A Korunk és mostanában sok más fórum kérdései mind-mind azt sugallják, sőt állítják, hogy az értelmiség válságban van. Így igaz.

Úgy igaz, hogy a válság soha nem csődállapot, hanem éppenséggel termékeny zavar, a változásnak nemcsak az okát, indokát és igényét foglalja magában, hanem annak már-már a szinonimája. Mi viszont megszoktuk a stabilitást, a diktatúrák látszólagos állandóságában osztottuk ki és azok erkölcse szerint cinkeltük is a lapokat. Nem véletlen, hogy az értelmiség energiájának jó része önnön (miben)létének és szerepének meghatározásában merült ki. Mifelénk — és főként a kisebbségek körében — így szűkülhetett le ez a kategória maga a röviden, de pontatlanul humánnak nevezett értelmiségre, azon belül is az anyanyelvet őrző írókra. Miközben még az is kétséges, hogy a művész értelmiségi-e.

A mostani baj ott kezdődött (talán), hogy ama "régi rendszerben" (és minálunk mindig létezik egy régi rendszer) az értelmiségi lét maga ellenzékiségnek látszott, még ha nem is volt afféle. Politikai tekintetben mindenesetre annak minősítették a hatalmak és megszenvedőik egyaránt; igazában többnyire passzív ellenállást jelentett, még ha úgy fogalmazódott is a kíméletes hitvallása: "tartsuk meg magunkat a jövő számára". Ez eddig a rendszer "baja", mely ilyesmire, szerepjátszásra kényszerít, és nem annyira az értelmiségé.

Ennek a szerepével együtt azonban rögzült a magamegtartó, önigazoló magatartása, mintegy belesajtolta az elnyomás, majd az ilyen-olyan "változás" után alkalmatlannak bizonyult vagy legalábbis ilyennek látszott. Az értelmiség reflexszerűen ellenkezett, ellenállt volna (ezt most ráadásul kockázat nélkül is megtehette!) — ezzel azonban azt a gyanút kelti, hogy visszasírja ama régit, és még az "újat akaró" önmeghatározása is kétségessé válik. És viszont: ebben a térségben ama régi rend ellenzékeként "automatikusan" az új mellé állt teljes mellszélességgel, a kritikáját jobb, nyugalmasabb időre tartogatva, csak hogy ne zavarja a változást, ha már nem irányíthatja. Harmadik út mintha nem létezne. Pedig az lenne, lehetne a sajátja.

A népképviselet csődje (lehetetlensége) az új helyzetben mintha a régi szerepet is kompromittálta volna: utólag; és ez a jobbakban lelkifurdalást, noha nem önvizsgálatot váltott ki. Miközben, meglehet, új szereposztás érvényesült csupán: a képviselőket választották, és politikusnak keresztelték. Az értelmiség megsértődött a térvesztés miatt, főként hogy régi ellenállói érdemeit sem méltányolták eléggé. Ugyanakkor "piacképes" sem volt a ki sem alakult piacon. Alkalmazkodni hozzá se nem akart, se nem bírt. Belemerevedett némileg a régi szerepbe, pózba. Út menti szobrokkal teli a közép-európai flaszter és liget. A baj gyökere persze ott ágazik-bogazik a hazai televényben, ahol jobb (más) híján az értelmiségre néma megbízással honatyai, képviseleti — uram bocsá' politikai — szerepet ruházott a köz, majd saját, ellentmondásosan sokféle akaratát, célját kérte számon rajta. (Nem jelentés nélkül való, hogy mifelénk gyakran szólítják "apónak", "bácsinak" az írók kedveltebbjeit, amolyan honatyásan.) A "köz" viszont maga is megsértődött, ha nem kedve szerint képviselte egy-egy eredendően magányos művésze, tudósa. Hát még ha nem képviselte!

Ha szakmáját, hivatását nézzük, az "értelmiség árulásáról" beszélni ugyanakkor azért hiábavaló, mivel az értelmiség mindig is árulásban, azzal együtt beismerésben volt. Az még hagyján, hogy az első generációs az őstermelő szüleit, a felmenőit "árulta el", amikor éppen azok szándéka szerint és pénzén "úr" lett belőle; mert aztán "elárulta" folyvást a szellemi elődeit is, amikor az új állapotokhoz, feladatokhoz igazodtában megreformálta vagy megtagadta az eszméiket, mi több, tiszte szerint saját elgondolásait is elvetette-elárulta, ha más eredményre jutott kutatásai közben. Ez az árulás az értelmiség természetes állapota. Egyedül az eredményei igazolhatják. (Mostanában, látható eredmény híján, csupán az "áruló", az újító indulata, szerepe látszik, és készteti bűntudatra. A bűntudatnál pedig nincs bénítóbb semmi, annál már a kudarc is többre sarkall.)

