Az értelmiség állandó kategória, a legkorábbi civilizációkban alakult ki. Képviselői a nélkülözhetetlen eszmék, hitek, remények, filozófiák és ideológiák alkotói és szószólói. Magas civilizációkban az értelmiség rendje rétegzett: írástudók (írók), tudósok, tanítók-tanárok, orvosok, jogtudók, politikusok, papok tartoznak e kategóriába.

Kelet-Európában kialakult az ún. "nemzeti intelligencia" (Bibó) fogalma. Képviselői közé azokat soroljuk, akik elsősorban a nemzeti sajátosságokkal foglalkoznak — írók, nyelvészek, történészek, papok, tanítók, etnográfusok —, és akik az általuk elképzelt nemzetet állítják a világ központjába, s elpolitizálják a kultúrát a nemzeti célszerűség érvényesítése érdekében. Gondoljunk csak Nicolae Iorgára, aki fennen hirdette: "mit nekem a történeti igazság, ha népemről van szó". A Sorbonne-on tartott előadásaiban azt hangoztatta, hogy ő békés nacionalista, mégis a székelyek román származását bizonygatta, s még az olyan írásaiban is, amelyekben a nemzetek közti gyűlölködés ellen szólt, a téveszméket gyarapította.

Hogy mi jellemzi azt az értelmiségi katagóriát, amelynek tagjait kisebbségi helyzetbe kényszerítették, illetve akik nemzedékről nemzedékre öröklik ezt a helyzetet? A Galilei-magatartás az értelmiség örök problémája. Németh László drámájában Galilei a börtönt is egyfajta laboratóriummá varázsolta. A román nemzetállam nem ismerte el a kisebbségi jogokat, az erdélyi magyarság — értelmiségével együtt — szolgai hazába vettetett. Márpedig gyarmati helyzetben az egyének és a nemzetek életében "nincs annál szörnyűbb, mint elégtételt kereső ellenfél kezébe jutni". Az erdélyi magyarság és értelmisége tragédiáját az idegen erők okozták.

Írásomban e tragédia három történeti színét szeretném felvillantani: 1) a két világháború közöttit; 2) a kommunista rezsim alattit és 3) az áldemokráciában (1989-től napjainkig) szemünk láttára történőét.

1. A Romániába szakadt magyarok kezdetben teljes létbizonytalanságban éltek. Végvári-versekben szólalt meg az akkori közhangulat. Hogy a passzivitásból ki lehessen lábalni, ahhoz az kellett, hogy az alkotó értelmiség felismerje a politizálás szükségességét, a közéletbe való bekapcsolódás fontosságát. Ezt fogalmazta meg nevezetes röpiratában Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István. "Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának — olvasható a Kiáltó szóban (1921) —: mi magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagyrománia megbízható polgárságot fog nyerni." (Kiemelés tőlem — F.E.)

A Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt egyesüléséből létrejött Országos Magyar Párt valóban bekapcsolta az erdélyi magyarságot a romániai közéletbe, kivívván a politikai képviseletet. (Az 1919. novemberi és az 1920. júniusi választásokon a magyarok még nem vettek részt.) A magyar értelmiség politikai rétege heves küzdelmet folytatott a román parlamentben (a képviselőházban és a szenátusban), ám jóformán emmit sem ért el. A magyar nyelv és kultúra megőrzését és gazdagítását az értelmiség lényegében önerejéből végezte.

