Bármennyire is kényelmetlen, el kell fogadnunk: az értelmiség nem helytől és időtől független, a tiszta gondolat éteri magasságaiban lebegő fogalom, amihez csak akarnunk kell, és bármikor csatlakozhatunk. Nincs nagybetűs Értelmiségi: a 18. századi francia legalább annyira különbözik a klubját szorgalmasan látogató múlt századi angoltól, mint a Mediciektől vagy a software nagymesterétől, Bill Gatestől. A napi tíz-tizenkét órás megfeszített munkát koncertszintű házizenélésben feloldó német kispolgár sem azonos a Tolsztojról, Istenről, a világ megteremtéséről és elpusztításáról vitatkozó, korgó gyomrú, toprongyos szentpétervári diákkal. És egyikükhöz sem hasonlít a magyar értelmiségi: hogy is hasonlíthatna, mikor egymás számára is idegen a Pilvax és a New York közönsége, a népies és az urbánus, a tanítás helyett krumpliszedést vezénylő, ingázó tanár és a világjáró kultúrnagykövet karmester.
De a sok különbözőség ellenére mindőjükben van egy közös: az értelem. A munkaeszközük és fegyverük. Bármikor használhatják így is, úgy is. És a felsoroltak mind használták is. Csak épp máskor és máshol. Más célokért. Ezért akarták a mindenkori diktatúrák az értelmiséget "rövidre zárni". Munkaeszközét-fegyverét kicsorbítani, rozsdával maratni. Lehetőleg annyira, hogy a sutba kerüljön, s ne lehessen használnia senkinek, semmikor, semmilyen körülmények között.
A "mi" diktatúránk negyvenöt évig tartott. Hány értelmiségi nemzedéket jelent ez az idő? Belegondolni is szörnyű. A negyvenöt év hordaléka pedig éppen akkor bukkant a felszínre, amikor maga a diktatúra megszűnt. Amikor elkezdődött az úgynevezett gondolat- és szólásszabadság ideje, amikor lehetőség nyílt megfürödni a József Attila által emlegetett "arany öntudat" királyvizében.
Kétségtelen, hogy a diktatúra számára legveszélyesebbek a művészek voltak: az öntörvényű, szabadon gondolkodó alkotó nehezen pányvázható ki; emellett mondhatni génjeiben hordozza a megélhetési nehézségek tolerálását: a hideg és a kenyérgondok szinte-szinte növelik művészi öntudatát, kreativitását.
Magam is aktív tanár lévén közvetlen környezetemben mindannap kénytelen vagyok találkozni a negyvenöt év romboló hatásával. Mert a tanár, különösképpen a humán tárgyakat tanító tanár par excellence értelmiségi ... kellene hogy legyen. Az irodalom, a társadalomtudományok, a különböző nyelvi kultúrák — elvileg — nagy-nagy gondolati szabadságot engedélyeznek számára. Elvileg. Gyakorlatban sajnos még most, kilenc év elteltével is, a gőzerővel beindított tanügyi reform első lépéseiben is a negyvenöt év beidegződései működnek.
Nem tudom, hogy létezett-e fehéren-feketén papírra vetett, tanügyieket elsorvasztó program, de nagyon jól bevált. Nem a tanügy atrofizálásáról szólnék, hisz ezt már sokan, sok helyütt, sok szempontból körüljárták, hanem arról az erózióról, amit a negyvenöt év az emberben, a "humán anyagban" produkált. Hogy oda juthasson, ahol jelenleg tart.
Az értelmi tevékenység minimálisra csökkentésének legfontosabb eszköze a rettegésben tartás volt. Itt ismét nem az unásig elemzett politikai félelmekről, hanem a megélhetésiről beszélnék. A másnap gondjáról. Arról, amitől a művész alig-alig fél. A tanár viszont nagyon. A tanárnak családja van: gyerekei enni kérnek, iskolába járnak; a tanár erkölcsi kötelességének érzi, hogy szüleiről is gondoskodjék. A hatalom ezt nagyon jól tudta. Erre spekulált, és számítása bevált: csak létbizonytalanságban kell tartani a tanárt, elvenni tőle minden gondolkodásra alkalmas időt, és máris ki van kapcsolva a veszélyes zónából.
