A fejlemények alapján talán nem merész a megállapítás, hogy a test kiszolgált tradíció. Különösen így lehet ez a szemmel. A látás mint az érzékelés vezetője, a kapuk természetének előírója egyre elavul, de persze nem biológiai értelemben, nem a test adaptációja küszöböli ki, hanem a kapuk intézménye nem elég hatékony immár. Mert a kapuktól szűk és megbízhatatlan pályák vezetnek, nem beszélve arról, mekkora szerepe van az akaratnak és az érdekeknek abban, hogy kiválassza, beállítsa, beléptesse a képeket. Az episztémé aktuális képlete felől a szem komoly akadály, a test tradíciója történelmileg nem, csak genetikailag racionális.

A szemgépet meg kell kerülni, ha tetszik túlhaladni, de rögtön hozzáteszem, nem platóni, inkább nietzschei mozdulatról van szó. A platonikusban a látás nem közvetít lényegit, a szemgép nem fogja az adást, de ebben hangsúlyosan az is jelen van, hogy van (van) adás. A platonikus tradícióban a szemgép egy point de départ, egy trambulin rögzített része. Egy ajándék vak ló, amelyik időnként, talán véletlenül, mégis hazatalál. Eltérő a helyzet egy olyan talajon (gondolkodónál, történelmi pillanatban), ahol a lét elgondolása az imagináriusnál kezdődik és fejeződik be. Mert a szem csak ekkor van igazán útban: a fikció útjában.

A fikció útjában. Gyakran hallom barátaimtól, hogy nincs realitás, hogy nem elegáns úgynevezett objektív értékeket számon kérni,de ezt az állást mint valami realitást védik, talán észre sem véve, hogy a szünetekben igazságot, hazugságot számolnak el. Nyilván bizonyos filozófiai vakságra vallana, ha figyelmeztetnék, hogy az általános relativizáló kijelentések önmegszüntetők — hasonló konklúzió síkban lenne, nem térben. De ugyanúgy síkban van a szalon- és kincstári relativizmus is. A szalonrelativizmus az egyetemeken és auraintézményeikben lelhető fel; "a világ arca mindenki számára másként mutatkozik" — ez a panel, naponta többször hangzik el, mint ahány közrendi szabálysértés van ugyanennyi idő alatt New Yorkban. A kincstári relativizálás például a politikai tósztokban érhető tetten: "a vélemények sokszínűsége érték, nyitottnak kell lennünk egymás tapasztalatai befogadására, közös érdek, hogy stb. stb." Ez egyfajta retorikai daganat, és ezért a legjóhiszeműbb játékosokat is őszintétlen helyzetbe állíthatja. Mindent összevetve, aki a relativizmusra alapoz, megérdemli, hogy arra kényszerítsék, hogy keresztülegye magát a mesebeli eperhabhegyen. Aki a relativizmust teszi meg (faites vos jeux), annak egyben hangsúlyt kell foglalnia, hol a realitás, hol a fikció mellett, mert hol az egyik, hol a másik játékosa, és ezzel összezavarja magát, megbízóit, magyarázkodnia kell. Talán pokolba a realitással és fikcióval. Talán mindkettő kettős kémjének kellene lenni, mert talán csak így dolgozhatunk az egyetlen elfogadható megbízónak: magunknak.

Realitás és fikció nem állnak hierarchiában (Nietzsche, Derrida stb.), érintkezésükben, ha lehet erről beszélni, nem rend, hanem örvény (örvény) gerjed: centripetálisan. Vagy fordítva, középről az imaginárius propellere fejti ki mindkettőt: centrifugálisan. De ezek már modellek, úgyhogy feltehetően nem sokat érnek. Azt hiszem, elég csak nyugtázni, hogy az imaginárius számára a realitás egy fontos, megkerülhetetlenül fontos fikció. Dixit.

