Most látjuk igazán, a harmadik romániai magyar életszakasz első évtizedének végén, hogy milyen nagy szükség van a két világháború közötti kisebbségi tapasztalatok tanulságaira, a korszak beható társadalomelméleti elemzésének, átfogó eszmetörténeti szintézisének hasznosítására. És hát ki mástól várhattuk volna e művet, ha nem magától Nagy Györgytől, aki született társadalomelméleti szakíró, vérbeli eszmetörténész volt.
Minden jelentősebb tanulmánya — különösképpen azok, amelyeket a Korunk hasábjain adott közre — ebbe az irányba mutatott, ezt a várakozást készítette elő. Gondoljunk csak a transzszilvanizmus eszmeköréről írottakra (A kezdeti transzszilvanizmusról — 1973. 11.; Gondolat és funkció — 1977. 1.; A kisebbségi helytállástól a közösségi desirabilitásig és vissza — 1993. 1.), vagy a Kós Károly eszmevilágát elemzőkre (Kós Károly Sztambulban — 1991. 7.; Korszerűtlen példázat a helyzet hatalmáról és a szellem tisztességéről — in: Szabédi napjai. Komp-Press Kiadó, 1998. 63—83.), illetve a nemzeti-nemzetiségi tárgykört átvilágítókra (A nemzetiség fogalma — 1971. 5.; Alapszemélyiség és nemzeti karakter — 1980. 4.; Végveszélyben [volt?] a romániai magyar értelmiség — 1990. 3.)
Egyetemi jegyzeteinek készítése mellett a két világháború közötti szellemi létviszonyok alapkérdései foglalkoztatták mindenekelőtt a múlt esztendőben is. A szintézisteremtés igényével látott hozzá az Erdélyi magyar szellemi élet a két háború között című művének felvázolásához és kidolgozásához. A hagyatékában maradt tematikai vázlat szerint könyvét hat fejezet köré akarta építeni: I. Egy ország darabokra szakadása és egy nemzetrész talpra állása; II. Külön út és kényszerpálya. Folytonosság és megszakítottság az erdélyi magyar szellemi kultúra fejlődésében 1918 után; III. Az intézményépítés évei és az értékalkotó munka új nekilendülése (1924—1930); IV. Elkülönülések és kiválások (1930—1933); V. A dolgok ismét összekuszálódnak. Az erdélyi magyar szellemi elit a harmincas évek derekán (1933—1937); VI. Ahogy lehet. Az erdélyi magyar szellemi élet a királyi diktatúra éveiben (1938—1940).
Örök veszteségünk immár, hogy csak az első fejezettel készülhetett el.
A Korunk szerkesztősége ennek a közreadásával tiszteleg Nagy György (1938—1998) emléke előtt, aki nemcsak a két világháború közötti létkérdéseinket mindig hangsúlyosan megszólaltató munkatársunk volt, hanem 1990-től a folyóirat jövőépítő stratégiájának kidolgozásában aktívan közreműködő szerkesztőségi tanácstag is.
Cseke Péter
A kultúra transzcendentális axiológiája, amelynek kimunkálására oly sok intellektuális energiát pazaroltak el némelyek az utóbbi két-három évtizedben, fölöttébb érdekes metafizikai modelleket tud alkotni a szellemiség világáról, szép teoretikus paradigmákat, amelyekben a művelődés értékei szabadon lebegnek "valahol magasan a vizek fölött". Ám az ilyen modelleknek és paradigmáknak nézetünk szerint nem sok közük van a tényleges realitáshoz. A valóságos kultúra ugyanis szerves része a valóságos történelemnek, annak diakron hömpölygésébe illeszkedik bele, s azzal együtt létezik. Adódtak persze olyan pillanatok és helyzetek, sőt egész korszakok is a történelemben, amikor az egymásba fonódó különböző társadalmi létszférák dinamikájában a kultúra rúgtatott a fejlődés élére, s még a politika előtt is ő egyengette az utat. De az ilyesfajta helyzetek és korszakok sem arról tanúskodtak, hogy a szellemi értékek világa, a társadalmi közösségek bensőséges spiritualitása és a történelem "profán" keménysége két külön világ volna. Ellenkezőleg, talán épp az ilyen helyzetek és korszakok bizonyították — s bizonyítják máig hatóan — a legegyértelműbben, hogy a kultúra és a történelem, noha korántsem tautológikus közöttük a viszony, szorosan összefüggenek egymással.
