a nemzeti identitás csak az idegennel
a másfajtával és másfélével szembesítve virágozhat.
Ales Debeljak
Dolgozatom címe: idézet; távoli földrész, a mi (irodalmi) tudatunkban alig néhány művel jelen lévő írójától származik, akit Magyarországon inkább nevéről, mint regényeiről ismernek; s ha mégis, akkor a legtöbb "szakmabeli" bizonyára abból az idézetből, amely Hans Robert Jaussnak Az irodalmi posztmodernségről szóló tanulmányában köszön ránk. Amit az egykori konstanzi hermeneuta szükségesnek vélt kiemelni az Áttetsző tartomány című regényből, valójában a polikulturalitás dilemmájával nevezhető meg, az eredetiségnek a zseniesztétikában körvonalazott fölértékelődését alapjában megkérdőjelező kritikai magatartás, vagy amiképpen Jauss a posztmodern jellemzői között említi: "messzemenően szabad rendelkezés minden elmúlt kultúra fölött (intertextualitás); a recepcióra és a hatásra áthelyeződő esztétikai érdeklődés". Csakhogy a mexikói szerző, Carlos Fuentes regényének írófiguráját akképpen beszélteti, hogy viszonylag könnyen szembesíthetjük régiónk esztétikai, morális és mindkettővel szoros összefüggésben "imagológiai" kérdésfölvetéseivel. Hiszen nemcsak az eredetiség—keverék konfrontáló felfogásának helyébe ajánlja a dinamikusabb, összetettebb, az ambivalenciát nem elfedő, hanem nyelvileg is, gondolatilag is tudatosító magatartást: "az eredeti keveréket tételez fel, valamiféle, a tapasztalásunkat megelőző tisztaságot. Nem eredetinek születünk, eredetivé leszünk: az eredetiség alkotás [...] magunknak kell létrehozni valamiféle eredetet és valamiféle eredetiséget." A magabiztos kizárólagosság marasztaltatik el az írófigura soraiban, a nyitottság dicséretét lehet kiolvasnunk az írói töprenkedésből. A regény más helyén a megjelenített szerző, Zamacona "dadog"-va ad számot (nemcsak önnönmagát) gyötrő gondolatairól, az "eredetiség-alkotó" egyén, nemzet recepciós magatartásáról, a befogadásban rejlő olyan antinómiákról, amelyek nem tanúskodnak a múlttal szemben kialakított szabad és öntudatos rendelkezés mellett, éppen ellenkezőleg: lemondani látszanak az eredetivé válás aktusairól: "Mindig olyan minták utáakartunk futni, amikhez semmi közünk. Olyan ruhákba öltözni, amik nem illenek ránk, álarcot ölteni, hogy elrejtsük az igazságot: mások vagyunk, végérvényesen mások, akiknek nincs semmihez semmi közük, olyan ország, mely gombaként bújt elő egy névtelen, kitalált, a teremtés első napja előtt kitalált vidék közepén. Nem látja ezt a Mexikót, amely a nyakát töri, csak hogy egy vonalba kerüljön Európával meg az Egyesült Allamokkal? [...] Nem látja, hogy ez az egész egy karnevál: monarchista, liberális, comte-i, kapitalista karnevál?"
Az Áttetsző tartomány vívódó írófigurája két, egymásnak igencsak ellentmondó elképzelést fogalmazgat, először leírja, majd dadogja, mindezt mégsem minősíthetjük Fuentes értékítéletének, sem "írásfordulatának", pusztán ama figyelmeztetésnek, amely jelenségek, hitek, megfontolások, állásfoglalások egyértelműsége után teszi ki kérdőjelét. Jauss a posztmodernről szólva olyképpen fogalmaz, hogy "ez a hagyomány mindenfajta autoritásával szembeni új elfogulatlanságból származik, a korábbi dolgok dekompozíciójából és rekompozíciójából, a múlt olyan újraelsajátításából s egyben megfiatalításából, ahol egy korszaktudatnak az a visszája látható, amely már teljes tudatában van utólagosságának, s mégis épp ennek pozitívvá tételével képes újra kreatívvá válni."
Csak annyit kiegészítésül, hogy Jauss posztmodern-meghatározása nem keveset köszönhet a latin-amerikai irodalom 20. századi alkotóinak (a mexikói Fuentes mellett az argentin Borgesnak, a perui Vargas-Llosának, a kolumbiai García-Marqueznek), akiknek prózája egyfelől a regény/elbeszélés de- és rekompozíciójának következetes megvalósításában volt érdekelt, másfelől regényviláguk "kulturális" pluralitásával érzékeltették a világ újraelbeszélhetőségét, mítosznak, politikai történéssornak, irodalommá emelt örökségnek egymást módosítva feltételező, összejátszó sokszerűségét. Ez a sokszerűség természetszerűleg a bibliai, a törzsi, a görög-római, a spanyol "világirodalmi" történeteken kívül a nemzetit is tartalmazta (a Fuentes-idézetek utalnak rá). Olyan kulturális areáról hoznak hírt, amelynek története az egységtörekvéseken kívül bőségesen tartalmazza a testvérháborúk, a diktatúrák, a határvillongások, a menekülések/emigrációk, a gerillaharcok, a különféle nacionalizmusok és populizmusok gazdagon rétegzett eseménysorát, nem kevésbé az önmeghatározások évszázados kísérleteit az "eredeti" és a befogadott/asszimilált kultúrák küzdelmeire reagálva. Ez az önmeghatározás az eredetiség megalkotásának igényében is jelen van, miközben a "másság" is szót kér meg kap; ám éppen a párbeszédre törekvés teszi lehetővé, hogy még ott sem fantomizálódik az "idegen", ahol kézen fogható lenne (a Száz év magány Banántársaságát az a "vízözön" űzi el Macondóból, amely félreérthetetlenül jelzi, hogy a Buendíák krónikája is lassan-lassan befejeződik); a Történetnek mindenki részese, mindenki élettörténetéből kerekedik ki az "idegen" Melchiades szerzette krónika. Odavalósinak és távolinak ez a komplementaritása lehet(ne) világtapasztalattá, ha nem az utolsó Buendía lenne csak képes elolvasni családja, e családdal jelképpé lett világ históriáját.