Dicere. A rendszer például az imagináriusból nyit, ami a maga során folyamatosan felküldi a realitásokat. Még egy teljesen értékvak, önmagát sem belátó negológnak is, akinek legfeljebb csak ez áll az üzenet fejlécében: transmission error. Ennyiben OK. Az imaginárius képeket, igazságokat, kitüntetett hazugságokat, értéseket, félreértéseket, preparátumokat (mindegy) vesz fel (ürít), nem lényegi aspektusokat, ellentmondásoldó metaforákat, szolidaritást, merő szeretetet. A kígyó a félreértés fogaival kutatja saját stb. A szalonrelativista mondat legtöbbször így hangzik: "Különféle módon gondolkodunk, de belefér, mert a dialógusban, a kérdések mentén közeledhetünk." A filozófiai illemmel némileg szembehelyezkedve úgy gondolom: a kérdésektől, még ha jól is ragadják meg a fikszációkat, nem remélhetünk túl sokat. Hogyan minősíti a kérdéseinket az, hogy a legnagyobb kérdezőket a legnagyobb válaszadóknak tartjuk? A kérdéseknek, be kell látni, csak dramaturgiai szerepük lehet, ezért jobb őket csak stilisztikai elemekként számba venni, amelyek inkább táplálják, mint pusztítják a liánokat, intellektuális hiúságunkat. Ne kérdezzünk, csak válaszoljunk, válaszoljunk, válaszoljunk. Liánok így is termelődnek, de nem húznak semmilyen irányba. Az imaginárius mondata tehát így szól: "Különböző módon gondolkodunk ugyan, de találkozzunk olyan félreértésekben, gumikban, merevítésekben (mindegy), amelyek mélyen a szem mögött is összeköthetnek bennünket."

Mélyen a szemhéj mögé — amit ott találsz, olyan masszív, mint egy rinocérosz, de amelyiknek finom tapintású, érzékeny a bőre. Minden érintés hozzá ér, beíródik. Persze az agy is csak egy szerv, vagyis történelmileg túlhaladott, úgyhogy nyugtázni kell: a vízió, amelyben a lélek tiszta szoftverként sokszorozza magát a digitális hálózaton, a bekötött memóriatörölt agyakban, banális hollywoodi toposznak számít. A szemhéj mögé kerülni azt jelenti, közvetlenül és kiszámíthatóan belépni a nagy testű szoftverbe, abban programokat hagyni. Önbizalmat, vírust, bevásárlólistát. A szemhéj mögé — nem okvetlenül agysebészeti programról van szó, igaz, arról is, de az irányultság jóval általánosabb, a pozitív gondolkodás technikájától a nyugtatók és kábszerek elterjedéséig, a parapszichológiától a marketingig.

Marketing. Kezdetben a reklámpiac a célracionalitás elvét követte. Az irányadó az a feltételezés volt, hogy főleg a hasznos termék eladható, mert megoldást jelent valamiféle problémára, tehát a termékek problémamegoldó hatását kell reklámozni. Később, az ötvenes években, nagyjából a tévé elterjedésének idején, már be lehetett látni, hogy a vásárlás nem okvetlenül célracionális cselekvés, és ez általános szemléletváltást hozott. Az úgynevezett image marketing a szemhéj előtérbe kerülését hozta, lényege, hogy a termékekhez szuggesztív vizualitással értékeket, magatartásformákat, hangulatokat kapcsolt. De idővel a reklámpiac egyre harsányabb lett, és be kellett látni, a manipulálható értékkapcsolatok szűkösek, emiatt inflálódtak, unalmas zsánerekké váltak. A már konszolidálódott márkákhoz a régi képekkel felzárkózni nem lehet, bevethető új képek pedig nincsenek, a szemhéjra spekulálni nem érdemes, mert túl nagy a tülekedés, a feltapadás esélye ebből kifolyólag nagyon szerény. Tünetértékű, megbukott az az elmélet is, hogy a mozifilmben eldugott egy-egy reklámkép a lejátszási sebesség miatt ugyan nem realizált, de a tudat alatt nyomot hagyhat.

