Adyval utazom. Budapestről Kolozsvárra. Haza.

Ady-kötetet nem hoztam magammal az útra, még Makkai Sándort sem, pedig a Magunk revíziójáról kellene írnom. Velem van viszont egy félretett karácsonyi újságmelléklet, benne egy szlovén, egy román meg egy otthoni magyar szerző írása. A Csángóknál Istensegítstől Hadikfalváig (Tibori Szabó Zoltántól) nyilván témába vág, de mi köze a Second hand storynak és Az atlanti hídon át vezető útnak az erdélyi magyar értelmiség önrevíziójához?

Az Ady Endre Intercity nemsokára Nagyváradon, majd Csucsán halad át. Hogy közeledünk (bár még Biharpüspökiig sem értünk el), azt a rádióhírek tudatosítják. 1999. január 21-e van, csütörtök. A Zsil-völgyi bányászok Bukarest felé menetelnek. A bemondó Horezut említi (a román népi kerámia egyik központja), Rîmnicu Vîlcea körzetében. Utóbbi kellemes, békés kisvárosról először apámtól hallottam, regáti román szóra mentek oda édesanyámmal, a Cherestesiu-féle magyar—román szótár munkálataira készülve. Most bányászok járnak erre, dühödten rombolva, ami útjukba kerül. Már amennyire hinni lehet a híreknek, a hírközlőknek.

Hogy is írta Makkai 1931-ben? Már itthon, a Mikes Kelemen utcában másolom ki a könyvből: "...a reklám megfelelően ügyes puffogása és rakétázása esetén ugyan kinek volna külön véleménye egy könyvről, képről, divatról vagy emberről? Az apák és fiúk között a tragikumig fokozódhatik az előítéleteknek ez a kölcsönös dilemmája: ami új, az nem lehet jó; ami régi, az feltétlenül rossz." Ezúttal azonban a "reklám", a képi és szóbeli beszámolók sűrű sorozata a bányászjárásról — sajnos — nem "ügyes puffogás". És meggyőződésem, hogy nem az előítéletek dolgoznak bennünk bányász-ügyben; 1990 és 1991 Bukarestje óta — nem feledkezve meg úgymond vezérük 1998. novemberi kolozsvári, ünnepi látogatásáról (bottalanul, ám Avram Iancu szobra tövében, jól ismert társak mellett, nem kevésbé fenyegetően magaskodott a helyi tömeg fölött) — a bányász szó rossz csengésű errefelé.

Adynak ehhez nem sok köze van. Ő a határon áthaladó Intercityről (a szótári jelentésnek persze ellentmondó, mert a határ mindkét oldalán megálló gyorsvonatról) éppúgy nem tudhatott, mint a két állam közt Biharpüspöki és Biharkeresztes közt húzódó kemény vonalról; félte, de nem hitte, nem akarta hinni, hogy Csucsára utaztában útlevelet kell felmutatnia. Elkötelezett híve, a Magyar fa sorsa szerzője viszont mindezt mélyen megélte. Bizonyíték rá a Magunk revíziója — és a benne foglaltaknak részben ellentmondó, felismeréseit mégsem érvénytelenítő "nem lehet".

Igazából tehát nem is Adyval, hanem Makkai Sándorral (az Adyn) utazom, továbbra is a "lehet, mert kell" jegyében. Elő- és utó(!)ítéletek kísérik mindenhová az embert; utazás közben az amerikás Debeljakot és Tãnasét olvasva sem lehet szabadulni Adytól, eltekinteni Makkaitól. Mert "az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggé vált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk, hanem hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újraszőjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, amely kinőtte és szétszakította a régi posztót."

Ha a szőni még nem is, a posztó hovatovább passzív szókincsünkbe kerül át. Az igazság, az élet, a valóság viszont továbbra is divatban van, nincs mivel lecserélni őket. Manipulálni nyilván lehet, mint például a Zsil-völgyi bányászokat. És valljuk be, minket is (noha, remélem, nem bányász-módra). A hatásos retorika, szóban és írásban, természetesen magyarul is létezik, divatozik, Biharpüspökitől keletre és nyugatra egyaránt. Sokféle, sokirányú retorika. A Magunk revízióját nem számítom ide, függetlenül attól, hogy szerzője miként alakította később a maga életét (a maga revízióját). A kérdések (nem retorika!) hatvan-hetven évvel később, részben, más tartalmakat, más konkrétumokat hordoznak, de nem kerülhetők meg. Kisebbség—többség, értelmiségi felelősség, társadalmi rétegzettség és (vélt vagy valós) nemzeti-nemzetiségi egység, ifjúság — "a kérdező jövendő".

Igen, ez a lényeg: a kérdező vagy egyszerűen csak az apák igazságától elforduló ifjúság. Az ő jövőképük alakulása. És itt érdemes bekapcsolni azt, amit Makkai — másokkal (így a stószi Fábry Zoltánnal) együtt — a kisebbségi kultúra egyetemességéről állít. Miközben az önfenntartás egyetlen útjának mondja a saját nemzeti hagyományokon nyugvó, ugyanakkor az adott viszonyok szerint önállóan fejlesztendő szellemi és erkölcsi életet, kijelenti: "ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálra ítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi kell hogy legyen." Így gondolta Kós Károly, így Kuncz Aladár is.

