Mint az előző alfejezetben már említettük, Kádár Imre s hozzá hasonlóan az egykori literátus értelmiség számottevő része, melynek közéleti-politikai magatartását általában a szabadelvű-demokrata vagy a népi-transzszilvanista eszmények határozták meg, a Kiáltó szót az 1920 végére sürgetővé vált magyar szervezkedés "kátéjaként" határozta meg. A politikai konzervativizmus és a nemzeti ressentiment azonban, amelynek társadalmi-közéleti "kiterjedésterülete" nagyjából egybeesett a "szenvedőleges ellenállás" táborával, Kós Károlyék föllépéséről egészen másként vélekedett. Miként Kós később írta, az erdélyi magyarság "politikai irányítását maguknak kisajátító és nemzetiségünkre a passzivitás irrealitását oktrojáló világi és egyházi nagymogulok (valamint polgári és dzsentri sleppjük)"66 — ne ütközzön meg senki Kós fogalmazásán, mert fél évszázad múltán is jó oka volt a haragvásra — merev-ideges elutasítással reagáltak rá. A Magyar Szövetség 1921. januári alakuló ülése által kiküldött szervező bizottságban, amelynek a Szövetségi országos zászlóbontó nagygyűlését kellett volna előkészítenie, illetve annak stratégiai céljairól, taktikai vonalvezetéséről és organizációs rendjéről kellett volna döntenie, a Kiáltó szó közreadása után a korábbiakhoz képest még inkább kiéleződtek az ellentétek. A sajtó hasábjain ugyancsak fölerősödött az egymással szembenálló nézetek polémiája. Közben pedig — itt ismét Kós Károly szavait idézzük — "Románia magyar tengere Holttenger maradt" továbbra is.67
Mielőtt kissé közelebbről is megvizsgálnók a szemléleti-közügyi ellentétek elmélyülésével kapcsolatos egykori fejleményeket, hogy ilyeténképpen aztán megalapozottabban szólhassunk a kisebbségi útkeresés egyik legfontosabb mozzanatáról, a kontroverziáknak is új jelleget kölcsönző történeti eseményről, a Kós Károlytól kezdeményezett Magyar Néppárt létrejöttéről, szükségesnek tartjuk újólag összefoglalni, hogy voltaképpen milyen kérdések körül folyt a politikai-világnézeti polémia, és hogy milyen álláspontokat képviseltek az egymással pörlekedő táborok. Azokon a módszertani meggondolásokon túlmenően, amelyek dolgozatunk belső logikai rendjének és szerkezeti egységének a biztosításával függenek össze, igencsak indokolttá tesz egy ilyen összefoglalást még az is, hogy a nemzeti-nemzetiségi sorsfordulat drámai clair-obscurjében nagyra növekedett politikai nézetkülönbségeknek, illetve azok publicisztikai lecsapódásának a huszas évek elején sajátos, önálló szellemtörténeti jelentőségük is volt.
Az alapképlet, úgy hisszük, az eddigi fejtegetéseinkből is félreérthetetlenül kiviláglott: a háborús összeomlás nyomán előállt közhatalmi változásokhoz való gyakorlati-politikai viszonyulás, jobban mondva az új körülmények között tanúsítandó közügyi magatartás kérdése két részre osztotta az erdélyi magyar társadalom politizáló rétegeit: a realitások tudomásul vételét és a helyzet fölé kerekedő cselekvés eszméjét hirdető "aktivisták" táborára egyfelől, a tények provizórius jellegét valló és éppen ezért a romániai politikai életbe való bekapcsolódást határozottan ellenző "szenvedőlegesség" táborára másfelől. Alkalmasint az is kitűnt az eleddig mondottakból — ámbár eléggé szűkszavúan szóltunk róla, részletesebb taglalását a későbbiekre hagyva —, hogy míg az egyik tábor képviselői főleg a literátus értelmiség az új szerephez jutó s e szerepet becsülettel betöltő sajtó robotosai közül kerültek ki, addig a másik tábor reprezentánsai zömmel az 1918 előtt is vezető szerepet játszó társadalmi-köztisztviselői elitből verbuválódtak. A két tábor már 1919 második felétől kezdve mindinkább elkülönült egymástól, de ellentétről közöttük csak a trianoni békeszerződés aláírását és ratifikálását követően beszélhetünk. Voltaképpen csak az erdélyi magyarság közösségi-közületi megszervezésére irányuló első gyakorlati lépések megtétele után, illetve azokkal összefüggésben vált igazán nyilvánvalóvá, hogy mily nagy szakadék tátong a két tábor álláspontja között. A Magyar Szövetség létrehozásának terve kapcsán fölizzó vitákban, amikor a passzivitás hívei, álláspontjukat igazolandó, már a korábbi módon nem hivatkozhattak sem közjogi érvekre, sem morális kötelmekre, egyértelműen kiderült, hogy az egymással szembenálló táborok nem csupán két különböző helyzetértékelést és kisebbségi-közügyi taktikát képviselnek, hanem két eltérő történelemfölfogást és társadalmi mentalitást is megtestesítenek.
