Milan Kundera Hermann Brochra hivatkozik, amikor azt írja A regény művészetében: "feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel — ez adja a regény jogosultságát. A regény egyetlen erkölcse a megismerés. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen." Valamivel hátrább pedig, ugyanebben a könyvben mondja: "A regényírók, mikor új és új emberi lehetőségeket tárnak fel, a lét térképét rajzolják meg."

Már akkor gyanakodni kezdek, amikor ezeket olvasom. Mi az, hogy a regény erkölcse? Miért a regényé? Miért erkölcs? "Ki őrült tette azzá?"

Ugy tűnik, Kundera valamiért kiváltságos műfajnak tekinti a regényt, a megismerés kiváltságosának, s egy jó regényírótól ez még nem számít túlzott nagyképűségnek. De gyanús. Mert miért olyan ismerős ez a gondolat? Mert miért a regény? Miért stb.?

Aztán Székely Jánost olvasom, amint egy 1964-es írásában, Az én könyvtáramban a mítoszokról ír. "[Az emberi szellem] a módszerüket őrizte meg. Módszerüket, melynek lényege az volt, hogy megszemélyesítették a lehetséges emberi magatartásformákat, a «világerőket», kidolgozták ezek lehetséges konfliktusait, s végül jelentéses élethelyzetekbe, történetekbe, cselekményekbe ágyazták őket. Igen, a «mítosz» ma is él. Kihaltak belőle a csodák, istenek és szörnyetegek, de megmaradt az irodalom. [...] A szintézis és összefog-lalás igényét, amely egykor a mítoszé volt, egyes-egyedül az irodalom örökölte." Igen, Székely János irodalmat mond, nem regényt, de a mítosz örököséről, az összefoglalódó megismerésről van szó, tehát ugyanarról. A gondolat (a Kunderáé?) tehát utólagosan-ismerős, mihelyt a regény helyett mítosz áll a szövegben.

Kundera persze nem beszélne mítoszról, mert ő valami mást céloz meg, és mert más nyelvet beszél, mint Székely János. És mégis ugyanoda érkezőt. Kundera részlegességről, esetleg lecsupaszításról beszélne, szintézist nem emlegetne. Regényszereplői életét né-hány helyzet, motívum, szó határozza meg, ettől lesznek pontosakká — a szavak megmagyarázzák az életet, s az "élet", a regényhősöké, a szavakat. Kundera esszévé változtatja a regényt, nemcsak a figurák, hanem a szavak regényévé is, mert látásmódja esszélátásmód. Nem keres szintézist, a "lét térképét" talán túlságosan bonyolultnak látja, tehát egy-egy részlet minél pontosabb kidolgozásával bíbelődik. "Esszémódszerét" egy lemondás teszi működőképessé: az egészről való lemondás. Székely János "világerőkről" beszél, világegészről, szintézisről. És persze ő is a lecsupaszításhoz érkezik — a másik irányban —, arra a szintre, ahol az összefüggések megteremthetők, ahol szintén egy-egy szó működtet mindent: függetlenség, funkció, ilyesmik. (Vajon túl nagy csalás lenne Kundera, Székely János szavai és a "világerők" közé kitenni a ~-t, a hasonlóság jelét?)

A legkülönösebb az, hogy Székely János, miközben az egészet próbálja átlátni, szintén esszéket ír. Mítoszokat próbál létrehozni, vagy legalábbis olyan irodalmat, amely a mítoszok "módszerét" követi — és esszék születnek. "Történelmi esszé öt felvonásban" — mondja a Mórok műfajmegjelölése. "Esszé egy megírandó regényről" — áll A másik torony alatt. Vagyis: Székely János számára a módszer azért működőképes, mert közben nem mond le a szintézisről, arról, amit annak nevez. A szintézis eszköze pedig — hátborzongató, de — az esszé, a bevallott töredékesség, a küszöbig-juttatás műfaja. Vagy, ismét, az amit ő annak nevez. Amire figyelni érdemes, talán csak annyit: a mítosz, illetve az esszé irányába indulva két szerző a regényhez, "a lét térképéhez" érkezik.

A másik torony, ahogy maga a szöveg is mondja, egy regény szinopszisa. Egy egyszer még végigírt, de sikerületlen regényé vagy inkább azé, amivé lennie kellett volna. Szász László a bevezetőben arról tudósít, hogy a sikertelen regénykézirat és a köztes változatok valóban léteznek a hagyatékban. Ha ez fontos egyáltalán. Valójában a megany- nyi fiktív, talált, többszörösen keretes regényszöveg beavató rítusai után sem merül fel Székely János szövege kapcsán, hogy ne létezne a "befuccsolt" előzmény. De, ismétlem, ez nem fontos. (Bár, igen, játék a szöveg modalitásával, bár utalás valamire, ami nem hozzáférhető, bár.) Csak valamiért jellemző Székely János írásaira.

