Az énregény és az esszéregény rokonsága Montaigne-től ered. Akár első, akár harmadik személyben mondja el, aki elmondja, az önvizsgálat, az emlékezés anyaga "belső valóság" (Szerb Antal), amely külső valóságok kihívására válaszol. Az esszéregény narrátora nemcsak mesél, elemez is; elemzi azt, amit a regényhős átél, átéli azt, amit a regényhős elemez. Csúsztatás ez? Lehet, hogy az. De valahogy érzékeltetni kell, hogy szerepek csúsznak össze: a regényhős elhallgat, gondolkodik, s gondolatait közvetíti, tolmácsolja valaki. Ez a kitérő — esszé a regényben. S még nem is szóltunk a harmadik szereplőről, az olvasóról.

Németh László Szerdai fogadónapjában Jó Péter látószöge feltételez egy másikat, ahonan ő is látszik, miközben Barbián tanár urat és hallgatóságát figyeli, és ez az olvasó megfigyelőállása. Proust hőse, Marcel (Az eltűnt idő Swann címet viselő kötetében) önmagát mutatja meg, amint éppen Guermantes hercegnőt veszi szemügyre: egyszerre lát és látszik, pontosabban láttatja, mutatja magát. Olvasói szerepünket úgy értelmezzük, hogy elfogadhatjuk ajánlatát: belépünk a világába, átlépjük a bűvös kört, amely az ő idejét a mi időnktől elválasztja. Nem szokványos figyelemről, figyelésről van szó. Az író gondosan kiválasztja a rituális helyet — Proust templomot, Németh László egyetemi előadótermet —, ahol végbemehet a helyzet ritualizációja, az értékhalmozás folyamata. Várakozás ideje ez, felkészülés a találkozásra egy messziről csodált személlyel, aki addig legfennebb elképzelhető volt, s íme, láthatóvá válik. A tudós, illetve az arisztokrata hölgy köré kulturális, történelmi, társadalmi, sőt erotikus értékkapcsolások szerveződnek — érzelemmel is feldúsult — élménnyé. Időélmény: és amiben végbemegy, az — Babits szavával — "lelki idő". Ezek a szálak az esszészerű kitérőben futnak össze, ott, ahol az érzelmi feszültség szellemivé alakul, vagy megfordítva.

Nem titok, nem újság, hogy az esszéregénynek több regénytípushoz van köze. Itt van mindjárt a Proust, illetve Németh regényciklusában könnyen felismerhető fejlődésregény, amelynek széles időmederbe hömpölygő történésfolyamát lelassítják, fel-feltartóztatják a cselekményre reflektáló esszészigetek. Kulcsregényként olvasva az esszéregényt, tájékozott vagy éppenséggel érdekelt kortársak felismerhetnek egy-egy helyzetet, életrajzi adatot, felfigyelhetnek valamely ismerős arcra, testtartásra, jellemző mozdulatra, csinos célzásra, személyes elfogultságra ott, ahol a be nem avatott kortárs olvasó vagy még inkább az utókor mit sem sejt a rejtett konnotációkról, amelyek oly tiszta szellemi örömmel töltik el a buzgó kutatót. Annál mélyebb, tartósabb, lényegibb az a kapcsolat, amely az analitikus regényt fűzi az esszéregényhez. Leginkább talán az időkezelésben mutatkozik meg. Furcsa idő keletkezik: az ités most partjáról valahova messze mutat, a túlsó partra, ahol a felidézett téridők valamikori és valahonnani sokasága integet. Közben tudva tudjuk, hogy ez a nyüzsgése és mozgása a máskornak és másholnak, hogy észrevegyék — káprázat csupán.

