Alig leplezhető zavarral gondolok az értelmiség szerepére, feladatvállalására, felelősségére, főként ha mindezeket még történelmi vagy történelminek vélt dátumokhoz, fordulatokhoz köti a kérdező, mert alapjában véve keveset tudok az értelmiségről, és még kevesebbet az értelmiség szerepéről. A fontosságtudatok sokszor gátlástalan áradását látom sok-sok értelmiséginek az értelmiségről szóló megnyilatkozásában, megfellebbezhetetlennek vélt kijelentéseket, megbélyegzéseket és számonkéréseket a kérdezés szerénysége helyett. A demagógia kereteit ízléstelenül kiszélesítő feladatosztást másoknak, határon innenről túlra és túlról errefelé. Olyan sok szó esik ilyenformán az értelmiségről, a kisebbségi értelmiségről különösképpen, hogy zavaromban magam is mintha beszélni kezdenék az értelmiségi szerepvállalásról, holott jól tudom, az ilyen beszédnek csak az életrajzi hitelesítés mellett van értelme, a teoretizálás — ami különben nincs ellenemre — ebben a kérdéskörben szalmacséplés. Önmagammal gúnyolódva mondom tehát, hogy az értelmiséget időről időre előveszik, kérdeznek tőle valamit, számon kérik rajta főként azt, amiben nem, nem is lehet illetékes, utasítják, feladatokkal látják el, szerepet/szerepeket osztanak ki neki, és — erről sem szabad megfeledkezni — példaképeket állítanak eléje, mintákat, hogy az értelmiségi maga is, egyszemélyben, de a közösséggel való "sorsvállalás" súlyos és örökösen csak súlyosbodó körülményei között példakép, minta legyen, akire fel lehet nézni. Holott az értelmiségtörténeti példatár alig jegyez olyan nevet, akire már életében felnéztek és követtek, meg ha előfordultak is ilyenek, nagyon gyorsan kiderült róluk, hogy példának alkalmatlanok, mintának meg nincs értékük.

Félek, azt a látszatot keltem, mintha meg akarnám kerülni a válaszadást, holott semmiképpen sem akarok kitérni a kérdések elől, mert magam is azt gondolom, ezeket a kérdéseket időszerűségük folytán fel kell tenni, magamnak is feltettem már ezeket, nem is egyszer, igazi, magamat megnyugtató választ azonban nem találtam, és még azzal sem kerültem ki a mindig csak hiányos válasz keserűségét, hogy nem a válaszon, minden a kérdezés képességén múlik.

Hiányos válaszom tehát a három aktuális, de mindenkor feltehető és ezért megkerülhetetlen kérdésre csak annyi lehet a "rendszerváltás után", nem különbözhetett volna ettől a rendszerváltás előtt sem, hogy tanuljunk meg különbséget tenni igaz és hamis, igazság és hazugság között. Ha lehet, tanítsunk meg másokat is e különbségtevésre, amíg nem késő. Élő példák, az ezredfordulót megelőző évtized balkáni (csak balkáni?) eseményei bizonyítják, milyen veszélyes, ha az értelmiség, és vele együtt, ám tőle függetlenül a közösség nagy része egy külön értelmezésre szoruló pillanatban elfeledkezett a hazugság és az igazság közötti különbségről. A különbségek elmosódására épült fel és továbbra is arra épül a hazugság kultúrája. Nem az illúziók és a téveszmék, nem az előítéletek és a babonák, hanem az igazság ruházatába öltöztetett hazugság kultúrája. Ebben a kultúrában a dilettáns és a populista, a provinciális és a félig művelt szószátyárok hiánytalanul a történelem hívó szavára állnak elő lángpallossal a kezükben, természetesen. Nincs ezen mit csodálkozni, de keseregni sem kell felette. Jóval fontosabb megnézni, mire épül és miből áll össze a hazugság kultúrájának megdönthetetlennek tűnő birodalma. De a hazugság kultúrájának leírása előtt meg kell említeni, hogy a hazugság és az igazság közötti különbségtevés képességének elvesztése a szabadság elvesztése is. Hogy az értelmiség megfeledkezhessen az igazság és a hazugság közötti különbségről, a szabadságról kell lemondania.

Az értelmiségi és nagymértékben közösségi gondokat felvető három kérdésre tehát a hazugság kultúrájának vázlatos leírásával válaszolok, mert nemcsak a vajdasági magyar értelmiségnek kell napról napra szembenéznie ennek a kultúrának háborúba, öldöklésbe, etnikai tisztogatásokba, kitelepítésekbe torkolló mindennapjaival, hanem más és nem csak magyar és főként nem csak kisebbségi közösségeknek. A különbségtevés feledése a szabadságról való lemondásból következik, és kárpótlásul a beilleszkedés, a hatalom kegyeinek langymelegét kínálja.

