Breviárium-II. (3.rész)

280.
- Álomjáték három felvonásban és hét képben. Egy sikerekben gazdag és népszerű író története, olyan íróé, aki a sikerért, pénzért, népszerűségért mindent feláldoz. Az igazi írói feladatot áldozza fel ezért, sőt feláldozza - a feleségét is... A kényelemért és a jólétért, amit az írással megszerezhet magának. Ezekért a múló örömökért lemond arról, hogy tollának szeplőtlenségét és tisztaságát megőrizze. Ez az ember nagybeteg, aki minden percben meghalhat. A darab a halál előtti pillanat története, amelyben a haldokló, delíriumában és félelmetes, ijesztő vízióiban maga előtt látja mindazt, amit elmulasztott, amit nem érhet el s amit többé már nem tud jóvátenni. Múlt és jövő, valóság és elképzelés keresztülcikázik az agyán, logika és összefüggés nélkül, szeszélyesen. Így kerül azért a bűnéért, amit happy end-jeivel és olcsó sikereivel elkövetett, a pokolba. Ott ugyanazzal bűnhődik, amivel vétkezett. És mikor megbűnhődte a bűnét, meghal.
   - A darab tehát morális tárgyú komoly dráma?
   - A történeten elejétől végig keresztülcsillog a hős humora, amely a lázadozásokból fakadó furcsa, groteszk és tragikus helyzeteket megenyhíti, derűsre színezi és a véggel kiengesztel... alapmotívuma jól ismert és sokszor feldolgozott kínai legendából való. Teljesen modern és mai helyzetek közé dolgoztam át a legendát, megőrizve a mesének kínai és mese-zamatát is.
   - Aktualitások vannak a darabban?
   - Örök emberi probléma és minden időbe való, de nincs benne se oktató célzat, se kifejezett tendencia, mert ezt kizárja a lázálom, a delíriumos állapot. Egy haldokló víziója a darab a saját életéről. Zene nincs a darabban. A darab gondolatát és hangulatát egyedül a színpad valósítja meg, főként világítási hatásokkal.
   - Hírek vannak arról, hogy a darab egyik képe a pokolban játszódik le. Milyennek kell elképzelnünk ezt a poklot?
   - A pokol olyan, amilyennek ön elképzeli, én elképzelem, vagy egy harmadik személy elképzelheti. Tekintettel azonban a kínai legendára - ez a pokol természetesen kínai pokol.
   - Mikor és hol mutatják be a darabot?
   - A Vígszínházban, december közepén.
   - Kik a főszereplők?
   - A főszereplő, az író, Somlay Artúr. A két női főszerepet Muráti Lili és Tolnay Klári játssza, a három nagyobb férfiszerepet pedig Ajtay, Somló és Kőmíves. Ajtay játssza a pokol fejedelmét, akivel a pokolba jutott író hosszan, szenvedélyesen és mégis humorral vitatkozik. Kőmíves egy háromezer éves kínait játszik.

281. Egy fillér
Első felvonás, első kép

AZ ÁPOLÓNŐ (benyit): Parancsol valamit? (Nem jön előre, az ajtóban marad.)
A KÖLTŐ: Minek jött be? Megmondtam, ne háborgassanak...
AZ ÁPOLÓNŐ: Mintha kiabálni tetszett volna...
A KÖLTŐ: Nem kiabáltam... Magamban beszéltem... (Hirtelen.) Mi ez a furcsa illat? Nehéz... kábító...
AZ ÁPOLÓNŐ (szimatolni kezd): Nem érzek semmiféle illatot... (Tovább szimatol.) A nagyságos asszony parfümje?...
A KÖLTŐ: Nem. Nem az övé. És nem parfüm. Fűszer... ámbra... ópium... tömjén... tibeti tömjén...
AZ ÁPOLÓNŐ: Képzelődni tetszik...
A KÖLTŐ: Húzza félre a függönyt... nézze meg, van-e mögötte valaki?
(Az ápolónő félrehúzza. A függöny mögött, a padon a kínai koldus ül. Az ápolónő nem látja.)
AZ ÁPOLÓNŐ: Nincs itt senki...
A KÖLTŐ (nevet): Gondoltam is. Persze hogy nincs... Nem látja a kínait?
AZ ÁPOLÓNŐ: Miféle kínait?
A KÖLTŐ: Azt, aki ott ül a padon. Azt a kínai koldust... Ő hozta azt a fűszeres illatot...
AZ ÁPOLÓNŐ (megszeppen, odamegy hozzá, nyugtatja): Nincs ott senki... (Homlokára teszi a kezét.) Altatót adok... (Az ágy felé megy.)
A KÖLTŐ (rárivall): Nem kell...
AZ ÁPOLÓNŐ (könyörög): Ha aludna egy kicsit... (Visszajön az altatóval.)
A KÖLTŐ (elhárítón): Később... később... ha lehetne... ha mernék... ha tudnám, hogy utána fölébredek még...
AZ ÁPOLÓNŐ (fejét csóválja): De makacs! (Megigazítja a párnáját.)
A KÖLTŐ (nevet): Makacs vagyok... Makacs és csintalan... No jó, jó. Menjen csak... kutyabajom... kedves, hogy úgy félt...
AZ ÁPOLÓNŐ: Mindenki félti... mindenki szereti... Ilyen nagy ember...
A KÖLTŐ: Leszek még kisebb is... Menjen már... (Az ápolónő nesztelenül kimegy. A költő ezt várja csak, most a függöny felé fordul. A kínai jön már lefelé.) Tessék, tessék... Bátran!... Kihez van szerencsém?
(A kínai koldus lejön, fejét ősi szokás szerint két kezébe veszi, földig meghajol.)
A KÍNAI KOLDUS: Engem Taj-Kongnak hívnak, remete vagyok, szent ember. Olykor-olykor koldus képében a balgák közé elegyedek, hogy tévelygéseikről meggyőzzem, és az igazság útjára vezessem őket.
A KÖLTŐ: Messziről jöttél, szent ember. Kínából.
A KÍNAI KOLDUS: Még messzebbről. Az évezredek mélységéből.
A KÖLTŐ: Ekkora utat tettél meg miattam? Nagy megtiszteltetés. Mostanában sokat olvastam rólatok...
A KOLDUS: Su-King, a szent könyv, most is kezedben van... Minek?
A KÖLTŐ (meghökken): Minek?
A KOLDUS: Csakugyan a régi nagy császárok és egyéb szent emberek bölcsességére szomjúhozol, vagy egyszerűen csak valamelyik haszontalan írásodat akarod az ősök okos és szép mondásaival fölcicomázni?
A KÖLTŐ (nevet): Ne folytasd, tiszteletre méltó bátyám... Értem... Te éppen olyan kevéssé vagy Taj-Kong, mint ahogy Irénke nem Irénke és Alfréd báró, bankár vezérigazgató barátom nem Alfréd... Egy kicsit lázas vagyok... vízióim vannak... mondjuk, hogy szimbólumok játszadoznak velem... szerelem, pénz, költészet... az első Irénke, a második Alfréd... a harmadik írói lelkiismeretem, te vagy kitűnő Taj-Kong... Azért jöttél Kína mély évezredeiből, mert az után a szemét után, amit most írok, színpadra akarok vinni egy sok ezeréves, szép kínai legendát... sok száz jegyzetem van már hozzá... szobám tele van kínai furcsaságokkal... az a két porcelánfigura... az a rézüst... ez a kis rézpénz... (Mutatja.)
A KOLDUS: Kína divatos ma! Tiszteletre méltó testvérem sem akar a konjunktúrából kimaradni. Azonban mielőtt a szép legenda megírásához hozzálátna, egyelőre valami szemetet ír Dóra számára? Így van?
A KÖLTŐ (bólint): Tiszteletre egy csöppet sem méltó testvéred vajmi gyakran ír szemetet. Nézz körül, kiváló remete... némi jómódot és kényelmet látsz itt, jó bútorokat... szép régi holmit... Ez a ház az enyém... pénzem is van a bankban, nincsenek gondjaim, kapum előtt az egyik autóm, a másik a garázsban... Szeretek jól élni, utazni, szeretem a mulatságos társaságot, a finom italt, a jó szivart... a szép nőt... ehhez pénz kell...
A KOLDUS: Ezek a nyárspolgár örömei. Te állítólag költő vagy.
A KÖLTŐ: A költő is ember csak.
A KOLDUS: Elég hiba. Te ember sem vagy. Minden emberi érzés idegen neked.
A KÖLTŐ: Amikor az íróasztalhoz ülök, érzek. Nekem ez fontos csak.
A KOLDUS: Feleséged nem fontos. Gyermeked nincs. Nem akartál. Neved nem marad meg. Az apa neve.
A KÖLTŐ: Elég, hogy a költő neve megmarad.
A KOLDUS: Eladtad azt is. Pénzért.
A KÖLTŐ: Tökéletesen igazad van, tiszteletre méltó és sok ezeréves bátyám. Ha én is olyan kísértet volnék csak, amilyen te vagy, és nem volnának földi gondjaim, a földi örömökkel sem törődnék. De amíg a valóságban élek, szükségem van az örömre és az örömhöz pénzre.
A KOLDUS: És ezt a pénzt azzal szerzed, hogy szemetet írsz?
A KÖLTŐ: Csak nekem szemét. A kiadónak, a színháznak, Dórának igazgyöngy, a közönség habzsolja. Én szégyellem.
A KOLDUS: És mégis írod. Meggyőződés nélkül. Pironkodva. Meglehetősen hitvány ember vagy.
A KÖLTŐ: Te pedig nagyon kegyetlen kritikus. A pénz érzékeny valami, hamar megsértődik. Ha nem törődök vele, ő sem törődik velem. Azt szereti csak, aki őt szereti. Én szeretem. Ahogy szeretem a sikert, az ünnepeltetést, a koszorút, a tapsot meg a népszerűséget. Legalább addig legyek halhatatlan, amíg élek. Most kezdjek kísérletezni? Most bukjak meg? Lemondjak a dicsőségről, a köztiszteletről, köztiszteletre méltó remete? Én már nem tudok lemondani.
A KOLDUS: Megtanulsz.
A KÖLTŐ: Nem, amíg élek. Nagyon megszoktam.
A KOLDUS: Az életet is nagyon megszoktad. Mégis lemondasz róla.
A KÖLTŐ: Tudom. De addig még...
A KOLDUS: Nincs addig még. Egy-két perced van csak...
A KÖLTŐ: Ez nem igazság. Sok dolgom van még... szeretném elintézni.
A KOLDUS: Mindent elintéztél már...
A KÖLTŐ: Szeretnék elbúcsúzni...
A KOLDUS: Elbúcsúztál már... (Fölemeli kezét a kandalló felé. A tűz kialszik.) Ez a tűz immár fölösleges.
A KÖLTŐ (megrázkódik): Félek tőled.
A KOLDUS: Ne félj. Nem vagyok ellenség. Barátod vagyok. Szeretem a költőket. Ha haszontalanságokat írtál is, jövedelmező happy endeket, sivár közhelyeket, mégiscsak költő voltál... fölületes, megalkuvó, vásári... de hébe-hóba mégiscsak költő voltál...
A KÖLTŐ (fejét rázza): Voltál! Voltál! Nem szeretem ezt a gyanús múlt időt! Mi ez? Nekrológ? Máris?
A KOLDUS (fölemeli kezét az ajtó felé. Hangos zárcsattanás.)
A KÖLTŐ: Mi volt ez?
A KOLDUS: Semmi. Bezártam az ajtót. Nem szeretem az érzékeny jeleneteket... jobb, ha most senki sem jön be...
A KÖLTŐ: Szeretnék élni még... Ha barátom vagy, kiváló Taj-Kong...
A KOLDUS: Az vagyok.
A KÖLTŐ: Bizonyítsd be. Segíts rajtam...
A KOLDUS: Nem tudok. Nem vetted észre, hogy fölrepültél és alászálltál?
A KÖLTŐ: Ha megmagyarázni kegyeskednél...
A KOLDUS: Lelked fölrepül az ismeretlenbe, tested alászáll a földbe.
A KÖLTŐ: Lelkem az ismeretlenbe? Hova?
A KOLDUS: Senki sem hatalmazott föl arra, hogy megmondjam. Menj utána, megtalálod. (Fölmegy a dobogóra.)