Arról a széles körű s nem kevés indulatot gerjesztő politikai-világnézeti kötélhúzásól, amely egyfelől az erdélyi magyarság közületi megszervezésének s a tevékeny közügyi munka megindításának a szorgalmazói, másfelől a befelé forduló "szenvedőleges" magatartás fenntartásának a szószólói között bontakozott ki, s amelynek — ismételjük — 1920 januárjától kezdve a létrehozandó Magyar Szövetség jellege és hivatása jelentette a legfőbb tétjét, nézetünk szerint mind ez ideig Paál Árpád nyújtotta a leginkább mélyreható elemzést. Háromnegyed évszázaddal ezelőtt, a Napkelet 1921. évi 22. számában jelent meg Paál Árpádnak A magyarság pártalakulásai című szemle-cikke, de az "aktivizmus" és a "szenvedőlegesség" közötti egykori konfliktusról e cikk megállapításainál többet és hitelesebbet azóta se mondott senki. Mi mindenesetre Paál Árpád analízisére támaszkodva igyekszünk az alábbiakban összefoglalni mindazt, amit a szóban forgó konfliktus lényegével és tartalmával kapcsolatosan, vagy a magyar szókincs egyik régebben használt s a huszas évek elejének erdélyi publicisztikájában valahogy ismét előkerült kifejezésével élve, e visszavonás68 mibenlétére és eredőire nézvést fontosnak tartunk.
1921 őszén, amikor Paál Árpád az elemzését papírra vetette, az ocsúdó kisebbségi közélet már nemcsak a Magyar Szövetség megalakításának felemás társadalmi fogadtatástól kísért eseményén — erre később majd még visszatérünk —, hanem a Szövetség tevékenységének a román közigazgatási hatóságok által elrendelt fölfüggesztésén is túl volt. De az elemzés maga, mint a társadalmi történéseket taglaló elemzések általában, a "visszafelé" kérdező retrospekciós logikához igazodott: főleg a Szövetség tető alá hozásával összefüggő vitákat, valamint a Kiáltó szó közzétételét követő közügyi polémiákat tekintette át, s az azokban kirajzolódó kisebbségpolitikai magatartásformákat szembesítette egymással. Ebben a megközelítésben Paál Árpád — ő maga is részese a közéleti küzdelmeknek — először is azt húzta alá, hogy a "szenvedőleges ellenállás" hívei igazából az 1920. decemberében tartott bizalmas kolozsvári tanácskozás, sőt a Magyar Szövetség egy hónappal későbbi megalakulása után is azon voltak, hogy az erdélyi magyarság szélesebb körű politikai tevékenységének valamiképpen elejét vegyék. Az "intranzigensek" tábora — itt szó szerint idézzük Paál Árpádot — "a passzivitást és a magyarság sérelmeinek belső vérzéseit magunkba fojtottan szerette volna hagyni, hogy még jobban fájjanak s a fájdalom között lobogjon, és fokozódjék a nemzeti érzékenység." A kisebbségi szervezkedés gondolatát ez a tábor voltaképpen csak azért tette magáévá, mert tartott attól, hogy a közösségi cselekvés lehetőségeit végérvényesen kisajátítják maguknak az "aktivisták". Egyébként azonban a szervezkedés valamennyi színterén továbbra is igyekezett oda hatni, hogy az erdélyi magyarság közéleti megnyilatkozásainak kizárólag a sérelmi magatartás maradjon a fundamentuma. "A passzív oldal tehát — fogalmazta meg az elmarasztalásként is értelmezhető következtetését Paál Árpád — burkolt passzivitást akart, s a Magyar Szövetségnek aktivitást jelentő formáját is lényegében a passzivitás talajává akarta tenni."69