A megfélemlítési elvhez a módszer az úgynevezett helyettesítő státus volt: az egyetem elvégzése után hivatalból mindenkit kineveztek ugyan valahová, de lehetőleg minél távolabb a szülőhelyétől, hogy hamar kérje az eljövetelét, és megkezdődhessék a helyettesítősdi. Kollégáim mesélik, hogy az 1985-től Kolozsváron végzett magyar—idegen nyelv szakosokkal "körbelőtték" a Kárpátok vonulatát, természetesen a keleti-déli oldalon. Formailag támadhatatlanul: az idegennyelv-képesítésük jogán. (S bár ennek a "helycserés támadásnak" szerves része volt az ellenkező irányba való mozgatás, arra most mégsem térnék ki részletesen, hogy a hozzánk került moldovaiak a tévéből megtanultak magyarul, s mára már őshonos váradiaknak [!!] vallják magukat. Más irányba vezetne ennek boncolgatása, de hogy érdekes téma volna, az tagadhatatlan.) Visszatérve a hegyeken túlra kinevezettekhez: egy tanévnél tovább senki nem maradt ott, és többé vagy kevésbé könnyen el is engedték őket. A semmibe. S ha egy évig nem kaptak órákat, a következő tanévben már bárminek örültek. Csak kenyér legyen.
Évente ismétlődő tortúra volt, hogy lesték, hová írnak ki szabad órákat, s hogy ők vajon melyik falut kapják. Isteni kegynek számított egy-egy olyan hely, ahová volt közvetlen autóbusz- vagy vonatösszeköttetés. Akinek ez nem adatott meg, az caplathatott át naponta kétszer erdőn, szántóföldön, esetleg mocsaras ösvényen. Ha nem akart albérletbe kiköltözni, akkor hajnalban kelt, késő este került ágyba. Ha véletlenül emberséges volt az igazgató, a közlekedési eszközökhöz igazította az órarendjét. És csak hetente kétszer-háromszot tett be gyűlést, kulturális tevékenységet, kötelező szülőlátogatást. Mármint decembertől. Mert addig tartott a mezőgazdasági kampány. És ezzel az értelem munkását-fegyverforgatóját egyetlen tanév alatt sikerült a vegetálás szintjére leszorítani. Hogy egyetlen — szinte elérhetetlennek tűnő — vágyálma maradjon csupán: egy kinevezett tanári állás. Ami olyan, amilyen, de legalább a nyári szünidőt nem kell végigizgulni.
Mivel jómagam épp csak belekóstoltam az összpedagógusi helyettesítősdibe, és egy hónap után megszöktem a tanügyből, csak hallomásból tudom, mit jelentett a nagy ritkán meghirdetett versenyvizsga. Testi-lelki jóbarátok váltak halálos ellenségekké, családok őrlődtek fel, nem bírván a kétfelé ingázás szakítópróbáját. Az áhított kinevezett státusért hajlandóak voltak megfeledkezni az előző évek megpróbáltatásairól; elfelejteni, hogy a kalauz ugyanolyan jegyet ad a helyettesítőnek, mint a kinevezettnek, s a kukoricacső sem státus szerint törik. Kilenc év telt el a változás óta, de mai napig ez a hazai tanügy egyik kerékkötője. És lesz is mindaddig, amíg a minőségi munka nem fog többet nyomni a latban, mint a valamikor, valahogyan megszerzett státus.
Minőséget mondtam, hisz a mennyiség — sajnos — a királyvizet szennyező másik anyag: az elmondottak ellenére is, különösen a humán szakos tanári pálya nagyon vonzó az első generációs értelmiségi számára. A bölcsészkar, ahol "csak" (?!) olvasni kell, jó kitörési lehetőségnek bizonyul a falusi vagy városi kétkezi munka világából. Tudok olyanról, aki büszkén vallotta, hogy csak azért választotta a magyar szakot, mert ott könnyebben megtarthatja az ösztöndíjat, mint az orvosin. És olyan angoltanárt is ismerek, aki saját anyanyelvét is a legtisztább móc kiejtéssel és tájszavakkal beszéli, s természetesen angolja is inkább Nimãies-english és nem oxfordi. De tanítja. Mert van róla papírja. És a szülők otthon eldicsekedhetnek csemetéjükkel, aki már értelmiségi.