Mégis, az ezredvégen ne engedjük át magunkat az illúzióknak. A lehetőség persze ma is adott volna a közvetlen közelünkben élők kultúrájának (nem asszimilációval együtt járó!) befogadására, ám erre mind a többség, mind a kisebbség jóval kevesebb hajlandóságot mutat; kevesebbet, mint amit Németh László elvárt a Duna-medencében. Jellemzőnek vélem a jeles román politológus, a bukaresti 22 című hetilap alapító főszerkesztője, Stelian Tãnase egyik utóbbi eszmefuttatásának záró bekezdését. Az európai értékek őrzésével és az amerikanizálódás jelenségeivel, többek közt a "second hand" (a használt áru) kérdésével, a pozitív következményekkel (sikerült ledönteni a Lenin-szobrokat Prágától Vlagyivosztokig) és a szemfényvesztéssel, "a peremvidéki American way of life" mű- és pótanyagaival szembenézve, arra a következtetésre jut, hogy az amerikanizálódás európai értékeinket fenyegető veszélye nem létezik. "Ám ha úgy érezzük, hogy mégis, akkor neki kellene fognunk jobban megismerni egymást, norvégok és bolgárok, görögök és észtek, lengyelek és portugálok, románok és hollandok. Ez a kihívás lényege." Lelkesítő program. Szeretném hinni, hogy csak véletlenül hiányzunk a felsorolásból mi, magyarok.

Ady vonatán ülve, egy még izgalmasabb, a Stelian Tãnase cikkében olvasottakkal párhuzamba állítható, de azokon túl is mutató gondolatmenetet ismerek meg Ales Debeljak felvezetésében. Debeljak (1961-ben született, pár évvel idősebb a fiaimnál) a nyolcvanas évek végétől az Egyesült Államokban tanult, a kilencvenesek közepén a Collegium Budapest ösztöndíjasa volt, ma a ljubljanai egyetem docense. A szlovén költő, esszéista és szociológus még kevésbé fél az amerikanizálódástól, mint Tãnase (e tekintetben én óvatosabb volnék!), jóllehet a megszállott elkötelezettséget a jelennek, a jellegzetes amerikai gondolkodásmódot ("birtokolni, mindent birtokolni, mindent ma birtokolni") reálisan tudja szembeállítani az európai történelmi szemlélettel. A merészséget és találékonyságot azonban feltétlenül eltanulandónak látja. "Az amerikai túlsúly miatti passzív sajnálkozás helyett Európának keresnie kellene a kezdeményező találékonyság és a kritikus gondolkozás azon amerikai termékeit, amelyek nem a korporatív újságírás elárusítóbódéjában vagy a bestsellerek és a hollywoodi szappanoperák futószalagján találhatók." Ales Debeljak az atlanti hidat kétirányú utcának véli, a vonzás és ellenállás kétértelmű dialektikáját vallja a magáénak.

És még egy nagyon fontos megjegyzésére figyelek fel, amelynek időszerűsége nálunk, erdélyi, romániai magyarok közt megkérdőjelezhetetlen. Az 1989 után e térségben létrejött demokráciákról, az egykori ellenálló értelmiségiekről szólva, a megváltozott helyzet tudatosítását szorgalmazza. Azokat emlegeti, akik "sértődöttek, mert tegnapi disszidens kritikájuk, a személyes méltóság érdekében történt kiállásuk és a szabadság nevében tanúsított kockázatvállalásuk ma semmit sem számít. A születőben lévő demokráciákban, amelyek létrejöttét ezek az értelmiségiek olyan áldozatkészen segítették, az olyannyira áhított politikai szabadság valami mást is feltételez, az én számomra is kevésbé kívánatos és egyáltalán nem tisztelt szabadságot. Feltételezi ugyanis azt a nem könnyen elviselhető szabadságot, hogy a közönség nem olvassa a mi könyveinket, nem veszi komolyan politikai elveinket, etikai és esztétikai értékeinket nem tekinti fontosnak." Szíven ütő szavak. Persze nem az következik ebből, hogy lemondjunk elveinkről, lemondjunk a hatni akarásról — de vegyük figyelembe, hogy változott, változik körülöttünk a világ. A prófétaság ideje múlóban. Az álprófétákkal pedig (lásd a Vadim—Cozma jelenséget, a bányászok 1999. januári akcióját és ami mögötte van!) kár volna versenyre kelni.

Budapest és Kolozsvár között, a magunk revízióján gondolkozva, lehetetlen nem gondolnom rá, hogy a szlovének kb. annyian vannak, mint mi, Romániában élő magyarok. A hajdani önálló államiság, a történelmi Erdély múltba tűnt. Örökségünkre viszont joggal vagyunk büszkék — ám abból megélni nem lehet. Nem (az amerikai eredetű vagy nyugat-európai) "second hand"-et propagálom. De egyre inkább meggyőződöm arról, hogy nekünk is most már nem egyszerűen a magunk, hanem erdélyi világképünk revíziójára kellene gondolnunk.