A történelmi tények provizórius jellegébe vetett hiten, vagy hogy világosabbak legyünk, a trianoni békecsinálmány elkerülhetetlen revíziójához fűzött reményeken túlmenően a passzivitás hívei és patrónusai jogi érvekkel is megkísérelték az álláspontjukat aláboltozni. Abból az alapgondolatból indultak ki — a trianoni békeszerződés aláírása után kezdett elterjedni ez az okfejtés —, hogy az 1919. decemberében elfogadott párizsi kisebbségvédelmi egyezmény a kisebbség fogalma révén egy új közjogi személyiséget teremtett: a jus internationale rendszerében egy olyan önálló közjogi alany született, amelyet a politikai határokból és az egyes országok belső hatalmi viszonyaitól függetlenül egy sor közjogi funkció gyakorlása illet meg. Következésképpen e funkciók gyakorlását előbb-utóbb a román államnak is kötelezően át kell ruháznia a magyar kisebbségi közösségre.70 Ennek a jogi-politikai szillogizmusnak nyilván csak az lehetett a végső kicsengése, hogy Erdély magyarságának várnia kell mindaddig, amíg a román állam ezt a lépést meg nem teszi.
Mindezt azért tartottuk szükségesnek itt közbevetőleg elmondani, mert jelezni kívánjuk, hogy az "aktivizmus" álláspontját Paál Árpád nem annyira a "szenvedőlegesség" taktikájával, mint inkább e közjogi önáltatással vagy alibivel szembeállítva fejtette ki. Sajátos, de azért ritkának korántsem minősíthető eszmetörténeti jelenség ez: a logikai rigorozitás aláhanyatlik az utópiában, az utópia pedig realizmussá keményedik a valósággal való találkozásban. Mélységesen tévednek a "passzivisták" — hangsúlyozta Paál Árpád —, midőn azt képzelik, hogy a román állam valaha is tálcán fogja fölkínálni nekünk a népkisebbségi jogokat. "Az aktivisták abban a felfogásban vannak — folytatta a Napkelet főszerkesztője —, hogy ezt nem várni kell, hanem ezért dolgozni, küzdeni, a meggyőzéseknek (!) óriási szellemi mozgalmát kell elvégezni. Esetleg százszor kell visszahullani, százegyedszer mégis újra kell kezdeni a fölfelé törekvést." Amiként "dacosan összeszorított fogakkal és durcás némaságokkal" nem értünk el semmit, úgy egy kifejezés közjogi megszenteltetése se jelent számunkra menekvést. Csak a cselekvésben bízhatunk. "Az aktivisták cselekvő, mozgó, minden életigényét kiemelő népkisebbségként akarják látni a magyarságot, amely az adott állami helyzetekben (!) az élniakarás őszinteségével keresse a maga érvényesülését. Ne várja, de keresse! És ne csak keresse, de tegyen is érte [...]" Ennek a konok élniakarásnak, kemény elszántságnak és csakazértis-magatartásnak a "központi agyrendszereként", nem pedig a passzivitás buvóhelyeként kell-megteremteni a Magyar Szövetséget. "Ne csak fogalom legyen ez a Szövetség, ne csak formalizmus, aminek a tetejébe ülve néhányan valami presztizs-ragyogást képzelnek a fejük köré [...] ne afféle gyerekesdi és csittvári krónikacsináló kis gittegylet legyen a Magyar Szövetség, hanem legyen életviszonyé, amiben a magyarok vannak, és amit ápolniok, védeniök szükséges."71
Paál Árpád megállapításai, amelyeket idézésük közben még a magunk interkalációival is nyomatékosítottunk, nagyon jól érzékeltetik, hogy mily súlyos kérdések forogtak kockán a vizsgált időszak közéleti vitáiban, és hogy a kisebbségi-közéleti útkeresés gondjai, társadalmi mentalitásbeli tényezőkkel is társulva, mily komoly ellentéteket hoztak felszínre az erdélyi magyarság soraiban.
