Nem csak a nyomor érdekes a színpadon: 3/3

K. P. J.: Van egy legendás színész-szerző konfliktus, ami ráadásul a színpadon történt. Amikor Eörsi Istvánnak a Lukács című darabját játszották Kaposváron, Koltai Róbert játszotta a szerzőt. Eörsi mindig belopakodott a próbákra, de egy idő után a rendező kitiltotta onnan. Koltai kezdte egyre jobban felépíteni a szerepet, mire Eörsi megint megjelent rejtőzködve egy próbán, egyszer csak felpattant és felszaladt a színpadra. El is kellett halasztani a bemutatót, mert Koltainak nem sikerült felépíteni a szerepet újra. Ilyen is van. Én nagyon nehezen tudtam elképzeli ezeket a darabokat színpadon. A Kazamatákat láttam a Katonában. 1956-ban játszódik, forradalom, a kommunista párt székházában folyik a cselekmény. Nagyon zárt térben. Ezek az emberek versben beszélnek. Sok minden kellett hozzá, hogy sikeres legyen és sikeres volt. Milyen technika, mekkora tehetség kell ahhoz, hogy megszűnjenek az előítéletek és sikeres legyen például a verses regény is? Én arra jöttem rá, hogy te olyan színházat csinálsz, amelyik nem akar illúziót teremteni. Azt gondolná az ember, hogy mai történet, versben beszélnek emberek, hát ilyen nincs! Mégis hitelessé válik. Ez azért van, mert te ezt akarod? Nem akarod, hogy a színház illúziót teremtsen? Gondolok itt az Asztalizene című darabra.

T. J.:  A realista színházat én nem kedvelem, már nem életképes, mint a ’80-as években volt. Legyen ez egy alternatív, fölkínált, mesterséges lét, valóság, ami emlékeztet a miénkre egy picit. Az Asztalizene három és fél évig ment a Radnóti színházban és egy-két év elmúltával azok kezdtek el járni, akikről tulajdonképpen szól a darab, a pesti, jól menő fogorvosok. Egyszerűen eljutott hozzájuk, és bár a szereplők jambusokban és daktilusokban beszélnek, a történet mai. A morális válságról szól, ami Magyarországon bekövetkezett 2006-ban, de nincsenek benne pártok említve, nem akartam összekoszolni a papírt. Benne van mégis Magyarország élete, az elit élete is fontos, azt is ábrázolni kell, nem csak a bányát meg a kocsmát. Nem csak a nyomor érdekes a színpadon. Az utóbbi időben volt egy ilyen tendencia a magyar színházi világban, hogy csak a létminimum alatt élők sorsa érdekes.

K. P. J.: Mennyire kell aktualizáljon egy előadás, és hogyan tud ehhez hozzájárulni egy mai szöveg? A klasszikus szerzőket mindig sikerül aktualizálni, társadalmi, politikai aktualizálásra gondolok. Kortárs szerzőnél talán kicsit kockázatosabb, hiszen ahogy te is mondtad, nem akartad bepiszkítani a papírodat.

T. J.: Ez paradox, mert azt kérdezed, hogy valamilyen szinten fönnmaradhatnak-e ezek a művek. Nem cövekeltem le őket a napi politika mélyén.

K. P. J.: A darabban szereplők erkölcsileg enyhén szólva rozogák, szerelmek vannak a háttérben, csábítások. Étteremben játszódik a darab, nagyon aktuális, mondhatnánk, hogy egy fővárosi bordély színtere egy előkelő budai étteremben. Nem áll fenn az a veszély, hogy a helyzet megszűnik és már nem játszható a darab?

T. J.: Egyelőre még nincs erről szó.

K. P. J.: Van egy problémám a darabbal, beszéljünk most erről. Van orvos, étterem tulajdonos, színházi kritikus, operaénekesnő, tehát egy értelmiségi réteg. És ott van egy pincér meg egy pincérnő, akik ugyanolyan szinten szólnak bele a dolgokba, mint a többiek. Nyelvi és értelmi szinten is. Mintha a cseléd és a ház ura egy szinten lennének. Miért szabad beleszólni, véleményt mondania?