Értelmiségivé tesz a papír?! Vállalná vajon az alámerülést a királyvízben az a matematikatanár, aki szerint az olvasás, a humán kultúra fölösleges időtöltés?! Nem tudom. De időnként eljátszadozom a gondolattal, hogyan is lehetne egy ilyen sajátos, értelmiségi-királyvizet kikeverni. Ami csak az aranyat csillogtatná meg, a többit kegyetlenül feloldaná. Vannak ötleteim, de inkább megtartom, nem akarván, hogy kultúrgőggel, elefántcsonttorony-szemlélettel vádoljanak.
A kizárólag émelygős szerelmi történeteket, pletykaszintű életrajzokat olvasgató és külföldi magazinokat lapozgató ismerősöm megfeddett, amiért nem vettem részt valamiféle rendezvényen. Te már nem vagy értelmiségi? — kérdezte, ő, aki "olvasmányélményeit" azzal igazolja, hogy a nagyirodalmat már tizenévesen elolvasta. (?!) Nem, már nem vagyok értelmiségi — válaszoltam, elvágva ezzel minden további okoskodás útját. De volt már olyan eset is, hogy én szégyelltem magam, amikor papírral igazolt kollégám sorjázta a betanult lexikon-szócikkeket, helytelenül használva az idegen kifejezéseket. Értelmiségiek? Papírjuk mindenképp van róla...
Azt mondtam, megtartom magamnak a kiötölt értelem-királyvíz képletét, annyit mégis elárulok, hogy legfontosabb alkotóelemének a döntésképességet és ennek vállalását tartom. Ha mondjuk "bevallja", hogy figyelmét csak a szirupos történetek képesek lekötni, minden egyéb untatja; ha megmondja, hogy nem ismeri ugyan a használt idegen szavak jelentését, de jól hangzik a szó, és hátha más sem ismeri; ha vállalja, hogy csak olyan rendezvényre megy el, ami érdekli, és elfogadja, hogy nélküle is össze tudnak ütni két cintányért; ha... Sorolhatnám. (Lehet, hogy tévedek, de kontár kémikusságom mellett szól a rengeteg csalódott, pénzevesztett, tönkrement "értelmiségi" esete, aki nem tudott dönteni, és a kolomp szavát követve dobta kicsinyke pénzét agyrém piramisszélhámiákba, milliárdokat ígérő ügynöki hálózatok kiépítésébe.)
Hosszúra nyúlt elmélkedéseimnek a diktatúra értelemromboló hatásáról van még egy vetülete: a tekintélytisztelet. A főnöki, felsőbb utasítást én, a bolyongó porszem csakis végrehajthatom. Gondolkodni rajta, különösen felülbírálni szigorúan tilos. Hány kollégám háborog az alternatív tankönyvek és tantervek láttán: most, nem sokkal nyugdíj előtt kezdjek én el gondolkodni?! Még mit nem! Ledarálom, amit évtizedek óta daráltattak velem, majd a fiatalok... A hány évesek? Mert a most húszas éveik elején járókba még belesulykolták a tekintélytiszteletet, az utasítások végrehajtását, a félelmet minden újtól, a kitaposott ösvény kényelmét, a gondolkodási renyheséget, a főnöki szavak mögé bújást. Hány évnek kell eltelnie, hogy maga a királyvíz is kitisztuljon, megszabaduljon a lerakódásoktól, és tisztán ragyoghasson benne az arany öntudat?!
A példák szélsőségesen elrettentőek voltak. Általánosítani semmiképpen sem szabad belőlük. Mert szerencsére nemcsak a fenti esetekkel találkozni, hanem ellenpélda is bőven akad. Szikrázó értelmű emberek, akik a vizahólyag borderítő hatásáról is mernek beszélni, nemcsak Kantról és Hegelről; ha fáradtak, akár harmadjára is elolvassák ugyanazt a krimit; akik rossz előadásokért nem mennek ki a szélbe-fagyba; akik a harmad-, negyedrangú előadó helyett inkább otthon hallgatják meg a zeneműveket, tökéletes interpretációban; akik nyugodtan kihagynak egy-egy helyi rendezvényt a világ hírei kedvéért; akik... Ezt is sorolhatnám. És jó, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére sorolni lehet. Hogy van értelmiségi, s amíg emberi értelem lesz, meg is marad. Hogy honnan lehet felismerni?! Belülről fakadó királyvizünk jelezni fog. Csak merjünk ráhagyatkozni!