Mindenesetre a két háború közötti erdélyi magyar kultúra, ha nem is valahány kicsi moccanásában, de alaptartalmaiban, jellegadó episztemikus színezetében, legfőbb eredményeiben és meghasonlásaiban elszakíthatatlanul összekapcsolódott a történelem ütközővasai közé került itteni magyarság közügyi küzdelmeivel, a kisebbségi létadottságok parancsaival és penitenciáival. Már a megszületésénél is olyan hatalmas helyzeti deziderátumok és kényszerűségek bábáskodtak, amilyenekről a transzcendentális értékfilozófiák híveinek alkalmasint még csak sejtelmük sem lehet. Aki tehát a húszas-harmincas éveknek a nemzeti művelődés egységes korpuszából kiszakadt-kiszakított erdélyi magyar kulturájáról hitelesen kíván beszélni, annak e kultúra rendhagyó históriai fogantatását és sajátos egzisztenciális közegét is szüntelenül szem előtt kell tartania.
Jelen munkánkban mi mindenképpen ehhez az elvi-módszertani előfeltevéshez kívánunk igazodni. A kultúra hermeneutikáját mindvégig igyekszünk majd összekötni a történelmi helyzetalakulás hermeneutikájával.
E módszertani elgondolás alapján úgy véljük, hogy a vizsgálódásainkat "extra muros" kell már elkezdenünk is. Először a históriai idő egykori hirtelen "megsűrűsödését", 1918—19 rettenetes nemzeti tragédiáját, illetve azt a kiúttalannak tetsző társadalmi-közösségi helyzetet kell röviden áttekintenünk, amelybe Erdély magyarsága az Osztrák—Magyar Monarchia darabokra szakadása nyomán került. Ha vázlatosan is, de föltétlenül szólnunk kell az erdélyi magyarság vezető rétegeinek a sziklaomlás közepette tanúsítot oktalan-ostoba magatartásáról, valamint arról a széles körű életalapozó munkáról, amelyet — "mikoron még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva"1 — cselekvőképes politikai erők hiányában elsősorban az úgynevezett literátus értelmiség vállalt magára.
A nagy történelmi fordulatokat, legyenek azok akár kedvezőek, akár kedvezőtlenek egy adott társadalmi közösségre nézve, s robbanjanak bár meglepetésszerűen bele az emberek életébe, rendszerint hosszú évtizedeken vagy éppenséggel évszázadokon át érleli ki az idő. 1918—19 robajos históriai cezúrája, az eladdig örökkévalónak hitt és hirdetett szentistváni ország szétmarcangolása s az erdélyi magyarság kisebbségi sorsba jutása ugyancsak hosszan tartó kumulatív folyamat eredménye volt. Korábban még részint rejtekezve dolgozott Kronosz, s lehetőséget is többfélét tartogatott a markában, de a 19. század közepétől kezdve, kivált pedig annak utolsó harmadában már számtalan formában félreérthetetlenül jelezte, hogy az alternatívái erősen megfogyatkoztak, s a magyarságnak, ha valamiképpen nem tudja elejét venni a kialakuló bajnak, nagy megpróbáltatásokkal kell számolnia.
És mégis, mindezek ellenére, az 1918—19-ben fölviharzó események, a vesztett háború következményei váratlanul zúdultak rá az erdélyi magyarságra, s teljesen fölkészületleneül érték annak úgyszólván minden társadalmi rétegét.
"De megrendült és megrepedt a világ addig érvényesnek ismert fogalma, s egy adott pillanatban szétporlott — hangtalanul —, mint a némafilmek összeomló épületei." "Kétségtelen, más bolygóra kerültünk. Ennek a bolygónak forgása, gyorsasága és iránya merőben különbözött azétól, amelyen addig éltünk."1 — Így látta Szemlér Ferenc, visszatekintvén kamaszkorára s állampolgári eszmélkedésének Brassóban átélt éveire, a világháborút követő fergeteges politikai földindulást, a közép- és délkelet-európai államalakulatok nagy tektonikus megcsuszamlását, amely maga alá taszította a magyarság jelentős részét is. Hol nyugatabbra, hol délebbre, hol meg északabbra költöztek az addigi magyar államhatárok, összezsugorodott egy régi ország abrosza, s a változások vasvillára hányták sok évszázad nemzetépítő munkáját is.
Mielőtt megkísérelnők kissé részletesebben taglalni, hogy az erdélyi magyarság, illetve annak vezető rétege miképpen válaszolt a nagy történelmi kihívásra, úgy véljük, nem lesz fölösleges idéznünk Krenner Miklóst, a két háború közötti időszak gyémánttollú publicistáját, aki 1928-ban, a tíz esztendővel korábbi eseményekről szólván, azt írta, hogy "az erdélyi magyarság tragédiája akkora volt, hogy sokat nem csinálhatott másként, mint ahogy csinálta".2 Krenner a múlt század végén és századunk elején történészként kezdte a pályáját, Márki Sándor tanítványa volt: nem véletlenül vetette hát papírra, a históriai empátiának ezt a szép mondatát. Jól tudta, hogy ha valaki a múlt dolgaival kíván foglalkozni, nem hiányozhat belőle az empatikus készség, mert nélküle a tárgyilagosság követelményeinek sem tud igazán érvényt szerezni. Azoknak a roppant horderejű, milliós tömegek sorsát érintő s mérhetetlen társadalmi-nemzeti indulatoktól terhes hatalmi-politikai változásoknak az elemzése során, amelyek az első világháború után a Kárpát-medencében mindenfelé végbementek, a történeti megközelítésnek kiváltképpen szüksége van a szó szellemtudományi értelmében vett "beleérzésre", a Dilthey-féle "Einfühlung" megvilágosító erejére. Az erdélyi magyarságnak a közjogi-politikai égboltozat 1918—19-es alároskadása idején tanúsított tehetetlen-kétségbeesett magatartását, közéleti korifeusainak sok szempontból siralmas szereplését túlságosan szigorúan vagy túlontúl elnézően kellene megítélnünk, ha figyelmen kívül hagynók azt a letaglózó pszichológiai traumát, amit a derűs állandósághoz szokott közügyi mentalitás számára a radikális változások egykoron jelentettek.