282.
A Vígszínház törzsközönsége politikai tűszúrásokat várt Heltai Jenőtől, fölényes kiszólásokat és célba találó harcias véleményt. Egy kis időszerű leckéztetést. Burkoltan, de félre nem érthetően. Bíztak benne, hogy ha egyszer Heltai Jenő kiáll a mezőnyre, akkor a halálra sebzett és száműzött eddigi irodalom képviseletében diadalmasan végez az átkos korszellemmel. Elégedetlenül tapasztalták a premieren, hogy a kiváló és koros bajnok az ördöggel való viadala során nagyrészt mellőzte az aktuális közügyeket, nem csapott fel irodalmi Békeffy Lászlónak, nem politizált, csak igen lagymatagon, hanem hattyúdalt írt, magánügyet intézett el a színpadon, a költő (helyesebben egy sikeres színpadi szerző) erkölcsi, etikai és nőügyeit likvidálta a darabban, kapcsolatban a pénzszerzés ragyogó romlottságával.
   Különös, hogy az egész főtárgyalás alatt fel se bukkan egyetlenegy olyan életcél se, mint a szépség, nagyság, haza, nemzet, a föld, a drága anyaföld, vagy egy nép szabadsága, hősiessége s az önfeláldozás vonzereje.

283. Korunk erkölcse a drámairodalom tükrében
A zsidó mentalitás térfoglalása

A zsidóság előretörése, érvényesülése a gazdasági életben kezdődik. Ellepnek olyan pályákat, velük szerzett különös ösztönnel felfedeznek olyan kereseti lehetőségeket, amelyekre mi vagy nem is gondolunk, vagy máig is idegenkedünk tőlük. Megszállják gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi életünk gócpontjait. Ők tartják a kezüket anyagi életünk érverésén, náluk van a pénz, a tőke és ez a legbiztosabb út volt arra, hogy a szellemi élet irányítását is átvegyék.
   A zsidóság nagy forradalmat, nagy irányváltozást jelent irodalmunkban is. Az irodalmi kapitalizmus korában a pénz a mindenható. Ő diktál és pedig diktál témát, formát, diktál még világnézetet is. Vajon milyen világnézet? Milyen mentalitás sugározhat egyrészt a kapitalizmusból, másrészt egy tőlünk idegen fajtától inspirált irodalomból?
   Idegen és távol álló tőlünk világnézetük. Más atmoszférában élnek, másképp gondolkodnak, másként éreznek és más erkölcsi mértékkel mérnek.
   Sok dekadencia, exaltáció-kultusz, beteges vonaglások, indokolatlan meg nem értések, bűnös vágyak, leplezetlen szemérmetlenséggel tárgyalt rokonszenvre számító súlyos erkölcsi botlások jellemzik irodalmi és erkölcsi koncepciójukat.
   A zsidó írógárda hangadó elemmé nőhetett irodalmunkban és a magyar irodalmat átformálhatta a saját eszméinek és az eszményeinek a képére "pesti" irodalommá.
   Merőben idegen számunkra az ő moráljuk, amely keresztény szempontból abszolút lehetetlen kompromisszumokat megenged és befogad. Ez a morál meginog a számunkra abszolút eszmények előtt, és azokat igyekszik relatív perspektívákba helyezni.

284. A kutyák és a hold

A fekete felhők közül ezüst fényességben bújt ki a kedves holdvilág, és mosolyogva nézett le a csöndes földre. De már a következő pillanatban keserves vonítást, haragos ugatást hallott. A falu kutyái, mintha összeesküdtek volna, mind feléje fordították pofájukat, és teli torokkal ugatták.
   - Miért ugattok rám ilyen gyűlölettel? - kérdezte a holdvilág panaszosan. - Hiszen sohasem bántottam egyet is közületek.
   Az egyik kutya, a legokosabb és legbecsületesebb, megfelelt mindnyájukért.
   - Nézz körül - mondta a holdvilágnak -, idelenn csupa sötétség, piszok, sár, szenny és büdösség van. Te vagy fölöttünk az egyetlen tiszta, fényes, sugárzó valaki. És még csak meg se ugassunk?

285.
Hétfőn, augusztus 11-én ünnepelte Heltai Jenő hetvenedik születésnapját. "Ünnepelte" - ez csak szokványos kifejezés, amit Heltai Jenőre különben nemigen lehetne mondani. Csak családja és legjobb barátai tartották számon a nevezetes évfordulót, családja és legjobb barátai körében csendben ülte meg a kiváló író, költő, színpadi szerző és fordító hetvenedik születésnapját.