Az "árulás" mindig is erkölcsi megítélés alá esik. Manapság viszont politikailag ítélik meg, aminek a haszonelvűséghez lehet köze ugyan, de az erkölcshöz vajmi kevés. Az értelmiség addig-addig vállalta és terjesztette önmagáról a politikai töltetű hiedelmet, miszerint képviselni és irányt mutatni hivatott, hogy megbántódik, amikor felelősségre vonják érte éppen azok, akikkel ezt elhitette-fogadtatta. Dolga pedig éppen az erkölcsnek a visszaállítása — vagy hatalom híján legalább a sugallása — lenne a politikában, a képviseletben. Ehhez, helyzetére és hivatására tekintettel paradox módon: éppenséggel ki kellene vonulnia a politikából, fölébe kellene kerekednie. Bizony a példájával, nem a személyével. (Nagyon magyaros ám felénk a módi, hogy teszem azt a költők életrajza már-már a műveikkel ér fel, maga is műalkotás, a lakcímük éppoly fontos lehet, mint a stílusuk. Nagyobb — és persze többségi — népek jelentős művészei, lám, gyakran "határokon túl" alkottak műveket népük eszejárása szerint, és sem ők, sem közönségük nem bajlódott hovatartozásukkal.)

(Magamat itt zárójelbe teszem, hiszen nem mértem könyveimet sem nagyokéhoz, sem kicsikéhez, példaként említem csupán.)

1984 tavasza óta Magyarországon élek. A Makkai meghirdette- megszenvedte "nem lehet" életrajzomba vág tehát. Elköltözni mégsem a kisebbségi sors méltatlansága és lehetetlensége késztetett, én ugyanis nem ilyen elvi minősítésekben éltem meg szülőhelyi létemet. Azt adott, velem született valóságnak tartottam [igaz, hogy nem fogadtam el], azon belül éreztem áldásnak vagy sorscsapásnak, de leginkább egyszerre a kettőnek. Ha zavart vagy felháborított benne valami, az volt, hogy "nem rajtam múlik", nem én alakítom az életemet. [Egybeesik ez az értelmiséget általában mozgató, kínzó indulatokkal — is.]

A "nem lehet" gyötrelmét mindannyian éreztük. És ma már, ha idejét nem múlta is, fölösleges a kérdés: miképpen lehetett volna másként? Másként lehetett volna? Hiszen — emlékezzünk csak! — az erdélyi magyar értelmiség hangadói is egyetlen és egyedül üdvözítő elvet, túlélési módot [még stílust is!] kértek számon a többieken, akik legalább a szólásmód megválasztásában igyekeztek szabadok lenni. A kifelé, a többség irányába mutatott értelmiségi szolidaritásnak óhatatlanul fel kellett bomolnia, ereje a megtartáshoz is kevésnek bizonyult. Hogy aztán ki kit minősített árulónak, és milyen okon, jogon — azt födje a megbocsájtás homálya.

A kérdés — számomra is — az volt: maradjak-e a helyemen némán, a szólásnak nemcsak a szabadsága, hanem az esélye nélkül? Más szóval: érték-e önmagában a "helytállás", hogyha a tényén kívül haszna nincs? Maradásommal vélhetőleg csak a szótlan statisztikát és némely népmentők önérzetét gyarapítom, távozásommal viszont legalább az [ellen]érveiket. Bevallom azonban, hogy nem voltak ilyen fennkölt, másokat önvizsgálatra serkentő meggondolásaim; ez utólagos tanulság csupán. Nem elvi okokból hagytam el a szülőföldemet, hanem az engem és családomat ért "hivatali" zaklatások miatt. Sokan választottuk ezt az utat, ezért érdemes felemlíteni. Akkor pedig a számokhoz képest is fellengős az ítélet, hogy "akik elmentek közülünk, nem is voltak közénk valók". Ez bizony, sok egyéb mellett értelmiségellenes álláspont: azt feltételezi, sőt tételezi, hogy egyformák vagyunk s leszünk, sőt igazodni fogunk mindahányan, de valakinek közülünk kezében a mintamérték, és gondolkodásban földrajzilag attól eltérni vétek. Mi több, a kisebbségi létnek olyan értéket tulajdonít, amely mintegy szentesíti a helyzetét...

A zaklató emlékezetű Páskándi Géza emlékét idézem fel jobb példaként. Romániai léte, műve, az "abszurdoidja" a bezártság, vagyis a zsarnokság elleni lázadás volt leginkább, esztétikai és erkölcsi tanulságait tekintve egyaránt. És egyként kivívta a hatalom és a pályatársak egy részének rosszallását. Szerencsénk, hogy ebből nem a kézenfekvő baljós következtetést vonta le a pályatársi ízlés terrorjáról. Magyarországon aztán, ahol szabadon művelhette volna az "abszurdoidját", Páskándi a nemzeti érzés és a kisebbségi panasz megszólaltatója lett — és itt csóválták a fejüket az ítészek, hatalmasok. Ellenkezés, ellenállás az egész életműve, mindkét szakaszában. Páskándi Géza igazi értelmiségi, ugyanakkor igazi író volt. Próbálják is elfelejteni, ha már nem fér a fekete-fehér skatulyába. Én büszke vagyok rá, és hogy ugyanazon a határon túlról származom...

