Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer: 3/3

K. P. J.: A képnek mi a szerepe?

Sz. E.: Eleve az írás az egy kép. Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer. Gondoljunk a kódexekre, persze a kódexeknek szakrális értékei voltak. A modern költészet elkezdte funkcionálisan visszavenni ezeket a dolgokat a költészet számára, ezek érvényes dolgok. Az akkor kifejlődött tipográfiai elemekkel lehetett szerepet adni a vizualitásnak. Az 1950-es években megjelent a magnetofon, fantasztikus volt, mindenki hozzáférhetett. A vizuális kultúra és a nyelv újra találkozott.

Szkárosi Endre bemutatja a gesztualitás fontosságát egyik versében.

Sz. E.: Az első kötetemben volt egy ciklus ilyen versekből, hangversekből. Utólag került bele, így nem kellett engedélyeztetni, a szerkesztőm berakta. Ezeket a verseket mindenféle tipográfiai megoldásokkal tettük bele. El kell gondolkodni, hogyan csinálsz meg könyvben egy verset, lemezen egy verset, ez egy átjárás a nyelvek között.

K. P. J.: Mi a köze ennek, amit láttunk tőled az előadóművészethez? Én láttam tőled kiállításmegnyitót, készülsz erre.

Sz. E.: Ez olyan dolog, mint a nyelvtanulás vagy a kottaolvasás. Semmi köze a színészethez, ez egy alkotó tér. Az eszközrendszer tekintetében jó, ha az ember kitapasztalja a lehetőségeket, ezért jó, hogy a versmondás meg a színpadi tapasztalat megvolt. Ez nem előadóművészet, mert én nem tudom előadni a saját dogomat, csak megcsinálni.

K. P. J.: Olyan van, hogy kétszer egymás után ugyanazt adod elő?

Sz. E.: Persze.

K. P. J.: Nincs improvizáció?

Sz. E.: Nincs. Esetleg ha rosszul olvasom a szöveget, vagy ilyesmi. Annyira tudatosan készül rá az ember, hogy lényegében változatlan. Más tempó esetleg előfordulhat.

K. P. J.: Akkor ez olyan, mint a színház? Vannak átfedések különböző művészeti ágakkal?

Sz. E.: Vannak. Zenével sokat dolgoztam, egy angol zenekarral csináltunk egy csodálatos lemezt, a Towering Infernoval. ’97-ben három héten át 19 koncertünk volt. Érdekes volt, hogy ugyanazt csináljuk ennyiszer. Egy verset 30 éve ugyanúgy mondok.

K. P. J.: Sokat utazol a világban, sokat utaztál akkor is, amikor mások még nem utazhattak. Kétévente lehetett Nyugatra menni, de neked sikerült egy évben kétszer is. Ügyesen kérted még egyszer az útleveled és megkaptad, rámenős voltál.

Sz. E.: A Konnektor zenekarral meg voltunk hívva, és én, mint olaszos, a lapkiadó vállaltnál dolgoztam, a Mozgó világgal. Attól féltem, hogy én kijutok, de a zenekarból valaki majd nem jut ki. Ehhez képest mindenki megkapott mindent, és velem szemétkedtek.

K. P. J.: Ha külföldön föllépsz, ugye a nyelv idegen, de a gesztusrendszer nemzetközi.

Sz. E.: Ezt úgy szokták megoldani, hogy van egy fordítás. Ahol a hang vagy a gesztus domináns, ott nem kell fordítás. Itthon elkezdtem foglalkozni a ’80-as években a magyar költészet hangjával, előadhatóságával. A kedvenc verseinket akartuk megzenésíteni, a Nemzeti dalt visszafelé mondtuk, CD-n megvan és ezt meg is hallgathatjuk. A Fekete zongora című Ady verset is megcsináltam. Mentem ki Párizsba egy performanszra, az Ady versből persze semmit nem értettek, de végül mondtam egy hasonló hangulatú verset franciául, Apollinaire-től, amivel rávezettem őket az Ady verse, visszahoztam annak a kornak a kulturális kontextusát.

A költő Petőfi egyik versét, a Szörnyű időt adja elő.

K. P. J.: Magyar szöveget idegen nyelven adtál már elő?

Sz. E.: Nem emlékszem ilyenre. A vers lényege a tapasztalatban rejlik és az lényegi kérdés, hogy milyen nyelven szólal meg ez a tapasztalat, de nem reménytelen azt mást nyelven is kezelni.

K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit az Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat című könyvedről. Ezt úgy vezetném fel, hogy az utóbbi időben többen megírták az emlékirataikat, többek között Ladik Katalin. Ő másképp írta meg, régi cikkeiből, feljegyzéseiből. Te viszont új történetet írtál.

Sz. E.: Sokat dolgozunk Katival együtt, van is egy közös lemezünk.

K. P. J.: Visszatérve a könyvedre, nagyon érdekes, a borítóján két akasztott Szkárosi, az egyik mosolyog, a másik nem. Igazi akasztókötél van a kettejük nyakán. Ez egy emlékirat, egyfajta önéletrajz. Azokat a nem hétköznapi dolgokat írod meg, amik a művészekkel megtörténnek, a tied fejlődéstörténet is. Valójában mindannyian nem csak önéletrajzot írtok, hanem megírjátok egy művészetnek a folyamatos megújulását, nevezhetjük avantgardnak. Nem csak a saját történeteiteket írjátok meg. Egy folyamatos küzdelem az ilyen művészek útkeresése és megtalálása. A te könyvedből is kiderül az, hogy a különböző korszakokban hogyan kellett a hatalommal megküzdeni, a hagyományos művészetet kedvelőkkel megküzdeni. Ezek mind izgalmas történetek. Ez egy folyamatos, egysíkú történet. Azt szeretném, ha ennek a könyvnek a kapcsán beszélnénk olyan eseményekről, amelyeknek részese voltál. A ’80-as években nem jutottak a fiatalok hanglemezhez, és mivel folyóiratot nem lehetett indítani, kitaláltátok, valamennyire a JAK-al együtt, hogy csináltok hangos folyóiratot. Ha jól sejtem, az Új Hölgyfutárnak ez az előtörténete.