Tényleg, minek alapján teszünk — tehetünk —, itt és most, a valóságos, az annak látszó vagy még be sem következett (bekövetkezik-e bármikor?) rendszerváltás után különbséget igazság és hazugság, igaz és hamis szó, mondat, kijelentés között? A kérdés szónoki, nem adok rá közvetlenül választ, csak a helyzet leírására teszek kísérletet. A definíció helyett a deskripciót tartom fontosabbnak. Megszoktuk az utóbbi években, hogy a hazugság szava távolabbra hallatszik, és távolabbról hallható meg, mert harsányabb, tarkább, sokszor fantáziadúsabb, mint az igazság szava, és több is rá a vevő, hiszen a hazug szó útja az illúziók birodalma felé vezet, és válságos időkben, az ezredvég éveit szinte egybehangzóan a válság éveinek mondják. Az illúzió, a gondok megoldhatóságának illúziója pedig mindennél kelendőbb áru. Jól tudják ezt a hazugság — a propaganda? — szakemberei.

Nyugtalan vagyok, és a válságot kétellyel is tetőzve kérdezem magamtól: valóban szónoki lenne a fenti kérdés? Annyiban igen, hogy nem vár feleletet, ám ettől függetlenül van különbség igaz és hamis szó között. Ha ezt evidenciának gondolom, akkor a (szónoki) kérdésben valamilyen válasz is rejtőzik. Illúzióra termettségünk válogatja, meglátjuk-e vagy sem a különbséget. Hiszen nem tagadhatjuk, a hazug és az igaz mondat ugyanazokból a szavakból, ugyanazon szórendi és mondattani szabályok betartásával épül. Sőt a hazug mondat legtöbbször szabályosabb, akár azt is mondhatom, kínosan szabályosabb, mint a szabályokkal (talán) kevesebbet törődő igaz mondat. A nyelvészek dolga volna tehát a különbségtevés? Mégpedig a mondat jólfésültsége alapján? A grammatikusok azonban nem sokat bajlódnak, és minek is bajlódnának mással, mint a mondatok felépítésével, a szabályos vagy még szabályosnak vélhető szó- és mondatfűzéssel, az alany és az állítmány szintaktikai egyeztetésének törvényeivel. Az író is ezt az utat járja. Mondatot alakít, alanyt és állítmányt egyeztet, és ezt tekinti feladatának a létezésszakmában. (Nem jelzem most e szavak forrásait, bár nem akarom a nyomokat sem eltüntetni.) Ugyanolyan figyelemmel írják (az írók) és elemzik (a grammatikusok) az igaz és a hamis mondatot. De ki méri meg a mondat igazságtartalmát? És mihez képest mondható az egyik igaznak, a másik hamisnak? És ha empirikusan bizonyítható, hogy a hazug mondat szerzője sokat ad a szabályokra, a dilettáns pedig mindig abályos jambust ír, akkor a grammatika szakembere jobban örül a hazug mondatnak, a jambus okítója meg a dilettáns agyszüleményének? Kárhoztathatók ezért akár a grammatikusok, akár a tanítók? Nyilvánvalóan nem, hiszen ők csak a munkájukat végzik, nem rajtuk múlik, hogy mondható a hazug mondat, jambusba szőhető a hazugság. Főként az nem múlik rajtuk, hogy illúziókra éhes világunkban, dilettánsra vágyó "polgári" világunkban kifejezett igény mutatkozik a hazug mondatokra. A hazug mondatokból legendákat lehet szőni, a múlt mitikus világképét lehet megrajzolni, át lehet írni a történelmet, és romba lehet dönteni a hagyomány értékrendjét.

Ha nem a grammatikusok dolga, és még csak nem is a szövegalakító íróké, hogy felismerjék a különbséget igaz és hamis között, akkor sokkal inkább tartozhat ez a feladat kritikusokra és filozófusokra, akik a szabályos mondatban a helyes állítás és cselekedet jeleit keresik. A különbségtevés alapvetően értelmiségi feladat. De az értelmiségiek közül is csak azoké, akik vállalkoznak erre a kétes kimenetelű műveletre. Ha nem mártóznak inkább az illúziók családias meleg vizébe. E feladat nyilvánvalóan nem osztható meg szakmák szerint, hiszen a grammatikusok és írók is kritikusokká és filozófusokká lesznek, amint a szabályos mondatot a cselekvés próbájának teszik ki, és a kritikusokból meg filozófusokból is propagandisták válnak, ha csak állítanak, és sohasem kérdeznek. A hazugságot ugyanis jobbára csak állítják, az igazságra meg rákérdeznek. Más szóval nem hiszem azt, hogy a hazugság és igazság megkülönböztetésének feladatát értelmiségi szakmák és szakértelem szerint ki lehet osztani, és nincs is olyan hivatala a történelemnek, amelyben előzetes bejelentések nyomán döntenének igazságokról és hazugságokról. Még az idő sem hozhat mindent helyre.