Az új román közhatalom, mihelyt az antant segédletével megvetette a lábát Erdélyben, úgyszólván a legelső pillanattól kezdve rendkívül határozottan és céltudatosan lépett fel. Bár nagyon sokat köszönhetett a románság a számára kedvező történelmi kártyajárásnak is, tagadhatatlan, hogy amit a vezetői 1918—19-ben s aztán az utána következő esztendőkben végeztek, az egy nagyszabású birodalomteremtő stratégiáról és egy részletekbe menően végiggondolt politikai koncepcióról tanúskodott. A szebeni Román Kormányzótanács és az általa fölállított új közigazgatási apparátus tevékenységében mintha a Bach-korszak hivatalnoki szűklátókörűsége és kíméletlensége s a dualizmus idejének hatalmi voluntarizmusa és nemzeti becsvágya lépett volna szövetségre egymással.
Az erdélyi magyarság zöme a döbbeneten, a kétségbeesésen és a világvéghangulaton, valamint a régi illúziók helyére sebtében odaálmodott új önáltatások garmadáján kívül másegyebet nemigen tudott a nagy cezúra heteiben-hónapjaiban fölmutatni. Valamiféle nekifeszülő közügyi fellépésre, tömegeket megmozgató, de szikármód józan társadalmi cselekvésre lett volna szükség, amely, ha elhárítani nem is, valamelyes mértékben talán enyhíteni tudta volna a bajt. Ám ehhez a magyarság körében mintha mindenkiből hiányzott volna a kellő elszántság, a szükséges erő és a nélkülözhetetlen akarat. S hiányoztak persze hozzá a tisztánlátó, okos szavú s a történelmi "circumdederunt" parancsaival keményen és őszintén számot vető vezetők is. Kós Károly, aki mondhatni minden idegszálával rajta csügött az 1919—20-ban végbement változásokon, s a maga személyes ügyének érzett mindent, ami ez időben történt, így jellemezte az egykori erdélyi magyar állapotokat: "A négy esztendős háborúban megvérzett, megtizedelt, megcsalt és aztán megriasztott nép, mint bottal széjjelvert nyáj húzódott be vackába; a régi vezetők, akiknek kezéből hirtelen hullott ki a hatalom, és akikre reáfenyegetett a vagyon elvesztése is, nyugtalanul keresték a maguk külön módján a menekülésnek inkább titkos, mint nyílt kijáróit, a munkástömeg fogcsikorgatva nyögte kegyetlenül jól sikerült letörése szégyenét; a polgárosztály bután bámult bele ismeretlen jövendőjébe, és végül a régi államok gazdájukvesztett, utcára került páriái, a tisztviselők, éhesen, kétségbeesetten, utolsó reménységükkel sűrű sötét rajokban szállották meg nap-nap után a hosszú-hosszú repatriáló vonatokat."3
Ahol a vakvágányra jutottság hangulata és a magába roskadó rezignáltság vagy a tehetetlenség fojtogató dühe teljesen úrrá lesz egy társadalmi közösségen, illetve annak vezető rétegein, ott a helytállás éthossza, a célratörő értelem és a józan tett nehezen tud teret találni magának. A kétségbeesés csigalépcsőjén ott rendszerint egyre magasabbra hág az önáltatás és a csodavárás hajlama. Krenner Miklós ugyanabban a történeti-publicisztikai elemzésében, amelyben fölhívta a figyelmet az erdélyi magyarság 1918 utáni pszichológiai megrokkanása és gyakorlati-politikai magatartása közötti összefüggésre, azt írta, hogy a legnagyobb hiba, amit az erdélyi magyarság vezetésre hivatott emberei elkövettek, "az érthetetlenül nagy és tehetetlen álmodozás volt, beteges romantikával illatosítva, és ami még rosszabb, ennek az álmodozásnak hosszú ideig való fenntartása [...]"4 Krenner nemcsak azzal volt tisztában, hogy empatikus készség nélkül nem ajánlatos a história dolgaihoz hozzányúlni, hanem azt is tudta, hogy semmiféle "Einfühlung" nem adhat fölmentést a múlt ballépéseiért viselt felelősség alól. Ki kell mondanunk egyértelműen, amit sokan még manapság sem vallanak be szívesen: 1918—19 fordulójának sorsdöntő heteiben-hónapjaiban, s az utána következő, ugyancsak kritikus két-három esztendőben az erdélyi magyarság korifeusainak csaknem minden lépése ballépés volt.
