Deme Tamás:
Az Úr Czine előtt
Meghalt egy irodalomtörténész.
Hirtelen hír: kidőlt az óriásfenyő. Méretes
óriás. Korszakot fogott át széles mosolya, kitárt
ágai védték a sarjadó hajtást, beterítve a Kárpát-medencét.
Hetven évre hitelesítették. (No meg: az örökkévalóságra.) Mihályt
mihelyt eltemetik: megnő a hiánya. Tanáromként növelt. Hatalmas
volt s hiteles. Hatalmat kapott a múltból, határon túlról. Minden
határt át akart lépni. (Kivéve a formát, az irodalmat.)
Most határtalanodik, végtelenül. Ülhet időtlen
örömmel Móricz, Tamási, Nagy László
verandáján, koccinthat, szétvetett karokkal
dalolva népdalt, zsoltárt, borral telt fohásszal (orando),
s rejtőzködve akkor dolgozván (laborando), amikor senki
sem látja, sem kultúrcenzor (ó, a hattyúnyakú görény), sem asszonyok,
sem jóbarátok, rendszerváltó álmok. Mert megélni lehet enmagunkat
időtlen, térben
elhalasztva is,
széttanítva is.
Régi kép: álltunk szakdolgozatainkkal matatva, egy órája őt várva, midőn feltűnt az egyetemi folyosón (dehogy feltűnt, előtornyosult). Megszólaltam, mint Ábel a rengetegben: itt állunk az Úr czine előtt. Derűvel vette, mosolygott. Élmény volt a vizsgája. Közös szó, valódi eszme-csere. Végül felállt, tisztelettel nyújtott kezet. Egyéni, különös méltósággal avatott tanárrá: juhász őse tizedik gyermekeként tovább-adva a legkisebb fiúság mérhetetlen erejét, hitét. Most Farkaslakára száll előbb lelke, Áronkát hogy megköszöntse. Ne sírjatok. Daltalan nem maradunk. A remény sosem élhetetlen. A figyelem — halhatatlan.