Más szóval az igaz és a hamis közötti különbségtevés mikéntjére kérdező mondat azért vehető csak részben szónoki kérdésnek, mert a különbségtevés felelőssége és terhe alól senki sem léphet ki, legfeljebb ha valaki lemondott a szabadságról, és csak igényli az értelmiségi szerepet, eljátszására már alkalmatlan.

Van egy régi mondás, két változatát is ismerjük. Az egyik szerint van vagy lehet "valaki", aki "úgy hazudik, mintha könyvből olvasná". A másik ugyanezt mondja, csak rövidebben: "úgy hazudik, mintha olvasná". Mindkét mondat összefüggésben van az olvasással. És ez nem múlhatott véletlenen. A könnyen, folyékonyan olvashatóság a hazugság egyik és nagyon gyakori jele, mert a hazugság ad arra, hogy könnyen lehessen olvasni, és ezenfelül, hogy jól hangozzék. Így hallatszik messzire és jó hangosan. A hazugság arra is ad, hogy szépen le legyen írva, fekete-fehéren, fekete betűkkel fehér papíron. Csak felolvasni kell, közölni folyékonyan, dadogás, szóismétlés, kételkedés kizárva, a beszéd megbotlása bizonytalanságot jelez, a hazugsághoz bizonyosság kell, hangozzék csak simán, mint a vízfolyás, ahogyan a nyelvet jól használó, a szabályokat akkurátusan betartó beszélőhöz illik. A jól hangzó és jól megformált beszédet nehéz rajtakapni a hazugságon. A hazug szónok nagyon jól tudja, miként ölthető rá a hazug mondatra az igazság látszata. És azt is, hogy mivel lehet másokat rábeszélni a hazugság elfogadására.

Az "úgy hazudik, mintha olvasná" mondás utalása az olvasásra azért sem lehet véletlen, mert éppen az olvasás a szöveg igazságtartalmának egyetlen lehetséges ellenőrzési módja. A szó, a mondat, a bekezdés igazsága, ennek alapján a hamistól való megkülönböztetése is az olvasás műveletének függvénye. Elolvasni és újraolvasni — nincs más mód az igaz és a hazug szó megkülönböztetésére. Minthogy "az ismétlés időbeli távolságában a megismételt nem azonos" (Hans Robert Jauss), megszüntethetetlen "újraolvasásban" vagyunk, és a mindig újraolvasott mondatok mindenkor mást és mást mondanak nekünk. Az újraolvasásokban elhangzó "mondások" árulják el a szöveg igazát vagy hazugságát. Amíg van fülünk az újraolvasások során az ismétlésben meghallani a "nem azonos" mondását, megőriztük a különbségtevés képességét, van rá esélyünk, hogy megkülönböztessük az igazat a hamistól. De csak esélyünk van rá. Bizonyosak csak nagyon ritkán lehetünk. A különbségtevés képessége tehát együtt jár annak beismerésével, hogy nem vagyunk a csalhatatlan igazságismeret birtokában. Ha értelmiségiek, akkor újraolvasók vagyunk, és szüntelenül a szövegek mondására figyelünk.

A hazugság közlésének szabályai jól megfigyelhető rendszert alkotnak. Ez a rendszer szövi meg a hazugság hálóját. Alapvetően fontos megfigyelés, hogy a hálót képző rendszer szabályain nyugvó hazugságkultúra párhuzamos kultúra. Lényege nem az igazság elhallgatása vagy elrejtése, hanem a szabadság — a kérdezés, a kételkedés, az irónia és önirónia — kultúrájának lerombolása. A hazugság kultúrája nem az igazságot tekinti első számú ellenfelének, mert elhiteti, hogy az igazság mindig relativizálható, hanem a szabadságot, a mondás, a beszéd, az írás szabadságát, amely nem hirdet egyetlen igazságot, de nem is relativizálható. Az igazság a mondatokban, nem rajtuk kívül lakozik. A hazugság kultúrája mindenképpen a mondaton kívülre helyezné, ezért relativizálja, és ebben önkényes. Ebből következik, hogy az önkény minden változatában a hazugság kultúráját tenyészti. Ezt a tenyészetet csak a mondatban rejlő igazság magja veszélyezteti, a kétely magja, amennyiben grammatikust és írót, kritikust és filozófust — az értelmiséget — a hazug meg az igaz szó megkülönböztetésére készteti. És ebben nemcsak a személyi szabadság esik latba, hanem a politikai, gazdasági és más szabadságok is. Ebből a nézőpontból látható be Heller Ágnes szavainak igaz bölcsessége, miszerint a modern idők — mondjuk a rendszerváltás utáni idők — mindent átfogó új tényezője "a szabadság értékének középpontba kerülése lett". Ezen "új tényező" tekinthető a rendszerváltozások mércéjének, hiszen a rendszerváltozás csak ott tekinthető valóságos változásnak, ahol a szabadság értéke valóban a középpontba került. Ahol lemondtak a szabadságról, és elfelejtettek különbséget tenni, ott a változások látszólagosak és pusztán a régi vagy részben felújított hatalmi struktúrát erősítették önkénnyé.