Az új marketing nem értékeli túl a szemgépet, és egyenesen azokra a képletekre összpontosít, amelyek a szemgép mögött vannak. Tudniillik ami már a szemhéj mögött van, erőtereket gerjeszt, amelyeket fel lehet használni az új termékek pozicionálására. Az új marketing alapja a belátás, hogy 1) amikor vásárolunk, egy virtuális preferencialista alapján tesszük, 2) az eladandó termékeket egyenesen erre a listára kell pozícionálni, 3) hatékonyabb, ha az eladandó termékeket nem a hasznosság vagy az image mentén próbáljuk begyömöszölni, hanem közvetlenül a virtuális listán jelenlévő termékekhez kapcsolva. Olyan ez, mint az a keleti harcművészet, amely az ellenfél lendületét fordítja az ellenfél ellen. "A legkólább kóla" — a piacvezető részéről értelmetlen bizonyítás, a konkurencia felől hamis, elcsépelt. Ellenben "a nem kóla" a már jól ismert, költséges reklámkampánnyal konszolidált termékek pozícióit is felhasználja. Olivero Toscanini a Benetton számára gyártott látszólag fogyasztói társadalom ellenes reklámjaival pont a fogyasztói rögzülések mentén pozícionál. Amikor a lap betelt, és senki sem ártatlan, nehéz a csábítók dolga, hacsak nem indulnak ki korábbi bűneinkből, mélyről, a szemhéj mögül.

Simmelt idézem: "A legcsekélyebb saját mozgással elért szélsőséges mozgáseffektus csúcspontjával a szemnél talákozunk. A szem [...] azzal a jelentőségével is hat, amely az ábrázolt személyek pillantását illeti meg a képen belüli tér elrendezésében és tagolásában. [...] Befúródik a térbe, esedez, körülölel egy térszeletet, körbetéved, mintegy a kívánt tárgy mögé nyúl és magával vonja." A tekintet vektoriálisan leírható erő. Mint minden erő, spekulálható, vagyis spekulált. Ha például a kék cápa támadásba lendül, lecsukja a szemét. A pávák, a lepkék és a halak egész sora viszont álszemekkel szerelkezett fel, hogy elbátortalanítsa vagy kevésbé fontos testfelületek felé irányítsa támadóit. A rossz tekintettől való animális félelemtől mi sem vagyunk mentesek, az ókorban általánosan el volt terjedve a nézet, hogy a tekintet, akár akaratlanul is, baljós sugarakat emanálhat. A szemmel verésnek különösen az illírek és szkíták voltak avatott mesterei. A hiedelem máig él Dél-Olaszországban, az arabok, szlávok és, tegyük hozzá, a románok között. Gyerekkorában egy román barátom is szemmel verés áldozata lett. Egy jó boszorkány vízzel gyógyította meg, amit egy fa tövére öntött. A fa kiszáradt, ami a gonosz távozásának jele volt. Azóta sem hajtott lombot, Kolozsváron, a Grigorescu negyedben még mindig látható.

Az erő spekulálása az erotika területe is. A szemhéj festése tulajdonképpen a tekintet kontextusának előírása, nem egyszerűen csak divat. Az Anangaranga című hindu szerelmi kézikönyvben találni a megfontolandó szemfestési tanácsot: "Az ember égesse el az akármilyen csontot, amit mahástamikor a temetőben talál. A kormot helyezze egy emberkoponyába, és ezt szemfesték gyanánt fesse szemhéjára: ekkor elbódíthatja az egész világot." Mit lehetne ehhez még hozzátenni?

Hallani olyan mai esetekről, amelyekben idős vidéki emberek nem fogadják el, hogy a tévébemondó nem láthatja őket. A tévétől védett helyen öltözködnek, ha esznek, tapintatosan elfordulnak, mert nem kizárt, hogy a képcső túloldalán lévő éppen éhes. Ez a rögzülés archaikusabb, mint a fent idézett Kaljánamalláé, az Anangaranga 16. századi szerzőjéé, mert nem fogadja el, legalábbis nem számol azzal, hogy a szem számtalan módon szimulálható és "transzformálható". Nem fogadhatja el, mert együtt él egy metafizikus renddel, azzal, amelyik számára a szem és annak képe élő nemkettősség. Ugyanarról a naivságról van szó — ha lefokozás nélkül hívhatom naivságnak —, amelyiket könnyű visszakeresni azokban a vallásos, kultikus, kozmogóniai jelképekben, amelyek szemet ábrázolnak, és vagy a teremtő, vagy valamelyik előkelő istenség helyén állnak. A szem a rend, a rend hanyatlása a szem hanyatlása. Végtelen fokozat lehetséges. A szemhéj végleges leragadása, Krisztus végleg lecsukódó szeme pedig...

De lehet, ez csak spekuláció. Visssza az utcára! — nem lehet nem észrevenni, mennyi modern energiát fektetünk abba, hogy tekinteteink találkozzanak, vagy elkerüljék egymást. De azt sem, milyen fontossá, stratégiai fontosságúvá lettek a napszemüvegek.