Az esszé ideje a regényben — felfüggesztett idő. Áll egy helyben. Vár. De bevárhatja a jelen a múltat? Utolérheti a múlt a jelent? Megpróbálhatja, és ha sikerül — nos, nyelvtani időkbe sűrűsödik a történés és annak elbeszélése. Az egyidejűség pillanata ez: a narrátor elmondja Jó Pétert, aki Barbiánt meséli, s maga Barbián szólaltatja meg az esszét. "De Barbián másnap Aristotelesről beszélt, akit Aquinói Tamás szelídített meg, fogott be végleg az egyház szolgálatába — s ebből új csapás indult meg a toledói fordítóiskola felé, ahol az arab Averroës és a zsidó Majmonides szabadítják rá a kereszténységre ezt a Mohamed lovasainál is veszélyesebb pogányt, aki hosszú vándorlásában a hellenizmuson és iszlámon át minden érzéki, görög tulajdonságát levetette, de még így, pogány egyházatyaként is elég félelmes démona volt a kutatásnak és gondolkodásnak, hogy az egyházat keserves dilemmába szorítsa: elzárkózni az új elől vagy felhígítani a hitet vele." A narrátorral már-már azonos regényhős ilyenkor már-már kilép az epikai időből, hogy átmenetileg esszéidőben éljen, majd visszalépjen az epikai keretbe. Észre se vesszük mikor, annyira átjárhatók ezek a terek: a mondat, mint egy lassított felvétel, átszárnyal a századokon, át a tanulásregényből, annak emberöltőnyi idejéből, abba, amit tanul Jó Péter: "Arabok, iszlám, görög filozófia: ez megint egy beláthatatlan detektívregény volt, s a magyar Goldzieher Ignác szép könyvén át Péter már Avicennáig, sőt a Mohamed előtti, verssel és karddal vívó arabkorig nyargalt, amikor egy Dante-részlethez fűzött kommentár, mellyel Barbián a tanítóit a pokolba záró mester »rendszeretét« szemléltette — II. Frigyes Szicíliája felé terelte."

Az esszézóna szétfeszíti az epikumot; igeidők és igék meg idők kavargásában történet és történelem vállalja egymást, a narrátor karnyújtásnyira eltartja magától az elbeszélés harmadik személyben hallgató hősét, mindent neki ad, életrajzát, tudását, szerepkészletéből néhányat, fontosakat, majdnem az azonosulásig, az azonosulásnak azt a fiatalkorral együtt hevülő készségét is, a diákét, aki könyvtárban, auditóriumban álmodik kosztümös filmet, nyargalva verssel és karddal.

Az ismeret adatai, a műveltség, a tudás az álmodozás nyersanyaga, az élvezeté és az önkínzásé. Németh Lászlónál szépirodalmi pedagógia az értékszervező cél és eszköz. Proust esszével átszőtt regényciklusában az előkelőség mint kulturális érték mutatja fel magát választékos-ironikusan. "Most, hogy mindazok az eszmék, amelyeket hozzáfűztem, szépnek találtatták velem ezt az arcot — talán főképp legjobb énünk megtartásának ösztönéből, azért, mert mindig kerüljük a csalódottság érzését — s mivel az új s az eddig megálmodott Guermantes hercegnő egy és ugyanaz lett, olyannyira elválasztottam őt az emberiség maradék tömegétől, amellyel puszta testi látásakor egy pillanatra összekevertem, hogy bosszúsan hallottam, mikor ezt mondták körülöttem: »Szebb, mint Sazerat-né, szebb, mint a Vinteuil lány«, mintha őt, a hercegnőt szabad lenne összemérni velük!" Mint minden rajongás, minden szenvedély, amint elemezni kezdi önmagát, visszavetül az elemzőre. A szép szubjektív fogalma kitágul, magába foglalja az érzékelés és minősítés okait is, és ezek nem érzéki természetűek, annyira nem, hogy Guermantes hercegnő széppé alakításának folyamatát úgy éli át és deklarálja az énregény hőse, mint eszmék hatását az érzelemre! Ez a hatás pedig úgy érvényesül, hogy az értékelés kritériumai összemosódnak, új szintézisben, élménnyé szublimálódnak, miután már eleve adottak voltak az esszéisztikus kitérő irányai, a képzelet, a történelmi múlt, a művészi analógiák.

Véletlen-e, hogy mindkét példánkról elmondható: kevesek, ha úgy tetszik: a kevesek olvasmánya? Vagyis — Babits szavával — "nem kényelmes szórakozás, hanem gyönyörű munka"? Véletlen-e továbbá, hogy az esszé színhelye a regényben — és nem csak Proustnál vagy Németh Lászlónál — látszólag ellentmondva mindannak, amit az esszéről mint a szellemi meghittség kiváltságos formájáról szerző és olvasó bensőséges együttlétének színhelyéről tudunk — emelkedett, ünnepélyes rítusok színtere? A csendé és/vagy a szóé, annak legspirituálisabb alakjában, az írásé, amely beavat a tülekedők világánál tisztultabb világba — szakrális tér. Könyvtár, templom, auditórium, tanterem, ahol a magányos elmélyülés láthatatlan közösséget teremt, ahol személytelen értékek lényegülnek át személyes élménnyé.