Ezek ismeretében most már visszatérhetünk a Kiáltó szó januári közzétételét követő eszme- és politikatörténeti fejlemények taglalásához, illetve a Kós Károlyék röpiratával új gyúanyaghoz jutó sajtópolémiák elemzéséhez. Alkalmasint most már könnyebben el tudunk igazodni azok között a nézetek és fölfogások, vélemények és álláspontok, indulatok és haragvások között, amelyek a Magyar Szövetség létrehozásának terve kapcsán jelentkeztek. S talán a szemléleti kollíziók mögött meghúzódó politikai kalkulációkat, a viták hátterében álló nemzetstratégiai törekvéseket is világosabban látjuk.
Az első nyilvános reagálás a Kiáltó szóban meghirdetett kisebbségi cselekvésprogramra Grandpierre Emiltől származott, attól az embertől, aki 1919 eleje óta, amikor a letartóztatott Apáthy Istvántól nominaliter átvette az akkor már különben is csak névlegesen létező Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság irányítását, a "szenvedőleges konzervativizmus" egyik leginkább mérvadó exponensének számított, s akit 1921. februárjában az illegalitásban tevékenykedő "Erdélyi Központ" több más vezetőjével együtt a budapesti kormányzat a maga hivatalos megbízottjának ismert el.72 Az Ellenzék 1921. február 15-i számában egy enyhén szólva igaztalan félrelegyintéssel utasította el Kósék állásfoglalását: egy kalap alá vette őket Maurer Béláék meg Truppel Győzőék szedett-vedett társaságával, az 1918—19 fordulóján Szebenben összeverődött romanofil "Új Világ"-csoportosulással, melynek néhány képviselőjét 1919. novemberében Maniuék a bukaresti törvényhozásba is beültették.73 Egyebek mellett ezt írta Grandpierre Emil: "Természetes, hogy amint voltak eddig is, vannak most, úgy lesznek ezután is önkéntes vállalkozók a parlamenti szereplésre. De a magyar nemzeti kisebbség jogai nem lehetnek ilyen egyéni vállalkozásokhoz, nem lehetnek parlamenti pártokhoz kötve."74
A sajtó hasábjain folyó közügyi csatározásokban, amelyek — mint láttuk — közvetlen tartalmukat tekintve a Magyar Szövetség létrehozása kapcsán kiéleződött szemléleti-politikai ellentétek lecsapódásai voltak, de általában véve a kisebbségi társadalom fehérbotos tapogatózásáról, a közösségi gondolkodást fogva tartó kétségekről és bizonytalanságokról is tanúskodtak, a Kiáltó szóra való hivatkozások viszonylag hamar elmaradtak. Valahogy benne verdesett szinte minden véleménynyilvánításban a röpirat visszhangja, de beszélni mindazonáltal nemigen beszéltek róla. A viták középpontjában továbbra is az aktivitás és a passzivitás alternatívája s a két szertehúzó közügyi magatartásforma értékelése-értelmezése állott. Ezt egészítette ki a nemzetiségi szervezkedés és a politikai szerepvállalás módozatainak minduntalan megismételt mérlegelése. A sajtópolémiák heve 1921. májusában tetőzött, amikor, úgy tetszik, mindkét tábor számára nyilvánvalóvá vált, hogy az álláspontok összeegyeztethetetlenek.