A szolgai hazában ugyanis az erdélyi magyar értelmiség megtalálta, felépítette a szolgálat házát. A politikai szféra alatt létrejöttek a szellemi alkotóműhelyek. Makkai Sándor a "magunk revízióját" szorgalmazta, a kisebbségi helyzetben újragondolta az élet alapkérdéseit, az előítéletek és az irracionalista téveszmék pusztítására figyelmeztetett. (Gondolatai nagy hatással voltak a formálódó fiatal értelmiségi nemzedékekre, akik elsősorban azt tanulták meg tőle, hogy a kisebbségi helyzetben sem szabad lemondani soha a teljes értékű élet igényéről.) Tavaszy Sándor a nyugat-európai kultúrával összehasonlítva mutatta ki az erdélyi szellemiség szintetizáló erejét. Az önkormányzás, a tolerancia, a vallásszabadság, a kultúrák együttélése Erdély történetének mind-mind olyan eredeti értékei, amelyek összhangban vannak a legjobb európai hagyományokkal. Mindezek tudatosítása a reménytelennek látszó helyzetekben is feladatának teljesítésére ösztönözte a politizáló értelmiséget. Közös eszmeiségben gyökerezett tehát a politizálás és a szellemi műhelyteremtő igyekezet: az erdélyi magyarság önépítésének, önkormányzásának, autonómiájának jegyében.

2. A második világháború után vált igazán tragikussá az erdélyi magyar értelmiség helyzete. A polgári értelmiségieket kezdetben (1944—1946) még megtűrték a marxisták és szociáldemokraták mellett, ám hamarosan likvidálták őket. A magyarság érdekvédelmi szervezete, a Magyar Népi Szövetség lényegében a kommunista párt fiókszervezeteként működött egészen az "önfeloszlatásig". Az üllő (a román nemzetállam) és kalapács (a kommunista téveszméken alapuló rendszer) között alakult a nemzetrész sorsa.

A szovjetellenes háborúból való kilépés után Erdélyt vagy nagy részét (nem az egészet!) Romániának ígérték. A történelmi pártok (parasztpárt, liberálisok), akik a hatalomra pályáztak, a magyarság kitelepítésével képzelték el a nemzetállamot. A Tilea-Gafencu emigráns csoport is a kikergetést sürgette a nagyhatalmaknál. Ahogy a front elvonult, máris megkezdődött a mánista gárdák garázdálkodása, a terror, az etnikai tisztogatás: hátha sokan kimenekülnek Erdélyből.

A szovjetek és a román kommunisták szerencsére — nolens-volens — megsegítették a magyarságot. Csakhogy a sztálini politika kettős célt követett akkor, amikor a román hatóságokat Észak-Erdélyből kitiltotta: megfékezni a román nacionalizmus tobzódását, a magyar nemzetiséget pedig eszközként felhasználni a történelmi pártok ellenében a kommunista hatalomátvétel érdekében. Ugyanakkor dr. Petru Groza is felismerte: ahhoz, hogy Sztálin jóindulatát megnyerje, Románia pedig a béketárgyalások kedvező határozatát elnyerje — engedményeket kell tenni a magyaroknak. Elismerték — királyi rendelettel — az önálló magyar egyetemet, támogatták az iskolahálózat széles körű kiépítését, nem gördítettek akadályt a művelődési intézményrendszer megteremtése elé. Aztán alkalmas pillanatban benyújtották a számlát...