Az mindenesetre nyilvánvalóvá lehet, hogy az irodalmak posztmodern "fordulata" olyan kulturális areák föltárásához vezetett, amelynek csak újabban megismert hagyománya a polikulturalitás, a többnyelvűség volt; s amelynek area-jellegét sem a monologikus irodalmi beszéd, sem a szintén monologikus politikai beszéd sokáig nem(igen) engedte érvényesülni. S még a nagy nemzeti elbeszélés is azt a fajta sokértelműséget, sokfelől értelmezhetőséget, de legalábbis a többféleképpen elbeszélhetőséget hirdeti, amely a polikulturális örökséget vállaló, dialogikus történetmondás sajátja. Milorad Pavicnak joggal sokat emlegetett Kazár szótára ugyan besorolható a szerb nemzettudatot mitizáló művek közé, ám a háromféle történetmondás egyenrangúsága, a férfi és női könyv tételezése nem a narráció tárgyát, hanem az önreflexív elbeszélői magatartást hangsúlyozza, anélkül, hogy megsemmisítené a nemzeti grand récit-t. S ha a különféle nyelvek, folklórhagyományok, kulturális örökségek immár egyre kevésbé játszatnak ki egymás ellenében; ha a szövegköziség létet immár nemcsak az összehasonlító irodalomtudománynak hatásokra és forrásokra vadászó kutatói tanúsítják; ha immár nem az "ahogy valójában volt" magabiztos rekonstrukciója határozza meg a történetírói és írói magatartásokat, és ezzel párhuzamosan a teleologikus történetmondásban alaposan megrendült a hit, akkor ez annak a tapasztalatnak is köszönhető, amely általában (és nemcsak a Lyotard által megjelölt) "nagy elbeszélések" hitelességét vonta kétségbe. A családregény morfologikus konstrukcióját a Száz év magány nem csekély sikerrel komponálta szét; ugyanakkor Macondo jelképiségébe különféle kultúrák, nyelvek tömörültek.
Régiónk többnyelvűsége, polikulturalitása irodalmaink régebbi fölismerése, csakhogy ez a 19. századból üzenő fölismerés mindenekelőtt a Németh G. Béla által találóan "szociáldarwinizmusként" (illetőleg "nacionáldarwinizmusként" jelölt nézet szerint alakult, és létrehozta ugyan a maga soknemzetiségű (legalább két- vagy háromnemzetiségű) szereplőit mozgató prózai epikáját, de részint egy szűkkeblűen fölfogott mimetikus esztétika, részint a romantikus nacionalizmus monologizáló metódusa szerint járt el. Valójában azokat a sztereotípiákat regényesítette régiónk 19. századának irodalma (illetőleg annak jó része), amelyek a nemzeti teleológia történetmondása elvárásainak megfeleltek. Ekképpen a város—falu, romlott-romlatlan, nemzeti/népi—renegát/idegen ellentétpárok küzdelmére egyszerűsödött az eseménysor, amely egy többnyire az információk kizárólagos birtokosának, a szerzőnek történet- és társadalomszemléletét közvetítette. Az "idegen" (olykor a szomszéd vagy éppen a konkurens "nagyhatalom") zavaró tényezője az idilli együttélésnek, sem a történeti, sem a természeti jog nem igazolja kizárólagosságra törekvését, hatalomvágyát: egymással szót érteni képtelen nyelvek szinte a bábeli zavart példázzák. Annál is inkább, mivel a nyelvkérdés áll mind a politikai, mind pedig (többnyire) az irodalmi viták, küzdelmek középpontjában. Tudniillik az, hogy sikerül-e asszimiláció, erőszakosság, elnyomás és így tovább révén kiszorítani egyik vagy másik nyelvet (és ezen keresztül egyik vagy másik nyelvi kultúrát), és ez nem feltétlenül két, más nyelvet beszélő nép/nemzet, hanem olykor egyetlen, több ("táj")nyelvvel élő nép/nemzet megosztottságára utalhatott (Miroslav Krleza el fogja siratni a kajhorvát nyelv "végzetét", a szlovákoknál a csek biblikus nyelvnek a templom falai közé szorítása sem ment harc nélkül, jóllehet erről a küzdelemről nem születtek nagyepikai alkotások!). Az a kora újkori, sőt, 18—19. századi nyelvi-kulturális sokszínűség, amely Ausztria koronatartományát, Galíciát ugyanúgy jellemezte, mint az olyan városokat, mint Trieszt vagy Rijeka/Fiume, nem is szólva Pest-Budáról, a német—szláv Ljubljanáról, Prágáról, Brnóról vagy a több kultúrának/nyelvnek mindmáig otthont adó Bécsről, Ivo Andric Szarajevójáról, Szántó György Csőd című regényének Lugosáról, ugyan számos műnek tárgya lett, ám éppen nem a polikulturalitás dicséreteként. A kétnyelvűség nem egy kultúrában, nem egy politikai nézet szerint leküzdendő akadálya a nemzetesülésnek, amely az egynyelvűség, a nemzetállamiság, a monologikus diszkurzus csak lineárisan fölvázolható történetében képes gondolkodni, az út nyílegyenesen egy feltételezett, nem "keverék", hanem eleve eredetinek született nép/nemzetegyéniség (létrehozása) felé vezethet. Ez a nemzetegyéniség — vélik — valójában mindig is létezett, ezt igazolják a nemzeti legendák, ennek szétrombolására, megsemmisítésére törtek/törnek azok, akiket a békés-gyanútlan nép befogadott. Így álmodja a szlovák parasztfiú/kőműves, a tiszta vérű jellem a regénycímként is hangsúlyozott allegóriát: "Én vagyok az ezeréves méhanya, Samko fiam. Egyedül én nem halok meg soha, vagyok öröktől, s maradok örökkétig. Tudok mindent az eleidről, rólad, mindannyiotokról, és mindent tudni fogok a gyermekeidről, unokáidról s minden ivadékodról." A méh (méhkas) emblémája ismerős többek között 19. századi cseh periodikumból, szlovén almanachból (Ceska vcela, Kranjska cbelica): a szlávság, a szlovákság békés-szorgalmas létének, megmaradásának Peter Jaros Az ezeréves méh című regényében emblematikus szerep jut. Nemcsak a falusi kert idillikus helye (mint például Jókai Mór Az új földesúrjában), hanem kulturális, szláv mitologikus kódként szolgál, amely időről időre fel-feltűnik a regényben, előbb álomképként, megszemélyesedésként, a regény vége felé maga az elbeszélő azonosítja a szlováksággal, amely ráébred arra, hogy fullánkja van; a mitologizálás didakszisától a didakszis mitologizálásáig ível a regény, amely egyben (kommentárok, leíró betétek révén) politikatörténet, munkásmozgalomtörténet, szlovák szempontú értelmezése az Osztrák—Magyar Monarchia végső évtizedeinek, de töredékes szlovák eszmetörténet is tolsztojánus, szociáldemokrata, cseh—szlovák unionista, "bolsevik" szereplőkkel. A szerző történetszemléletét jellemzi az alábbi két idézet:
"Akinek szeme volt, láthatta lépten-nyomon, hogy a Pesten központosított, országos tövényhozói és közigazgatási hatáskörrel felruházott államhatalom kezében tartja a gazdaságpolitikát is, s hogy a szlovákok lakta terület fokozatosna elveszti önállóságát."
"Majd minden évben kirobbant a világgazdasági válság, és nem kerülte el soha az Osztrák—Magyar Monarchiát sem."
A túlságosan nagyvonalúan kezelt történeti adatok nem szervesülnek a történetbe, amely valójában késő naturalista krónikája lehetne a századfordulós szlovák falusi életnek. A szlovák hétköznapba zsúfolja a nagyregény igényével munkálkodó Jaros több család házassági, halálozási, születési eseményeit, kitekintve a kiemelkedni vágyó, kitörni szándékozó fiatalok életére, illetőleg a munkát kereső és így a falutól távoli helyekre eljutó ifjakra. Ennek során kerülnek kapcsolatba "országos" eseményekkel, vasúti sztrájkkal, az élesdi sortűzzel, az egyik fiatal a prágai Károly Egyetemre jut el, ám vitát olvashatunk Szent István Intelmeiről, a magyar nemzetiségi politikáról, az öreg tanító Orfanides ateizmusáról, hiszen a klerikális reakció is képviselteti magát. A sztereotípiák közül kiemelendő a részeges renegát Szokolik figurája, aki följelenti a "pánszlávokat", illetőleg a már a cseh Jiráseknél és a horvát Kumicicnál is föllelhető "érzéki" magyar nő, itt: a "bájos, kacér, könnyűvérű pesti grófnő, Erzsike" (és feltehetőleg Kumicic öröksége kísért még az igazán nem az ő örökébe lépő Nedeljko Fabrio Város az Adrián című regényében, mikor a vándor-orfeum Zsuzsájának hangjában "érzéki mélységet" fedeztet föl Fumulóval).
Jaros szlovák faluról ír, ahol nem élnek magyarok, hatásuk közvetett, az említett tanító a magyar tőke ellen beszél, a történeti figura, Stefan Marko Daxner a "pesti nagyurak magyarító nyomásáról" emlékezik meg, a renegát "vad újmagyar" minősítést kap; ugyanakkor a szlovák Samo és a magyar kocsis több verekedés után megbékél egymással, s a magyar szegény rokonszenves figuraként tűnik el előlünk.
Aligha tagadható, hogy a századforduló nemzetiségi problémái, a magyar kormányzat ügyetlen, tapintatlan és nemegyszer kíméletlen magatartása a szlovákokkal (és nemcsak a szlovákokkal) szemben nemigen kedvezett a polikulturalitás tudatosulásának. A magyar etnográfia idevonatkozó törekvései, a Huszadik Század körének, Ady Endrének, korábban többek között Mocsáry Lajosnak kezdeményezései nem maradtak ugyan teljesen visszhangtalanok, de nem lévén "hivatalos" törekvések, nem járván (nemzetiség)politikai következményekkel, a tudományos-irodalmi közeledés szintjén maradtak. Mint ahogy Hviezdoslav fordítói munkássága és beválasztása a Kisfaludy Társaságba is. A századfordulós szlovák falu följebb jelzett regénybe emelése azonban már csak azért sem eredményezhetett (és Jarosnál sem eredményezett) szemléletváltást, mert egyfelől valóban léteztek a nyelvhasználat és egyéb területen a szlovák sérelmek, másfelől szinte a reforkor óta a szlovák gondolkodás meghirdetett tézise volt az elfordulás a magyar kultúrától, a védekezés a magyar kulturális hatásokkal szemben, illetőleg a szlovák kultúra önelvűségének őrzése (részben a cseh hatásokkal szemben is).
Mindehhez még legalább két tényezőt kell feltétlenül számítanunk.
1) A szlovák államszocialista, marxista ideológia nem rekesztette ki (teljesen) a nacionalizmust a közgondolkodásból. Még Marx és Engels 1848/49-ről és az ellenforradalmi szlávságról alkotott véleményét is vitatták. Így az elnyomó—elnyomott örökös küzdelme nem egy történész és író tollán magyar—szlovák küzdelemmé sematizálódott, amelyhez a följebb vázolt sztereotípiák kapcsolódtak. Jaros regénye megkísérli, hogy kilépjen ebből a körből, rokonszenves magyar szereplőt is beiktat művébe, de éppen ott, ahol a szlovákság kulturális lényegéről esik szó, a nagypolitikai vonatkozások, a marxista értékelés meghatározta sémák veszik át a szót, és így a magyar kultúra, a magyar nyelv kizárólag mint a szlovákokra erőszakolt idegenség említődik.