Az első vonalbeli politikusok számottevő része már 1918 végén és 1919 elején sietősen odébbállt, sorsára hagyva Erdély mintegy másfél milliós magyar népközösségét. Aki pedig továbbra is a helyén maradt, az jobbára csak azzal töltötte az idejét, hogy a történelmi Magyarország csorbíthatatlanságának az elvéből kiindulva utópisztikusabbnál utópisztikusabb területrendezési terveket készített, s közben türelmetlenül leste-várta a demarkációs vonalon, majd a mindinkább megszilárduló új nyugati határon túlról érkező küldöncöket, a vasutasokból meg katonatisztekből verbuvált budapesti futárszolgálat embereit, valamint az általuk hozott utasításokat. Ezek az utasítások pedig folyvást ugyanazt ismételgették: nem kell tenni semmit, tűrni kell összeszorított fogakkal, mert valahol már készülődik, s minden bizonnyal előbb-utóbb eljön a rózsaszínű virradat. A cselekvésképtelenség, illetve a tétlenségre kárhoztatott, de valahogy mégis élő-eleven közügyi felelősségtudat hamarosan megfelelő menedéket és egyszersmind igen jó önigazolást talált magának: megszületett a passzív rezisztencia szerencsétlen-meddő politikai gyakorlata. Taktikai plánum, hősi magatartásforma és morális kötelesség lett a szótalan kushadásból. "Ó nem az győz, aki tovább bírja beszéddel, hanem aki tovább bírja hallgatással" — így képzelgett e taktikai plánumról 1921 márciusában Reményik Sándor, akit ekkoriban még inkább csak Végvári néven ismertek a magyar olvasók. Figyeljük csak meg, miképpen érvelt Reményik a "néma intranzigencia" eszméje-gyakorlata mellett: mitikus-sejtelmes érvelésmódja igen jól érzékelteti ennek a közügyi magatartásformának a társadalompszichológiai hátterét. Ezt írta: "A legnagyobb hatalmasságok mind hallgatagok. A halál hallgatag, csendben végzi munkáját millió miazmával. Isten is hallgatag. Malmai lassan, zajtalanul és észrevétlenül őrölnek. Nincs kattogás, nincs berregés. Óriási, hangtalan, kísérteties malomkerekek forognak pedig éjjel-nappal, körülöttünk, bennünk, felettünk, alattunk, mindenütt. Az örökkévalóság vize hajtja őket, de az örökkévalóság a csend maga."5
A passzív rezisztencia, vagy mint Deák Ferenc szóhasználatával Krenner Miklós egykoron nevezte, a "szenvedőleges ellenállás" közéleti gyakorlatáról, amelynek a magyar politikai társadalom tanácstalan-dermedt félrehúzódásán és várakozó-sértődött hallgatásán túlmenően lényegében csak egyetlen megnyilvánulási formája volt, mégpedig a tisztviselői kar jórészt központilag szervezett és irányított non possumus mozgalma, vagyis a román államtól megkövetelt hűségeskü letételének a megtagadása, tömérdek cikk, eszmefuttatás, vitairat látott nyomdafestéket az impériumváltozás utáni idők erdélyi magyar sajtójában. Az írások zömét feszültségteli-konvulzív hang jellemezte, s végső soron valahány az adott pillanat húsba vágó közügyi dilemmáját, a realitások politikai recepciójának, illetve az azokhoz való közösségi viszonyulásnak a kérdését próbálta így vagy úgy megválaszolni. Tagadhatatlan, hogy legalábbis a trianoni békeszerződés aláírásáig komoly érveket — kemény közjogi argumentumokat — lehetett fölvonultatni a passzív rezisztencia közügyi gyakorlata mellett, amiként tagadhatatlan az is, hogy kezdettől fogva súlyos érvek szóltak ellene. Nem kívánjuk e helyütt részletesen ismertetni se a mellette, se az ellene egykoron fölhozott érveket. Csak egyetlen állásfoglalást idézünk itt vele kapcsolatban, mégpedig az Apáthy Istvánét, akinek a Károlyi-kormány erdélyi, pontosabban kelet-magyarországi főkormánybiztosaként fontos szerepe volt — ámbár csak rövid ideig és csak felemás módon tudott eleget tenni politikai megbízatásának — a tisztviselői non possumus elfogadtatásában.6 Apáthy ekképpen összegezte — jeleznünk kell közbevetőleg, hogy nem post festa, hanem 1920 decemberében — az erdélyi magyarság passzív rezisztenciájának, közelebbről pedig az úgynevezett "tisztviselői ellenállásnak" az értelmét és logikáját: "Nem engedhettük, hogy a mi hozzájárulásunkkal teremtsenek már kész helyzetet a béketárgyalások idejére. Nem engedhettük, hogy a béketárgyalások alkalmával, mint a román uralom eredményére, egy rendezett és európai állapotban lévő Erdélyre mutassanak rá. Ezt pedig elérik, ha a tisztiviselői kar és a magyar értelmiség a román célok szolgálatába áll. Csak akkor nem veszítjük el erkölcsileg is Erdélyt, ha a román uralmat ad absurdum visszük és megmutatjuk, hogy a magyarság munkája nélkül Erdély is balkáni állapotba süllyed."7