Valamiért le kell írni ezt a történetet, és valamiért így, ebben az esszéformában kell közzétenni, nem a félig-sikerült, hagyományos regénytechnikával íródott korai formában. "Nekilátok, mert úgy érzem, kár volna magammal vinnem, ha én nem írom meg, nem írja meg soha senki — hiányozni fog a világból" — kezdi mentegetődzve a szerző. A "hiányzik a világból" kifejezés éppen azzal a léttérképpel van kapcsolatban, amelyet Kundera is emlegetett. Aki birtokában van e térkép egy darabjának, több dolgot tehet: eláshatja, publikálhatja, elveszítheti, emlékei alapján vázlatosan rekonstruálhatja. Talán ez utóbbi áll legközelebb ahhoz, amit Székely János tesz — éppen azért, mert a térkép nem egy eleve létező tárgy; azt meg kell rajzolni, esetenként helyesbíteni kell. De ezt a szöveg is tudja: "Az ösvényben az odavalók évszázados tapasztalata, helyismerete (és szükséglete) ölt testet; aki egy ösvényt legelőször helyesen taposott ki, azt már mindenki követni fogja; aki legelőször téves nyomon járt, annak az útját az utánajövő módosítja, korrigálja (akár a népdalokat). Hasonlóképpen kiigazítják az ösvényt, ha időközben változás áll be a természeti feltételekben, például ha esős időben valahol pocséta támad — így alakul ki aztán véglegesen." Véglegesen — amíg meg nem szűnik, el nem bozótosodik, vagy ki nem hal a használója. (Ezt is tudja a szöveg.)

Mi az, ami hiányozna a világból, ha nem lenne A másik torony? A szerző szerint (pontosabban: bevallott szándéka szerint) egy emberi alaphelyzet. Ezzel együtt pedig jóval több: "a mérhetetlen kultúrkincs, amit úgy hívunk, «irodalom», mindössze néhány emberi alaphelyzetre épül, ezeket kombinálgatja, variálgatja, értelmezi; igazán új, eredeti alap-helyzetet fölfedezni keveseknek adatott meg. [...] Azzal áltatom magam, hogy ilyen új, eredeti alaphelyzetet fedeztem fel a világban."

Az eredeti alaphelyzet azonban ellenáll a rövid összefoglalásnak, éppen ezért kívánkozik regénybe, regény helyett pedig esszébe. "Két életforma harcáról van itt szó", mondja egy ponton a szerző, az archaikus, zárt, önmagának-elég közösség és a moder-nizált, "emancipálódott" közösség folyton alakuló viszonyáról. Arról, ahogyan a moder-nizált közösség a hatalmi harcban (amelyben az egyik fél eszköze csupán egyfajta passzív rezisztencia lehet) maga alá gyűri, szétszórja, megfosztja identitásától a másik közösséget.

De nem csupán ennyiről van szó. A hogyan rendkívül fontossá válik a szövegben — vannak eszközök, amelyekkel a civilizáltabb parti nép nem képes hatni a hegylakókra. A "védelmi állások" felőrlése lassú, tévedésekkel teli, és mégis feltartóztathatatlan folyamat. Csábítás, erőszak és kiszámíthatatlanság furcsa keveréke a módszer, amellyel sikerül megbontani a közösség zártságát és értékrendjét.

Hogy ez a helyzet valóban új, eredeti lenne, magában a szövegben is megkérdőjeleződik. Székely Jánosnál szinte rögeszmeszerűen visszatérő történet az Enkidué, a Gilgames-eposzból. Enkidut, az archaikus, paradicsomi állapotban élő embert Gilgames parancsára "megrontja" egy papnő, hogy segédkezzen Uruk városfalainak felépítésében. Remek esszéjében, az Enkidu mítoszában Székely János ebből a helyzetből vezeti le saját erkölcsértelmezését. Erkölcsre azért van szükség, mondja a szerző, mert a tisztaság voltaképpen magát a függetlenséget, a szabadságot hordozza. Aki tiszta, az nem manipulálható, nem "zsarolható". (Ennek a levezetésnek a paradoxonját sem rejti el Székely János, amikor azt mondja, hogy az erkölcs voltaképpen azt hirdeti, hogy erkölcsösnek lenni nem jó — hogy a bűn és az erkölcs egyszerre jön létre. Hogy addig jó, amíg még nincs erkölcs. A tisztaság eszménye a bűntudattól óv tulajdonképpen.)

Enkidu név szerint is belép A másik torony történetébe, helyzetének felidézésével. Nem mint személy, hanem mint nép — ahogy maga az eredeti mítosz is olvasható egyébként. Az alaphelyzet tehát csak annyiban eredeti, amennyiben az Enkidu-mítosz továbbgondolása. A hegylakókkal a regényben nem városfalakat építtetnek, ami emberfeletti erőfeszítést kívánna ugyan, de legalább értelmeset — hanem egy gigantikus tornyot, amelyről talán senki sem tudja igazából, hogy mire való. Enkidu megrontásához tehát — ha ki próbáljuk mondani, miben "új" az alaphelyzet — a megrontás hiábavalósága társul a Székely János-féle átformálásban. A megrontás (igen, a kontextus megengedi, hogy idézőjelek nélkül is leírható legyen a szó) a megrontás kedvéért történik, a hatalom céltalan, pontosabban: önmagára irányuló megnyilvánulása csupán.

