Jakabffy Elemér emlékiratai (7.): 3/4

Az 1956-ik évben lehetővé vált a magyar állampolgároknak, hogy fáradságos utánajárással, de nem túlságosan nagy költséggel romániai hozzátartozóikat és ismerőseiket meglátogassák. Ezt az alkalmat használta fel Erna (II.), hogy szüleit tizenkét és fél év után viszontláthassa, Mária nővérét Simi sógorával és Gyula unokaöccsét Marosvásárhelyen új otthonukban felkeresse. – Április 15-én Budapestről útnak indult, de Kétegyházán leszállították, mert személyazonossági igazolványát nem adta le a kerületi rendőrségnél, amire az Ibuszban nem figyelmeztették. Vissza kellett utaznia Békéscsabára. Így egy napi késéssel érkezett Hátszegre szüleihez. A román rendőrséggel is akadtak kellemetlenségei, egyébként kedélyesen töltötte idejét itt április 30-áig, amikor Marosvásárhelyre utazott, ahol öt napot töltött a családtagok és néhány ismerős társaságában.

 

Ugyanez év július 13-án Agárdy Gábor, saját unokái társaságában lekísérte nagyszüleihez Szatmárról Hátszegre Loránd kilenc éves Erzsébet leányát, akiért azután atyja augusztus 26-án érkezett. A kisleány nagyon jól érezte magát a nagyszülők és az itt megszeretett barátnők között, atyja átvitte Vajdahunyadra is, hogy az ott munkatáborban katonai szolgálatot teljesítő Gyulát megismerje. Szeptember 4-ikéig voltak Hátszegen, és baj nélkül érkeztek haza, noha Loránd DO-s személyazonossági igazolvánnyal utazott.

 

Szeptember 23-án szabályos katonai engedéllyel meglátogatta Hátszegen nagyszüleit Gyula, de 24-én a hajnali vonattal már vissza kellett utaznia szolgálati helyére. Ez a látogatása viszonzása volt a nagyszülőkének, akik július 10-én, fáradságot nem kímélve hajnali négy órakor Hátszegről útnak indultak és fél hétkor Vajdahunyadon a Stufát nevű hegyre felmásztak, hogy unokájuk helyzetét ott a táborban megismerhessék. Déli egy óráig lehettek Gyulával együtt. Ilyen látogatásra szánta reá magát Mária is 1957. január elején. Fiát, a körülmények tekintetbe vételével elég jól találta, ő maga nem hűlt meg az éjjeli utazás és fűtetlen vonatban tett visszautazása alatt, ami simán folyt a DO ellenére.

 

1957. február közepén Gyula betegszabadságának második részét szüleinél Marosvásárhelyen töltötte. (Az első részt Aradon nagynénjénél.) Május elsején Hátszegre érkezett, és az itt töltött két nap alatt nagyszülei aggódva állapították meg, hogy még mindig hőemelkedései vannak és fejfájások gyötrik.

 

Mivel május közepén váratlanul leszerelhetett, 20-án szüleihez érkezett, és Marosvásárhelyen ismét a Filharmónia tagja lett. – 

 

Július 11-én délelőtt Mária szülei látogatására Hátszegre érkezett. 13-án hajnalban megjött Loránd is két leányával, Katkával és Erzsébettel. Mária öccsét és a két kisleányt utoljára 1950 húsvétján látta Hátszegen, amikor Erzsébet még csak két és fél éves volt. – Loránd már másnap hajnalban visszautazott. Mária – aki a két kis leányhoz nagyon kedves volt, 24-én délelőtt hagyta el Hátszeget és a DO ellenére zavartalanul hazaérkezett.

 

Augusztus 18-án megérkezett Hátszegre nagy hegyi túrájáról Gyula, akit kis unokanővérei is nagy örömmel fogadtak, és 20-án a subcetatei állomásig kísértek. – 24-én hajnalban a leányok kimondhatatlan örömére megérkezett atyjuk, akivel néhány szép kirándulás megtétele után 29-én elhagyták a nagyszülők otthonát.

 

Arra, hogy Erna ez évben is meglátogassa a Romániában élő hozzátartozóit, számítani nem lehetett, útlevelet, az elmúlt ősz eseményei folytán, odaát csak október végén kezdtek kiállítani.

 

 

 

A budapesti családtagok átéléseit az 1956-os őszi forradalom eseményei között, mi nem írhatjuk le, ezeket részletesen nem ismerjük, erre (IV.) Imre lesz hivatott. Mi csak arról a szorongó érzésről adhatunk számot, amely a Romániában élőket eltöltötte, amikor a különböző rádióhírekből megállapíthatták, hogy odaát tökéletes lett a felfordulás.