Apáthy István e néhány mondata talán még az egyszerű, avatatlan olvasó számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy a passzív rezisztencia közéleti-politikai gyakorlatát milyen érzelmi-indulati tényezők indukálták, s hogy mily nagymérvű históriai naivság, már-már gyermeteg önáltatás húzódott meg mögötte. Mi tagadás, 1918—19-ben a magyar politikai glóbuszon születtek ennél nagyobb és ártalmasabb káprázatok is, de azért Apáthy elgondolása is káprázat volt a javából. Ma már, úgy hisszük, egyértelműen megállapíthatjuk — amit különben a közhatalom-váltás egykori nemzedékéből is sokan tudtak —, hogy a "szenvedőleges ellenállás", illetve a tisztviselői kar non possumus-mozgalma révén az erdélyi magyarság semmit sem nyert, ám annál többet veszített. A sértődött-makacs félrehúzódás, a csüggeteg-dacos hallgatás és az ábrándozó-imádságos csodavárás már egymagában is jóvátehetetlen következményekkel járt volna. De még más egyéb is megtetézte a bajt. "A nagy kiábrándulásból, gyengeségből, vérvesztésből, anyagi visszacsökkenésből folyó (kisebbségi) világfájdalommal"8, a — Szentimrei Jenő szerint sokszor közönséges "kényelmi szemponttá"9 silányuló — magyar közjogi megrögzöttséggel10 egy roppant dinamikus és célratörő ellenséges erő állott szemben. "A túlságos erőtlenséget túlságos erő feküdte meg" — írta Krenner Miklós —, ez pedig egyebek mellett azt is jelentette, hogy "az új hatalom kitűnő tájékozottsággal tökéletesen tisztában volt a magyarok szerencsétlen magatartásával, és azt máig terjedő hatállyal — 1928-ból való Krenner történeti-politikai elemzése, de a »máig terjedő hatály«-t talán még most, hetven esztendő múltán is utána lehetne suttogni — tökéletesen kiaknázta."11
1920. június 4-én a Versailles-i Nagy Trianon kastélyban Magyarország és az antant-hatalmak képviselői aláírták a békeszerződést, s mintegy fél évre rá, 1920 novemberének közepén a budapesti országgyűlés is becikkelyezte a militáris fogantatású nemzetközi okmányt. A természetes észjárás logikája, sőt még a passzív rezisztencia egykori ideológiája alapján is azt lehetne hinni, hogy a békeszerződés alaírása és intézményesítése teljes mértékben semlegesítette azokat a közjogi és morális kötelmeket, amelyek az erdélyi magyarság vezető rétegeit eladdig visszatartották a nyílt politikai szerepvállalástól, s így a nemzetiségi szervezkedés, illetve a tevékeny közügyi cselekvés formai-emocionális akadályai is elhárultak. Valóban, 1920. november 19-én — két nappal azután, hogy a magyar országgyűlés harmadik olvasásban is elfogadta a trianoni békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényt — a kolozsvári Keleti Újság, amely ekkoriban a liberális-demokrata és polgári-plebejus törekvések szószólója volt, ezt írta: "A ratifikálás megtörtént, erkölcsi és jogi akadálya nincs többé annak, hogy a romániai magyarság a maga nagy konstruktív erejét hozzá ne adja [!] azokhoz az erőkhöz, amelyek ezen a földterületen a néptömegek mennél nagyobb boldogságát hivatvák [!] munkálni."12 Némi tétovázás után s kevésbé egyértelműen fogalmazva ugyan, de nagyjából mégiscsak hasonlóan vélekedett Erdély másik tekintélyes napilapja, az Ellenzék is, amely a nemzeti ressentiment és a konzervatív szellemi értékrend sajtóorgánuma volt akkoriban. "A trianoni békének a magyar nemzetgyűlés részéről történt ratifikálása után jogi befejezettséget nyert nemzetközi jogi helyzetünk kérdése. Most már körül kell néznünk és meg kell találnunk elhelyezkedésünk feltételeit az új államkapcsolatban" — írta a lap egyik karácsonyi cikke.13