Talán egyensúlytévesztésnek tűnik, hogy a Kriterion-kötet másik két szövegét, a már többször kiadott Soó Péter bánatát és A nyugati hadtestet említetlenül hagyom — a romániai magyar próza alapműveiről van szó. A másik torony — amely először jelenik meg könyv alakban — nem feltétlenül értékesebb, mint a másik kettő. Viszont sokkal jellemzőbben Székely János-i mű. Az abszurditásig végigvitt megvalósulása annak, amit a szerző az irodalomról gondol, azzal a csenddel együtt, amelyet magában foglal. A tisztaság a nemet mondás művészete. Van, amikor maga a mű (vagy a helyzet) mond nemet.

És mégis: történetté formálódik ebben a műben több fontos Székely János-esszé alapgondolata. Mindenekelőtt az, amit a szerző Enkiduról, illetve a hatalom természetéről írt le A valódi világban, kései életfilozófiájában.

Számomra azonban inkább az Ars poetica kísért A másik toronyban, az az esszé, amelyben Székely János a költészet haláláról beszél. Az utolsó oldalak felől olvasva, természetesen onnan, ahonnan értelmezhetővé válik a tény, hogy regény helyett esszét olvasunk egy regényről, és hogy ennek a történetnek alighanem ez az a megformálása, amelyet kikövetel magának.

"Különös, különös, gonosz történet, az tagadhatatlan, nem tudok arról, hogy a világon bármi hasonló valaha is megesett volna, miközben persze a kerek világon mindig, mindenütt ez esett meg (vagy lészen megesendő)." Hogy pontosan mi az, ami "megesett", az nem is annyira tény — hogy felépül a torony —, inkább a hozzá való viszonyulás az, ami "emberi alaphelyzetté" teszi. Felépül egy torony, amiről nem tudni, mire való. Talán építés közben merül feledésbe a torony rendeltetése, talán csak elavult közben, talán valakik nem adták tovább az üzenetet, talán a "koncentrált hatalom" létrejötte volt az egyetlen célja, talán — hangzanak a szövegben is megfogalmazódó találgatások. Minden-esetre valami olyasmi a cél, amit nem szabad vagy nem lehet megtudni. Talán nincs is. (Ezt pedig végképp nem "szabad" megtudni.) Minderről pedig azt mondja a szerző, hogy "mindig, mindenütt ez esett meg". Meddig kell visszahátrálni az absztrakció irányában, hogy ez a képlet általánosnak mutatkozzék? Az áttétel, amely az Ars poetica felé vezet, az utolsó bekezdés: "Nem tudjuk, miért építették fel a tornyot, nem tudom, mért írtam le a történetet — úgy értem, mi célból, milyen reménnyel. [...] Talán tényleg csak azért írtam meg, hogy ne hiányozzék tovább a világból. Nincs több értelme, mint a toronynak; ha alaha lett volna is, rég feledésbe merült, mint a toronynak, hiszen éppen ez az: a torony van kész, a torony."

Az általánosítási szint, ahol ez a történés már-már egyetemesnek tűnik, az áthagyományozódás szintje. A kulturális produktum — az erkölcs, az irodalom vagy maga a kultúra — szükségszerűen eljut egy olyan pontra, ahol megkérdőjelezi s nekifog felszámolni önmagát. Valamikor, a torony építésének kezdetekor bizonyára tudták, mire való a torony. Időközben valahogy elfelejtődött — már csak a torony van, amellyel vagy lehet kezdeni valamit, vagy nem. Ha nem lenne, hiányozna a világból. Hiányozna? "A költészet biztosan nélkülözhetetlen — idézi Székely János Jean Cocteau-t —, csak tudnám, mire." A kommentár pedig, az Ars poeticában: "Nos, azt hiszem, erről van szó. Műveljük s főleg védelmezzük a költészetet, anélkül hogy tudnók, mire való. Holott ami csakugyan szükséges, annak nem kell bizonygatni szükségességét. Ami elevenen él, annak fölösleges hangoztatni a létét. Senkinek sem jutna eszébe szót fecsérelni olyasmire, ami evidens."

A könyvben van egy gyönyörű kép, amikor a hegylakók, egyre inkább elszakadva felföldi otthonuktól és egyre inkább dideregve a torony körüli barakkokban, beköltöznek a friss betonszagú, hideg, nyirkos toronyba. Kályhákat eszkábálnak, s a kéménycsöveket kivezetik a torony ablakain. Az ablakok fölötti koromfoltok pedig akkor is messziről látszanak, amikor a hegylakókat már rég kiebrudalták a toronyból. Ezeket a koromfoltokat kellene talán olvasni, az ablakok feletti koromfoltokat.

Székely János: A másik torony. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár. 1998.