Nem csak a nyomor érdekes a színpadon: 2/3

K. P. J.: Jeremiás avagy Isten hidege című darabodat már említettük, nyolc metróállomáson játszódik a darab. A főhős parlamenti képviselő, a többiek kísértetek. Az állomáscímek jelképes, létező helyek. Hogyan képzelted te el ennek a metrónak az irányát, állomásokat. Miért ezt? Ez egy mai történet, versben megírva.

T. J.: Debrecen közlekedése észak-déli tagoltságú, az egyetlen megmaradt villamosé is ilyen. Kelet-nyugat között busz jár, iszonyatos benzinfelhőt árasztva. Ha valaha metró épülne – ami nem fog – akkor az kelet-nyugaton épülne fel, kiváltva a buszokat. Ezért ilyen a vonalvezetés. Reális felmérések alapján készült.

K. P. J.: Miért vitted le a föld alá?

T. J.: Nem akartam, hogy bárki is a reális Debrecen képét lássa, aztán a színházba az utolsó előadásra eljött Debrecen polgármestere is, aki mégiscsak Debrecen reális képét látta. Fölháborodott. Ő arra gondolt, hogy jó, hogy metró, de azért mégis felismerhetőek a debreceni polgárok és nem igaz, hogy mindenki bunkó, pedig nem, a darabban sem egyébként. De karcos darab, semmiképp sem rózsaszín, eszményítő, marketing szempontból nem használható.

K. P. J.: Ilyet írsz te: „a semmihez képest ez is egy város. Unalomjárvány, unalomarzenál, Debrecen az Alföld jégverme, a legrosszabbik jégszekrénye.” Most egy kicsit nevetünk ezen, de el kell mondanom, hogy ebben a darabban a szeretet és a fájdalom együtt jelentkezik.

T. J.: Ezt köszönöm, hogy így mondtad, tényleg szeretet ez. Gondoljunk a családtagjainkra, a maguk esendőségére, és őket is ugyanúgy szeretjük továbbra is. Így vagyok én Debrecennel.

K. P. J.: Tulajdonképpen Jeremiásnak, mint élő alakja ennek a darabnak, unalomfóbiája van. Mintha megint Debrecen szenvedne attól, hogy unalmas közeg.

T. J.: Nehezebb ennél. A lassúságáról akartam beszélni, metrót építettünk, mégis sztrájk van, és így kell a képviselőnek visszaérnie Pestre, erről a szituációról szól a darab.

K. P. J.: Te mindig valamilyen mintát használsz a műveidben. Jeremiást Czuczor kíséri le az alvilágba, olyan az ő párosuk, mint Vergilius és Dante párosa.

T. J.: Lucifert is emlegették vele kapcsolatban. Ez valamiféle távoli emléknyom. Az ambíciói mások ennek a színdarabnak, mint az Isteni színjátéknak vagy Az ember tragédiájának. Nem világmodell, inkább városmodell. Az egész struktúrát Debrecen szellemi nehézkességének, a hagyomány szimbólumának szántam. A metró, amelyik nem jár. A képviselő ennek ellenére minden állomáson ott van, megtalálja a módját, hogy az alagúton át gyalog eljusson.

K. P. J.: Nézem közben, hogy milyen állomások vannak: Apafája, Fényeskert, Verestemplom. Ezek mind lepukkant állomások, egy van, amelyik elegáns és tágas, a Városháza állomás. Ahogy bemutatod az állomásokat a szerzői instrukciókban, ott a lepukkantság jelen van. A Városháza állomásnál kedvezni akartál?

T. J.: Nem. Egész egyszerűen ez a város szíve, ápolt és szép. Felújították az épületeket az elmúlt húsz évben.

K. P. J.: A darabot így vezeted be: „ólomsúlyokat rak rám a város”. Mégiscsak van valami fóbiád neked is a várossal kapcsolatban.

T. J.: Egy alapélmény a debreceni vasárnap délutánok a ’80-as évekből. Nem ismerem a váradiakat, lehet, hogy valaki még szomorúbb dolgokat tudna felsorakoztatni, de tény és való, hogy akkor jutott eszembe először a menekülés. Onnan menni kell, a teljes tespedtségből. Az ember végigmegy a főutcán és az teljesen kihalt. Itt a főutca nem áll meg, Debrecenben tíz után már nincs semmi mozgás. 

K. P. J.: Azt is írod, hogy „városkának hívni a várost annyi, mint emberkének hívni az embert: megalázó.” Volt akkor már valamilyen képed arról, hogy milyen egy másik város? Amikor eldöntötted, hogy el kell menni?

T. J.: Gimnazista koromban kétszer jártam Prágában, meg Karlovy Varyban. Rokonságunk élt ott, de ennyi. El tudtam képzelni, hogy vannak csinosabb és dinamikusabb helyek, mint Debrecen. Hangsúlyozom, az alapérzés az, hogy szívbeli hely. Nekem fontos, átmenni rajta mindig megrázó.

K. P. J.: Jeremiáshoz személyesen van valami közöd?

T. J.: Nem alteregó, nem az én szócsövem, ügyelek rá, hogy ne alanyi költészet legyen, de biztos van olyan gondolatom, amit én odacsempésztem. Évekig írogattam, hogy ebbe a darabba szerintem milyen figurák kellenének. Tipikus debreceni alakokat akartam.

K. P. J.: Jeremiás végül ámokfutó lesz és az utolsó jelenetben meglepő fordulat következik be, de ezt most nem lőjük le. Nem akarsz belőle felolvasni?

Térey János felolvas a művéből.

K. P. J.: A rendező mit tud kezdeni ilyen leírásokkal, egyáltalán érdekli? Hogy lehet ezt megvalósítani?

T. J.: Persze, érdekli.

K. P. J.: Tudomásom szerint a rendezők nem szeretik, ha nagyon megkötik a kezüket instrukciókkal. Gondolsz arra, hogy ezekből mi valósulhat meg?

T. J.: Nem szabad elképzelni. Az ember használja a fantáziáját, de nem szokott ez megvalósulni, olyan illúzióm nem volt. Bevallom én olyat gondoltam, hogy egy adott állomás lesz, aminek az elemei váltakoznak. Ehelyett egy forgószínpad volt maga a nézőtér a Nemzetiben és körben helyezkedtek el az állomások, mindet felépítették minimalista módon. Attraktív díszlet volt, de ez a forgás már megosztotta a közönséget. Van, aki már ettől megijedt, van, akit ez varázsolt el.

K. P. J.: Volt egy időszak, hogy a szerző olvasta fel a darabját, Örkény legendásan jó felolvasó volt. Ezt a darabot Valló Péter olvasta fel.

T. J.: Ez egy dilemma, mert én nem tartom magam egy igazán jó felolvasónak. Nem olvastam fel még egész darabot, arra nem vállalkoztam, Gothár Péter szokta felolvasni általában, vagy maguk a színészek. Jelen voltam, de nem akartam elmormolni. Az első két próbán szoktam részt venni, aztán majd csak a főpróbán.

K. P. J.: A színészek nem szeretik?

T. J.: A színész az még ellenne, a rendező nem szereti, de én soha nem voltam parazita típusú szerző, nem jártam a nyakukra. A színészekkel szeretek bulizni, de nem a színház területén.