hol szabadság van,

ott szabadság van

a részletekben s a totalitásban

[...]

szabadságot világít át a röntgen

szabadság van a börtönökben

                     Márton László:

Bowen monológja, sötétben (részlet)

Az első történetet, amit apámról megjegyeztem, nem is történet, hanem egy finom, részletekben gazdag képleírás, amelyből nem a szavak metsződtek bele az emlékezetembe, hanem egy tiszta, bármilyen helyzetben előhívható, álmaimban is vissza-visszatérő színes fotó, az első apaképemet tehát a nagyobb testvéreim között kirobbant szenvedélyes szóváltás formálta meg előttem. A vita tárgyát annak a nem is olyan egyszerű kérdésnek a tisztázása képezte, hogy az ismeretlen helyen, számunkra elgondolhatatlanul távol raboskodó apánk azon a  titokzatos, késő őszi éjszakán, 1956-ban sírt-e nagyobbik lánya, később egész családja szeme láttára vagy sem.

Egy apa, jelesül apánk sírhat-e egyáltalán, ez itt a kérdés, nem szemenszedett gyávaság akár feltételezni is róla ezt a feminin gyöngeséget, csattantak fel fiútestvéreim, a legidősebb bátyám legkivált, aki apánk nevét örökölte, és hiányában, miután nem sok idővel apánk elhurcolása után anyánkkal együtt mi is rabok lettünk, a névvel együtt az apaság jogát is, a legabszurdabb, jórészt teljesíthetetlen felelősségekkel együtt.

Még csak az hiányzik, kukorékolta az elsőszülött, hogy ezek a két lábon járó könnyzacskók, mármint a lányok, ezt híreszteljék apánkról, aki akkori tudásunk szerint örökre kilépett az életünkből, abba a sötét ismeretlenbe, amelyet később az iskolában történelemnek neveztek, sőt történelmi szükségszerűségnek és az egyetemes Igazság kérlelhetetlen megvilágítójának, beigazolásának is egyszersmind.

A történet szerint nagyobbik nővérem kora hajnalban arra ébredt, hogy apánk dolgozószobájából fény és rádiórecsegéssel keveredő harci zajok, néha meg a Himnusz és a Szózat futamai szűrődnek ki. Amikor benyitott, a következő kép tárult elé: apánk az íróasztalára borulva sír, bizony zokog, mint egy gyermek. Jobb keze, az a gyönyörű kézfej a detektoros rádió hangoló szabályozóján nyugszik, olykor meg-megrebben, és ilyenkor pillanatokra tisztábban hallhatni az adást.

Azon a napon világvevő rádiónk csak arra az időre hallgatott el, amíg az istentiszteleten voltunk – vasárnap történt mindez, hát persze, november 4-én –, különböző adókon vadászta apánk a legfrissebb híreket, a Szabad Kossuth Rádió ugyanis még a közös reggeli előtt elnémult.

Nem hiszem, legalábbis nem emlékszem, hogy a vitázó felek valamiféle, mindkét fél számára méltósággal vállalható konszenzusra jutottak volna, előttem azonban a forradalom a rádióban mindegyre elnémuló világgal, a jeleket, fogható üzeneteket kereső hibátlan kézfejjel és a síró férfiúval, evvel a lélek vetítővásznán megőrzött, mély tónusú fotóval azonos.

Mire világra jövök, nekem már a példátlanul pontos, gyermekekre is alanyi jogon kijutó retorzió jut, de nem pusztán hallott és továbbadható történetek formájában, hanem valóságos, személyemre szabott tapasztalatként, amelyet a Belügyminisztérium által kibocsátott 15539/3.07.1959-es számot viselő határozat, ha jól meggondolom, végtére is szellemesen kodifikál: az ítélet értelmében alig hogy világra jöttem, egy horthysta szervezetben fejtettem ki a forradalomban kicsúcsosodó szubverzív tevékenységet, amiért is meghatározatlan időre a kies román Gulágot jelölik ki lakhelyemül. 

A keleti pusztító pusztasághoz kényszerítő meghatározatlan idő az örökkévalósággal rokon, az örökkévalóság pedig az embertől visszavehetetlen szabadság rejtőzködő, de olykor élesen, egy egész várost, Budapestet, országot, Magyarországot, kontinenst, Európát, világot lángba borító felvillanó arca, nem kétséges. 

Aki fogolyként születik a világra egy levert, de soha el nem veszített forradalom téridejében, annak nem kell félnie a retorzió rettenetes kegyelméről beszélni. Beleszületni a megtorlásba azt jelenti, hogy mire saját gondolható gondolatom volna, mire az emberi szót megformálnám, sorsom eldőlt: sorstalanul váltam a legszabadabbá. Anyámat, ezt a törékeny és megtörhetetlen pesti nőt a szabadság angyala, ki más, üdvözölhette azon a szép, szerelmes nyári éjszakán: ne félj méhedbe fogadni a hetediket, áldott vagy te az asszonyok között.

A szabadság angyalánál nincs iszonyúbb égi hírnök. Mialatt hozzánk beszél, kezében majd a szívet mindenképpen átjáró éles tőrt villogtat, annak jeléül, hogy az emberi mivolt legbensőbb lényegének nincs alternatívája.

Az én 56-om?

Nem, nekem nincs 56-om, 1956 semmiképpen sem az én tulajdonom.

Én lettem 1956-é, mindenestől, fogantatásom pillanatában. 

Nem áll módomban a megtorlást, a megbélyegzettséget, a hátratételt mindközönségesen szenvedésként fölfogni, hiszen az alternatíva nélküli szabadság öröksége a félelmetes csillagos ég alatt nem összemérhető semmivel. Nincsenek érdemeim: örökbe fogadott egy még a születésem előtt föllángolt forradalom. Semmit sem hagyhatok örökül a mellettem álló, nevemet viselő elsőszülött fiúnak, a harmadik nemzedéknek, semmit, hanem csak a legtöbbet.

Ahol szabadság van, ott szabadság van. 

Isten humorával összemérhető humora nincs senkinek.

Kolozsvár, 2006. március 31.