Baj, sőt: bűn, ugyanakkor a fennálló körülmények között botrányosan természetes, hogy a velem egykorúak nemzedékének mint közösségnek nincs kidolgozott életstratégiája. Félelmei, fenntartásai, kételyei, reményei vannak, de mindez teljességgel nélkülözi a legalapvetőbb vázat, szerkezetet; terveinek — az anyagiakon kívül — nincs konkrét irányultsága. Kulcsszó a feladat, a küldetéstudat, pontosabban annak ordító hiánya. A biztos kapaszkodót "végképp másoknak remélő" közösség nagy része megy, néhányukat itt marasztja a kényszerűség.

Ezért kérdem: az értelmiség válsága? Nem: a látszatháló szorítása. A felszínen, az erőltetett diskurzusokban — ám akkor sem a szó valódi és teljes értelmében — még van értelmiségünk, amely politizál, tanít, esetleg vállalkozásba fog, ment(eget)i a menthetőt, s persze türelmetlenül szorongatja a stafétabotot. Mert az intellektualitás lényege lenne, hogy nem egygenerációs. Én éppen ezt a többdimenziójúságot nem találom, s hiányolom saját forrófejűségünket.

Mentségeink álmentségek. Felgyorsult, többszörösen áttetté vált a világ? Nem tudunk, mit kezdeni a ránk zúduló információmennyiséggel? Semmit sem tehetünk, mert rossz helyre, rossz időben születtünk? Ugyan már! Címszavakban gondolkodunk, a mélybe látás különben sem javallott: könnyen megszédülhetünk.

A létezés alapfeltétele a viszonyíthatóság. Tudassunk magunkról, hogy elhelyezkedhessünk a skálán. Ne csak versenyezni, bizonyítani is próbáljunk, de csendben végezzük a magunk revízióját.

Világunk lényegéhez tartozik az átalakulás, változás, állandó fluxus. Új ruhát öltenek a régi gondolatok, más mércével mérjük egymást, érzelmek, viszonyulások nyernek új értelmet. Közben cserélődnek a generációk: egyiknek még az egyetem elvégzése a biztos kenyeret jelentette, mára már a diploma nem mindenre feljogosító "belépő" — az egyetemi képzés csupán főpróbája a versenyhelyzettel való megküzdésnek. Mennyit érek? Mit fedeznek a tanulással töltött évek? Hogyan állom meg a helyem? Értelmiségivé válok, vagy pénzkeresővé? Vagy az új kor pontosan e kettő egymásba olvadó újradefiniálását s az ezzel együtt való élés képességét vagy képtelenségét jelenti? Bizonyítani, felmutatni, akarni, véghezvinni, elölről kezdeni: ez adja meg a diploma és a tényleges tudás viszonyának előjelét. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy egyedi térség az, sajátos problémákkal, ahol élünk. Ránk vár a kultúrák hátraszorításában vergődő kisebbségi kérdés új diskurzusban történő megközelítésének kidolgozása. Nekünk kell új értékeket teremtenünk, még mielőtt a jelenlegi értékválság pusztulásra ítélné életképességünket. Mert mi ad erőt, ha nem a valahova tartozás biztonsága? Mi nyújt örömet, ha nem a jól elvégzett munka, a kifogástalan szellemi termék? Mi emel fel, ha nem társas kapcsolataink zavartalan és hatékony működése? Miénk az új stratégia: úgy megyek el, hogy visszajövök; nem passzív alkotóeleme, de formálója akarok lenni a közösségnek, melynek célja már nem a túlélés, hanem az együttélés az új, a kihívások, a veszélyek kiismerhetetlenségével.

Borzongató a tudat, hogy nem felhasználásra, elfogadásra születtünk, de teremtésre, rendszabásra, irányadásra. Mert ki más, ha mi nem? S ha ebben sem hiszünk, akkor megérdemeljük, hogy több száz vagy ezer kilométerrel odább nyalogassuk sebeinket. Nagy teher ez, de van benne valami felemelő, mítosszerű: akárcsak a születés ígérete: kínból sarjad a remény, s nem csak önmagam számára.

Nevetségesen és anakronisztikusan hat, mert meghaladott, mégis azt mondom (és csak ezt mondhatom, ezért virtuális a választás: tanítsunk lelkiismeretesen, számoljunk pontosan, legyünk jó gazdák, gyógyítsunk megfáradt testet-lelket, s őrizzük a szót, hogy soha ne fogyjunk ki a mesékből. Kisközösség vagyunk. Sorsunk kötéltánc a végeken. Vigyázzunk hát az első sorban egyensúlyozókra. Ők, az egyre fogyó, egyre sebezhetőbb értelmiség — a számadás legfőbb alanya. Hányan vannak kellőképpen felkészültek és elhivatottak?...

A kérdések is virtuálisak-lebegők, mert meg nem válaszolhatók. Ezért látszatünnepekkel szakítjuk meg látszathétköznapjainkat, amikor látszatproblémákon gondolkodunk. Látszatoptimizmussal dolgozzuk ki látszatstratégiáinkat, látszatmentségekre hivatkozva látszatelfoglaltságokat keresünk magunknak. Látszattürelemmel vagyunk látszattársaink iránt, látszatbölcsességekkel biztatjuk egymást. Látszólag engedékenyek vagyunk, és csak látszólag lázadunk. S mert a látszat látszatot szül, lassan belesüppedünk ebbe a látszatingoványba.

"Be kell hordanunk, hajtanunk mindent." Mert nem egyszerűen a politikai bizonytalanság — a számadás idejét éljük. Pontosan kell tudnunk, melyek azok az értékek, amelyek tobább élni engednek.

A látszatfelkészültség pedig luxus, még akkor is, ha az oktatás pantomimszerű, hisz szellemiekben sem az adok-kapok a mérce. Szubjektívebben, líraiaskodva: falakat érzek magam körül, azt kaparom tíz körömmel, sóvárgok "valami nagy tüzet" vigasztalanul. Mert ha mind nem mennétek, én is könnyebb szívvel maradnék...

A számvetés részeként számomra a legfontosabb kérdés most az, hogy mit tud, cselekvőképes-e — itt és most és így — egy frissen végzett újságíró? Milyen hiányosságok vannak a képzésben s azok hogyan küszöbölhetők ki? Mert Romániában a magyarul újságot írni tanulónak többszörösen felvértezettnek kell lennie. Hogy felkészít-e erre a kolozsvári Babes—Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi és Közigazgatási Karán működő újságírói szak, illetve a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium, az már készülő tanulmányom témája. Mert meggyőződésem, hogy ezeket az elemzéseket el kell végezni, hisz a fejlődés, továbblépés feltétele a jelenlegi hiányok felismerése.

Az értelmiség válságára pedig talán kevésbé hangsúlyozott volna, ha megértenénk végre: nem elég összekapaszkodni, de termékenyen együvé tartozni kellene.