Csakhogy, ami logikai megközelítésben teljesen kézenfekvő, az társadalompszichológiai vagy mentalitásszociológiai szempontból korántsem feltétlenül az. A kisebbséggé válás porba sújtó traumája és a politikai kiszolgáltatottság megalázó élménye, illetve az új történelmi helyzet és a régi hatalmi megszokottságok nyomasztó oximoronja az erdélyi magyar társadalom egy részét, méghozzá annak egyik leginkább mértékadó, vagy legalábbis tradicionálisan annak számító rétegét a trianoni békeszerződés aláírása és ratifikálása után is fogva tartotta. Az állami-közhatalmi rend megváltozása és az emberi élet infrastrukturális-intézményi alapjainak az átalakulása olyannyira radikális volt, hogy még a természetadta társadalmi életösztön működésének is szinte szükségképpen vissza kellett maradnia mögötte. Az imént említett Keleti Újság körül — erre a későbbiekben majd még visszatérünk — már 1920 elején-közepén elkezdett kialakulni egy olyan értelmiségi-politikai csoportosulás, amely az illúziókkal való gyökeres szakítást és a romániai közéletbe való mielőbbi bekapcsolódást szorgalmazta. Marosvásárhelyen Bernády György, a századforduló jeles szabadelvű politikusa, a nagyhírű városépítő polgármester már 1919 végétől kezdve megpróbált tábort szervezni a közügyi tisztánlátásnak. 1920 májusában komor hangvételű és súlyos őszinteségű nyílt levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, nekifeszülő, kemény összefogásra, a háborús bukás következményeinek a tudomásulvételére s az abból adódó gyakorlati-közéleti konzekvenciák felelősségteljes vállalására szólítva fel mindenkit.14 De a józanság hangjai ekkoriban még csak szűk körben találtak meghallgatásra. Sőt, a magyarság hagyományos vezető rétegét jó ideig még azután is a politikai bénultság jellemezte, hogy Erdély sorsát illetően alapjában véve "már minden elvégeztetett". A kisebbségi közszellem és közügyi gondolkodás alakulásában 1920 júniusa és novembere után is meghatározó szerepe volt sokáig annak a Trianon előtti elhárító-ideges reagálásmódnak, amelyet Szentimrei Jenő egykor úgy jellemezett, hogy "aki az érzelmek helyett az értelmet is igyekezett megszólaltatni, attól azonnal elfordultak".15
E helyett nyilván nem vállalkozhatunk arra, hogy részletesen taglaljuk az erdélyi magyarság közéleti-politikai talpraállásának a folyamatát, amely komoly világnézeti viták és társadalmi érdekkonfliktusok közepette, a kényszerűség fanyar hangulatától és a szkepszis szomorkás "mindenmindegyétől" is kísérve, de 1920 végén és a következő év elején lassan mégiscsak elkezdődött. Arról azonban feltétlenül szólnunk kell, hogy a közügyi konzervativizmus, jelesül az a társadalmi réteg, amely — Krenner Miklós ma talán meglehetősen érdesnek ható, de az egykori helyzeti adottságok és közösségi kibontakozáslehetőségek szemszögéből nézve a legkevésbé sem túlzó megfogalmazása szerint "a régi magyar impériumból áthozta tekintélyt adó címeit, arisztokratikus koronáit, főispáni vagy képviselői dekórumát"16, s ezek birtokában az új körülmények között is jogot formált magának a vezetésre, a közéleti-politikai talpraállást még akkor is csak a nemcselekvés szervezettebbé tételeként fogta fel, amikor a cselekvés ideje már a tizenkettedik órát is túlhaladta.
A politikai-közéleti tevékenység megindítását illetően az első határozottabb lépésekre 1920 decemberében került sor, amikor a történeti Erdély néhány kiemelkedő-rangos személyisége — közöttük több egyházi méltóság, főpásztor is — bizalmas tanácskozást tartott Kolozsvárott, s elhatározta, hogy a kisebbségi sorsba jutott nemzetrész érdekeit megvédelmezendő, széles körű "osztályok, pártok, világnézetek fölött álló" társadalmi-közügyi tömörülés létrehozását fogja kezdeményezni.17 E döntés nyomán 1921. január 9-én a Szamos-parti városban létrejött a Magyar Szövetség Kolozs megyei tagozata, s az alakuló ülés a szervezet vidéki, illetve országos kiépítését is elhatározta.