 

A rettegés közepette az első megnyugtató hírt a hátszegiek Székely Erzsébet tanítónőtől kapták, aki október 29-én késő este felfogta a Kossuth rádióban küldött üzenetet: „Dr. Jakabffy Imre régész közli Szatmárra Jakabffynak, hogy mind jól vannak.” Ezt a híradást az újságárusnő is megerősítette Jakabffy Elemér előtt, megjegyezvén: csodálja, hogy valaki Jakabffy névvel régész. A jó asszony szavaiból kivehető volt, hogy zsibárusra gondol. – November 2-án este fél kilenckor azután Jakabffy Elemér maga hallhatta Imre üzenetét: „Jakabffy Elemérnek Hátszegre. Mind jól vagyunk.” November 3-án délután, szüleit erről az üzenetről Loránd sürgönyileg értesítette Szatmárról, 4-én délben ugyanerről Simi távirata érkezett meg. Sajnos, akkor már tudták, hogy az orosz ágyúk megkezdték Budapest bombázását, és így a néhány órára megszűnt nagy aggodalom csak fokozódott. – Ez eltartott november 22-ig, amikor reggel fél nyolckor egy ismeretlen, magyar nemzetiségű milicista közölte a hátszegiekkel: fél óra előtt hallotta Jakabffy Imre üzenetét, amely szerint ne aggódjanak, mind megvannak. A délelőtt folyamán egy borbély is megizente ezt, Marosvásárhelyről Mária is megsürgönyözte 23-án, és Szatmárról Loránd, 24-én pedig erről levelezőlap érkezett Litsek Zoltántól és Kieges Vilmától. – Jólesett a minden oldalról mutatkozó figyelem, hogy a szülők aggodalmát megszüntetni igyekeztek, de [jele] volt ez annak is, milyen figyelemmel kísérték mindenütt a rádió leadta híreket.

 

A budapesti eseményekről ekkor a hátszegiek már részleteket tudtak Kendeffy Gáborné előadásából, aki november 13-án a román hatóságok segítségével haza érkezett. A családtagok első írásos értesítése helyzetükről december 27-én érkezett: „Október 23 óta most van először alkalom, hogy írásban adjunk hírt magunkról. A körülményekhez képest mind jól vagyunk. Rengeteg élményünk volt a forradalmi időkben, ezek leírását nyugodtabb korban majd megkísérlem. Röviden most csak annyit: Macó is én is részt vettünk a nagy tömegfelvonulásban október 23-án. Két nap múlva a parlament előtti vérengzés színhelyére is elkeveredtem, itt nem messze tőlem történt Tóth Zoltán halála. A múzeum égésekor könyvtárunk állományát nem érte lényeges kár, annál inkább az ásvány- és őslénytárt, amely teljesen elpusztult. A múzeumban mindmáig csak takarítási munka folyt, naponta 2-3 órát vagyok csak munkahelyemen, csak a jövő héten kezdjük meg a rendszeres bejárást. Sok időt vesz igénybe a sorban állás és a nehézkes közlekedés. – Lakásunk a harcok színhelyétől távol esett, így kárunk nincsen. Az Üllői úti lakás is sértetlen maradt, bár a ház utcai ablakai mind betörtek. Kérések ellátása biztosítva van. Reméljük, hogy sikerül karácsonyfát szerezni és a szentestét (ami valószínűleg délután lesz) nyugodt hangulatban tölteni.” (Imre)

 

„Megkaptuk a táviratot, ami Prágán keresztül igen nagy utat tett meg. – Hétköznapjaink egészen megváltoztak. Rengeteget vagyunk itthon. A Műegyetemen még nem indult meg a komolyabb munka, alig néhány órát voltam bent a forradalom óta. A gyerekek itthon lebzselnek és sajnos, az izgalmas időkben nincs kellő energiánk ahhoz, hogy velük sokat foglalkozzunk. Bizony, túl sokat játszanak, és a munkától elszoktak. Az iskola újításaként szabad hitoktatást és nyelvoktatást végezni. Fizetésünket eddig hiánytalanul megkaptuk, de nehézségbe ütközik a pénz elköltése” (Marietta)

 

„A szomszédban, szemben lévő két házat, pontosan az én ablakaim magasságában négy ágyúlövés érte és több sorozat apróbb lövedék. A légnyomás kivitte a fürdőszoba és szobám között lévő üvegajtót. Jelenleg primitív papírmegoldással bajlódom izolálódást elérendő. Az utcai ablakokat részben kiakasztottam, részben nyitva hagytam a kritikus napokban, így megmenekültek, csak kis törés van szilánktól. Három éjjelt a pincében töltöttünk. A közeli levéltár égése is fenyegető volt, mert erősen hullott a szikrázó perje, szerencsére megeredt az eső.” (Erna)

 

Ezek a sorok most már megnyugtatták a romániai családtagokat, hogy a budapestieknek komolyabb bajuk nem történt.