1921. májusának idusán egy terjedelmes politikai elemzés jelent meg az Ellenzék első oldalán, egy egész újságlapot betöltő, szignó nélküli vezércikk, amelyet a "szenvedőlegesség" táborának programdokumentumaként vagy mai kifejezéssel élve, stratégiai chartájaként is föl lehetett fogni. Csak néhány jellemző mondatot idézünk belőle, olyan megállapításokat, amelyekből nem csupán a cikk alapkoncepciója világlik ki, hanem az is, hogy a megfogalmazói kivel és mivel, miért és mi ellen hadakoztak. "A passzivitásban rendkívüli erő rejlik, mely előbb-utóbb arra fogja késztetni az illetékes tényezőket, hogy keressék a megegyezést" — ez volt az az axióma, amelyből aztán minden más tételét a vezércikk levezette, s amelynek végső soron egész mondanivalóját alárendelte. "A politikai aktivitás kevés számú hívei ezt az erős fegyvert áldoznák fel. Ennek feláldozása pedig lehetetlenné tenné, hogy belátható időn belül elérhessük kitűzött céljainkat" — ekképpen suhogott az axióma. Továbbra is szilárdan ki kell tartanunk — ez is az axióma suhogása volt — a várakozás politikája mellett." "Aktivitásunknak [...] ki kell merülnie abban, hogy illetékes szerveink által a kormány és a törvényhozás tudomására hozzuk követeléseinket a bennünket közvetlenül érdeklő kérdésekben. Természetesen ezen kívül tiltakoznunk kell mindannyiszor, amikor jogainkat csorbítani akarják." Énnél szélesebb körű politikai tevékenységbe semmiképpen sem szabad belemennünk. "A jobb ma egy veréb, mint holnap a túzok csupán a politikai rövidlátás jelszava lehet."75
Az Ellenzéknek ugyanabban a számában, amely ezt a programdokumentumként is értelmezhető vezércikket közreadta, Kolosváry Bálintnak, a Ferenc József Tudományegyetem korábbi magánjog- professzorának is jelent meg egy hasonló szellemben fogant eszmefuttatása. A "holnapi túzok" vágyelvű-ködös ígézete, a politikai passzivitás fenntartása mellett emelt szót ő is, a profetikus példabeszédek, illetve az antik sorstragédiák képanyagából kölcsönözve érvet álláspontja alátámasztására. Ezt írta: "Az, akinek keze-lába össze van kötve: ne ugorjék a hullámok közé, mert elmerül! Hanem várjon nyugodtan a parton, amíg kötelékeit megeszi, lefoszlatja [róla] az idő."76 A "szenvedőleges konzervativizmus" nemzetpolitikai fölfogásáról s az azzal együttjáró gyakorlati-közügyi magatartásformáról talán egyetlen egykori publicisztikai fejtegetés sem mondott oly sokat, mint Kolozsvárynak ez a szimbolikus illusztrációja. Az általa megrajzolt szecessziós ábrából, a vízparton megkötözve gubbasztó s minden reményével az idő jótékony munkálkodásán csüggő ember képzetéből az 1921. májusában tetőző sajtópolémia során majdhogynem emblematikus jelkép lett. Többen is hivatkoztak rá és érveltek vele, de legalább ugyanannyian pöröltek is ellene.