Kisebbségi helyzetben (sorban, sorsban) az értelmiség sokszorosan kisebbségi ám: nemzetileg, nemzetén belül még számbelileg, a státusa szerint és többnyire anyagilag is. Eközben teljes értékűnek kell(ene) lennie, célja éppen a többségivé válás. Nem csak reménye szerint, hogy egyszer majd mindenki értelmiségi, azaz "kiművelt emberfő" lesz, aki él és mozog; ezért is beszél — bár egyre ritkábban — a szellem köztársaságáról, miközben ma helyileg vezéreket, királyokat, "apókat" és "bácsikat" nevez ki, koszorúz.

Ezzel együtt, láthatólag nem tudjuk, ki-mi az értelmiségi mifelénk, és hogy mitől az, amiről nem tudjuk, micsoda. (Egy derék falusi tanító értelmiségi szerepet tölthet be a maga közösségében, nem úgy az akadémiai közgyűlésen; ráadásul odáig jutottunk, már a politikust is képesek vagyunk értelmiséginek tartani...) Úgy látszik, nem feltétlenül az iskolázottságon múlik a minősítés. Hanem bizonyosan a szerepen. Ez a bizonyos szerep viszont a sűrűsödő változások közepette egyre kétségesebbnek tetszik. Ezt a logikát folytatva: nincs is értelmiségünk, csupán értelmiségi szerepek vannak, azok viszont lehetetlenek.

Az értelmiségi lét eszerint és mindenképpen: önellentmondás. Talán ez a lényege. Ezzel a belső, alkotásra is késztethető ellentmondással kell megbirkóznia az értelmiségnek, és éppen ez vonja el ereje jó részét az alkotástól. Az efféle önvizsgálathoz, önmeghatározáshoz viszont kedvezőtlen, alkalmatlan az alkalom. A politikai, gazdasági környezet mostohaságán kívül már csak azért is, mert túl sok ráruházott vagy önként vállalt szerepet visz az értelmiség, semhogy a nyilvánosság előtt megvallhatná a kételyeit, kiábrándítva vélt megbízóit, amikor azoknak legnagyobb szükségük lenne a változásba vetett bizalomra.

A kétségesség, a bizonytalanság, ha másban nem, az egyes csoportok szétválásában megnyilatkozik: az egyik ilyen, a másik olyan feladatot vállal (leginkább az ellentétes csoport bírálatát, kiközösítését), és határt vonva maga köré a létét és mibenlétét igyekszik igazolni. Az egyetemesség igénye hiányzik napjaink értelmiségijéből, annál inkább, minél "elitebb" az. Mentsége erre ezer is akad: a szakosodás, a helyi szolgálat kényszere vagy éppenséggel a globalizáció, egyebek. Pozitív nézetből mindez úgy is értékelhető, hogy belső küzdelmeivel önmagához próbál visszatalálni az értelmiség, feladva alkalmi szerepeit. Sokak számára azért alkalmas terep a "globalizáció", mert nemcsak egy vágy, a világegyetemesség betöltését teheti lehetővé, hanem mentségként is szolgálhat a (mindig) helyi ügyekből való kivonulásra.

A mi értelmiségünk e kettő között tétovázik, tépelődik. Alternatívát kínálni viszont láthatólag önmagának sem képes, miközben a dolga az lenne talán, hogy a társadalom, a "világ" számára fedezzen fel, dolgozzon ki lehetséges utakat-módokat. A "kiművelt emberfő", a kritikus elme s egyéb jellemzők közül jellemző módon hiányzik az alkotó. Akár a saját szerepét megalkotó.

Baj, baj, sugallja, állítja a kérdés.

Bizony, lettek itt a térségben íróból, orvosból terrorista népvezérek, és lettek hebefrén ápoltak is. Láttunk hordón ágáló és menedzserré vedlett költőt, sokakból lett tisztviselő vagy vallási megszállott. Kiből az íráshoz, tanításhoz szükséges alkotóösztön, kiből a nemzeti hevület csinált pártkatonát, illetve holdkórost, más kitörési utat találva, mint a természetes. Magányos lett mégis a legtöbb. Hallgatóságával együtt talaját veszítette. Ideje volna egy tévhitétől is szabadulnia: hogy hallgatóságát érdekli az ő nyavalyája.

Úgy látszik utólag, értelmiségiként még arra is felkészületlenek voltunk, amire vágytunk, még azt a változást sem értjük következményeivel, amelyet mi kezdeményeztünk. Ebből az önhitt letargiából kellene felímedni, kiemelkedni. Feltehetőleg újra kellene kezdeni. Magát az értelmiségi létet. Ahhoz előbb meg kellene keresni azokat, akikről szól a terv, a szó, s nem csak azokat, akiknek szól. A mérnök tervezzen házat, hidat, az orvos gyógyítson, az író írjon. Ha jól teszik a dolgukat, majd odafigyel rájuk beteg is, olvasó is.

Akkor majd az értelmiséget sem a negatív jellemzőivel tudjuk meghatározni legkönnyebben, és fentebbi vágyam, jövendőlésem sem hangzik olyan romantikusan, mint emitt.

Budapest, 1998. december 13.