatás mozzanata korabeli felvételekről is megidézhető. A nagy múltú pesti Vasárnapi Újság 1889. évi 25. számában közölte Veress Ferenc „pillanatnyi fényképét” az emlékezetes eseményről. A jó minőségű képen magasított földteraszon, fenyőlombok előterében áll a lehullott vászonlepeltől szabaddá tett szobor. Az emlékművet vasrács fogja körül, rajta körben virágfüzérek. Notabilitások, meghívottak és kolozsvári polgárok sokasága látszik a felvételen, többen napernyők alatt, a kor női és férfidivatjából is ízelítőt adó kitűnő képen.

 

Az emlékmű akkori helyéről több leírás tudósít. A Századok, a Magyar Történelmi Társulat folyóirata beszámolójában olvasható, hogy „a szobor a kert déli részén tisztáson van felállítva, honnan belátni Kolozsvárt”.20 Másutt: a kiválasztott hely a múzeum (a Mikó-villa) bejáratával szembeni terület.21

 

Itt azonban ma már semmi sem utal a szobor helyére. 1920 körül az emlékművet lebontották és átvitték a Múzeumkert aljába, ahol ma is áll. Kis, magasított dombra helyezték itt is, de nem hozták át a szép lándzsavégű elemekből összeállított vaskerítését, melynek nyoma veszett.

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület működését kísérő levéltári források már említett hozzáférhetetlensége ellenére a szoborállítás költségeit illetően eléggé részletező és pontos adatok állnak rendelkezésünkre. Ismét csak Finály Henrikre hagyatkozhatunk. Ő az, aki titkári jelentésében az eseményt követő évben, az EME 1890. esztendei közgyűlésén erről is beszámolt.

 

„A múlt évi közgyűlés – olvasható a beszámolóban – tanúja volt a néhai gróf Mikó Imre emléke leleplezésének; az utólagosan összeállított végelszámolás szerint ez emlék, beleszámítva az 1886. és 1887. években a talapzatnak való alkalmas hazai kőnem keresésére tett költségeket, valamint a leleplezési ünnepély rendezése és az emlékkönyv kiállítása költségeit is, az emlék belekerült 5230 frt 43 kr-ba, tehát csak 230 frt 40 kr-ral többe, mint az e célra előre szánt 5004 frt, ami igen csekély többlet, főleg, ha meggondoljuk, hogy csak a nyomtatványok 213 frt 70 kr-t vettek igénybe. […] Megjegyzendő, hogy a Mikó-szoborra a közalapból vétetett 3775 frt 56 kr.”22

 

Az emlékmű, bár eredeti helyéről elköltöztették, átvészelte a 20. század képromboló indulatait. Közelében, a Klinikák udvarán a kiváló orvos, Purjesz Zsigmond szobra (ifj. Vastagh György, 1912) már rosszabb sorsra jutott. Az EME alapítójának közkinccsé lett hagyatéka, úgy lehet, a másság elutasítói részéről is tiszteletet követelt.

 

Gróf Mikó Imre születésének 200. évfordulóján, 2005. szeptember 4-én az emlékezés koszorúit helyezték el a szobor talapzatán.

 

  Jegyzetek

  1. Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije. Debrecen, 2005. 236.

  2. Emlékkönyv. Gróf Mikó Imre emlékszobra leleplezése alkalmára. Kiadta Az Erdélyi Múzeum-Egylet. Kolozsvárt. Ajtai K. Albert könyvnyomdája. (A továbbiakban Emlékkönyv.)

  3. A többször átépített nyári lakot gróf Bethlen Lajos építtette az 1840-es évek elején, Kagerbauer Antal neves építész terve nyomán. A ház és kert azután gróf Teleki József gubernátor birtokába került, tőle vette meg Mikó Imre.

  4. Hídvégi gróf Mikó Imre szózata 1856-ban az Erdélyi Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület érdekében. Erdélyi Tudományos Füzetek. 1931. 37. 18–19.

  5. Finály Henrik: Az igazgató választmány jelentése. Az Erdélyi Múzeum-Egylet bölcselet-, nyelv- és történettudományi szakosztályának kiadványai (a továbbiakban Erdélyi Múzeum). Kvár, 1888. 5. 156.

  6. Szobrok az akadémia palotájában. Vasárnapi Újság, 1882. XXIX. évf. 33. 528.

  7. Egyed Ákos: i. m. 216.

  8. Emlékszobor Mikó Imre grófnak. Kolozsvári Közlöny, 1884. május 10. III. évf. 108, 3.

  9. Emlékszobor Mikó Imre grófnak. Vasárnapi Újság, 1884. XXXI. évf. 20. 320.

10. A Schlick-féle nagyvállalat (vasöntöde és gépgyár) az 1860-as évek elején alakult. Itt öntöttek számos emlékszobrot és síremléket is. A Mikó-szobor megrendelése idején az alapító Schlick Ignác fia, Schlick Béla vezette a vállalatot.

11. Gróf Mikó Imre. Ellenzék, 1885. november 30. VI. évf. 277. 3.

12. Finály Henrik: Titkári jelentés. Erdélyi Múzeum, 1887. IV. köt. 205.

13. Uo. 206.

14. Emlékkönyv, 46.

15. A gróf Mikó Imre mellszobrának… Kolozsvár, 1889. március 9. III évf. 59. 2.

16. Dr. S.: Néhány szó a gróf Mikó-szobor talapzatáról. Ellenzék, 1889. június 25. X. évf. 146. 1.

17. Értelemszerű fordításban: „Mit erőszakkal nem, csöndben és halkan munkálva végbevihetni.”

18. Josef Kriehuber litográfiájának egy példánya a kolozsvári Egyetemi Könyvtár metszetgyűjteményében is föllelhető (XXIII/91).

19. Gróf Esterházy Kálmán ünnepi beszéde. In: Emlékkönyv, 5–7.

20. Gróf Mikó Imrének. Századok, 1889. XXIII. évf. 671–672.

21. Kolozsvár, 1889. márc. 9. III. évf. 59. 2.

22. Erdélyi Múzeum, 1890, 7. köt. 302–303.