Ám alighogy elkezdődött, mindjárt el is akadt a politikai-közügyi szervezkedés. A kolozsvári alakuló ülés a Magyar Szövetség országos zászlóbontó nagygyűlésének az előkészítése és a közügyi tevékenység fölvételével kapcsolatos általános elvi kérdések tisztázása végett bizottságot küldött ki,18 ám a bizottságban hamarosan zátonyra futott minden jószándék. Tagjai között úgyszólván már a legelső pillanatban késhegyre menő vita kerekedett, s folyt aztán heteken-hónapokon át a körül, hogy a létrehozandó kisebbségi szervezetnek milyen jellegűnek kellene lennie, és hogy eljött-e már az ideje vagy sem a romániai politikai életbe való tényleges bekapcsolódásnak. A polgári-szabadelvű és a népi-transzszilvanista tábor reprezentánsai, akik elsősorban az ún. literátus értelmiség köréből kerültek ki, úgy vélekedtek, hogy a magyarság érdekeit egy olyan politikai párt szolgálhatná a leghatékonyabban amely széles társadalmi alapzatra támaszkodik, s amelyik mind szervezeti alapelveiben, mind közügyi tevékenységében a demokrácia értékrendjéhez igazodik. Ezzel szemben a tradicionális társadalmi elit képviselői — a dualizmus korának történeti-közjogi látásmódjához és nemzetstratégiai koncepciójához ragaszkodva — továbbra is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyarságnak egy olyan szövetségszerű szerveződésre van szüksége, amely nominálisan az egész kisebbséget felöleli, és hogy az elkövetkezendő közügyi küzdelmekben elsősorban a régi vezetők közéleti tapasztalatait és erkölcsi-politikai tekintélyét kell sorompóba állítani.
A "szenvedőleges ellenállás" föladásának és a romániai politikai életbe való beilleszkedésnek a kérdése tekintetében is ellentétes nézeteket vallott a két tábor. Míg az egyik oldal azt a fölfogást hirdette, hogy a közéleti passzivitás fájdalomból, sértettségérzésből és önáltatásból emelt fedezéke mögül haladéktalanul ki kell lépni, s vállalni kell a nyílt sisakkal vívott politikai küzdelem kockázatait, addig a másik oldal továbbra is kitartott a méltóságteljes félrehúzódás, a csöndes várakozás, a jövő lehetőségeibe vetett néma bizalom taktikája mellett. A konzervatív tábor képviselői lényegében a non-cooperation hívei maradtak továbbra is. "Politikájuk — itt szó szerint idézzük Mikó Imrét, akinek a Huszonkét év című kiváló munkáját némelyek manapság úgy szokták olvasni, hogy a »kellemetlen« megállapításain sietve átsiklanak — még mindig a negatívumok kihangsúlyozására szorítkozot, s az «örlő szú» szerepét akarták betölteni az idegen fában."19
(Folytatjuk)
JEGYZETEK
Bevezetés helyett
1. Szentimrei Jenő jellemezte egykor a zsoltár szavaival az erdélyi magyarság 1918 utáni helyzetét, illetve azokat a körülményeket, amelyek közepette az "impériumváltozást" követő években Erdély literátus értelmisége egy "új világteremtésbe" kezdett. Lásd: Szentimrei Jenő: Erdélyi írok tervei. Napkelet, II. évf. (1921), 17. sz. 1020.1.
I. Egy ország darabokra szakadása és egy nemzetrész talpraállása
1. A történelem ütközővasai között. Az erdélyi magyarság a háborús összeomlást követő politikai-közhatalmi változások idején
1. Szemlér Ferenc: Más csillagon. Erdélyi Enciklopédia kiadása, Kolozsvár, é.n., 37, 73.1.
2. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés. Erdélyi Helikon, I. évf. 5. 1928 szept., 341.1.; kötetben: Krenner Miklós (Spectator) Az erdélyi út (Válogatott írások). Múzeumi Füzetek 11. Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 1995, 62.1.
3. Kós Károly: Tíz linóleummetszet margórája. Keleti Újság, 1923. július 8.
4. Spectator (Krenner Miklós): i.h.
5. R.S. (Reményik Sándor): Hallgatás. Pásztortűz, VII. évf. 8., 1921. márc. 5. 265. 1. Megjegyzendő, hogy Csepeli György, a nemzetelméleti kérdésekkel is foglalkozó jeles társadalompszichológus, egyik újabban megjelent munkájában a hallgatást "a traumára való reagálás leginkább patológikus módjá"-nak nevezi. — Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992, 188.1.