Kolosváry szimbolikus illusztrációjával, illetve az általa sugallt kisebbségpolitikai koncepcióval érdekes módon, ámbár nem egészen véletlenül, egy olyan szerző szállt elsőként vitába, akitől azt a huszadik század lapos társadalomelméleti sémáin nevelkedett elmék, az emberek társadalmi-kulturális értékpreferenciái, hivatali-szociális szerepkötődései és nemzetstratégiai opciói között közvetlen összefüggést föltételező teoretikusok alkalmasint a legkevésbé sem várták volna. Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke szögezte le a vitában először határozottan, hogy a Kolosváry Bálint által alkotott szimbólum az erdélyi magyarság helyzetének a megvilágítására egyáltalán nem alkalmas.77
Dózsa Endre nevével a későbbiekben, a transzszilvanizmus tárgyalásakor, s egy-két alkalommal más kérdések taglalása során is, majd még találkozni fogunk, s akkor kissé részletesebben is szólunk róla. Itt csak azt jegyezzük meg vele kapcsolatban, hogy egész életpályájának és az írásaiból kikövetkeztethető társadalomszemléletének a tanúsága szerint, a "szenvedőleges" tábor érveire bizonyára ő is messzemenően fogékony volt. A század első évtizedeiben, amellett, hogy 1905-től — nyilván főleg tekintélyt adó kedvtelés gyanánt — az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöki teenedőit is ellátta, Kolozs vármegye kötelességtudó főszolgabírája, majd alispánja volt. Irodalmi-esztétikai ízlése — egyébként kedélyes-joviális elbeszélőnek tartották — ugyancsak megrekedt valahol a XIX. század utolsó harmadában. Egész emberi habitusa arra vallott, hogy a tradicionalizmus szelleme, a régies közjogi kategóriák mértéktelen tisztelete és az Eötvös—Deák-féle politikai nemzetértelmezés éthosza, amely Kolosváry s vele együtt mások állásfoglalását is alapvetően meghatározta, tőle sem volt teljesen idegen. Ám volt benne valami, ami Kolosváryból s általában a "szenvedőlegesség" képviselőiből, úgy tetszik, jórészt hiányzott: realitásérzék. Volt bátorsága szembenézni a történelmi-közösségi kényszerűségekkel, s megfogalmazni olyan következtetéseket, amilyenekre osztályostársai alkalmasint még csak gondolni sem mertek. Kolosváry szimbolikus illusztrációját például ekképpen "állította a feje tetejére": — anélkül persze, hogy magának Kolosvárynak a nevét megemlítette volna —: "Mert nemcsak annak van lekötözött keze, aki úgy érzi, hogy tétlenül kell néznie az idők folyását, de lekötözött keze van annak is, ki gyűlölködés érzetétől vezetve, elnyomni akarná az anyaföld örök erejéből és a napsugár fényözönéből előtörő életet."78 A továbbiakban nyomatékosan aláhúzta Dózsa Endre — nevet itt sem említett, mert nemcsak Kolosvárynak szólt a figyelmeztetése —, hogy a lekötözött kezek kényszerképzetétől, a tehetetlenség szociálpszichológiai komplexusától, s annak gyakorlati-közügyi lecsapódásától: a magábaroskadó passzivitástól az erdélyi magyarságnak föltétlenül óvakodnia kell. Félő ugyanis — itt szó szerint idézzük az Erdélyi Irodalmi Társaság egykori elnökét —, hogy "a lekötözöt kezeknél nem a kötelékeket, de magát a kezet sorvasztja el az idő"; "elsorvad minden erő, elernyed minden akarat, letörik a vágy, kihal a reménység a tétlenség útján." Végül a Kolosvárytól alkotott szimbólum, a várakozó vízparti tehetetlenség jelképe helyére Dózsa Endre egy másik jelképet állított, a fészekrakó fecske, az állandó konok újrakezdés szimbólumát. "Lám a fecske — írta —, ha fészkét pajkos gyermekek százszor letörik, felépíti százszor újra meg újra, pedig annak mint vándormadárnak két hazája van, nekünk pedig csak ez az egy lehet, ahol éltünk, szerettünk, szenvedtünk, ahol szeretteink sírjai vannak, ahol a múltat színes szivárványkép köti össze a jelennel, az emlékezet. És a mi fészkeink legnagyobb részben nincsenek letőrve, a letőrtek közül is igen sok felépült már újra."79