286. Visszhang

A költő a hegyen sétált.
Nem volt már fiatal, egészséges sem volt, nem is a maga jószántából vágott neki a magasba kanyarodó ösvénynek, orvos parancsolta meg, kettő is. Így került idegen országban, idegen helyre, és amikor lenézett a völgybe, ismeretlen világot látott a lába alatt. Azonban nemigen nézett le, inkább föl, a sötét hegyek orma fölé, abba a másik, ismeretlen világba, amellyel talán hamarosan meg fog ismerkedni. Öregesen, lassan ballagott, tompán zúgó vén fák között, amelyeknek a levelei már őszbe piroslottak a nyári alkonyatban, és szelíd lendüléssel lejtettek alá hamar fakuló avarrá. Hellyel-közzel megállt és hallgatózott; láthatatlan madarak csipogtak és füttyengettek az erdő mélyén, elbújtatott zenekara a levelek nagy őszi balettjának.
   Egy barátságos, széles zöld pad pihenővel kínálta. Leült, megtörölte homlokát, cigarettára gyújtott. Az elhajított gyufa, mint óriási gerenda zuhant egy hangyakaravánra, amely zsákmánnyal megrakodva vonult a mohában rablóvára felé. A hangyák szétszaladtak, majd nyomban visszajöttek, megtapogatták az értéktelen fadarabot, és megvetően otthagyták. És folytatták izgatott futkosásukat és munkájukat, mert mindennél erősebben élt bennük az évezredes mese tanítása: dolgozni, gyűjteni, takarékoskodni, gondolni a jövővel is! A költő, szegény, destruktív, vén tücsök, félig szánakozó, félig gúnyos mosollyal nézte őket... ő bezzeg egész életében csak cirpegett, mint társai itt a bokor tövében, akik a mesén nem okulva, haláluk percéig konokul hiszik, hogy az élet: örök nyár, örök napsugár, örök melegség, virág, szépség, muzsika, álmodozás, tánc és játék csak. Jövő? Érdemes azzal az arasznyi jövővel törődni, amelyre az igazi, a végtelen következik? Ő sohasem törődött vele: majd csak lesz valahogyan, ha nem kocsin, gyalog, bevont vitorlával, ha a szél nem kedvez. Így jutott el az idén erre az olcsó kis fürdőhelyre, gyér pénzzel, letompított szerénységgel, kövér kispolgárok, zsivajos gyerekek, szöges cipőjű álturisták harsogó szomszédságába. Az idén még... jövőre talán már... Mindegy!
   Fölállt, tovább sétált. Pontosan, szigorúan ugyanazt az utat tette meg mindennap, a hegy lábától a visszhangig. Mert a hegynek visszhangja is volt, kipróbált, hiteles visszhangja, amelyre külön fölírás figyelmeztette az idegent, nagy, fekete betűk, fehér táblán. "Echo" - ez volt a visszhang hivatalos neve. Az úttest egy kicsit kiszélesedett a visszhang táján, és a fürdő érdemes igazgatósága a hegyoldalba félkör alakú, nagy kőpadot faragott azok számára, akik a visszhangot élvezni akarják. A költő mindennap elment a visszhang mellett, és lesütötte a szemét, hogy ne lássa a fiúkat, lányokat, nevelőnőket, ügyvédeket, turistákat és egyéb szörnyetegeket, akik a visszhanggal incselkedtek. Szerette volna a fülét is betömni, hogy éktelen lármájukat és a visszhang vad feleselését se hallja.
   Ezen az estén azonban a visszhangnak nem volt dolga. A kőpadon egy lélek sem ült, néma és elhagyatott volt a hegyoldal. A költő meglepődve állt meg. Először volt egyedül a völgy titokzatos tündérével. És elgondolkozott: mióta tanyázik itt, és mikor, ki fedezte föl, hogy itt bujkál? Ki volt az első, akivel szóba állt? Talán akkor is itt játszadozott már, amikor mammutfalkák talpai alatt recsegtek az erdő kidöntött fái. Vagy ugyanakkor született, amikor a kurtaksa? Szegény kis tündér, alázatos, engedelmes, fáradhatatlan kis szolgálólány, aki a világ minden nyelvén beszél! Hol tanulta, hol járt iskolába? Hol van? A völgyben? A túlsó hegy ormán? Vagy azon a bíborvörös kis felhőfoszlányon lovagol? A költő kitárta két karját, mintha az egész világot meg akarná ölelni, pedig csak a visszhangot szerette volna két ölelő karjába befogadni és homlokon csókolni, mint egy szegény kis gyereket. Szólni szeretett volna hozzá, beszélni vele... öregember volt a költő, és sohasem beszélt még a visszhanggal, sohasem kiáltott oda neki se butaságot, se bölcsességet, se olyan szép szót, amilyet szeretők mondogatnak egymásnak csókolózás közben. Már nyílt is az ajka... de aztán elröstellte magát és továbbment.
   A harmadik lépés után azonban megállt. Nem tudott ellenállni a csábításnak. Megpróbálja... odakiált valamit a visszhangnak. Valami szépet, nagyon szépet... amit előtte soha senki még, és utána sem fog soha. Ami kettejük örök titka marad... a visszhangé meg az övé. Óvatosan körülnézett, és amikor meggyőződött arról, hogy még mindig egyedül van, a völgy felé fordult, nagyot lélegzett, és teli tüdővel elkiáltotta magát:
   - Ha!
   Maga is megijedt tőle, akkorát kiáltott. Igaz ugyan, hogy nem ezt akarta kiáltani... de mást is hiába kiáltott volna. Hiába, mert a kiáltás után rettenetes csönd támadt... a visszhang nem felelt. A visszhang csak hivatalos helyiségében felelt, ott, ahol ki van írva: "Echo".
   A költő lehorgasztotta a fejét, és roggyanó térddel, megtörten hazafelé indult. Eszébe jutott egész élete, életének sok millió kudarca és tévedése. Egyszerre megértette, miért áll itt kopottan, öregen, szegényen, betegen, olcsó kis fürdőhelyen, alacsony hegyen, ügyvédek, nevelőnők és szöges cipőjű álturisták világában, messze a ragyogó élettől, a pénztől, a dicsőségtől: fontoskodó volt, amikor játékosnak kellett volna lennie, mindig erős akart lenni, és sohasem tudott ellentállni a csábításnak, sohasem azt tette, amit kellett volna, és mindig megbánta azt, amit nem tett, mindig mást mondott, mint amit akart, sohasem ott szólt, ahol kellett volna, mindig tovább ment, mint ameddig kellett volna, mindig ott kiabált, ahol senki sem hallotta, és mindig ott kereste a visszhangot, ahol senki sem felelt neki.

287.
Heltai Jenő átdolgozta, mai színpadra alkalmazta - ahogy ő mondja - versbe szedte Nestroy százéves bohózatát: a Lumpáciusz Vagabunduszt. Azután fogta és könyv alakban önmaga kiadta. Úgy látszik nincs igazgató, aki előadná és kiadó, aki megjelentetné. Nestroy nem kellett, vagy Heltai Jenő? Senki sem fog felelni a kérdésre, de a némaság döbbenetes csendje hangosabban beszél minden válasznál és érthetőbben minden szónál... És az olvasóközönség, amely mosolyogni, gyönyörködni fog a költő legújabb remekén, élvezni fogja ötletességét, humorát, könnyedségét, fantáziájának játékát és édesen finom verselését, hálásan köszöni majd meg Heltai Jenőnek, amiért ő maga adta kezébe legújabb művét.

288. Dal a csillagokról

Mióta itt az üstökös,
Az atmoszféra oly ködös
S a csillagok közt odafent
Már fölborult a régi, égi rend.
A megszokott nem kell nekik,
Más, új úton jár mindenik,
Ez jobbra hajt, az balra hajt
És ez csinál ma annyit, annyi bajt.
Nagy a sötétség és kevés a fény
Mit bánom én! Mit bánom én!

Ha látom azt, hogy mennyi itt a hóbort,
Fölhajtok akkor egy pohárka jó bort,
A kalapom szememre vágom,
Mit keresek még ezen a világon?...

A csillag egykor tiszta volt,
Ma az öreg Nap csupa folt,
S a Hold dülöngve, részegen
Piros pofával jár a kék egen.
(Próza.) Mint én, itt lent a földön.
Vagy nézd a Göncöl szekerét,
A hét csillagja szanaszét,
A vén tejút ma csupa víz,
A csillagokban hol a régi tűz?
Ez a világ már oly rozoga, vén
Mit bánom én! Mit bánom én!
Ha látom azt, hogy mennyi itt a hóbort,
Fölhajtok akkor egy pohárka jó bort,
A kalapom szememre vágom,
Mit keresek még ezen a világon?...

Az ég sötét, bús bakacsin,
Ahány a csillag, annyi szín,
Ez sárga, az zöld, ez veres
És egytül-egyig egymással peres.
Kos és vízöntő, skorpió...
Az állat-övben semmi jó,
Ki tegnap égett, ma kihűl,
Ki tegnap állócsillag volt, ma - ül!
Ha cserbehagy is olykor a remény,
Mit bánom én! Mit bánom én!
Ha látom azt, hogy mennyi itt a hóbort,
Fölhajtok akkor egy pohárka jó bort,
A kalapom szememre vágom,
Mit keresek még ezen a világon?...

289.
Külön figyelmet érdemel az átírás verses formája. Frissen gördülő rímes jambusai még könnyedebbé teszik szellemes dialógusát és egyúttal biztosítják a tündérjáték légies hangulatát. Heltai Jenő drámaírásában, úgy érezzük, fordulópontra jutott a magyar dráma. Heltai visszahelyezte a színpadi verset régi jogaiba, ahonnan a naturalizmus művészietlen szemlélete kiűzte. A néma levente, Az 1002-ik éjszaka és a Lumpáciusz Vagabundusz dialógusaival bebizonyította, hogy ismét lehet versben beszélni a színpadon, sőt a színpadi beszéd meg is követel bizonyos kötöttséget. Egyelőre csak a mesejátékban és a bohózatban látjuk ennek gyakorlati megvalósítását, de A néma levente és a Lumpáciusz egyes naturálisabb jelenetei azt bizonyítják, hogy a modern színpad akkor is elbírja a verset, ha nem áll mögötte a bohózat vagy a mesejáték valószerűtlenségének és komolytalanságának az alibije.

290. A szamár és a rózsa

A szamár betévedt a virágoskertbe, ahol buján pompázott a rózsatő. A szamár megállt a rózsatő előtt, és elgondolkozott.
   - Ez hát a rózsa, amelyért az emberek annyira rajonganak - mondta. Kíváncsian letépte a rózsát, és megette.
   - Ez az? - mondta aztán kiábrándulva. - Ettem már jobbat is.

291.
Fia - aki "őskeresztény" anya és megkeresztelkedett apa gyermeke lévén a kor pillanatnyi törvényei szerint nem számít zsidónak - apja tudta nélkül kérelemmel fordul a hatóságokhoz, hogy mentesítsék apját a zsidótörvények alól.