6. Apáthy István (1863—1922), mint ismeretes, 1918-ig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem biológia professzora volt, európai hírű tudós, ám a háborús összeomlást követő események őt is a közélet porondjára szólították. A társadalmi-politikai kérdések iránt egész életében behatóan érdeklődő, a nemzeti gondolat Bánffy Dezső nevével fémjelzett változata mellett elkötelezett professzor lett az 1918 októberében létrehozott Kolozsvári Nemzeti Tanács elnöke, amely aztán később Erdélyi Nemzeti Tanáccsá alakult át. 1918 novemberében a polgári radikális Somló Bódoggal és a szociáldemokrata Vincze Sándorral együtt Apáthy képviselte az Erdélyi Nemzeti Tanácsot a románokkal folytatott eredménytelen aradi tárgyalásokon. Amikor december elején a Károlyi-kormány az ellenőrzése alól mindinkább kicsúszó Erdély kézbentartása végett elhatározta a Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság fölállítását, Apáthyt nevezte ki annak élére. December 9-én Apáthy el is foglalta kolozsvári hivatalát, de érdemleges munkát sem ő, sem az általa irányított főkormánybiztosság nem tudott végezni. A dolgok alakulása ugyanis ekkor már egyáltalán nem a Károlyi-kormány elképzeléseihez igazodott. 1919 január közepén az egyre erőszakosabban föllépő román katonai hatóságok Apáthyt letartóztatták, s ugyanezen év júliusában mondvacsinált vádakkal Szebenben hadbíróság elé állították, első fokon öt évi kényszermunkára ítélték, majd 1920 augusztusában kiutasították Erdélyből — Lásd: Apáthy István: Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1920. dec., 147—176.1.; Kertész Jenő: A tíz év előtti Erdély napjai, Korunk IV. Évf. (1929), 9—16, 89—98, 171—179.1.
7. Apáthy István, i.m. 176.1.
8. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés, i.h., 278.1.; kötetben: i.m., 60.1.
9. Szentimrei Jenő: Magyar kötelesség. Napkelet (Kolozsvár), I. évf. 3. 1920. október 15. 131.1. Lásd még: Szentimrei Jenő: A kisebbségi magyarság elhibázott útja Erdélyben. Új Magyar Föld, 1930, 3. 34—42.1.
10. A közjogi rigurozitásnak a magyar politikai gondolkodásban, mint ismeretes, sokévszázados hagyománya volt. A közügyi kérdések elbírálására és megoldására nézvést a történetileg-aktuálisan érvényes, illetve annak tartott közjogi keretekhez-formákhoz való merev ragaszkodás legalább annyi kárt okozott bizonyos korokban és bizonyos helyzetekben, mint amennyi haszonnal járt más korokban és más helyzetekben. Az erdélyi magyar társadalmi-politikai elit 1918 utáni közjogi aggodalmaskodásának a megértése szempontjából is figyelemre méltónak tartjuk Bánffy Miklós Huszonöt év című, nemrég megjelentetett önéletrajzi írásának a megrögzötten jogászias magyar látásmóddal kapcsolatos megállapításait. Visszatekintvén a Bethlen-kormány külügyminisztereként 1921—22-ben végzett tevékenységére, Bánffy egyebek között arról is beszámol, hogy mily sok nehézséget okozott neki, s Magyarország nemzetközi kapcsolatainak az újjáépítését is mily nagymértékben hátráltatta az a "mindig jogászkodó és mindig ireeális és életidegen gondolkodásmód", amely a magyar politikusok egy részét jellemezte. A magyar politikai mentalitás minden körülmények között a megfelelő módon szentesített jogi paragrafusokat tekintette kizárólagosan mérvadóknak. "A kávéházakban — írja némi malíciával Bánffy — a kereskedősegéd és (az) adótisztviselő képesek voltak olyan közjogi finomságok fölött vitatkozni és összeveszni, ami más országokban csak jogtudósokat érdekelt volna, más senkit." — Bánffy Miklós: Huszonöt év. Püski Kiadó, Budapest, 1993, 51—52.1.
11. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés. i.h., 341.1.; kötetben: i.m. 62.1.
12. (K.I) (Kádár Imre): Kisebbségek taktikája. Keleti Újság, 1920. november 19. (Vezércikk)
13. Dr. Költő Gábor: Helyzetünk s jövőnk. Ellenzék, 1920. dec. 25.
14. Bernády György: Nyílt levél. Marosvásárhely, Kosmos rt., 1920.
15. Szentimrei Jenő: Magyar kötelesség. I.h. 131.1.
16. Spectator (Krenner Miklós): Magyarságunk kötelez. Magyar Kisebbség, II. évf. 14. 1923. július 15. 515.1.
17. Grandpierre Emil: Az erdélyi magyar kisebbségi politika hat éve. In: Erdélyi Almanach 1925. Szerk: Dr.György Lajos, Studium kiadása, Budapest, 1925.; Uő.: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes magyar párt megalakulásáig. Magyar Szemle, IV. köt. (1928 szept.—dec.), 130—136.1.
18. A Magyar Szövetség kolozsvári tagozatának alakuló ülésére vonatkozólag lásd: Ellenzék, 1921. jan. 11.; Keleti Újság, 1921. jan. 11.
19. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918 december 1-től 1940. augusztus 30-ig. A "Studium" kiadása, Budapest, 1941, 21.1. Lásd még: Paál Árpád: A magyarság pártalakulásai. Napkelet, II. évf. (1921), 21. 1340—1343.1.