A portréfényképezés sokáig szabványos műtermi, már-már mesteremberi munkának számított. Ezzel párhuzamosan mindig akadtak olyan kiváló fotósok, akik ennél többre vágytak, s ennek érdekében hajlandók voltak kísérletezni is, eltérni az addig megszokott műtermi, mesterséges beállítástól. Elég Etiènne Carjat-nak 1863 körül készült  Baudleaire-portréjára, vagy Julia Margaret Cameronra alkotásaira gondolni, aki Nadarhoz hasonlóan nem volt hajlandó beletörődni a portréfotográfia elgépiesedett, gúzsba merevített ábrázolási formájának egyeduralmába. A fotóművészek az első világháború kitöréséig lényegében a képzőművészet vonzásában-taszításában éltek.

Majdhogynem egészen addig, míg színre nem lépett Halász Gyula (alias Brassai), az amerikai Man Ray, a németországi Bauhausban is oktató Moholy-Nagy László, vagy a szintén magyar származású Robert Capa, vagyis Friedmann Endre, vagy az ugyancsak magyar eredetű André Kertész. Enyhe túlzással azt mondhatjuk, hogy ők voltak azok, akik megújították a 20 századi fotóművészetet, s ezen belül a portréfotózást. Ők adták hozzá azt a többletet, amitől ez a fényképészeti téma komoly, sok esetben drámai műfajjá emelkedett. Ők szakítottak az addigi zsánerbeállításokkal, és figyelni kezdték, behatóan tanulmányozták a kiválasztott modelleket. Próbálták ellesni azokat a titkokat, amelyek a kiválasztott személyek lelkében lakoznak. Azt a pillanatot, amikor a modell, lelkének egy ihletett pillanatában, virág módjára megnyílik, hogy aztán rögzítvén ezt az állapotot, továbbíthassák a nézők fele is.

Miklóssy Gyula – saját bevallása szerint – szerencsés helyre született. Minden nehézsége, sőt tragikuma ellenére isteni ajándéknak mondható, hogy Miklóssy Gábor és Kondorossy Vilma másodszülött gyermekeként láthatta meg ezt a világot. Adva volt tehát két nagyszerű művész, akiknek tehetség-génjeiből jócskán örökölt ő is. Ezzel egy időben magáénak mondhatja mindkét szüleje skorpió jegyeit is, vagyis a keménységet és a kitartást. S ezzel egyidőben – nem elhanyagolható tényezőként – olyan környezet, csodálatos bútorok és hangszerek vették és veszik mai is körül, amelyek maradandó impressziót gyakoroltak az ifjú lelkére. Az a tény, hogy ő maga is hosszú időn keresztül tanult hegedülni, olyan többletet jelentett számára, aminek kamatai az itt kiállított fotókon is láthatók.

Miklóssy Gyula konok kitartással a valamikor kenyérkeresetből űzött fotózástól eljutott a művészetig. S ebben a folyamatban a szüleitől örökölt géneken és jegyeken kívül meghatározó szerepe volt tehetségének is. Annak a kitartásnak, mellyel már-már egy kukkolóhoz hasonlóan próbálta ellesni a modell legjobb, legihletettebb pillanatait. Sok esetben ezek a fotók úgy készültek, hogy a kiválasztott személy nem is tudott róluk. Éppen ezért őszinték, s megmutatják a modell valódi énjét. Ugyanakkor sok szeretet is van ezekben az alkotásokban. Elég, ha a fekete háttérből felsejlő öregasszonyfejre – a művész nagymamájára – gondolunk.

Ha megnézzük a kalapos Ruha Istvánt, óhatatlanul is felidéződik bennünk Ruha Pista – a ragaszkodás jeleként nagyon sokan csak így szólították – csodálatos művészete, mindenkin csak segíteni óhajtó egyénisége. Folytathatnám a sort a sokunk által a szerénység és művészi alázat példaképeként emlegetett Kusztos Endrével, ahogy egy széken meghúzódva ihletetten rajzol. Ehhez a képhez társul a Kusztos Endre kezéről készült, a művészi ihletettségen túl – dokumentum jegyeket is magán hordozó – kép, mely megidézi a rajzszén és tus korunk egyik legnagyobb – Paganinihez hasonlítható mesterét.

Tanúi lehetünk Tóth László meditálásának is. Szembenézhetünk Jakabovits Miklós jóságos szeretetet és megértést, ugyanakkor nem kevés szigorúságot sugárzó tekintetével is.

De láthatjuk itt a kolozsvári Állami Magyar Operaház csodálatos hangú szépséges énekesnőjét, Kele Brigittát , akinek hangjában az operaházi előadásokon kívül Miklóssy Gyula előző, a Művészeti Múzeumban rendezett kiállításának megnyitóján jelenlévő tárlatnézők is gyönyörködhettek.

Arról az érzésről kívánnék szólni, ami engem, akkor és ott, ezeknek a képeknek a kiválasztásánál eltöltött. Felidéződik bennem a művész – s ma már bátran használhatjuk ezt a titulust – önmarcangoló, sokszor a kishitűség rémképével is megküzdő, biztatást váró s azt gyermeki örömmel fogadó egyénisége. Olyan egyéniség ő, akinek egy-egy szelídebb vagy szigorúbb szó szárnyakat tud adni, megnöveli erejét. Ugyanakkor új kiállítása azt is példázza, hogy nem lehet őt beskatulyázni. Nem lehet azon egyszerű oknál fogva sem, mert minden érdekli. Nyitott szemmel jár a világban. S legyen az emberi vagy természeti szépség azt ő mind elraktározza fényképezőgépében, hogy aztán otthon – miután megértek benne a gondolatok – újra elővéve őket, elkezdje aprólékos művészi gonddal, s nem kevesebb töprengéssel kidolgozni.

Úgy vélem – nem szeretném elkiabálni –, hogy e művészi fotók alkotója eddigi munkáival beírta nevét az egyetemes magyar fotóművészek könyvébe. Szülei példáját követve sikerült olyan alkotóvá válnia, akire a jövőben mindig oda kell majd figyelnünk