A politizáló értelmiségi réteg, a Magyar Népi Szövetség Százas Intézőbizottsága 1945. november 15—18. között Marosvásárhelyen kinyilvánította, hogy az erdélyi magyarság Romániához akar tartozni, elismervén a román nép történelmi jogát egész Erdélyre. Az Igazság és a Világosság azt hirdette, hogy a demokrácia megoldja a nemzetiségi kérdést, a határok pedig feloldódnak. Vajon mikor volt Romániában demokrácia? És a határok felszívódása? Józan gondolkodású emberek nem hihettek ebben. A megbízottak tehát feláldozták az erdélyi magyarság politikai és kulturális autonómiáját. A Marosvásárhelyen jelen levő száz értelmiségi közül mindössze ketten — Nagy Géza és Katona Szabó István — nem írták alá a nyilatkozatot. Márton Áron püspök nem sokkal ezután világosan tudtára adta Groza miniszterelnöknek: "A magyar nemzettestből erőszakosan kiszakított erdélyi magyarságot pedig kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet." (Márton Áron levele Groza miniszterelnökhöz, 1946. január 28.) Marosvásárhelyen kétségtelenül árulás történt, az értelmiség árulása. Az engedmények nyomán kiépült intézményrendszert (önálló magyar iskolahálózat, Bolyai Tudományegyetem, Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet, Művészeti Főiskola, Mezőgazdasági Intézet, színházak, opera) a kommunista hatalom később jórészt szétverte. Ráadásul a vezetőket bebörtönözték, az árulókat megbüntették. Attól kezdve, hogy Vasile Luca (alias Luka László) a kolozsvári kommunista lapban meghirdette az "elvtelen magyar egység" elleni harcot (A romániai magyarság útja. Igazság, 1947. május 22.), baloldali értelmiségiek nyitottak tüzet — az Igazság és a Világosság hasábjain — mindazon értékek ellen, amit a két világháború között önerőből sikerült létrehozni. Uszítottak Márton Áron és a katolikus egyház ellen, befeketítették György Lajost, sovinizmussal vádolták Balogh Artúrt, rombolták/aláásták a magyar intézeteket. A kommunista rohamosztag képviselői az Ész, az Erkölcs és a Becsületesség ellen indítottak háborút. Az árulást nem lehet letagadni, hiába fáradoznak egyesek a damaszkuszi úton.

A létezett szocializmusban megtörtént az értelmiség színeváltozása, összetételének átalakítása, ideológiai egységesítése. Az értelmiség sehol sem szerezte meg az osztályuralmat, a Szelényi—Konrád-elméletet nem igazolta az idő. A volt szocialista államokban a pártnómenklatúra uralkodott.

A kommunisták a legfontosabb feladatnak az értelmiség felhígítását tekintették, mivelhogy mindennél jobban féltek az önálló gondolkodástól, a kultúrától.

1948-tól megkezdték az oktatás bolsevizálását. A Bolyai Tudományegyetemről a polgári származású tanárokat kizárták vagy távozásra kényszerítették, hogy aztán elfoglalják helyüket a kommunista "tudósok", akiknek személye "biztosíték" volt az oktatási színvonal süllyesztésére. (Nagy István és Bányai László is rektor volt...) Az egyetemekről és a főiskolákról kizárták a polgári származású fiatalokat. Ugyanakkor ún. munkásfakultásokat indítottak be, amelyek két esztendő múltán diplomát adtak azoknak, akik negatív szelekcióval kerültek felsőfokú intézetbe. Egy másik "zseniális" módja az értelmiség felhígításának: az esti oktatás bevezetése volt.

A legnagyobb változást az ún. pártértelmiség megjelenése jelentette. Pártiskolák neveltjei közül kerültek ki a pártapparátus, a központi és helyi közigazgatás, a tömegszervezetek stb. vezetői. Számuk és szerepük különösképpen megnőtt az 1956-os magyar forradalom után.

Ismeretes, hogy a forradalom kitörése után az "ellenforradalmat" elítélő nyilatkozatokra kényszerítették az erdélyi magyar értelmiségieket, főként az írástudókat. A sajtóban és más fórumokon bírálták a népi írókat, a Hitel-csoportot, a transzszilvanizmus eszméjét és eszmehirdetőit, az erdélyi egzisztencialistákat, az osztályfeletti — "szabadon lebegő" — értelmiséget, a "menedzser forradalmat", a hagyományos értékeket.

A totalitarista államban az értelmiségnek két alapvető rétegét lehet megkülönböztetni: az államszolgáló, hivatalos értelmiséget és a disszidens réteget. Ez utóbbihoz tartoztak azok, akik nyíltan vagy rejtetten ellenszegültek, megmentették az értelmiség méltóságát és (maga)tartását, mentalitását. Minden foglalkozási ágban voltak ilyenek: tanárok, orvosok, írástudók, papok, jogászok stb. Ők azok, akik őrizték és művelték a nemzeti azonosság folytonosságának két legfőbb hordozóját: az anyanyelvet és a kultúrát. A totalitarista rendszer ellen nyíltan fellépők között tartjuk számon két szamizdat lapunk, az Ellenpontok és a Kiáltó Szó szerkesztőit, munkatársait.