T. J.: A tegeződés a háború után megváltozott, bizalmasabb lett a viszony. Szokás Pesten, hogy a tegeződést felkínálja a főnök a beosztottnak már a munka elején. Ez nem volt így a háború előtt, az ’50-es években sem. Az, hogy egy étterem főura tegezi a pincéreket és a keresztnevükön szólítja őket, talán a ’30-as években előfordulhatott, de én úgy képzelem, hogy magázódtak.

K. P. J.: Ők bele is szólnak. Egyenrangúság ez?

T. J.: Nem mondanám, inkább, hogy a pincér maga is étteremtulajdonos akar lenni. Van egy hely, ahova járunk minden héten, az nem Budán van, de azt tudjuk, hogy amióta oda járunk, nyolc éve, ketten is kiröppentek már önálló éttermet alapítani.

K. P. J.: Érdekes az is, hogy versben beszélnek, de közben sms-t írnak, kapnak, és ez nem zavarja a nézőt. Van néhány rettenetesen találó mondatod. „Engem csak az alkotói folyamat vége érdekel, az alkotó személye nem igazán.” Ezt ki mondja? A te véleményed?

T. J.: Nem, gondolj bele, akkor nekem nem lenne szabad itt lennem.

K. P. J.: Nekem azt mondtad, nem laktál Budán soha, most majd fogsz. Ez a darab mégis komoly budai helyismeretről tanúskodik. Nem a legelegánsabb, de mégiscsak Buda. „Budán lakni világnézet” – benne van a darabodban ez a Márai idézet. Te, aki nem laktál ott, hogy tettél szert ilyen helyismeretre? Ahhoz, hogy egy ilyen tér megjelenjen egy darabban, oda kell neked menni, hogy lásd?

T. J.: Igen, voltam többször is, az akkori kedvesemmel. Van közel egy étterem, az volt egy kicsit a minta. Kellett inspiráció, de semmi több, a fantáziámat használtam. A pesti és a budai polgárság között eltűnt az a markáns különbség, demokratizálta a kommunizmus a lakosságot, felosztották a nagy polgári lakásokat, szétverték a stukkókat, a háború is elvitt egy csomó épületet. Ennek ellenére megmaradt, hogy a Svábhegy az elit lakóhely.

K. P. J.: Nagyon érdekelnek téged az épületek, azt vettem észre. A darabjaidban is megjelennek valós terek, épületek, fontosak neked. Ennek mi az oka?

T. J.: Bevallom, hogy én tizenhét éves koromig építésznek készültem, nem írónak.

K. P. J.: És mitől lett ez a váltás?

T. J.: A fizika osztályzataimtól, meg a matektől. Ezek soha nem érdekeltek, csak az épületek, mint vizuális látvány. Mindig keresem a jó építészetet, régit, újat.

K. P. J.: Sokszor volt olyan érzésem, hogy el-ellopsz pár mondatot, mondjuk Shakespeare-től.

T. J.: Ez nem lopás, ez vendégszöveg.

K. P. J.: Formailag is olyan szépen át van emelve.

T. J.: Igyekszem jó helyre tenni. Van bennük, persze, de akkor lenne baj, ha ezek lennének túlsúlyban.

K. P. J.: Van egy könyved, a Paulus, amire egészen őrületesen nagy szavakat használtak a kritikusok. A magyar irodalom legjobb verses regénye, sőt, Margócsy remekműnek nevezte. Hogy lehet 41 évesen elviselni az ilyen jelzőket?

T. J.: Én jobban kedvelem a Protokollt, de mindkettő kedves nekem és egyik sem hibátlan. Az ember nagy jelzőket kap, de nagy bántást is, az élet ilyen szempontból igazságos.

K. P. J.: Mindenki szuperlatívuszokban nyilatkozik róla, a jelenkori irodalmat igencsak meghatározó személyiségek. Ha pofonok érkeznek, azt is komolyan kell venni. Inspirál, ha bántanak, vagy csak az, ha dicsérnek?

T. J.: Persze, hosszú távon jön rá az ember, hogy némelyik támadás hasznos. A lelkünk ugye azt szeretné, ha folyamatosan dicsérnek, de nincs annál unalmasabb. Az építő bírálattal lehet csak kezdeni valamit, az ajnározók elmaradnak. Akik valóban kíváncsiak, azok mind kritikusok, de megmaradnak. A rajongótábor illékony jelenség általában. Gyorsan cserélődik a mezőny.