Nemrégiben egy 1996-ban Zágrábban kiadott könyv, Dubravka Ugresic A hazugság kultúrája című kötete került a kezembe. (Zárójelben jegyzem meg, öröm, ha Újvidéken Zágrábban, Szarajevóban publikált könyvhöz, folyóirathoz juthatunk, holott tíz éve sincs, jól tudtuk, hol vannak a jó zágrábi, szarajevói könyvesboltok. A külhoniakról, a most elérhetetlen nyugatiakról is tudtunk egyet s mást. Eszem ágában sincs nosztalgiával gondolni az elveszlődött országra, de az sem hallgatható el, hogy akkor könnyebben lehetett hozzájutni hazai és idegen nyelvű könyvekhez. Ha a jó könyvek könnyen hozzáférhetők, jobb az [értelmiségi] közérzet. Még a csöndes diktatúrákban is. Ezekben a mai, hangos diktatúrákban nehézségekbe ütközik a könyvbeszerzés.) Mondom, megörültem Dubravka Ugresic könyvének, amely alcíme szerint, Konrád Györgyöt idézve, "antipolitikai esszéket" tartalmaz. Dubravka Ugresic regényíró, az orosz avantgárd irodalom Aleksandar Flaker professzor mellett dolgozó szakértője, az egykor volt ország széthullása, a horvát önállóság hatalomra kerülése után az igaz és a hamis szó közötti különbségtevésre feljogosító személyes szabadságot választotta, és ezzel együtt a közösségi presztízsvesztést, a kiközösítést, a megbélyegzést, a hazátlanságot. Könyve a közelmúlt horvátországi háborújának nem katonai szemmel megírt zágrábi története. Más szóval a horvát önállósodás és nagyon késő modern állammalapítás hazugságkultúráját leleplező írások gyűjteménye. A szerző könyvének egyik helyén megjegyzi, abban reménykedik, eljön az ideje, hogy egyszer majd, idegen földön, menekültként, életének mostani körülményei között, valamilyen újságban ráakad egy szövegre, amit a másik hazugságkultúráról írtak. A cikk — Ugresic reményei szerint — a szerb hazugságkultúrát írja majd meg, hasonlóan, ahogyan ő megírta a horvátot. A másik írás nélkül Ugresic könyve, ez a keményen leleplező írás, féltörténet, az igazságnak és a hazugságnak is csak az egyik fele. Itt most nem az a kérdés, elkészül-e a másik fél hazugságkultúrát leleplező írása; nyilván elkészült, vagy készülőben van, hiszen a hazugság nem úszható meg, a hazugság kultúrája pedig hosszú távon katasztrófába vezet. Ezért leplezik le — és nem is mindig csak az utolsó pillanatban — versek, regények, filozófiák. Olvastam már Dubravka Ugresic könyvéhez hasonlón leleplező írásokat: ezen az oldalon is, például Ranko Bugarski szociolingvisztikai tanulmányait, Ivan Colovic kulturantropologiai esszéit... Nem ezen múlik. Vannak hazugságot leleplező írások ezen és azon az oldalon is. Ma már egyik sem tekinthető féltörténetnek. A megdöbbentő az, hogy a két önvizsgáló féltörténet úgy alkot egészet, úgy írja meg a teljes történetet, hogy a két, egymás ellen hosszan tartó, véres háborút viselő fél ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazon a nyelven, ugyanazokkal a szavakkal írta fel a jelen táblájára a maga igazságát, és ez az igazság — ma már jól látható — egyformán hazugságkultúra. Az egyformaság itt nem egyenlőségjel. Még egyszer bebizonyosodott, hogy az azonos szavak és mondatok jelentése is különbözik, ha nem veszítettük el különbségtevő képességünket.

Az értelmiségi szerep, középpontjában a megkülönböztetés képességéről és a szabadságról szóló nagymonológgal, addig számítható számottevő és számon tartandó szerepnek, amíg nem süppedt bele a hazugságkultúra mindenért kárpotoló lágy ingoványába, vagyis amíg újraolvasható, és amíg önmagát is újraolvasva minduntalan megváltozik és átértékelődik. A szellem mozgása az értelmiségi lét állandója.