 

 

 

1957. augusztus 14-én levél érkezett Lorándtól szüleihez, amelyben felszólítja őket, közöljék azonnal: hajlandók volnának-e végleg elhagyni Hátszeget, amelyhez tulajdonképpen semmi sem kötheti és átköltözni Szatmárra, hogy legalább egy gyermekükkel és családjával éljenek egy városban? Most alkalma volna olyan lakást szerezni nekik, mint amilyennel Hátszegen bírtak. Elhatározásukról sürgönyi értesítést kért, hogy a szükséges lépéseket megtehesse, illetve folytathassa. – A sürgöny igenlő szöveggel azonnal elment, a levél is, elhatározásuk indokaival. – Amikor augusztus 24-én Loránd leányaiért Hátszegre érkezett, részletesen elmondotta, milyen lakásról van szó, és hogy ő annak idején értük jön, és a csomagolást elvégzi.

 

Ez november 9-én megtörtént. Délelőtt 10-kor érkezett, azonnal megkezdte a pakolást, mert másnap délután már vissza kellett utaznia, hogy 12-én reggel munkahelyén lehessen. – Hihetetlen ügyességgel és gyorsasággal végezte a nehéz munkát. Tizenegy darabból állt a szülők cókmókja, ezt 10-én délután az állomáson teheráruként feladta, és azután délután 4 órakor hárman útnak indultak.

 

Erna és Elemér nyolc és fél év alatt nagyon megszokta és megszerette Hátszeget. Gyönyörű fekvése, nagyszerű levegője, lakásuk kútjának jó vize, a sorstársakhoz viszonyítottan jó, csendes lakásuk és kis, de rendes társaságuk nehézzé tette számukra az elválást. Csakhogy az utóbbit illetőleg – úgy érezték – már nem élvezhetik soká. Rövidesen egymást érik majd a szomorú események, azok kiesése, akikkel az évek során át szívesen érintkeztek. Nyolcvankettedik életévében háziasszonyuknak, Hermányi Etelkának mindegyre gyakrabban érgörcsei támadtak, öccsének, Bernád Zoltánnak szintén, Kendeffy Gáborné vízkórsága egyre több aggodalomra ad okot, Brázovay Dezső már hónapok óta nem hagyhatja el az ágyat, Fáyné Lizi mindegyre gyakrabban marad napokon át ágyban, egyre ritkábban jött be Boldogfalváról Hátszegre és rövidesen Bácsba rokonaihoz költözik, Brisovayné Nancyn és Bernádnén az idegkimerültség jelei mutatkoztak. Kendeffy Gábor 83-ik életévébe jutott, a 76 éves Bethlen Ádám pedig azzal a gondolattal foglalkozik, hogy Ádi fiához és családjához költözik.

 

Társadalmi helyzetük tehát egyre csak rosszabb lehet Hátszegen, viszont remélhették, hogy Szatmáron unokáik fejlődvén, a velük való foglalkozás, Loránd megható jósága és Kató kedvessége, még kellemes napokat hozhatnak. Ezekkel a gondolatokkal vettek búcsút Hátszegtől, és érkeztek meg november tizenegyedikén délelőtt gyönyörű verőfényben Szatmárra, ahol Loránd családjának apraja-nagyja őket a pályaudvaron fogadta.

 

Lorándnak összeköttetései és szívességtételei révén, amik közkedveltté tették, sikerült – ismerősei csodálatára – megfelelő kis otthont létesíteni szülei részére egy államosított romépületből, amely a Vörösmarty utca 12. számú ház udvarán – közel a város központjához – rendelkezésre állott. Miként Hátszegen, itt is a főépület mellett, külön kicsi létezik, amelynek csak egy szobája volt lakható, amely lakóját, egy kórházi mindenesnőt is a kiköltöztetés veszélye fenyegette, a düledező falak életveszélyessége miatt. – Loránd reá vette az illetékeseket, hogy ennek az épületnek lakhatóvá tételét elhatározzák és az építkezéssel a Construcţiát, vagyis azt a vállalatot bízzák meg, amelyet ő már évek óta szolgál. – Miután az elhatározás megtörtént, a városi hatóságoknál és a rendőrségnél intézte el, hogy szülei Szatmárra költözhessenek, és az új épületben az egy szobából és konyhából álló lakás nekik jusson. A konyhába dobkályhát, a szobába fűrészporral fűthetőt tétetett. Az utóbbin az egész ebéd is megfőzhető. Fűrészport, úgy, mint Hátszegen, itt is ingyen kapnak. A konyhába faliszekrényt is építtetett, külön villanyórát szereltetett, és némi bútorzatról is gondoskodott. Sógorának fehérre lakkozott nagy vaságya a hozzá való éjjeliszekrénnyel és márványlapos mosdóval, lakásuk pincéjében rozsdásodott. Ezek már megtisztítottan itt voltak, nemkülönben egy nagy és egy kis asztal, egy szép kanapé és két konyhaszék, amikor november 21-én délben megérkeztek a feladott holmik. – Az első tizenkét napot a szülők az ő lakásán töltötték nagy kényelemben. 23-án háltak új lakásukban, a még nagyon nedves falak között első ízben.