Sz. E.: A dolgok összefüggnek. A tapasztalatok miatt tartottam fontosnak, hogy megírjam ezt a történetet, nem egy önéletrajzi valami ez. Ami kultúrtörténetileg nagyon fontos, azt próbáltam meg visszaadni a saját tapasztalatomon keresztül, próbáltam dokumentálni, hogy kutathatóvá váljék. Amikor 1983 decemberében megszűnt a Mozgó világ, a JAK elkezdte, hogy lap nélkül maradt a fiatalság és lapot akarunk alapítani. Egy új lap indítása évekig elhúzódott. Mi irányzatos lapot akartuk, aztán jött egy másfajta megoldás, nem fértünk be abba a három lap-programba, amik akkoriban alakultak. Ezért csináltunk mi egy programot, ez volt az Új Hölgyfutár. De míg ment a huzavona, addig ez a négy lap önálló esteket csinált. Ez volt az élő folyóirat. Nekünk nagyon tetszett, hogy így volt, a művészeti estek nagyon jók voltak, nem voltak hagyományosak. Ebben a térben jól összerázódott egy ilyen összművészeti profil. 1988 körül sikerült a Lap, a közös lap.

K. P. J.: Az Új Hölgyfutárral a ’90-es évek elején volt egy izgalmas peretek is.

Sz. E.: Igen. Először kis formátumban volt. Mindegyiknek volt egy tematikai sugallata, mindig volt egy tematikai hívó szó, hogy legyen egy közös spirituális tengelye a lapnak. A már említett Bernáth(y) Sándor csinálta a lap arculatát. Így együtt erős vállalkozás voltunk, sok művész kapott teret ebben, akik máshol nem tudtak megjelenni. Volt egy témánk, a rém, és ezzel fordult elő egy érdekes dolog. A borítóján egy elég provokatív grafika volt. Torgyán József kezébe adták valahogy és fölszólalt a Parlamentben, hogy ez nemzetgyalázás. Vizsgálatot indított az ügyészség. Ennek az volt a mögöttese, hogy Romhányi Lászlónak volt a Szent Korona nevű lapja, az akkor ébredező, ma úgy mondanánk szélsőjobb, amit bepereltek. Valaki rátalált erre a lapra, az Új Hölgyfutárra. Találtak valamit, amivel megpróbálták kihúzni Romhányit a bajból. Végül polgári pert indítottak ellenünk. Az akkor születő új társadalmi berendezkedésben még nem volt precedens arra, hogy beleavatkoznak a kultúrába. Végül is megnyertük a pert, de nagy erőpróba volt. Mindenki felmérte, hogy ennek nagy a tétje, nem csak hogy betiltanak egy lapot, hanem hogy akkor ezután beleavatkozhatnak a kultúra életébe. Ennek a bírói tanácsnak az egyik tagjával találkozott egy közeli ismerősöm, és azt mondta, hogy ma már nem lehetne ezt így megnyerni, ma már rosszabb a helyzet, mint akkor volt.

Bernáth(y) Sándor, sajnos már nincs köztünk, jövőbelátó grafikát csinált, megérezte, hogy a magyarkodás nagytételekben folytatott kereskedelmi tevékenység lesz. Erről szól ez a borító.

K. P. J.: Idefele jövet tudtuk meg, hogy Bernáth(y) Sándor ma hajnalban meghalt, akivel Endre évtizedeken át dolgozott együtt. Megbicsaklott a hangod, ezért mondom most ezt el. Ugyan kevés az időnk, de beszéljünk még Tomaso Keményről. Egy neves költőről van szó, akinek erdélyi kötődései vannak. Remek ember, sokat fordítottál tőle.

Sz. E.: 1985-ben ismertem meg. Barátok lettünk, fordítottuk egymást. Vezető olasz költő, az első húszban benne van. Nagyon érdekes volt, mert éreztem rajta, hogy nem az a tipikus olasz költészet ez, van benne valami magyar. A nyelvek közötti átjárás engem mindig érdekelt. Tomaso tíz éves koráig élt Magyarországon, édesanyja erdélyi származású. Nagyon érdekes, hogy ez a kultúravesztés ilyen sokként megmaradt benne, végül sikerült meghívni estekre, fesztiválokra, sikerült visszakapcsolni őt. 2005-ben már tematizálódott ez a magyar-olasz identitás, megjelent egy nagyszabású költeménye. Én Erdély aranyporának fordítottam a címet, pontos fordításban A megszabadított Erdély. Azért adtam ezt a címet, mert kulturálisan A megszabadított Erdély hamis lenne, nem csak politikailag Az aranykorra is szerettem volna referálni, ezért találtam ki ezt a címet. Ebben az az érdekes, hogy a magyar mitológia, történelem, ’56, emlékek mind benne voltak ebben a fantáziakölteményben, de már benne van a magyar identitás is. Nemrég jelent meg magyarul a kötet.