Halál kapcsán. Fedheti az arcot számtalan maszk, de minden maszk nyitott terasz a szem helyén, vagyis ott — úgy szokás csinálni — átüt a lélek. A görögök is így tarthatták, ezért festhették aranyra bronzszobraik íriszét, de az egyiptomiak is, akik annyira félték a halált, hogy a halotti maszkokat nyitott szeműeknek mintázták meg. A modern halotti maszkok ennél őszintébbek, ha a tekintet véget ér, a szemeket lezárják, és a halott arcát így, lecsukott szemmel örökítik meg. "— Én is szeretnék egy ilyen maszkot a barátnőm arcáról — súgta Maximillian az orvos fülébe. — Még halottnak is csodaszép lesz. — Nem tanácsolom — felelte az orvos. — Ezek a maszkok csak elveszik a kedvünket, hogy szeretteinkre emlékezzünk. Azt hisszük, hogy a gipszben még ott van valami az ő életükből, pedig magát a halált őrizzük benne. A szép, szabályos vonásokból ijesztőek, merevek, gúnyosak, végzetesek lesznek, inkább félünk tőlük, mint örülünk nekik. És a szellemes arcról, az inkább értékes, mint szabályos arcról készült halotti maszk valóságos torzkép. [...] Ráadásul minden halotti maszkban van valami rejtett vonás, és ha sokáig nézzük, fájdalmasan belesajdul a lelkünkbe, hogy ezek az emberek hosszú és nehéz útra indultak." (Rilke, Firenzei éjszakák) A lélek távozásával a tekintetet is be kell fejezni, a befejezett tekintet pedig mindig visszautal a lélek szomorú talányára. Még Lenin szemét is lecsukták, ami a hatalom részéről nem csekély spirituális inkonzekvencia. Groys levonja, hogy a Lenin-hulla a ready-made felé mutat, aztán hozzáteszi: "furcsa módon még mindig rejt magában valami titkot." Ez egyszerűen a lecsukott szemhéj titka. Misztikus — a görög myein annyit jelent, hogy 'szemet becsukni'.

A főleg történelmi tábláiról ismert Alfred Rethel 1836-ban festette a Jusztícia című képét. A szárnyas Jusztícia jobb kezében karddal, bal kezében homokórával, komótosan száll egy láthatóan eszeveszetten menekülő férfi felett. Ahogy a Jusztícia-ábrázolásokban hozzászoktunk, az istennő szeme le van fedve, pontosabban le van kötve. Feje a homokóra felé fordul. Az összhatás inkább morális, mint spirituális. 1837-ben Rethel megfesti a bosszúálló Nemesis istennőt, tulajdonképpen újrafesti az egy évvel korábbi Jusztíciáját. A két kép között lényeges kompozíciós különbség nincs, Nemesis kezében is ott a kard, a homokóra, még a menekülő férfi ruházatának redői is megfelelnek. Egyetlen különbség van, ez azonban teljesen áthangolja az esztétikai hatást: Nemesis nem letakart, hanem lecsukott szemmel felügyeli áldozatát. Tekintete nincs jelen, de jelen van a visszavont tekintete, ami félelmetessé, remegtetővé teszi az amúgy nem elriasztó arcot. A tekintet nélküli fenyegetés nem ad esélyt a védekezésre.

A tekintetnélküliség kéznél lévő spirituális effektus, amit konzekvensen talán először a szürrealisták aknáztak ki. Később típusosan lehetővé vált a szem teljes törlése, gondoljunk például Tom Wesselmann híres, hatvanas évekbeli Great American Nude sorozatára. A törlést a kilencvenes években a törlés törlése követte. David Lachapelle, most működő, a pop világában jól ismert fotográfus több (pszeudo) portréfotót készített többek között David Bowie-ról is. Az egyiken Bowie szeme le van ragasztva ——- Bowie szemével. Ezek a valószínűleg fotópapírból kivágott műszemek kísértetiesen hasonlítanak Bowie híresen erotikus szemére, és talán el is hinnénk, hogy igaziak, ha az egyik, a ragasztás mentén nem válna kicsit fel, nem anélkül, hogy a talán csak reményeinkben létező valódi Bowie-szem eltakarva maradjon.