EPA Budapesti Negyed 45. (2004/3) Wellner: Budapest < > Török: Nagy Budapest Könyv
Budapest
(Köln, 1983)
________________
ERIKA BOLLWEG

 

A kölni DuMont kiadó "Richtig reisen" sorozatában jelent meg ez a magyar történelem, kultúra és irodalom mély ismeretéről tanúskodó - de riportelemekkel is színesített - útikönyv.

Szerzője, Erika Bollweg 1927-ben született Kölnben, zenét és zenetudományt tanult a szülővárosában. Húszesztendei koncertezés után kezdett hozzá magyar nyelvi és irodalmi tanulmányaihoz Münchenben, ahol később mint publicista és műfordító dolgozott.

A könyv "fülszövege" után az egyik kultúrtörténeti esszének is beillő fejezetet olvashatják magyar fordításban.

A könyvről

"Kelet Párizsa", "a Duna gyöngye", "a hidak királynője" - ezek a jelszavak, magasztaló jelzők segítik jó százötven esztendő óta Magyarország abbéli igyekezetét, hogy megismertesse a világgal a Duna menti metropolist, és száműzze a Metternich-kormánytól származó elmésséget, amely szerint "Ausztria súlypontja Budapesten van".

Ma Budapest abban a helyzetben van, hogy bebizonyíthatja a fenti szlogenek igazságát. Hivatalos szervek a turistaprogramok gazdag kínálatával, áldozatos módon igyekeznek Önt kora reggeltől késő éjszakáig lekötni. Csakhogy ez nem az a Budapest, amit Erika Bollweg meg szeretne mutatni Önnek. Magától értetődően elvezeti a városon át a Parlamenthez, a Halászbástyára, a Várba, a Mátyás-templomhoz. Megmutatja természetesen a fürdőket és a kávéházakat is, ám az ő Budapest-ábrázolása ennél sokkal többet ad: a felületes operett-kötődésen és a zokogó cigányhegedűn túl, a város egykori és mai lakói által közelít Budapesthez. Életre kelnek Buda és Pest hosszú és gazdag történelmének személyiségei; Aquincumban kihallgatjuk egy kofa és egy római legionárius párbeszédét; megismerkedünk művészekkel, festőkkel, akik egyelőre nem olyan ismertek, mint ahogy megérdemelnék.

Nemcsak az ember tud azonban beszélni, légkört teremteni; a köveknek is van mondandójuk. Történelme folyamán Budapestet többször elpusztították, és mindannyiszor fölépítették. Budapest volt "a kereszténység védőpajzsa az iszlám előrenyomulásával szemben" - de méltányolta-e eléggé ezt a Nyugat?

Erika Bollweg tájékoztat, ötleteket ad, és arra buzdít: tessék csak bátran, saját szakállukra, minden közhelyet elvetve fölfedezni Budapestet. Részletes gyakorlati tanácsokkal könnyíti meg az eligazodást, tippekkel segít, mit együnk, hol éjszakázzunk... egyáltalán: eligazít.

Budapest, a Kelet Párizsa

1872-ben hivatalosan rögzítették a két város, Buda és Pest - beleértve Óbuda és a Margitsziget - egyesülését Buda-Pest néven. Kötőjellel! Egy évvel később, 1873-ban elhagyták a kötőjelet. Azóta a város a mai napig így írja a nevét: Budapest. Ne feledjék, Pestet ekként kell ejteni: Pescht. Elsősorban azért, mert így helyes, másodsorban azért, mert így nem asszociál az ember egy súlyos betegségre. (A "pestis" németül: "die Pest". A szerk.) Ez volt tehát egy világváros megszületésének az órája. Egy új városé, csaknem 2000 esztendős történelemmel a háta mögött. Aquincumot, amely ma Óbuda kerülethez tartozik, már 106-ban a római Pannonia Inferior tartomány fővárosává nyilvánították, és az Aquincum melletti polgári város törvényhatósági jogot kapott.

Budapest kötőjel nélkül azonban nagyon fiatal. Fennállásának 50. évfordulóját 1923-ban ünnepelték, és az azóta világhírűvé lett két zeneszerzőt, Kodály Zoltánt és Bartók Bélát kérték föl az évforduló ünnepi zeneművének a megkomponálására. Bartók Bélának az alkalomra írt Táncszvitje rögtön az ősbemutató után megkezdte világ körüli diadalmenetét.

A 19. század második felében Budapest lakossága robbanásszerűen növekedett. Napról napra többen áramlottak a vidékről az ország fővárosába, amely munkát ígért az embereknek, és ezt az ígéretét részben meg is tartotta. A főváros népessége 1913-ban meghaladta az egymilliót.

Ezeknek az embereknek lakásról kellett gondoskodni. A meglévő földszintes és egyemeletes házakat jórészt lebontották. Újat, mindenekelőtt magasabbat építettek. Az ugrásszerűen megnőtt ingatlanárak is arra szorították az építtetőket, hogy a viszonylag kis építési telekből a lehető legnagyobb hasznot húzzák. Nem csupán magasabb, hanem pompásabb épületeket emeltek. Az építészek, egészen a 20. századba átnyúlóan, az eklek- ticizmus és a szecesszió teljes választékából merítettek, csempével, mozaikkal, szgraffitóval, szobrokkal, messze kiugró párkányzattal és távol-keleti ornamentikával díszítették munkáikat. A házakba bevezették a gázt, a vizet, és legtöbbjükbe liftet építettek. A csatornázás higiéniai újdonságának köszönhetően csökkent a halálozási arány, mindenekelőtt a munkás-előváros Angyalföldön, amely a nevét is a nagyarányú csecsemő- és gyermekhalandóságról kapta. Szabályozták a Dunát, és megerősítették a partját, az árvíz elleni védekezést. Megépítették az Országházat és a földrész első földalattiját. Abból az időből valók az acél és üveg pályaudvarok és vásárcsarnokok is.