K. P. J.: Mi van a rap együttessel?

T. J.: Hárman voltunk zenésztársak, költők. Voltak szövegek, sikamlósak, politikáról, szexről, volt a hátunk mögött egy Dj. Egy időben mindannyian (Peer Krisztián, Poós Zoltán költők) a Palatinus szerzői voltunk. Krisztián legutóbb egy videóban tűnt fel, ahol ő egy ember, aki elvesztette a lakását a svájci frank alapú hitel miatt, most hajléktalan. Szerintem kicsit ki is használták az ő helyzetét.

K. P. J.: Valamikor ti nagyon jó barátok voltatok.

T. J.: Így van, a legszigorúbb kritikusom volt mindig.

K. P. J.: Irodalmi társaságokban a ti párosotokat úgy is kommentálták az emberek, hogy ő az erősebb, és tud téged befolyásolni, de egyszer csak a dolog megfordult.

T. J.: Rám sokan tudtak hatással lenni. Krisztián is hatással volt rám a rap korszakban. Én az alanyi költészetet nem űzöm, nem istenítem, azt szeretem, ha áttételes. Krisztián alanyi költészetet űzött, hatott rám a Térerő című könyvnél. Most már teljesen mást gondolok erről.

K. P. J.: Beszéljünk a Nibelung-lakóparkról, amit a Budavári Sziklakórházban mutatott be a Krétakör. Kis férőhelyes, nyolcvan nézőnek játszották nyolcvanszor. Mundruczó Kornél rendezte, aki ma már Európa-hírű. Attól, hogy a Krétakör vette elő ezt a darabot, te nagyon híres lettél. Nem tudom, hogy csak ettől, de onnantól kezdve a neved pörögni kezdett. A híred sokkal nagyobb annál, mint amennyi könyvet eladnak.

T. J.: Szerintem a Lady Gaga a híres meg Barack Obama. Úgy hiszem, hogy az irodalom világában máshogy van.

K. P. J.: Hírneved van, beszélnek rólad, nehéz téged elérni, a hatásod is igen nagy. Ha összeadjuk a példányszámokat, akkor mondjuk, lehet, hogy nem jön ki ötvenezer. De te ötezer példánnyal eléred azt, amit más húszezerrel. Hogy lehet az?

T. J.: Biztos, hogy nem jön ki. Jobban beszélik a könyvvásárlók nyelvét. Én egyszerűen más nyelvet tanultam, pedig lehet, hogy fiatal háziasszonyoknak egyszerűbb könyvet írni, bár nekem pont az a nehéz. Egyszer dolgoztam egy fél évet egy női magazinnál, jól éreztem magam, de azt a nyelvet én nem beszélem.

K. P. J.: Kis példánnyal is hatást érsz el, a kritikusok remekműveket kaptak és várnak tőled. Mit kellett ebbe beletegyél?

T. J.: Igazából lehet, hogy a színház műve ez. A színház tud eszmét terjeszteni, a költészet legjobb színtere a színház. Beszélünk példányszámokról, de van olyan darabom, amit százszor játszottak. Ment a tévében is. Ennek a híre terjed, a könyvváltozatban meg nincs semmi különös.

K. P. J.: A Nibelung-lakópark talán a legmerészebb vállalkozásod és ez árulkodik legjobban a színpadi szerzői technikáról, amit te megvalósítasz. Van egy alapmű, Richard Wagner Nibelung gyűrűje. Erre a szerkezetre te ráépítesz egy mai történetet, ahol gazdasági vállalkozások vezetői, tulajdonosok, korunk hősei formálják a történeteket. Egy ilyen bonyolult történet megkonstruálása óriási szellemi teljesítmény. Hogy történik ez?

T. J.: Először arra gondoltam, hogy évekig nem írok semmit. Én akkor fejeztem be a Paulust, nagyon rövid idő alatt írtam meg, fél év alatt. Valószínűleg ez volt a legnehezebb feladat. A kettő közt volt fél év szünet, hamar kitaláltam, de elhessegettem. A Protokollt viszont négy évig írtam, de közben írtam darabokat is. Mostanában az van, hogy tudok két dolgot írni egyszerre, meg fordítani is.