292.
Budapest, 1944. július 25.

Méltóságos Államtitkár Úr,
Nagyon tisztelt Barátom.
Fiam, N. Heltai János néhány nappal ezelőtt közölte velem, hogy a Kultusz Minisztériumhoz kérvényt adott be, amelyben úgynevezett érdemeimre való hivatkozással a zsidórendeletek alól való fölmentésemet kérelmezte. Közölte velem azt is, milyen rendkívüli jóindulattal - ha szabad azt mondanom, barátsággal - fogadta ezt a kérelmét. Erről időközben Palló Imre kedves jóbarátom is értesített. Engedd meg, hogy ezt a kitüntető jóindulatot megköszönjem és abban bizakodva, hogy levelem bizalmas hangján nem ütközöl meg, úgy írjak Neked, ahogy megértő jóbaráthoz szabad. Erre talán hetvenhárom esztendőm is feljogosít.
   Fiamnak erről a lépéséről, amelyet hozzám való szeretete és miattam és családom miatt való aggódása sugallt neki, nem tudtam. Nem avatott be tervébe, mert nagyon jól tudta, hogy - noha barátaim is biztattak rá, én magam a magam számára sohasem kérnék semmit. Ezért vállalkozott rá titkon, megkérdezésem nélkül. Amikor hitelesen megtudta, hogy a kérvényt nekem magamnak kell beadnom, kénytelen volt a helyzetet előttem őszintén föltárni. Megkért arra, tegyem meg ezt, én azonban kérését nem teljesítettem.
   Nem teljesíthettem. Ha egy kicsit ismernél, tudnád, hogy ez számomra elképzelhetetlen. Soha életemben nem kértem magamnak előnyt vagy kedvezést, mindig álltam azt, amit a sors rámmért. Sok jót kaptam attól az országtól, ahol születtem és amelynek nyelvén írok, el kell fogadnom a rosszat is. Egész múltamat meghazudtolnám, ha most, egy hosszú élet alkonyán, a helyzetemen való kívánatos könnyítés kedvéért, egy sok százezer embertársamat egyformán sújtó ítélet elkerülése végett a kérelmezéshez folyamodnék. Akkor sem teszem meg, ha azok, akik szeretnek és féltenek, talán szenvednek is emiatt. Érdemekre hivatkozni, kivételezést, jobb sorsot kérni nem tudok.
   A kérvényt ennélfogva nem adom be. Azonban, érzem, hogy Neked és csak Neked, aki olyan jóakarattal érdeklődtél helyzetem iránt, meg kell magyaráznom, miért nem adom be. Azok után, hogy fiamat olyan szívesen fogadtad és ügyemmel olyan kitüntetőn foglalkoztál, mentegetőznöm illik amiatt, hogy nem élek a helyzetemet esetleg megjavító, biztató lehetőséggel. Hiszem, megérted elhatározásomat, egy öreg írónak megrögzött meggyőződéseihez való ragaszkodását és nem nézed alaptalan elbizakodottságnak.
   Kérlek, fogadd el ezt a levelet annak, aminek íródott: bizalmas magánlevélnek, magyarázatnak egy meg nem írt kérvény margóján.
   Még egyszer köszönöm mindazt, amit értem tettél és kérlek, őrizd meg jóindulatú barátságod számomra a jövőben is. Igaz tisztelettel és őszinte baráti érzéssel hálás híved
            Heltai Jenő

293. Ökör a vérpadon

Az ökröt vágóhídra vitték.
   - Csak az vigasztal - mondta a jámbor állat a halálos csapás előtt -, hogy alapjában véve én is a hazáért halok meg.

294.
Ez alatt az idő alatt és utána, a német megszállás zord hónapjaiban budai lakásom afféle hajléktalanok menhelyévé alakult át. Esténként író és újságíró barátaim, színészek, színésznők, muzsikusok verődtek össze nálam. Ki-ki odahozta a maga terveit, félelmeit, reményeit, többé-kevésbé ingatag meggyőződését.

295.
Mindenféle megkezdett és abbahagyott munkához való fölŹjegyzések, régiek és újak. Kis papírosdarabkákról sorrendbe szedtem a ghettóban, ahol írásaim jórészét átadtam az elmúlásnak.
   1944. július 4.

   "A jóemberek szigete" című vígjátékhoz
   Négerek is vannak a jelentkezők között. Lassankint különválasztjuk őket.
   Mind nehezebb bejutni a szigetre, mind több okmány, a jóság igazolása kell hozzá. Jó nagypapát és jó nagymamát kell kimutatni. Fél-jók és negyed-jók.
   A jóság himnusza - helyesebben a jóság szigetének az internacionáléja. Pályadíjat tűznek ki a legjobb himnuszra, de mindenki megkapja a pályadíjat, mert senkinek sem akarnak fájdalmat okozni.
   Senki sem jár hivatalba, a főnök jó ember, tehát nem dorgál meg senkit.
   Jámbor együgyűség.
   A férjes asszony jóságból csalja meg az urát. A jóságot összetéveszti a könyörülettel.
   Jóság próbája. Kipróbálja, meddig lehet feszíteni a húrt, mikor fogy el a másiknak a türelme, meddig lehet valakinek a jóságával visszaélni.
   Nagy kitartás kell ahhoz, hogy az ember ne okuljon tapasztalatain. (Kárán.)
   Lelkes, fantaszta nő áll a mozgalom élén. Végül egyedül marad a szigeten.
   A jó nemzetközi lázadása a rossznak a diktatúrája ellen. Forradalom.
   Destrukció annyi mint: jobbat akarni annál, ami e minden világok legjobbikában van.
   Házasodni egymás között (szigetlakók között) szabad csak. Kitenyésztik a jóból a jobbat. A jó fajvédelme.
   Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat: ez túlságosan szigorú parancs. Ellenségemet nem tudom szeretni, hozzá jónak lenni talán tudok. Ezt a parancsot így kellett volna megfogalmazni: légy jó hozzá, mint tenmagadhoz.
   A rosszak ellentállása.
   A tenger: a rossz szimbóluma, a biztos, nyájas, virágos sziget: a jóé. A gonosz tenger körülöleli a jók szigetét, csapkodja, ostromolja vagy szelíden nyalogatja, hízeleg neki, mindennap elmos belőle valamit.
   Az ötlet kitalálója gyermekkora óta rajong a szigetekért. Mindnyájunk sziget-fantáziája. Robinson szigete. Stevenson Kincses sziget, Verne Névtelen szigete.
   A lakók belefáradnak a jóba. Szomjaznak egy kis jó rosszra.
   A sziget sok hívságos reményt ébreszt. A szegények, az üldözöttek, a hazátlanok között. De az elméleti emberek, a kísérletezők, a politikai fölforgatók, az államalakítók között is.
   A tudós entomológus sajátkezűleg szedi össze a lógombócot szkarabeuszai számára. (Fabre meg is tette.) nagy munka az autók meg a repülőgépek világában!
   Kolduló-gép, gép-koldusok, automaták, amelyeket a uccasarkon állítanak föl. Levett kalappal kéregetnek, amikor a pénz a kalapva esik, a kalap megint fölcsapódik. Az igazi koldusokkal szemben az az előnyük, hogy tiszták és nem siránkoznak. Azonkívül nem maguknak, hanem a köznek kéregetnek. Később: automata panama. Eleven koldusok a gépek helyett.
   Azokat a négereket, akik érdemeket szereztek, mentesítik a fekete szín alól. Fekete fehéreknek vagy tiszteletbeli fehéreknek nevezik ki őket.