2) Jaros — a hivatalos irodalomesztétikának is megfelelni akarván — reprezentatív nagyregényt alkot, kereken három évtized történetét (1891-től 1918-ig tart a cselekmény) "ábrázolja", sok szereplővel, az események több szálon futnak, több helyszínen játszódnak, így a szlovák társadalom "keresztmetszetét" adja, a lukácsi extenzív totalitás követelményének messzemenően eleget téve. Annyi "modernséget" enged meg magának, hogy a világháború híreit hírlapi tudósítások formájában közli, egyebekben szinte a zolai naturalizmus visszafogottabb változatát adja, parasztszereplőinek természetes érzékiségét azonban hangsúlyozva. A cím, illetőleg a regényegészt meghatározó embléma nemcsak a didakszisnak, a teleológiának kedvez, nem is szólva a moralitásról, hanem a monologikus regényfelfogásnak is, a regényíróé az uralkodó, az egyetlen lényeges szólam, a kulturális örökség kritikátlan követése ennek eredménye. Így hát nemigen várható el Jarostól, hogy valamely polifón regényváltozat adaptálására vállalkozzék.1
Az ezeréves méh írásával párhuzamosan vagy azt olykor megelőzve a lengyel irodalom Galíciára visszaemlékező, azt megidéző regényei az osztrák—magyar—lengyel együttélésnek lényegesen differenciáltabb képét adták. Olyannyira, hogy Claudio Magrisnak az osztrák irodalom Habsburg-mítosza nyomába eredő megállapításait a lengyel úgynevezett Galícia-irodalomra kezdték alkalmazni. Az 1960—1990 között virult-viruló lengyel regények Ferenc József-képe mintegy azokra az archaikus-mitikus elképzelésekre, sőt képzetekre emlékeztet, amelyek E.M. Meletyinszkij vagy éppen C. Lévy-Strauss mítoszpoétikai vagy a mítoszstruktúráját bemutató műveiből ismerősek. Számomra azok a fölismerések a lényegesek (mint például A. Kusniewicz A két Szicília királya vagy Holt nyelvek órája című regényében), amelyek egy hajdan kialakult, mára hanyományként artikulálódó közös Monarchia-szöveget tételeznek, mind a szellemi, mind a tárgyi kultúrát tekintve, a kulturális szokásoktól, olvasmányoktól, képzőművészeti élményektől a vasárnap délelőtti térzenékig, a garnizonoknak a városképhez tartozó világától (már a Híd a Drinán című Andric-regényben is jelen van) a többnyelvűség, a szecessziós világérzékelés közösségéig. Ez a Monarchia-"kontinens" tanúsítja, hogy "az analóg képzetek az irodalmi szövegekben »modellképzőként« hatnak, olyan világ leltárát mutatják föl, amelynek révén a szövegen kívüli valóság szövegvilággá formálódik".2 Nem pusztán a regényekben előforduló nevek (köztudomású a Monarchia tisztikarának poliglott volta), helynevek vagy éppen más nyelvű töredékmondatok jelzik ennek az irodalmi világnak sokszerűségét, az egykori Galícia kulturális-nyelvi polifóniáját, hanem a történelmi adatoktól önmagát függetlenítő narráció is, amely mindenekelőtt abban érdekelt, hogy a nyelvi világszerűséget mutassa föl, mint az egykori Galícia meghatározó tulajdonságát. S ha viszonylag csekély a közvetlen magyar vonatkozások száma,3 a magyar vonatkozás mégis, természetszerűleg beleértendő abba a Monarchia-kavalkádba, amely a századfordulón jött, jöhetett (csak) létre, és amely a polikulturalitást életformaként tudatosította. A Galícia-irodalom állandóan visszatér az uralkodó személyén kívül a leginkább "polifón" jelenségekre, a Monarchia bürokráciájára és hadseregére. Nem egy Galícia-regényben bukkan föl a Monarchia "zenei zsargon"-ja, az operett, amelynek tematikai körében és zenéjében Johann Strausstól kezdve nem csekély szerepet játszott a "magyar elem", a bécsi klasszikusok magyar (vagy "magyaros") motívumait trivializáltan megjelenítve. Ez a trivializálódás azonban lehetővé tette, hogy az úgynevezett könnyűzenében megvalósuljon a Monarchia különféle népei dallamvilágának, kis részben népzenei, nagyobbik részt műzenei formáinak, táncritmusainak kiegyenlítődése.4 A szintén különféle népekből származó katonakarmesterek ezt a Monarchia-zenét vitték (nemcsak Galíciába, hanem) a Monarchia valamennyi garnizonjának otthont adó városokba, de ez a zene (és operettszöveg) került a vidéki városi társulatok repertoárjába. Nedeljko Fabrio említett regénye is jelzi, miszerint egy magyar (pesti) orfeum (!) társulata jut el Fiume-Rijekába (a világháború előtt ott élt magyar kolóniáról közvetlenül nem emlékezik meg, a magyar nyelv bizonyos mérvű elterjedtségéről, használati köréről azonban igen), az orfeum nyilván annak a populáris kultúrának terjesztője, amely messze túlélte a Monarchia megszűntét. Itt jegyzem meg, hogy Szántó György szintén említett Lugos-regénye (amelybe egy Resica-regény is beépül, hogy aztán Budapesten folytatódjék) külön fejezetet szentel az operettnek.