Minden történelmi korszaknak egyidejűleg többféle emblematikus jelképe is lehet, s nyilván azok mindenikét maguk az emberek, az egyes történelmi korok emberei teremtik meg, amiképpen tartalmat is tőlük, az ő társadalmi törekvéseiktől, közösségi magatartásuktól és szellemi-intellektuális habitusától kapnak a jelképek. Ha a Kolosvárytól megrajzolt szimbolikus illusztrációt, a vízpart gúzsba vert szerencsétlen szerzetének az alakját, az 1918—19 utáni "szenvedőleges" tábor emblémájaként fogjuk fel, Dózsa Endre fészeképítő fecskéjét az egykori kisebbségi akvitizmus "címermadaraként" értelmezhetjük. Téved, aki azt hiszi, hogy ez értelmezés nem egyéb, mint amolyan kései "hermeneutikai" okoskodás. Ha nem is a fészkét makacs mód ismét meg ismét egybehordó fecske példája, de a százszor is újrakezdő sziszifuszi heroizmus eszméje kétségkívül sokszor felbukkant a kisebbségi útkeresés éveinek közügyi publicisztikájában. Lapozzunk csak vissza néhány oldalt, oda, ahol Paál Árpádnak a Napkelet 1921. évi 22. számában közölt politikai elemzését, A magyarság pártalakulásai című cikkét kivonatoltuk. Más megállapításai mellett azt a mondatát is idéztük, mely szerint "Esetleg százszor kell visszahullani, százegyedszer mégis újra kell kezdeni a fölfelé törekvést." Meggyőződésünk, hogy ami Paál Árpád és Dózsa Endre megfogalmazásainak ebben a sajátos egybecsengésében a szerzői szubjektivitás felől nézve csak egyszerű véletlen volt, az az itt vizsgált korszak kisebbségi gondjai és történelmi deziderátumai, valamint az azokhoz való közösségi viszonyulás belső kollíziói felől szemlélve semmi esetre sem tekinthető véletlennek. És ebben a perspektívában nem volt egészen véletlen az sem, hogy Dózsa Endre vitacikkének a címe szóról szóra megegyezett Zágoni István Kiáltó szóbeli szövegrészének a címével: A magyarság útja.
JEGYZETEK
66. Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. I.h. 1502.1.
67. Uo.
68. Ligeti Ernő: Levél az erdélyi visszavonásról. Napkelet, II. évf. (1921), 24—25. sz. 1528—1529. 1.
69. Paál Árpád: A magyarság pártalakulásai. Napkelet, II. évf. (1921), 22. sz. 1340. 1.
70. Dr. Grandpierre Emil: Magyar szervezkedés. Ellenzék, 1920. dec. 25.; Uő.: Az erdélyi magyar kisebbségi politika hat éve. Erdélyi almanach, 1925. Szerk.: Dr.György Lajos, Budapest, 1925, 123—124. 1.
71. Paál Árpád: i.m. 1341. 1.
72. Grandpierre Emilen kívül még a következő kolozsvári értelmiségiek tartoztak az 1919 elején szerveződött "Erdélyi központ" tagjai közé: Kolosváry Bálint, a Ferencz József Tudományegyetem jogi karának tanára, a kar utolsó magyar dékánja, Költő Gábor törvényszéki bíró, Papp Antal pénzügyi igazgató, Nagy László ügyvéd. 1920-ban, mint munkánk alapszövegében futólag említettük, egy időre Paál Árpád is bekapcsolódott a "Központ" tevékenységébe, s ugyanezen év nyarán gróf Bethlen György, az EGE vezetője is csatlakozott a csoporthoz. A budapesti kormány a minisztertanács 1921. febr. 24.-én tartott ülésén döntött úgy, hogy az "Erdélyi Központ" tagjait a továbbiakban a maga hivatalos megbizottainak fogja tekinteni. Lásd: Bárdi Nándor: A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények magyarországi támogatása az 1920-as években. Régio, 1995, 3.sz. 91—92, 124. 1.