296. Nagyapó

Abban a szűk szobában, ahol tizenketted magukkal szorongtak, Nagyapóék nem voltak túlságosan népszerűek. Senki sem szerette őket, legkevésbé Ilus néni, az öreg gazdasszony, jóllehet neki megvolt a maga külön kis szobája. Oda aztán senkinek sem volt szabad a lábát betennie, tulajdon gazdáját, őméltóságát, a miniszteri tanácsos urat is kinézte belőle. A konyhában sem tűrte meg azokat a kommunistákat, katonaszökevényeket és zsidókat, akiket a méltóságos úr immár két hónap óta elszántan bújtatott nemcsak a külső veszedelem, hanem a ház lakói elől is. Ilus néni főzött számunkra, úgy, ahogy kitakarította a szobát, úgy, ahogy, tüzet rakott a kályhába, úgy, ahogy, meggyőződés nélkül. Meggyőződéssel csak a borravalót vágta zsebre, azt is inkább köteles adónak nézte, mintsem ajándéknak. Nagyapóékat azonban úgy gyűlölte, hogy pénzt sem fogadott el tőlük. Igaz, hogy Nagyapó ritkán kínálta meg vele, akkor is kevéssel csak. Nagyapó vigyázott a pénzére, nem lehet tudni, meddig tart még a háború, és mi lesz azután. Vénember, öregasszony a felesége is, gyermekei, unokái, rokonai szétszóródtak, azt sem tudja, látja-e őket valaha is még. Ki segít rajta? Nagyapónak az volt a véleménye, hogy hetven éves korában az ember már csak Istentől kér. Aki akkor is az emberektől kér, az megérdemli, hogy ne kapjon. Nem. Nagyapóék nem voltak népszerűek. Amikor a lakás gazdája, karácsony hetében, sötét, havas estén beállított velük, a szoba zsúfolt volt már. Tízen szívták el benne egymás elől a levegőt, tízen vigyáztak már a csöndre, a nesztelen mozdulatokra, a fegyelmezett életre, tízen osztoztak meg a ritkuló kenyéren, tízen füleltek a szirénák jajveszékelésére, tíz olyan ember, aki régtől ismerte egymást, valamilyen titokzatos okon egymáshoz tartozott. Tíz fiatal ember. Nagyapó fölösleges és nemkívánatos idegen volt ebben a társaságban. Nagyanyó nemcsak fehér hajú, törékeny kis öregasszony, hanem egyetlen nő is, annyi férfi között, kényelmetlen és háborgató elem. senki sem tudta róluk, kicsodák. Őméltósága valami nevet mormogott, senki sem jegyezte meg magának ezt a nevet. Minek? Úgyis hamis. Őméltósága egy kicsit mentegetőzőn mondta:
   - Nagyapó megboldogult édesapámnak jó barátja volt... Legjobb barátja...
   Rendben van. Nagyapó, Nagyanyó. Nem vitás, hogy őket is be kell fogadni. Kisebb lesz a falat, kevesebb a levegő, nagyobb a kényelmetlenség, összébb szorulunk, mindegy. Nagyapóék is élni akarnak, nem akarnak menekülni, joguk van hozzá. De... de... Nagyapóék mégsem az ő világuk. Semmi közösségük velük. Öreg házaspár, menekülni, élni akar csak, föllélegzeni a fojtogatás után; büntetni, megtorolni már nem. Jövő, más élet, új élet, szabadabb, szebb élet nem érdekli őket. Nekik jó volt a régi is, az a nyugodt, polgári, amelyet az ember azzal fejez be, hogy ágyban párnák közt hal meg. Ezt az életet, ezt a halált várják vissza, akarják vissza. Az életet mindjárt, a halál ráér.
   A tíz régi bujkáló elkülönült az elkésetten becsöppent két újtól. Nagyapóék ezen nem ütköztek meg, alighanem természetesnek is látták. Nagyapó nem volt beszédes ember, nem zaklatta fölösleges kérdésekkel a fiatalokat, egész nap csöndesen pipázott. Amikor nem pipázott, pipáját tisztogatta. A többi cigarettázott. Még Nagyanyó is. Pokoli füst volt a szobában, a kihűlt füst szaga orrot facsart. Halkan, suttogón beszélt mindenki. És mindenkinél többet Nagyanyó. De ő sem alkalmatlankodott a fiataloknak. Nagyapóval vitatkozott csak, utasította, dirigálta ráncbaszedte. Ugyanakkor azonban anyáskodott vele, gondoskodott róla, dédelgette, fésülte, megigazította a sálját, teát főzött neki, ápolta és féltette. Jobban, mint önnönmagát. Holott kettejük közül ő volt az ijedező, a betegecske, esendő. Nagyapó nagy darab, szálas, vállas ember volt, fehér sörényű, bozontos szakállú. Amikor a sziréna megszólalt, Nagyanyó úgy megbújt Nagyapó mellén, majdnem a szakállában, mint vihar elől a kis madár a biztonságos bozótban. Nagyapó szelíden simogatta Nagyanyó haját. Gyönge kis védelem volt ez, de mégis megnyugtatta Nagyanyót, aki talán azt képzelte, hogy törékeny testével, mint valami eleven páncéllal inkább ő védelmezi az erős Nagyapót. A fiatalok ilyenkor egy percnyi megilletődöttséggel nézték őket, nevettek is rajtuk, arra azonban nem értek rá, hogy hosszasabban foglalkozzanak velük. Magukkal kellett törődniük, elhelyezkedniük valami fedezékfélében, noha ez is céltalan volt, mert nem lehetett tudni, honnan csap le rájuk a halál, felülről-e vagy oldalról, az utca felől-e vagy az udvar felől, az ajtón jön-e be vagy az ablakon? Immár nemcsak repülők kóvályogtak a környéken, hanem a ház maga is beleesett a tűzvonalba. Több gránátot és légi aknát kapott is már, oroszt is, németet is, kéményei összeroskadtak, a tető gerendái úgy meredtek égnek, mint meztelen bordák, erkélyei letöredeztek, ablakai betörtek, a szomszéd lakás elpusztult, az utca túlsó oldalán kiégtek a házak, egyik-másik romba dőlt, kormosan feketéllett a hó alatt. Nagyapóék és lakótársaik nem mertek a ház óvóhelyére lemenni, annak tökéletes biztonsága ennél a bizonytalanságnál is ijesztőbb és fenyegetőbb volt. Hátha valamelyik lakó följelenti őket? Az óvóhelyre csak a lakás méltóságos gazdája és Ilus néni ment le.
   A háznak voltak csöndesebb órái is. Az igazi ostrom még nem kezdődött meg. Az ellenfelek tapogatták csak egymást. Mint a cirkuszban mérkőzés előtt az ormótlan, szörnyű díjbirkózók, egymás izmait markolászták, egymás nyakát, egymás vállát ütögették. Meztelen testükön nagyokat csattantak ezek az ütések. Amikor a lövöldözés elült, a szoba lakói békés polgári életet éltek, kártyáztak, olvasgattak, politizáltak, cigarettát töltöttek, egyik-másik levelet írt vagy valami naplófélét, amelyben pontosan följegyezte az eseményeket, az eljövendő világ történetének hiteles adatait. Nagyanyó ilyenkor Nagyapót gyötörte. Szelíden, szeretettel, de konok következetességgel.
   Azt mondta neki:
   - Nagyapó, ne menj az ablakhoz. Hányszor mondtam már, hogy ne menj az ablakhoz. Rossz hely. Életveszélyes. Ülj a kályha mellé. Az itt az egyetlen biztonságos hely.
   Nagyapó dörmögött valamit, olyasfélét, hogy mindegy. Nehezen vált meg a szoba egyetlen ablakától, szerette az utcát nézegetni. Sok látnivaló volt benne. Üszkös házak, üres ablakok, amelyekből elszállt az élet. Nagyapó mögöttük belelátott a szobák gyomrába, a döglött bútorok közé. A telegráfdrótok lazán, tépetten lógtak a mélységbe, mint tönkrement hegedű elpattant húrjai. Fehér hótakaró alá bújt a kövezet. A szemközt levő ház udvarának vaskerítésén reménytelenül gubbasztottak a varjak. Az a néhány ember, aki kimerészkedett, falhoz lapulva surrant végig az utcán, a süvöltöző széltől féltette kalapját, minduntalan a fejébe nyomta. Asszonyok is loholtak mögöttük, nadrágban és holmi bundafélében, ormótlan kesztyű volt a kezükön, kosár a karjukon. Nagy vödrökben hozták a kútról a vizet, rémülten kapták félre fejüket a fütyörésző és sziszegő golyók elől. Feltűzött szuronnyal hébe-korba valami patrul lopakodott végig az utcán, el-eltűnt egyik-másik kapualjban, aztán megint kibújt és továbbment. Csizmájuk alatt ropogott a hó. Bekanyarodtak a szomszéd utcába. Nagyapó boldogan föllélegzett. Azt mondta Nagyanyónak:
   - Mondom, mindegy. A kályha sem biztonságos. Hol a biztonság mostanában?
   - Ne beszélj annyit! Menj a kályha mellé.
   Nagyapó megint dörmögött valamit, olyasfélét, hogy nem szereti a kályhát, de azért mégiscsak engedelmeskedett. Leült a kályha mellé, és pipáját kezdte tisztogatni. Nagyanyó rászólt még:
   - No látod!
   Elmosolyodott, és diadalmasan nézett körül. Megint ráncba szedte Nagyapót. Igaz-e?
   A szoba lakói megértőn néztek egymásra. Régen megállapították már, hogy az öreg házaspár túlságosan sokat nyüzsög. Kivált Nagyanyó. Valaki egyszer türelmetlenül rá is szólt:
   - Nagyanyó, ne nyüzsögjön annyit!
   Nagyanyó csodálkozón meresztette rá a szemét. Hogy ő nyüzsög! Az urát félti. Hogyne féltené! Nem veszik észre, hogy Nagyapó nem tud magára vigyázni? Valakinek vigyáznia kell rá. Ki vigyáz itt rá? Nagyanyó. Ha ez nyüzsgés... Isten neki, inkább nyüzsög, semhogy Nagyapónak baja essen.
   Kiment a konyhába, hogy Nagyapónak teát főzzön. Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, Nagyapó fölugrott a kályha mellől, és visszasietett az ablakhoz. Mohón kinézett, a sötétséget kémlelte, azt a bizonytalan, halványfehér kéklést, amely a hótakaróból szivárgott ki. De az elsötétített utcán semmit sem látott. Semmit sem hallott. A repülők elmentek, az ágyúk elnémultak. Nagyapó a fagyos ablaküveghez szorította az arcát, ó, jóságos jeges borogatás! Mikor múlik el tőle ez a sok szörnyűség?
   Sötét volt mögötte a szoba is. A bujkálók nem mertek világot gyújtani, gyufát is alig. Az ablak rolóját nem tudták többé leereszteni, régen leszakadt már. Este nagy, üres konyhapolcot állítottak az ablak elő, az eltakarta az ablaküveget. Akkor egy órára meggyújtották az olajmécsest. A pótkanóc siralmasan égett, hol nagyobb lánggal, mint amilyennel kellett volna, hol pislákolón és kihagyón, de mindig förtelmes bűzzel. Vadul szállingózott belőle a füst meg a korom, könnyes lett tőle a bujkálók szeme, megfájdult tőle a fejük. Csak Ilus néni szobájában égett szelíden, barátságosan a régi, békebeli, megnyugtató petróleumlámpa. Nagyapó egyszer azt mondta:
   - Ha fiatalabb volnék, megfojtanám Ilus nénit.
   A bujkálók egymásra néztek, és azóta valamivel jobban tisztelték Nagyapót. Kimondta azt, amit mindnyájan szívesen megtettek volna. De Ilus nénit a múlt védelmezte. Valamikor csinos volt, és a miniszteri tanácsos úr akkoriban a kelleténél jobban kedvelte az italt...
   A sötétségben halkan megszólalt valaki:
   - Nagyapó, menjen vissza a kályha mellé. Jön Nagyanyó, hozza a teát. Ha észreveszi, hogy maga az ablakban áll, megint nyüzsögni kezd.
   Csöndesen nevettek. Nagyapó riadtan fordult feléjük, és egy kicsit mérgesen rájuk szólt:
   - Maguk is nyüzsögnek. Pedig tudják, hogy utálom a kályhát. Miért az a legjobb hely? Ott is belecsaphat az emberbe a gránát...
   De azért megint csak elindult a kályha felé. Későn. Nagyanyó csakugyan hozta a teát, és előbb ért oda a kályhához, mint ő. Kétségbeesetten sopánkodott:
   - Már megint odamentél az ablakhoz? Hányszor mondjam még...
   Nagyapó lázadozott:
   - Mit akarsz azzal az örökös kályházással? Honnan tudod, hogy az a jó hely?
   - Két fal között a sarokban áll. Hallottam, hogy... építésztől hallottam... A sírba viszel ezzel a makacssággal... Öregember, és így keresi a veszedelmet!
   Nagyapó elhelyezkedett a kályha mellett, abban a nagy karosszékben, amelyben az éjszakát eltölteni szokta. Megitta a teát, és rendkívül óvatosan pipára gyújtott. Mit vitatkozzon? A háború után is ráér arra, hogy megmagyarázza Nagyanyónak: nem szabad nyüzsögni, nem szabad más embernek az életébe beavatkozni. Mit lehet tudni? Igaz, hogy negyven évvel ezelőtt is már ezzel a magyarázattal kellett volna Nagyanyó nyüzsgését megfékeznie, de a bölcsességet nem adják sem korán, sem ingyen.
   Két fiatal bujkáló megfogta a konyhapolcot, és az ablaknak támasztotta. Ilus néni behozta az olajmécsest. A kanóc rosszkedvű volt, makrancoskodott, nem akart tisztességesen égni, füstöt és kormot okádott csak. Nagyanyó odalépett a mécseshez, hogy megigazítsa. A többi kíváncsian figyelte, ráncba tudja-e szedni a kanócot is úgy, ahogy Nagyapót.
   Akkor valami nagyot csattant. A bútorok táncolni kezdtek, a csillár prizmái mint vacogó fogak összeverődtek, az ablaküveg csörömpölt. A fal egyik része beomlott, fagyos levegő tódult be a szobába. A lyukon az ég kíváncsi csillagai néztek be. Néhány ember elvágódott, az olajmécses kialudt, valami nagy robajjal összedőlt. Alighanem a kályha. Nagyanyó elsikította magát. De, úgy látszik, senkinek sem esett baja. A csöndben és a sötétségben egy-két villanylámpa gyúlt ki, a világosság körülsétált a szobában. Azok, akik a légnyomásban elvágódtak, csodálkozón, megkönnyebbülten föltápászkodtak. Nagyapó a romba dőlt kályha előtt ült, szálas, vállas, fehér szakállú öregember. Két kezével belekapaszkodott a karosszék karfájába. Diadalmasan nézett körül, és büszkén mondta:
   - No? Kinek volt igaza a kályhával?
   Aztán meghalt.