Ekképpen a vidéki városi színház része lesz a Monarchia-legendáriumnak, amely a garnizon- és hadsereglegendáriummal együtt válik Monarchia-modellé. S bár Nedeljko Fabrio regényének csupán első része játszódik a Habsburg-világban, regényének egészét áthatja a részint örökölt nemzeti/nemzetiségi ellentét, amely nyelvek összecsapásában is érzékelhető, részint a multikulturalitás jelenléte a hétköznapokban, amely viszont a többnyelvűséget élteti mindaddig, amíg a kultúra- és polifóniaellenes erők nem érvényesítik a maguk monologikus diskurzusát. S ha Fiume nemzeti/nemzetiségi (horvát—magyar, horvát—olasz, osztrák—olasz) ellentétektől szaggatott történelme a szüntelen és manifesztált újrakezdések szándékától válik diszkontinuussá, még a multikulturalitás ellen küzdő erők és belső ellentétek sem képesek az archetipikusnak elgondolt város arculatát lényegesen megváltoztatni mindaddig, míg külső erők nem robbantják szét az ellentéteik ellenére létező multikulturalitást. Nem pusztán nyelvi tarkaság jellemzi az adriai várost, ennek finom bemutatására sem árt fölhívni a figyelmet (Carlo olaszul beszélt, "de a horvát és a magyar szó sem hozta zavarba"), hanem inkább az, ami ebből következik, s ami a regény első generációs figuráinak magatartását meghatározza, a nyelvi-kulturális nyitottság, a másnyelvűségnek és mástudatúságnak nem egyszerúen eltűrése ("toleranciája"), hanem beleilleszkedés a soknyelvű városi létbe, a soknyelvűségnek a magukévá élése. Részben innen származtathatók a generációs konfliktusok, amelyek ismétlődésére és általában a "történelem" hozta ismétlődésekre maga a szerző utal, illetőleg az elbeszélő, aki minden alkalmat megragad, hogy archetipikus városként láttassa krónikája tárgyát. Olyan értelemben Monarchia-város Fiume-Rijeka, hogy benne nemcsak lecsapódnak a Monarchia eseményei, nem egyszerűen reprodukál, hanem részint maga is létrehozza az ellentéteket, mintegy értelmezi a Monarchia-szerte fellángoló nemzeti/nemzetiségi küzdelmeket, e küzdelmek beszédmódját szembesíti a városban létező más beszédmódokkal. Részint a városban keletkező monológok születéséről ad hírt, miként válik megvetetté a dialógusra való hajlandóság (vö. erről az első és a másodgenerációs Carlo, illetőleg Fumulo vitáját), és ennek révén miként veszti el archetipikus vonásait a város, lesz különféle nacionalizmusoknak pusztán színtere. Az 1947-ben végződő regény befejező lapjain már szinte mi sem emlékeztet a polifóniára, a szerelmesek szólamai is menthetetlenül és végleg elválnak egymástól. Az elégikus befejezés nem egy korszak lezárultát jelzi, hanem egy életrend visszavonhatatlan megszűntét. Nem a Monarchia öröksége vész el, az korábban megszűnt már, hanem a város veszíti el arculatát oly módon, hogy messze nem lehetünk bizonyosak afelől, miszerint az erőszakosan betörő új jobb lesz a réginél. Itt érhető talán a leginkább tetten Fabriónak, az írónak kívülállása, az elbeszélést átengedi a regény narrátorainak, a beiktatott dokumentumoknak, tudósításoknak, a mű szereplői meglehetősen gyakran nyilvánítják ki érzelmeiket, ám Fabrio, annak ellenére, hogy kétségtelenül horvát regényt írt, nem kapható rajta, hogy túlságosan közel lenne egyik-másik szereplőjéhez. Talán a fiumei családalapító Carlóval látszik a leginkább rokonszenvezni, de az előadást nem árnyékolja be egyik-másik nacionalizmus favorizálása, ugyanakkor olyasféle nosztalgia sem jellemzi, mint néhány Galícia-regényt, amelyben a művészi virágkorként elkönyvelt szecesszió lesz — Babits Mihály szavait kölcsönkérve — "lélekbeli élménnyé". A művészet, ezen belül az irodalom jórészt a regényen kívül marad, D'Annunzio is inkább önjelölt történelmi személyiségként jelenik meg, egy Fiume-regényben igazán indokolhatóan, és inkább a D'Annunzio-recepció századfordulós sajátosságára derül fény: nevezetesen arra, hogy az élet beleértődik az életműbe, és így a viharos szerelmekben gazdag D'Annunzio—élet felől olvasódik az életmű. Itt ismét azt mondhatom, hogy a századforudlós művész/művészetfelfogást tekintve igazán indokolhatóan. A nyelvi közelség csak erősíti azt a D'Annunzio-recepciót, amely a korszak magyar irodalmi tudatát vizsgálva, nálunk is számottevőnek mondható. Mindazonáltal Fabrio nem a szép látszatokba merülő szecessziós válságesztétika szerint formálja regényét, az még háttérként sem kap jelentősebb hangsúlyt, jóllehet a korszak horvát, olasz és magyar irodalma annak mentén is leírható. A többnyelvűség közösségéből fokozatosan és egymásután szakadnak ki a nyelvi kultúrák, politzálódnak át, felejtik el a közeli múlt közös nyelvét, igyekeznek saját beszédmódjukat a másik félre ráerőltetni. Fabrio higgadtan ad számot a horvát nyelvi sérelmekről, anélkül hogy a magyar vagy az olasz felet fantomizálná. Annyi bizonyos, hogy a szerző a hagyományos időszerkezetet óvatosan és a leginkább az utolsó részben bontja meg, lényegében a családregény fölívelés—hanyatlás formuláját alkalmazza, s inkább a Fuentes értelmében vehető ered rossz helyen vagy még inkább helytelen módon kereső népek/nemzetek csapdahelyzeteinek egymásutánját, egymásból következését példázza; a személyes tragédiákkal, személyes veszteségekkel súlyosbított történelem hiába késztetne (személyes) számadásra, Rijeka-Fiume pótolhatatlan "személyiségvesztése" multikulturalitásának emlékké merevedése, az eleven polifónia, nyelvi/mentalitásbeli/művelődési sokszínűségének szétfoszlása az időben. Ujabb olvasmányélményem késztet arra, hogy a homogenizáló törekvések a Balkánon általában és az egykori Jugoszláviában különösen állampolitikai valósággá lett tényeinek kommentárjai értelmezései közül az Ales Debeljakét, a nálunk is, legalább szűkebb körben ismert szlovén költő-gondolkodóét idézzem. Korántsem osztozik — ő sem — az úgynevezett "jugo-nosztalgiában", manifesztáltan elkötelezett értelmiségiként a multikulturalizmusnak posztmodern színezetű ideáját népszerűsíti. Bálványok alkonya című esszéjében a hegemón törekvések ellenében vázolja föl a maga kulturális érzelmi iskoláját, amelyben a világirodalom remekeinek szerb és horvát fordításai meghatározó jelentőségűek voltak, akár egy macedon folyóirat számai, nemkevésbé Walter Benjamin "Moszkvai naplója, [...] szarajevói kiadásban és egzotikus csengésű fordításban, mivel a bosnyák fordító egyformán merített a szerb és a horvát szókincsből, mondatainak melódiájában pedig titkon ott visszhangzottak a müezzin elnyújtott kiáltásai". Debeljak és nemzedéktársai számára Danilo Kis életműve mutatott utat, azé az életműé, amelynek a félig magyar származás szerves része, s még inkább az a műfordítói tevékenység, amelyben az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-fordítások mellett a legújabb magyar irodalom (Petri György) is helyet kapott. Amiként a családi "keverék"-létezésből Kis eredetiséget épített, belefoglalván az egymástól távoli kultúrák hozadékait a 20. századi labirintusi egzisztencia "kalandregényeibe", akként Debeljak számára termékenyebbnek bizonyult Kis prózája a Borgesénél, mivel a multikulturalitásnak személyes hitelességű változatával szolgált: nevezetesen Kis a magyar klasszikus modernséget adaptálta a nagyregény lehetőségét elvető epikus felfogásba.
Mindennek ismeretében aligha meglepő, ha Debeljak magyarul megjelentetett esszékötetében számos magyar "epizódra" bukkanunk, amelyek megkülönböztető sajátosságai, hogy korántsem lényegtelen epizódjai egy olyan gondolkodói magatartásnak, amely a szlovén dilemmákra keresi a választ: a hirtelen/gyorsan keletkezett függetlenségnek egyszerre kellene válaszolnia a nemzeti helykeresés és identitás immár sérelmi politikára nem alapozható kérdéseire, valamint a technikai civilizáció homogenizáló/amerikanizáló problémakörére. Egy félesztendős magyarországi ösztöndíj bepillantást engedett a hasonló kétségekkel küzdő magyar vitákba, Debeljak a szlovének előtt a magyar példát tanulmányozásra méltónak minősíti, a társadalom- és a gazdaságszervezés eredményeit ajánlja honfitársai figyelmébe. Ugyancsak fontos mozzanat, milyen érzékenyen reagál Debeljak a magyar kultúraszervezés/szerveződés eseménytörténetére, a magyar könyv "nyugati" terjesztésének — szerinte — sikertörténetére. A klasszikus modernséghez ő is eltalál, így Kosztolányi Dezsőről nem csupán azt tudja, hogy Thomas Mann előszót írt a Nero-regényhez, hanem a Pacsirta kisvárosrajzát is elismeréssel emlegeti, egy helyütt pedig olyan hangon idézi Ady Endre "mondernségét", mint tették azt jóval korábban szerb, horvát (Krleza!) és szlovák költők. Igaz, Kajetan Kovic kitűnő fordításában már megismerkedhetett a 20. század magyar költőivel, de nem tudom nem megkockáztatni föltevésemet: Danilo Kis műveinek lehetett némi része abban, hogy Debeljak Adyval és Kosztolányival "találkozott", hogy félesztendős budapesti tartózkodása a szó legszebb és legszorosabb értelmében tanulmányúttá válhatott, amelynek révén folytatódott önnevelési "regénye".
Danilo Kis a maga pluralitásban és multikulturalitásban gyökerező regényeivel eszerint több irányban is csapást vágott. Nemcsak a folyamatos történetet látszólag fölszabdaló elbeszéléssorozat egybefogásában jeleskedett, hanem tudatosította a multikulturalitás felszabadító erejét, a sokfelől szemlélhetőség biztosította szabadságot a regény(világ) alkotására. A dokumentaritás, amely például a Borisz Davidovics síremléke című művében a realitás illúzióját kelti, valójában tények fikcióvá szerkesztett sorozatával szolgál, s a valós és képzelet szülte szereplők élettörténete inkább egy lényegileg sokféleképpen értelmezhető sorsot prezentál. Ami szempontunkból kiváltképpen tanulságos, hogy Kis ebben a könyvében (illetőleg a Holtak enciklopédiája című művében szintén) a közép-európai antinómiákat sugallja a régió karakterisztikus vonásaként, és ez egyként vonatkozik az archetipikus (kis)város megjelenítésére, a nyelvek együttélésére és egymásba érésére, arra a közös történetre, amely elsősorban és messzehatóan Közép-Európában született, csak itt születhetett meg. A bűvös kártyajáték Taubéja Esztergomban látta meg a napvilágot, az elbeszélés során "a század eleji közép-európai kisváros kirajzolódik az idők ködéből", feltűnik a "Mária Terézia-sárgára meszelt városháza" (Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében Krúdy nyomán emlékezik meg a schönbrunni sárgáról mint a Monarchia építkezését meghatározó színvilágról). Ugyanennek az elbeszélésnek az egyik helyszíne Kassák Lajos Ma című lapjának bécsi szerkesztősége, hogy a főszereplő életútja jellegzetesen közép-európai emigránssorsként a Szovjetunióban végződjék. A rózsafanyelű kés narrátora határozottan jelenti ki az alábbiakat: "...ahhoz, hogy a [történet] szerzője megálmodta módon legyen igaz, románul, magyarul, ukránul vagy jiddisül kellene elbeszélni, vagy mindezeknek a nyelveknek keverékén." Amiből talán következik egyrészt az, hogy a történet nem egy nyelvhez, vagy ami szinte ugyanaz, valamennyi nyelvhez van kötve, tehát nyelvi változatai vannak, amelyek mindegyike csak részigazságot hirdet, hiszen valamennyi lehet igaz a maga módján, másrészt az, ami a Holtak enciklopédiája egyik novellájában, a Dicső halál meghalni a honért címűnek végén fogalmazódik meg: a befejezésnek két (több) változata lehetséges. "A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál." (Az ifjú Esterházyról szóló történet egészen Esterházy Péterig jutott el, a közös Közép-Európa-szöveget dokumentálandó, nem kevésbé a tevőleges magyar részvételt ebben a közös szövegben.)
