Czirják Árpád
18 +
Novum Forum Siculorum, 20. Augusti, 2008.
Kedves Nénékám,
Pola téti, Édes Néném! Képzeld, most, hogy tisztességesen, és nem mellékesen elég jó eredményekkel letettem az érettségit, lám, most ismét Mikes Kelemen rokokó stílusában hozzád fordulok, ím. Ezen a nyáron állítólag utolsó versenyemen vettem részt. No nem, azért Egerszegi Krisztina nem vagyok, még csak Kovács Ágnes sem, ilyesmikre ne is nagyon gondolj, bár, ami igaz, igaz: ötéves korom óta úszom, magam is sportsuliba, s versenyszinten. Az ország élvonalába tartozom, évek óta a legjobb öttel úsztam a hazai versenyeken, s néha kies kis Balkán-félszigetünk ilyen-olyan nemzetközi versenyén. Bár olimpiára még nem jutottam ki. De nem is nagyon szeretnék. Az igazság az, és ezt Kéd, Édes Néném, talán még nálam is jobban tudhatja, hogy egészen pontosan Erdélyben élek, s ráadásul magyarként. Nem is nagyon bírnám magamon az idegen zászlót, idegen himnusz hallatán sem tudnék, fenn, ott a dobogón boldog lenni. S ráadásul az Eurosport által a fél világ láttára. Noha születésem révén mégis az anyaország keleti szomszédjának állampolgára vagyok. De hát mégis…
Kies kis pályafutásom során azonban mindent megtenni véltem, azmit szüleim, edzőm, orvosom és pszichológusom előírt. Már kisgyerek korom óta megszoktam az edzések szigorú világát. Ma már belátom: hálás lehetek ezért szüleimnek, hogy az évek kitartó szigora révén egy ily szép, meglehetősen izmos testre tehettem szert. Ezt bizony nem mindenki mondhatja el magáról, de nekem ez mintha természetesen is jött volna. Olyan jóleső érzés tükörbe néznem, s nyugtáznom: ez az úszás mellé csak egy kis plusz – ajándék! Hány korombeli lány testépít reggeltől estig és estétől reggelig, és semmi eredmény. Nem szeretek testépítni, az olyan férfias mulatság – inkább úszok. Nem tudják ők, hogy csodák nincsenek, meg kell ám keményen dolgozni mindenért, néha kínlódás és sok feladás árán. Csak most látom, mennyire előnyömre vált mindez. Az erkölcs, a morál, a norma, a rend, a fegyelem, a szigor és a kitartás. Hol osztogatnak manapság ily szellemi értékeket? Mely utcasarkon kapni meg ezeket? – Az otthon s a suli engem ezekkel bőven ellátott. Nem vasfegyelemről írok itt, Édes Néném, de magam is látom ama lebegő léhaságot, mely kortársaimat észrevétlen körülveszi. Ezért hát egyáltalán nem bánom, hogy akkoriban szüleim mégsem táncórákra adtanak volt bé.
Az úszás mindenekelőtt bizonyosfajta tartással, egészséges életformával, mondhatnám világlátással ruházott fel. Lehetett is elég okuk szüleimnek, hisz akkoriban még igen-igencsak betegeskedő állapotokat mutathattam. De Édes Néném! Jobb az úszás a táncnál ezerszer is, mely utóbbi majd’ felér egy szexuális aktussal. Na jó, ha azzal éppen nem is, de egy szép kis előjátékkal bizton. Az úszás…, az legalább épít. Izmokat, és arányosan. No, eleinte csak egy órát úsztunk, de azt hétfőtől péntekig, a szigor aztán idővel egyre csak nőtt. Lett is ebből napi két óra. Nem volt ez ellenemre, sőt! – Ellenkezőleg! Nagyon megszerettem. Olyannyira, hogy ma már nem is tudok e nélkül meglenni. Lemondtam a versenyekről, való igaz, de a függőség még bennem maradt. Pszichológusom is ezt mondja. Úgy szeretem már a vizet, hogy el nem felejthetem az úszást. De tréfa nélkül, Édes Néném, a napi egy kilométert még ma is kötelező módon leúszom. A másodikat már nem mindig. Néha csak lazításként, lezserségből, pihenés gyanánt. Mert hát nem szeretek kint edzeni, lótni-futni erre-arra, oda-vissza, vagy csak körbe-körbe-karikába, erdőszélen vagy töltésen – ezért hát inkább úszok. Amúgy meg nem szeretek szaunázni sem – ezért is inkább úszok.
Ma már azt is látom, hogyan tanítják a légzéstechnikát a színészhallgatóknak. Valami jógatechnikák is vannak e téren. Kissé elmosolyodom ezeken. Hisz mindezek számomra már nem jelentenek kínlódó keservet, számomra mindez már valahogyan természetes lett. Azzá vált, az évek során. Pedig csak azt használom, mire edzőm tanított, azzal élek ma is.
S hogy a versenyeken hathatós eredményeket érjek el, a manikűr és pedikűr után meg kellett csináljam a totális epilálást is. No persze, természetesen. Képzeld, Édes Néném, túlbuzgóságomban még a szemöldökömet is lehúzattam. Első alkalomkor kicsit furcsa érzés volt, de mégis: kibírható. S a végeredmény? – Lenyűgöző! Hab a tortán: hajamat lenulláztam. A nemzetközi versenyek előtt már egy hónappal csak friss gyümölcsöket ehettem, utolsó héten pedig már csak buborékmentes ásványvizet és csak vízben főtt rizset ehettem, de ebből amennyit csak akartam. Más semmit. Nem volt könnyű. De tizenévesen sokkal kaphatóbb voltam az ilyesmire. Minél komolyabb volt a verseny, minél nagyobb volt a tét, annál inkább nőtt a szigorúság is. Az edzés. A felkészülés. Le is fogytam szép rendesen, de le ám. Most sem vagyok épp a legcsúfabb, de a fotókat visszanézve akkor gyönyörűen néztem ki. Nem is csodálom, hisz keményen megdolgoztam érte. Édes Néném! A szigorú diéta. Mely által minden etyepetyém kiszállt így belőlem. De mit volt mit tenni? Edzőm egy vadállat; engem ostorral idomítani: oly szigorlat alatt tarta, hogy… Végül is a fazéknak is a fazakas akaratján kell járni, hogyan is érhettem volna el tényleg hathatós eredményeket, gyerekként nem is lázadhattam ilyesmik ellen, tanítható voltam, akkoriban nagyon is! Noha még ma is előfordul, hogy hétvégeken megcsinálom a vízkúrát: olyan jól kitisztítja a szervezetemet!…
A szerző további írásai