297. Ostrom

Alig hetvennégy esztendős koromba
Szerény utcánkba becsapott a bomba
Két házat s három erkélyt döntve romba.

TANULSÁG:

A bomba goromba.

298.
Magyarországon 1944-ben az üldözöttek százezrei keserves időket éltek át. Százezreknek kellett naponta szembe nézniök a megaláztatásokkal, megkínzással, elhurcolással és a halállal. Csak mint mentőangyalokra lehet visszagondolni a szociális nővérekre, akik életüket állandóan kockára téve vállalták, hogy ahol csak lehet, segítenek az üldözötteken.
   Az akkor Stefánia úton lévő székházban otthont talált a meggyötört emberek egész sora. Ám a nyilasok túlontúl éberek és vérszomjasok voltak. Egy felejthetetlenül borzalmas fagyos novemberi éjszakán fegyverrel törtek rá a Stefánia úti házra, s vezetőjétől: Schlachta Margittól azt követelték, szolgáltassa ki nekik a házban bujdosó tömeget. Schlachta Margit lángpallosú őrangyalként védte a házába fogadott embereket, szembeszállt a vérebekkel, s hajnalig küzdött velük. De a sok fiatal nyilas sajnos erősebbnek bizonyult, kihurcolták és rendőri riadóautókba gyömöszölték az elgyötört embereket, s a nővérek kétségbeesett tiltakozása dacára a svábhelyi (most Szabadság hegy) Mirabelle szállóban lévő Hain Péter-féle bűntanyára vitték őket. Köztük volt Heltai Jenő a kiváló magyar író is.
   De a nővérek se maradtak tétlenek. Minden erejüket megfeszítve hozzáláttak az elhurcoltak kiszabadításához. [...] A törékeny alkatú nő óriássá vált ott azokban az órákban, jóságával és szeretetével győzedelmeskedett a nyilasok aljas gazságán: a hetven embert sikerült megmentenie.
   Mind a hetven szívében soha el nem múló örök hálával emlékezik a szociális nővérek hőskölteménybe illő, halállal dacoló áldozatkészségére.
   Ez csak egy kis epizód azokból a hőskölteményekből, amelyeknek a nővérek hónapokon át aktív részesei voltak.
               Kallós Edéné
               Budapest
               Pozsonyi út 32.

299.
Nagyon megörültünk, amikor Margit nővér egész szervezetével (a Szociális Testvérek Társaságával) a Svéd Vöröskereszt szolgálatába állt. Több száz ember köszönheti neki a megmenekülését. Ők rejtegették az ismert írót, Heltai Jenőt, akit szintén üldöztek.
   Kolostoruk épp szemben volt a nyilasok XIV. kerületi pártházával. A nyilasoknak minden városrészben vagy kerületben külön pártházuk volt, fegyveres erővel. Jól tudták, hogy a nővérek zsidókat rejtegetnek a kolostorban. Ez egyébként a zsidók hibája volt, mivel egyáltalán nem igyekeztek láthatatlanok maradni. Ki-be járkáltak, látogatókat fogadtak, postájukat a kolostor címére kérték. Egy idő múlva a nyilasok fenyegetni kezdték Margit nővért. Majd néhány egymást követő éjjel szétlőtték az ablakait, s egy éjszaka felfegyverzett nyilasok csoportja tört be a kolostorba. Az épület alapos átkutatása után mintegy harminc védettet visznek el, akiknek a papírjairól azt állították, hogy hamis. A beteg, öreg író, Heltai is a letartóztatottak között volt.
   [...] Hátravolt még a már elhurcolt harminc személy kimentése. Most férjem és Margit nővér mutatta meg erejét. Három napig tartott harcuk a különböző minisztériumok és börtönök 'nagykutyáival', és a negyedik napon a harminc kimerült, de boldog ember újra összegyűlhetett Margit nővér körül a kolostorban.[...] Néhány nappal később győzelmünket vacsorával ünnepeltük meg. Margit nővér hívott meg minket és néhány megmentettet. Heltai Jenő szép és megható beszédben köszönte meg férjemnek, hogy sikerült megmenteni őket.

300. Egeres
Toloncház, 1944. november

Ez itt a híres Egeres.
(Nem olyan úri fogda, mint a Markó),
És benne ülök én, örök csavargó,
Edzett, kipróbált alperes.

Mindég a vesztő oldalon!
Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
Számomra nem volt irgalom.

Jött négy pribék, négy fegyveres,
Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
Esett az eső... ólmos, őszi este...
Várt már a híres Egeres.

Itt ülök a fagyos kövön.
S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
De az is ember, nemcsak ön,

Ön, gyáva gyászvitéz, akit
Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
Nem önnek kéne ülni itt?

Mikor nagy hangon szónokol,
Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
Labanc... De ördög és pokol,

Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
Ez a magyar, kit balsorsában isten
Megáldjon, védő karral megsegítsen,
Mert megbűnhődte már e nép?

Sötét jövendő! Oly sivár,
Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
Utódait hol buzgón szaporítja
Tetű, poloska, svábbogár.

Én mást tanultam, mást tudok.
Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
Bitang, lepénzelt hazugok.

Ez a magyar? Szegény magyar.
Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
Sírod miatt, mely eltakar.

Szegény hazád ma elmerül,
Megfojtja szenny, kín, szolgaság hínárja.
Ki hallgatott a költő Szózatára?
"Légy híve rendületlenül!"

Itt ülök a fagyos kövön,
Öreg tolonc a híres Egeresben,
Volt magyar író... ej, mit emlegessem?
Megérdemeltem. Köszönöm.

301.
A második világháború alatt egészen Szálasi kormányalakításáig szép Pozsonyi úti lakásában élt a Heltai-házaspár, éppen csak a kapura került sárga csillag, s ők nem mutatkoztak az utcán. Sok rokont, ismerőst látogattam akkoriban - részint tudatlanságom, részint krakéler természetem figyelmen kívül hagyta, hogy magam is veszélyben vagyok anyai származásom miatt - de megalázott helyzetét senki nem viselte annyi nyugodt, bölcs méltósággal, mint Heltai Jenő. Szálasi idejében hamis iratokkal bujkálni kényszerültek. Először Schlachta Margit tömegszállásán találtak menedéket, de amikor itt is veszélyes lett a helyzet, apját és annak feleségét magával vitte Heltai Jancsi Lógodi utcai otthonába.
   Az óvóhelyen gyertya és mécses világított. Az író nem írt és nem olvasott. Naphosszat ült az idegen környezetben, s kiserkedt vöröses, ritkás szakálla. Külseje csalhatatlanul bizonyította faji hovatartozását. Az óvóhelyi társaság azonnal felismerte Heltai Jenőt, nem tapasztalt rosszindulatot, azonban egyre érezhetőbb volt fia szorongatott helyzete - az első kerületben űzte rémregénybe illő bűncselekményeit a hírhedt Kun páter.
   Heltai Bözsi, S. nyilas ügyvéd leánya - Heltai nem adoptálta a két S.-lányt - kockázat nélkül látogathatta apját a Lógodi utcában. Látva az óvóhelyi szituációt, magával vitte a házaspárt Vali Csévy közben levő nyaralójába, ahol ő is lakott férjével, és Zsuzsi is a földszinti lakásban. A sváb Vali fogadta be a két embert.
   A Csévy közben 1944. december 24-én megjelentek az oroszok. A Szálasi-rendszertől való örökös félelem elmúlt, de a lakásból Budapest felszabadításáig senki sem távozhatott, s Valit már idegesítette, hogy nem használhatja kedve szerint a fürdőszobát, kevés volt az élelem. Vali lármázott, de becsülettel helytállt a keserves helyzetben.

302.
Hetvennégy éves volt, amikor kilépett az óvóhelyről. Elölről kellett kezdenie mindent. És még mindig erejének teljességében volt. Az első hetek zavarai után nemcsak ő találja meg a helyét, hanem az új világ is megtalálja őt. Nemcsak régi műveit adják ki újra meg újra, nemcsak a színházak akarnak Heltai-darabokat játszani, hanem öregkorában ismét megszólal a költő.

303. Gondolatok a könyvtárban

Könyvtáram ötven-hatvan kötetét
Golyó átfúrta, akna tépte szét.
Eső áztatta, perzselte láng,
Megrágta egy galád,
Falánk
Egércsalád,
Füst átitatta, méreg marta,
Lakta poloska, ruhatetű, szú,
Taposta barbár horda csizmasarka,
És levizelte a nyilas bosszú.
Sok szörnyü folt... kiömlött vér nyoma...
A drága költők nyájas temploma
Hősi halottak tömegsírja ma.