Danilo Kis története (nemcsak történetei!) folytatódik (folytatódnak!). Bosko Krstic előbb szemelvényekben, majd könyv alakban magyarul is kiadott regénye, A Behringer-kastély végén belép a történetbe Milica Dragicevic és Kiss Eduard, akiknek gyermeke Danilo Kis. A Tolnai Ottó által a magyar közönség előtt bemutatott szerző műve, Szabadka-regénye már azzal is feltűnést kelthet, hogy bizonyos párbeszédek magyarul hangzanak el benne, s a város háromnyelvű múltja e beszélgetésében szinte jelenné realizálódik. Inkább arra utalnék ezen a helyen, hogy mind Szabadkának, mind a vidéknek, a kastélynak megjelenítése meglepően rokon Kosztolányi Dezső emlékidézésével: "Ez a táj levegős volt és valótlan, mint a régi mesterek mitológiai tárgyú képeinek tája, a kastély pedig azokhoz a metszetekhez hasonlított, amilyeneket a városvédő szentek tartanak kezükben." Ezért tartozik a Behringer-kastély egy ismeretlen rendszerhez. "...a város nem éppen úgy néz ki, ahogyan maga látja, mert mások is nézik, és a maguk módján látják. A város tulajdonképpen egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan, és lehet, hogy egyikünk sem ismeri valódi arcát."
A bús férfi panaszai ciklus egy 1914-ben szerzett darabjából idézek a sok tekintetben hasonló látás dokumentálására. Mintha Kosztolányi előreutalt volna a megírandó Szabadka-regényre, ugyanakkor mintha az archetipikus városban, a gyermekkor tűnt világának fölemlegetésével párhuzamosan, a századfordulós álom-valóság, látszat-jelenség dichotómia üzenetét fedezné föl:
Mert vén Szabadka, áldalak,
mit hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény...
Krstic ezt az álmot regényesíti, a Kistől tanult (?) dokumentaritás eszközét kölcsönkérve, a város, a nem látható bérház után kutatót az Országos Széchényi Könyvtárba küldve, majd bár először nem nevén nevezve, de a jelzésekből már akkor fölismerhetően az Apostolok vendéglő egyik boxába ültetve. A történelem eleinte több áttétellel, később közvetlenebbül ékelődik a kastély és tulajdonosai körül kialakult rejtélyekbe, a nemzeti/nemzetiségi viszonyok azonban nem játszanak lényeges szerepet a műben. A paradigmaváltás értékű tudati változások mintegy a kastély és a város szemlélete, értelmezése körében történnek. A többnyelvűség, a kulturális rétegzettség természetes eleme a szereplői sorsoknak, ugyanakkor ezek a személyes sorsok mintegy a világszerűség illúzióját keltik, jóllehet — látszólag — nem vesznek részt a Szabadkát és környékét is megrázó, szétziláló változásokban. A jelképesbe tevődik át az, ami Az ezeréves méh vagy éppen a Város az Adrián című regényekben nemegyszer a dokumentaritás segítségével artikulálódott, itt a kastély pusztulása jelzésértékű, a régi világ szétesésének jeleneteire fordítható le. A Behringer-kastély sejtelmes előadásával, elbizonytalanító effektusaival még akkor is Kusniewicz és más Galícia-szerzők álom-Monarchiáját vagy Monarchia-modelljét idézi, ha a műnek számottevő hányada a Monarchia széthullása után játszódik, és az emlékidézés sokkal inkább egy identitását kereső ifjú képzeletének alkotása, mint regényt átható vagy meghatározó, "világképi" tényező. Talán Danilo Kis fölbukkanása a regény végén utal arra, miszerint a nemzet- és népkarakterológiai vonások rajza helyett a régióspecifikum után nyomoz az elbeszélő (és a szerző), és ez utóbbi megközelítése csupán a közös múlt, a múlt közös szövege feltárásának segítségével bizonyulhat eredményesnek. Beszédes adalék, hogy az öregek otthonában családjáról regélő Behringer Jozefa idejét régimódi regények olvasásával tölti, olvasmányai magyar, szerb és német nyelvűek. Ömaga régmúlt világot képvisel, a kastélyt délibábnak mondja, elpusztítását szinte törvényszerűnek. "Nem jöttek ki egymással a házak és az emberek."
A múlt és a múltat asszimilálni képtelen jelen aligha léphet egymással párbeszédbe. A jelen ideológiai kényszerképzetei szerint formált múlt nem szólítható meg, nem jöhet létre az eredetiség alkotásaként. Ilyenkor rajzolódnak ki a nemzettorzképek ott is, ahol szatíráról egyébként szó sincs, uralkodnak el a sztereotípiák, amelyek egy monologikus regénytípusban lelhetnek csak otthonra. Az imagológia általában válsághelyzetekben válik "központi" diszciplínává, az irodalomtudomány nemigen tud módszeres eljárásaival (fantomizáló elbeszéléseivel) mit kezdeni. Ehelyett talán gyümölcsözőbb, ha Gadamer Igazság és módszerébe lapozunk bele: "Az irodalom létezése nem egy elidegenedett lét élettelen fennmaradása, mely szimultán módon lenne adva a későbbi korok élményvalóságának. Ellenkezőleg: az irodalom a szellemi megőrzés és hagyományozás funkciója, s ezért minden jelenbe beleviszi rejtett értelmét."