A hivatalos értelmiségiek, a pártértelmiségiek a nómenklatúra tagjaival szövetkezve irányították a társadalmat. Közös jellemzőjük: a nyers, érdes, színtelen nyelv és az egysíkú ("egyenirányított") gondolkozás. Azaz: az önálló gondolkozás teljes hiánya.

3. A létezett szocializmus országaiban különféle politikai kiegyezésekkel, illetve államcsínnyel zajlott le a rendszerváltás. Romániában a "dicsőséges forradalom" lényegében alapvető fordulatot nem hozott: a nómenklatúra visszaszerezte a hatalmat, amit az Iliescu-rezsim alatt egészen az 1996-os választásokig a kezében is tartott. A romániai posztkommunizmus jellemzője: a meghirdetett reformok szabotálása, a felemás rendelkezések, a hatalom konszolidálására felhasznált bukaresti "bányászlátogatások", kisebbség-ellenes intézkedések, nyílt nacionalista uszítás... Nem véletlen, hogy a hiteles román személyiségek — Mircea Dinescu, Doina Cornea, Smaranda Enache és mások — mind szembefordultak az Iliescu-rezsimmel.

Domokos Géza Esély című háromkötetes visszaemlékezésében tárgyilagosan írja le az eseményeket. Jóllehet nem az önigazolás vezette a tollát (miként Katona Szabó Istvánon kívül az utóbbi időben megjelent memoárírók mellébeszélő, az önvizsgálatot nélkülöző szerzőiét), az én értékelésem különbözik a Domokos Gézáétól. Szerintem a kilencvenes évek történéseinek számbavétele és elemzése során az elmulasztott lehetőségekről sem szabad megfeledkezni. Az erdélyi értelmiség — és ez nem Domokos Géza tévedése! — nem ismerte fel az önrendelkezés szükségességét, vagy pedig félt annak kinyilvánításától. Miközben a horvátok, a szlovének, a macedonok, a bosnyákok, a szlovákok kivívták önállóságukat — a romániai magyarság belépett a posztkommunista Frontba.

Amit azóta elértünk, szinte egyenlő a nullával. Bár képviselőink és szenátoraink vannak a parlamentben, pedagógusainknak mégis önerőből kellett újjászervezniük iskoláinkat. Azzal sem változott lényegesen a helyzet, hogy az RMDSZ belépett a kormánykoalícióba.

Ne feledjük: az erdélyi magyarság nem azonos az RMDSZ-szel. A kibontakozást gátolta, hogy az erdélyi magyar társadalom belső megszervezettsége nem a politikai pluralizmus jegyében alakult — egyetlen politikai akarat uralkodik. A Szövetségnek nincs gazdasági és társadalmi mozgalma, következésképpen a politikai képviselet sem támaszkodhat ezekre, mondhatni, hogy önkörében tevékenykedik. Továbbra is a negatív kiválasztás érvényesül: elszigetelik azokat, akik tisztán látják az értelmiség mai feladatait, vagy pedig ellenük dolgoznak. A napisajtó csak a Szövetség véleményét ismétli.

Az erdélyi magyar értelmiség legnagyobb tévedése a kilencvenes években: ahelyett, hogy szembenézett volna kisebbségi életünk ezredvégi alapkérdéseivel, válasz- és megoldáskeresés nélkül fordult el azoktól, és nem lépett fel a közélet, a szellemi élet befagyasztása ellen.

* A Kisebbségi értelmiség — kisebbségi nyilvánosság címmel — a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület által — rendezett eszmecserén (Kovászna, 1998. november 27.) elhangzott előadás szerkesztett változata.