304. Őszinte beszélgetés Heltai Jenővel

Szerda, 4 óra 10 perc. A Fészek nagy társalgójában egyik asztalnál Heltai Jenő ül, és türelmetlenül nézi az óráját. A Fényszóró munkatársát várja. Barátságos üdvözlés után megkérjük, mondjon valamit készülő munkáiról a legtöbbet szereplő magyar szerző.
   Fidibusz segítségével pipára gyújt.
   - Hát akkor írja, öcsém. Véletlen az egész, hogy ma én vagyok a legkeresettebb szerző a magyar írók közül. Előre kell hangsúlyoznom, hogy darabjaim, melyek ma futnak, nem mai keletűek. Nem egy hirtelen fellobbant aktivitásról van itt szó, hanem hosszú esztendők összegyülemlett anyagának előadásáról, mely közül a színházak válogatnak. Életemben több mint 150 színdarabot fordítottam le a színpad részére. Jelenleg több mint 30 olyan darab van készen, ami még egyáltalán színre sem került. A színlapon való sűrű szereplés nem a mostani megfeszített munka eredménye. Nem vagyok felelős azért - közben elmosolyodik -, hogy sok régi munkámat újítanak fel, vagy most hoznak színre először.
   Elmereng. A szomszéd asztalnál ülő írótársaihoz megy át egy pillanatra, ott Kassák Lajossal és Fodor Józseffel vált néhány szót, majd visszatérve így folytatja az előbb megkezdett beszélgetést:
   - A Nők iskoláját néhány évvel ezelőtt már lefordítottam, de tudja, valahogy úgy éreztem, hogy akkor nem végeztem százszázalékos munkát, most újra nekiültem, átfésültem, és azt hiszem, hogy tökéletesíthettem.
   A Lumpácius Vagabundusz könyvem két évvel ezelőtt megjelent. A darab rendezője Nádasdy Kálmán rendezési elképzelésének megvalósításához szükséges segítség kedvéért itt-ott átdolgoztam, új sorokat iktattam be, egyes jeleneteket átalakítottam, foltozgattam. Azt hiszem, ezzel a munkával a darabnak csak javát szolgálhatom.
   - Milyen új munkán dolgozik jelenleg, elnök úr?
   - Erről nem szívesen beszélek. Én már a kész tényeket szeretem csak elmondani. Ami csak úgy félig-meddig van meg, arról inkább ne beszéljen az ember, mert nem biztos, hogy azt befejezi.
   - Az Aristophanes-fordítással mennyire van?
   - Aristophanes Nők köztársasága című szatirikus vígjátékának új fordításából négy felvonás elkészült. Szeretném ezt minél hamarabb befejezni. Ez a fordítás hiteles is, s elsősorban nem a filológus, hanem a színpad és a közönség számára készül.
   - Tudtunkkal a Vígszínház részére is készít valamilyen darabot, elnök úr?
   - Jaj, jaj - szisszen fel -, nem akarom elmondani és mégis így kiszedik belőlem. Hát akkor inkább mindent elmondok, hogy mi készül és mi van készülőben. Úgy látom, mindent ki tud szedni belőlem.
   A Vígszínház részére Pristley-darabot fordítok. A munkával jó tempóban haladok. Címet egyelőre nem adtam neki. Véleményem szerint ennek a darabnak igen nagy sikere lesz. Mire alapítom ezt? Olyan sok darabot ismerek, tudom, mi fekszik jól a színpadnak, és mi kell a közönségnek. Saját darabon jelenleg nem dolgozom. Eleget mondtam? Azt hiszem, jól viselkedtem - mondja mosolyogva - és semmit sem hallgattam el.
   - De igen. Az Ostromnaplóról nem hallottunk semmit.
   - Az Ostromnaplót nem adom ki egyelőre, mert számosan jóval többet szenvedtek és több viszontagságon mentek át, mint én. Egyéni szenvedéseimet és viszontagságaimat pedig egyelőre nem akarom a közönség elé vinni. Több epizódot kiragadok belőle, és az érdekesebb részeket máshol felhasználom.
   Búcsúzóul váratlanul feltesszük a kérdést:
   - Mikor lesz kész az új könyve?
   - Hát erről is tud? Pedig ezt én mindenki előtt elhallgattam. Tavaszra.
   - Miről szól?
   - Az ostromról. Az ostromról, tiszta, őszinte, minden szentimentalizmus nélküli képet akarok festeni, az élet viszontagságait és az emberek viselkedését szeretném élethűen leírni.

305.
Kritikusaink a Nők összeesküvésének előadása alkalmából már megint, ki tudja hányadszor állapították meg, hogy Heltai Jenő, ha Aristophanest fordítja, nem kevésbé eredeti, könnyed és elmés, mintha a maga verseit írja. Ami ugyan igaz, de ha a kritikusok Heltai Jenőnek életműve által meg nem vesztegetve, elfogulatlanul lépték volna át a Vígszínház küszöbét, akkor azt is meg kellett volna állapítaniok, hogy ez az elmés és könnyed, még azon felül mennyi minden más is! Mert ez a játékos elme olyan komoly munkás, aki őt borzalmas éveinek meghajszoltsága közben Aristophanes jelzőinek magyar visszhangját hajszolta lankadatlanul. S ha ennyi nehéz megpróbáltatás közt véghezvitte férfi-munkája mégis úgy hat, mintha az ujjából rázta volna ki, akkor ez a megszállt klasszika-filológus a könnyedség látszatát annak a római kritikusnak köszönheti, aki arra tanította a hivatott írókat, hogy a művészetükkel takarják el a maguk művészetét.

306. A régi nők

Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk...
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban:
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig:
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarunkra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy!

307.
S lírájának van még egy szakasza. Ifjúságát kifejező lírájára ui. úgyszólván átmenet nélkül - csaknem húszéves hallgatás után - az öregkor lírája következett. Egykor önmagán át egy társadalmi réteget, a bohémséget, most önmagán át egy életkort fejezett ki, az öregséget. Mintha Arany Jánossal, Kiss Józseffel, Vargha Gyulával együtt meg akarta volna cáfolni a közhiedelmet, hogy a líra az ifjúkor műfaja. Versei tartalma most: hogy elmúlik a szerelem, az ifjúság, az élet és hogy a sors nem hozta meg, amit várt tőle. De csak hangulatuk illata a hervadásé: színükben, formájukban most sokkal több az eredetiség, merészebb a szellem, mint a fiatalkori versekben. Skálája is kitágul: kibővül a kudarcra és igavonásra ítélt embertársak iránti részvéttel (Ismeretlen jó barát, Elfelejtett költő mosolya), sőt a második világháború és a fasizmus förtelme, majd a felszabadulás néhány politikai verset is fakasztott belőle: amaz az undor és harag, emez a lelkes bölcselkedés hangjait. Az utóbbi, a szabadsághoz írt ódája nem is annyira politikai, mint inkább etikai-filozófiai költemény, sematizmustól mentes, igazán egyéni vers, egy megnemesedett bohémnek, egy szabad embernek, költőnek elmélkedése. Az egykori élcelődés ezekben az öregkori versekben igazi lírává érett, bölcs mosollyal szemlélődő, a szomorúságban is játékos, sajáthangú, irodalmunkban egyedülálló lírává. Senki ilyen könnyeden nem mondott el súlyos dolgokat, egy népdal nem folyik könnyebben és simábban, mint az ő szonettjei. Nyelve oly természetesen és olyan könnyedséggel dallamos, hogy úgy tetszik, szavai maguktól állnak össze verssé s gondolatai maguktól rendeződnek költeménnyé, mint ahogy egy virágmag a saját belső törvénye szerint, külső beavatkozás nélkül, magától nő virággá. Heltai most sem szűnt meg szellemes lenni, de szellemessége most diszkrétebb és nem önmagáért való, hanem az érzés kifejezését szolgálja. Öregkori versei Elfelejtett versek című kötetében (1947) oly időpontban jelentek meg, mikor az érdeklődés érthetően elkerülte őt, de érdemes a figyelmet felhívni rájuk.

308. Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez.
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: Szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És győzi szívvel, győzi vállal,
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olyakor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

309. Miért hallgatnak az írók?

Az emberi munka nekilendült, hogy eltakarítsa az omladékot, visszaállítsa gépezeteit, helyreszervezze anyagát. A város, az ország, a világ tápászkodik, izmait feszíti, rendez, épít. S az írók hallgatnak. Hiába várunk a "termékeny lelkiállapot" igéire, a kinyilatkoztatásra, amely nélkül csak a kőpor s a vas káosza rendeződik. Mi az oka? Talán az anyag ereje, az örökös módosulásnak alávetett, önnön határaiba ütköző mechanikai energia hamarább regenerálódik, mint a szellem, a parttalan őstenger?
   Vagy egyszerűen, földhözragadt prózaisággal - papírhiány?