Nyilván hasznos, sőt az önismeret szempontjából nélkülözhetetlen, ha számot vetünk a feladattal: a közös történelem, annak nevezetes és névtelen személyiségei miként jelennek meg a szomszédos irodalmakban. A néppszichológiai és/vagy irodalomszociológiai elemzés fontos ismereteket közvetíthet, ám korántsem elsősorban a művek irodalmiságáról Régiónk megosztottsága és az ebben a megosztottságban létrehozott közös szöveg újabban olyan, korszerű regényalakzatokban jeleníti meg önmagát, amely még a megosztottságot is a jóakarat hermeneutikájával prezentálja. Nem lehazudván a közös szöveg egymástól lényegileg eltérő hangsúlyait, színeit, hanem átvilágítván és értelmezvén az ellentétek szerkezetét. Ezt megfontolva írom befejezésül Gadamernek további töprengésre is módot kínáló mondatait: "...mindenre, ami írásban szállt ránk, érvényes, hogy a tartósság akarása teremtette meg a fennmaradásnak azt a sajátos formáját, amelyet irodalomnak nevezünk. Az irodalomban nem csupán emlékek állománya van adva. Ellenkezőleg: ami irodalom, az sajátos egyidejűségre tett szert minden jelennel. Megértése elsősorban nem azt jelenti, hogy visszakövetkeztetünk az elmúlt életre, hanem azt, hogy jelenleg részesülünk a mondottakban."
JEGYZETEK
1. Jaros 1986. (Vö. Hivatkozott művek) magyarságképe lényegesen pozitívabb előző regényénél, igaz, a Tanácsköztársaság megalakulása, küzdelmei állnak regénye középpontjában; a szerző erősen bírálja a létesült polgári Csehszlovákiát, olykor szlovák sérelmeknek is hangot adat egyik-másik szereplőjével. Az egyik diákszereplő naplójában Pozsonyt háromnyelvű városnak minősíti (ti. szlovák, német és magyar nyelvűnek), a polilingvizmus efféle manifesztálása nem túlságosan gyakori az újabb szlovák szépirodalomban sem.
2. Alois Woldannak egy Szegeden, 1996-ban elhangzott előadásából idézek: Franz Joseph I. in der polnischen Literatur des 20. Jahrhunderts — der Kaiser als mythische Grösse.
3. Kusniewicz idézett két regényében szó esik például egy miskolci fürdőzésről, a fehértemplomi garnizon életéről, magyar tisztek cigányzenés mulatozásáról. Néha — főleg ez utóbbi rajzában — sztereotípiák köszönnek vissza, de a szövegkörnyezet, a hangulati megjelenítés hitelesíteni látszik még a magyar sztereotípiákat is.
4. Erről a kérdésről részletesen, mindmáig a leginkább meggyőzően: Csáky, Moritz: Ideologie der Operette und Wiener Moderne. Ein kulturhistorischer Essay zur österreichischen Identit-t. Wien—Köln—Weimar, 1996.
5. Ady Endre: Vér és arany. Kri i zlato. Szór., ured., in prev. Joze Hradil—Kajetan Kovic. Murska Sobota, 1977. Hivatkozott művek Debeljak, Ales: Otthon és külföld. Ford. Babarczy Eszter, Gállos Orsolya, Reiman Judit, Szilágyi Imre. Bp.—Pécs, 1998; Fabrio, Nedeljko: Város az Adrián. Ford. Csordás Gábor. Pécs, 1994; Fuentes, Carlos: Áttetsző tartomány. Ford. Kesztyűs Erzsébet. Bp., 1980; García-Marquez, Gabriel: Száz év magány. Ford. Székács Vera. Bp., 1979; Jaros, Peter: Az ezeréves méh. Ford. Nóta János. Bratislava, 1981; Uő: Néma fül, süket szem. Ford. Rácz Olivér. Bratislava, 1986; Kis, Danilo: Borisz Davidovics síremléke. Ford. Borbély János. Újvidék, 1978; Uő: Holtak enciklopédiája. Ford. Borbély János. Újvidék, 1986; Krstic, Bosko: A Behringer-kastély. Ford. Rajsi Emese. Szabadka—Bp., 1996; Kusniewicz, Andrzej: Holt nyelvek órája. Ford. Fejér Irén. Bp., 1977; Uő: A Két Szicília királya. Ford. Fejér Irén. Bp., 1980; Pavic, Milorad: Kazár szótár. Ford. Brasnyó István. Újvidék, 1987. Szántó György: Csőd. Bp., 1955.
SZAKIRODALOM
Dyserinck, Hugo: Komparatistik. Eine Einführung. Bonn, 1981; Fischer, Manfred S.: Nationale Images als Gegenstand Vergleichender Literaturgeschichte. Untersuchungen zur komparatistischen Imagologie. Bonn, 1981; Gadamar, Hans-Georg: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Bp., 1984; Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet—esztétikai tapasztalat—irodalmi hermeneutika. Vál, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán. Bp., 1997; Lackó Miklós: Viták a nemzeti jellemről a XX. század első felében. Bp., 1987; Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp., 1976; Papp P. Tibor: Szolgáljunk és/vagy védjünk? Tiszatáj 1997. 6: 74-82; Szegedy-Maszák Mihály: The idea of national character. A romantic heritage. In: Concept of national identity an interdisciplinary dialogue. Baden-Baden, 1986. 45—61; Tiszatáj 1997. 6., szerb tematikus száma; Woldan, Alois: Der Österreich-Mythos in der polnischen Literatur. Wien, 1986.