Budapesten az ember úton-útfélen a múlt században emelt épületeket, sőt egész utakat, utcákat lát. Nem csupán a nagy épületek, a szembetűnő együttesek, mint a Parlament, az Akadémia, az Iparművészeti Múzeum, a Halászbástya vagy Vajdahunyad várának városligeti másolata méltók a megtekintésre, hanem a részben bizarr díszítésű épülethomlokzatok, a gyakorta kariatidákkal és balkonokkal keretezett bejárati kapuk, a házfrontok sokfélesége egészen az oromzatokig és saroktornyokig. A legtöbb házról eltün- tették a második világháború bombái és gránátjai, meg az 1956-i felkelés ütötte sebeket.

Miként a gyorsan szárba szökkenő vadvirág a mezőn, oly hirtelen nőtt ki a földből ez az új város, hogy azután más világvárosoknál is nagyobb, szebb és elegánsabb legyen. Főképp elegánsabb, legalábbis ami a hölgyeket illeti. Persze, akkor is éppoly pontosan tudható volt, mint ma, hogy az elegáns nem mindig elegáns, meg hogy a dáma sem mindig dáma. 1896-ban, a millennium évében Budapesten 1200 bejegyzett (bárcás) prostituált volt; közülük 466 élt nyilvános házakban (amelyek ma már nincsenek), a többiek - a hatóságok tudtával - összehúzott függönyök mögött, félreeső utcákban űzték mesterségüket (miként még ma is teszik). Krúdy Gyula (1878-1933) így ír A vörös postakocsi című regényében: "...hisz minden falusi mindenes felcsap kokottnak manapság. A masamód megunja a kalaposskatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában, a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal, és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú... De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz, és kell az új ruha."

Budapesten 1886-ban 1811-en haltak meg szifiliszben - sikerült ezzel nem csupán megközelíteni, hanem lekörözni is a nyugati nagyvárosokat.

Az, hogy az ember Budapestet Párizshoz hasonlítja, persze, sokkal inkább a táji, a városépítészeti meg az architektonikus hasonlóságoknak köszönhető. Jules Romains francia író véleménye szerint a Duna menti Budapest és a Szajna menti Párizs a két legszebb folyóparti táj, sőt, Budapest talán a legszebb Európában - jelentette ki ő, a francia!

A budapestiek életstílusára, ha volt hozzá elegendő pénzük, bizonyos értelemben rányomta a bélyegét a Párizsban ellesett savoir-vivre. Gyakorta a vágyakozás is elegendő volt ahhoz, hogy hatalmas adósságokba verjék magukat. Az a mérhetetlen szegénység azonban, amelyben túlságosan is sok budapesti élt, akkoriban sem Párizsban, sem más európai nagyvárosban nem létezett. "Bús koldusok Magyarországa" - írta Ady Endre (1877-1919).

Az összehasonlítás Párizzsal akkor is indokolt, ha az ember a két várost hazája gazdasági, szellemi és kulturális központjaként vizsgálja. Mi több, első pillantásra az irodalomban is fölfedezhetők párhuzamok, például Guy de Maupassant és Krúdy Gyula esetében. Ha azonban behatóbban ismerkedik az ember a magyar és a francia író elbeszéléseivel, akkor rájön, mélyebb értelemben éppoly kevéssé állja meg a helyét az összehasonlítás, mint ahogy a két város, Budapest és Párizs esetében sem. Krúdy alakjainak - az ivászatnak, a kártyának, a lóversenynek élő férfiaknak, a kisiklott költőknek, az örömlányoknak, a megkopott öreguraknak - egészen más a kisugárzásuk, mint Maupassant figuráinak. Azok az emberek, akiknek a sorsa előttük lebegett, mások voltak, az eltérő történelmi fejlődés másmilyenné formálta őket.

Első pillantásra lehetetlen megállapítani a különbségeket a mai budapesti, bécsi, müncheni vagy párizsi polgár között. Ha viszont az ember közelebbről megismeri a magyarokat, úgy érzi, mintha egy másik világba csöppent volna. Egyszerű képlettel szeretném ezt megvilágítani: a magyarok, miként egész történelmük folyamán, ma is a Kelet és a Nyugat közötti védőbástyán állnak, és mint mindig, ma is ki vannak téve a keleti és a nyugati befolyás szakítópróbájának. Ráadásul a magyar nyelv, amelynek gyökereit hiába keresnénk akár az indogermán, akár a szláv nyelvterületen, »csak ezé a népé«, és ez a tény elszigeteltségben tartja a magyarokat. Talán ez is hozzájárul az életérzéshez, amit Arany János (1817-1882) így fejez ki: "körbefog a renyhe mélabú". Ez a "renyhe mélabú" lehet az egyik oka a magyarországi riasztóan magas öngyilkossági aránynak.

Mellőzzük azonban a további összehasonlításokat. A mai Budapest nem azzal bajlódik, hogy a Kelet Párizsává váljon. Öntudatos város, amelynek lakói szeretnék megértetni magukat; önálló szellemi és kulturális életet élő város.

EPA Budapesti Negyed 45. (2004/3) Wellner: Budapest < > Török: Nagy Budapest Könyv