Lehet ezt fennköltebben és lehet darabosabban is mondani, kérdezni. Például: mit rejt a kéz? Vagy: mit őriz a kéz? Köznapibban: mit fog az a bizonyos kéz? Parasztosabban, illetve realisztikusabban, pénz- és hatalomorientált világunkhoz igazodva: mit markol? Ne felejtsük ki a "manipulál"-t sem a sorból, hiszen ez az igazán ezredvégi ige. (A manipuláció elsődleges jelentése a kézzel végzett művelet, a kezelés, az anyaggal való bánásmód -- innen alakult a közvélemény befolyásolása, a mesterkedés, a fondorlat. Mindez végső soron a valamikor ártatlan "manus"-ra vezethető vissza. -- Ám ha a bibliai Káinra gondolunk...)

Tettamanti Béla grafikáiról olvasom le ezt a szöveget -- szöveget nem (vagy a ritkánál ritkábban és akkor is legfeljebb utalásszerűen) közlő rajzairól. Tettamanti címet sem ad, ki-ki maga címkézhet. Mondjuk így: A Föld arca, Az agy súlya alatt (Súly alatt a pálma?), Görcsök, Agresszió, Bűvészet, Gépezet, A diplomatatáska és a világegyetem, Varázslás, Megörökített kézfogás. Ha valahol érvényes az a közhely, hogy a kép beszél, hát itt igazán. Beszél persze a karikatúra is, a kiélezett publicisztika, a vezércikk egyértelműségével, Tettamanti esszé-grafikái azonban többre vállalkoznak. Persze nem jó a szó, hogy vállalkoznak. Vallomások ezek a rajzok a világról, egy sajátosan látó művész gondolatai az emberiségről, a korról. De ez sem jó így, mert ezt az utóbbi közhely(em)et minden valamirevaló képzőművészeti alkotásra alkalmazni lehet.

Tettamanti Béla csak rajzol, mert ez a létformája. Kézzel rajzol, természetesen -- azt hiszem, szörnyűbb dolgot el sem tudna képzelni, mint a komputergrafika --, és rajzolás közben gondolkodik. Lehet, hogy fordított a sorrend. Az eredmény felől nézve mindenesetre a kéz és az agy munkája nem választható szét. És ebben más ő, mint a karikaturisták, ebben más, mint sok kitűnő grafikus. Azt nem tudom, hogy ismeri-e az esszé különféle meghatározásait, például azt, amelyet világirodalmi lexikonunk az élre helyez, és amely szerint az esszé átmeneti műfaj a filozófiai, illetve szaktudományi értekezés és a szépirodalom között. Vagy azt, hogy az esszé a "szellem étvágya". És lehet, hogy mindezeknél fontosabb -- de az biztos, hogy ki nem hagyható: az esszé mindenekelőtt személyiség műve.

A Tettamanti Béla névre hallgató személyiség rajzairól, mindegyikről külön-külön kedvem volna egy-egy esszét írni. Félek azonban, hogy lerontanám ezeknek a vonalba fogalmazott, folthatásokkal is élő esszé-grafikáknak a hatását. Egyszerűen szólva, nem merem vállalni a versenyt. Beszéljenek hát a képek, önmagukban, illetve -- velünk. Akik fogjuk a fejünket, és azt hisszük, hogy közben gondolkozunk, és megváltjuk ezt a megválthatatlan világot.