73. 1919 elején a szebeni Román Kormányzó Tanács árnyékában egy enyhén szólva furcsa politikai csoportosulás verődött össze, amelynek tagjai — közbevetőleg: valamennyien magyarok meg székelyek voltak vagy legalábbis annak mondották magukat — az új hatalom készséges kiszolgálása révén akartak felkapaszkodni "az uborkafára", vagy ilyenképpen szerettek volna a készülő román földreformtörvény hatálya alól kibújni. A csoportosulás, amely egy Hunyad megyei földbirtokos, U.Maurer Béla igazgatása alatt, és egy aradi ügyvéd, Lengyel Béla szerkesztésében 1919. ápr. 27-én Új Világ címmel napilapot is indított, főleg a Székelyföldön próbált híveket toborozni magának. Cikkeiben az Új Világ, amellett, hogy "az idők szavának a megértésére" apellálva a közhatalmi változás habozás nélküli elfogadását szorgalmazta, a székelységet megkísérelte szembefordítani a megyei magyarsággal. 1919 szeptemberében, tekintettel a román parlamenti választások közeledtére — erről sem tud (nem akar tudni?) a történetírás — a csoport irányítói és protektorai politikai párt létrehozását kezdeményezték, s alig két hónapra rá a vargyasi báró Dániel Lajos névleges elnökletével megalakult pártnak már a bukaresti törvényhozásban ültek a képviselői.
A szebeni Új Világ-társaságnak alkalmasint Truppel Győző dicsőszentmártoni plébános és Fáy József lecsúszott fertályarisztokrata volt a két legbizarrabb figurája. Az előbbi azzal tetézte meg politikai-közéleti szédelgését, hogy 1920-ban Ember fia címmel blaszfémiába hajló füzetet jelentetett meg Jézus Krisztusról. Az utóbbi, Fáy József, aki a hajdani szóbeszéd szerint Pest megyéből házasságkötés révén került Erdélybe, az egykori román lapok heccrovatainak is többször szereplője volt. Itt csak Fáy 1920. febr. 19-én elhangzott parlamenti "bemutatkozó" beszédéből idézünk néhány mondatot — Udvarhely megye egyik képviselőjeként ültették be Maniuék a bukaresti törvényhozásba —, megjegyezvén, hogy mindaz, amit mondott, nemcsak őt magát, hanem az egész Új Világ-társaság közügyi-morális habitusát igen jól jellemezte. Ekképpen dikciózott Fáy a parlamenti pulpitusról (— úgy adjuk itt vissza a szavait, ahogyan azok az Új Világban egykor megjelentek —): "Abban a reményben, hogy életérdekeik az új állam határain belül védelemre találnak, a székelyek nyugalommal és bizalommal fogadták a Romániával való egyesülést (hosszas taps) (...)" A magyar államnak a székelység mindig mostoha gyermeke volt. "E nép különleges hagyományos élete áldozatul esett a magyar soviniszta törekvéseknek, majdnem úgy, mint más régi népek exisztenciája, melyek a magyar állam területén éltek (általános taps, brávó felkiáltásokkal) (...)" "Mint a román állam hűséges polgára és mint székely, aki szereti nemzetét, jöttem el ide, erre a helyre, mert nem akartam figyelembe venni annak a társaságnak féktelen terrorját, mellyel az egykori vezetők arra akarták kényszeríteni a székely népet, hogy szélmalomharcot folytasson (...) Képviselő urak, segítsenek bennünket, hogy az izgatásnak fegyvereit azáltal csavarjuk ki a kezeikből, hogy nem úgy jönnek el hozzánk, mint győző a legyőzötthöz, hanem mint barát a baráthoz (hosszan tartó taps) jönnek ahhoz a székely néphez, mely sokat szenvedett és mely jobb sorsra érdemes. Ha igaz lesz, akkor meg vagyok győződve, hogy a székely nép rövid időn belül a legbiztosabb talpköve lesz Nagyrománia épületének (hosszan tartó, meg-megújuló taps)." — Új Világ, 1920. febr. 27.
74. Dr. Grandpierre Emil: Magyar szövetség. Ellenzék, 1921. febr. 15.
75. Magyar politika (Vezércikk). Ellenzék, 1921. május 15.
76. Kolosváry Bálint: Az erdélyi magyarság helyzetéről, Uo.
77. Dózsa Endre: A magyarság útja (A politikai aktivitás kérdéséhez). Keleti Újság, 1921. május 25.
78. Uo.
79. Uo.
Az írás első két része aKorunk 1999. februári, márciusi számában jelent meg.