Heltai Jenő, aki a középkorú nemzedék ifjúsága idején eredeti iróniája mélyrevilágító, szelíd eszközeivel, szerényen és szinte óvatlanul, utat vágott s korszakot alkotott, egy irodalmi emberöltő minden bölcsességének birtokában, így válaszol nekünk:
   - Azt hiszem, az igazi kérdés nem az, hogy miért nem ír az író, hanem inkább az, hogy miért nem ír máris olyan műveket, amelyek tökéletesen megfelelnek a mai új világ minden követelésének. Sok érdekes és tanulságos cikket olvastam arról, mit vár az új világ az írótól. Szívesen tanulok írótársaimtól, öreg ember létemre elsősorban a fiataloktól. De nem mindig fogadom meg tanácsaikat, ahogy tőlük sem kívánom azt, hogy vakon megfogadják az enyéimet. Tisztelem szabadságukat, alkalmazkodom egyéniségükhöz, tévedéseik számára mentséget keresek. A régi francia operettek a Bölcsesség kimeríthetetlen aranybányája. Ha jól emlékszem, az Orfeuszban énekeltén valamikor: "A legszebb lány sem adhat többet, mint amije van, s ez épp elég." A legjobb író sem írhat jobban, mint ahogy tud, mint amihez ért, s ez épp elég. Hogy az operettnél maradjunk, én is írtam valamikor egy egyfelvonásos, szatirikus kis operettet (természetesen rögtön betiltották, ahogy a cenzúra azóta is számtalan más írásomat), abban ezt énekelte a megnyitó kórus: "Máma más nap van, mint egyébkor, mert ma véget ér a középkor, pontban éjfélkor kezdődik az újkor." Ezt éjfél előtt egy perccel énekelte a középkori kórus, és éjfél után egy perccel a primadonna, a szerelmes színész és a komikus kifogástalan gyermeke volt már az új kornak. Két perc alatt hiánytalanul átalakult és kötelességtudóan újjászületett. Az író, akit millió szál köt a tegnaphoz, régi elgondolásához és *?* megkezdett munkáihoz, két perc alatt azt nem tudja megtenni, ha mégis megteszi, ő is operett-figura csak. Komédiázik, szerepet játszik, másnak a szavait veszi szájába, meggyőződés nélkül meggyőzni sem tud. Aki a mai világba való, az ennek a világnak írt akkor is már, ötszáz vagy kétezer évvel ezelőtt is, amikor nem tudta még, hogy ez a világ valaha is eljön. Adja meg az új világ az írónak is azt a szabadságot, amelyet mindegyik fiának megad: az írónak legyen szabad írnia, írja meg azt, amit szeret, azt, amihez tehetsége és kedve van. Amikor kijelöljük azt, hogy mit vár az új világ az írótól, előzetes kritikát mondunk olyan művekről, amelyeket nem olvastunk még, amelyeket az író meg sem írt még és alkalmasint sohasem ír majd meg, mert az előzetes kritika korlátozza és megbénítja. Várjuk meg, míg a gyerek megszületik, akkor állapítsuk meg gondos vizsgálódás után, hogy fiú-e vagy leány. Ne firtassuk azt, hogy ő politizál-e vagy sem. Ha az író becsületes, emberséges, az igazságért, a szabadságért, a megértésért, az ember jogaiért száll síkra a gonoszság és az elvakultság ellen, akkor testvérem abban a nem is olyan kivételes esetben is, ha nem elegyedik bele a napi politikába. Ne tereljük bele az írót a politikus csizmadiák céhébe. Ma látjuk, milyen végzetes hiba volt ez az elmúlt világban. Kitűnő írók vallották kárát. Ne a politika irányítsa az írót, kizárólag írói eszközeivel az író irányítsa - ne a politikát, hanem az olvasók tömegét, hogy eligazodjon a jó és rossz között, a szép és a nemtelen között, világosság és sötétség között. Ha tőlem azt kérdezik, mit vár az új világ az írótól, azt felelem: "Azt, amire a világnak mindig a legnagyobb szüksége volt: irányítást és vigasztalást. A vigasztaláshoz ragaszkodom akkor is, ha nem jár mindig együtt irányítással. Nem mondok le Petőfi négyökrös szekeréről és Arany János családi köréről, Heine kis dalairól, hogy ne kezdjem az Énekek énekével. Nagylelkű vagyok, a mai lakásviszonyok között megbocsátok még az elefántcsont-toronynak is. Szabadságot az írónak! Mit várjon az új világ az írótól, ha minden mást megelőzően egyetlen egyelőre még magára az íróra kell várnia.

310. Az új Fészek

Április 6-án a kormány, a hatóságok és a külföldi missziók jelenlétében új pompában adják át a festőknek, az építészeknek, a színészeknek, szobrászoknak, zenészeknek, íróknak és újságíróknak régi, kedves tanyájukat, a Fészek Klubot. Az idestova ötvenesztendős épületen sok sebet ejtett az ostrom, de romlása jóval előbb megkezdődött már, akkor, amikor a nyilasok a házból kiűzték az igazi művészeket és a szép termekbe betelepítették a tehetségtelen csürhéjét. Vad duhajkodásuknak hamarosan végét vetette a bukás, a ház és szelleme megint azoké, akik annak idején a szabadság, a megértés, a jó testvériség és a magyar kultúra számára megépítették.
   Festészet, építészet, színészet, szobrászat, zenészet, az alapítók ezeknek a művészeti mesterségeknek a kezdőbetűiből eszkábálták össze elmésen és ügyesen az új klub nevét. Jó ötlet volt, szép volt a fészekrakás gondolata, de ennél is szebb a gondolat kifogástalan megvalósítása. Csakugyan kedves és barátságos fészek épült a művészek számára, kényelmes, kellemes otthon, üdítő pihenőhely, amely sokszor izgalmas művészi vagy irodalmi vitával volt hangos, ennél is többször jóízű nevetéssel, hangversennyel, tánccal, ünnepi vacsorán elmondott talpraesett pohárköszöntővel, tapssal.
   A Fészek olyan embereknek a klubja volt, akik szerettek élni is, dolgozni is. Szerették klubjukat is, tudták róla, hogy nemcsak kényelmükről és szórakoztatásukról gondoskodik, hanem akkor sem hagyja őket cserben, amikor kisebb-nagyobb baj éri őket. Az igazgatóság kiállításokat és sorsolásokat rendezett, képeket és szobrokat vásárolt. Szemet hunyt olyankor, amikor valaki hosszabb ideig is adós maradt a tagdíjjal, titkos és tapintatos kölcsönökkel vagy adományokkal segített a szűkölködőkön. Ideális klub volt, állhatott volna a klubok igazi hazájában, Londonban is, mindamellett volt valami enyhe budapesti kávéházi zamata is, ami nélkül alighanem nem is lett volna olyan tökéletes, az idegen számára is olyan bűbájosan vonzó. Ez a kávéházi zamat-plusz mindenekelőtt a merevség és a nagyképűség hiánymínuszából fakadt, aki a Fészek küszöbét átlépte, otthon volt.
   Nemcsak egyik legrégibb, hanem ma alighanem legöregebb tagja is vagyok a Fészeknek. Láttam egész életét az elmúlt negyvennyolc esztendő alatt. Láttam ötletes báljait, amelyekhez elmés művészek rajzolták a jelmezeket meg a díszleteket. Láttam híres emberek és szép asszonyok tündöklését és alkonyát. Láttam nemzetközi kongresszusok előkelő vendégeit, hallottam a klubnak szóló bókjaikat. Ott ültem a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének és a Pen Klubnak a Fészekben rendezett vacsoráin. Sok név jut eszembe, emlékszem John Galsworthyra, Jules Romainsra, Thomas Mannra, Alfred Kerre, a nagy kritikusa, Max Reinhardtra, Puccinira, Gilbert Millerre, az emberikai színigazgatóra, Annabellára, Simone Simonra, Ludwig Fuldára, Henri Bernsteinre és Gaby Morlayre, Lilian Gishre, Woodhouse-ra, a nagy angol zenekiadóra, Lubitschra és Georges Middletonra, az amerikai drámaíróra, aki Budapestet "a gyönyörű hidak és a felejthetetlen hajnalok városának" nevezte. hol vannak a gyönyörű hidak? És hol a felejthetetlen hajnalok, amikor a Fészek kert-udvarán ültünk és órával a kezünkben lestük, megszólalnak-e pontosan negyed négykor a fákon a fővárosi madarak. Hova lettek a fák és hova az énekesmadarak, elsősorban a karmesterük, az az ismeretlen vén madár, aki mindig elsőnek mondta azt, hogy: pity? A többi mintha csak ezt a figyelmeztetést várta volna, nyomban rázendített, mint valami jól kipróbált zenekar. Hova lettek? Ma már egyik sem tagja többé a Klubnak, sem a madarak, sem a fák.
   És hova lett az a sok hollywoodi rendező és filmsztár, aki ott ült velünk madárszó-lesen? A nevükre sem emlékezek már, talán Hollywood sem tud többé róluk. Aki nagy énekes vagy muzsikus megfordult Pesten, úgy jött a Fészek Klubba mintha hazajött volna családjához. Énekelt vagy muzsikált nekünk. És elvitte jó hírünket szerte a nagyvilágba. A Fészek nevét ismerte az a művész is, aki sohasem járt Pesten. A Klub európai atmoszférájában az idegen rögtön megérezte, hogy ennyi kedvesség, nyíltság, vendégszeretet, szívesség és önzetlenség nagy kultúrára valló, az irodalomért és a művészetért rajongó lélekből fakadhat csak. A Fészek többet tett Magyarországért, mint egész diplomáciánk.
   Ezt a szellemet és ezt az épületet döntötték romba már a bombákat megelőzőn is a nyilasok. Ezt az épületet: Újházy Ede, Kiss József, Bródy Sándor, Hegedűs Gyula, Szerémy Zoltán, Beöthy László, Csortos Gyula, Törzs Jenő, Rippl-Rónai, Zala György és Tolnai Ákos házát, a magyar művészet, a magyar írás házát.
   A Fészek elmúlt félszázadának sok a nagy halottja, de szerencsére sok dísze van az új generációknak is. A Klub nem nézte tétlenül a pusztulást. Néhány elszánt, lelkes tagja a felszabadulás után nyomban hozzálátott ahhoz, hogy a Klubot talpra állítsa. A szó legszorosabb értelmében talpra kellett állítani az épületet, meg kellett foltozni az Achilles-sarkát. A semmiből előteremtett pénzzel megcsinálták előbb a földszintet, úgy-ahogy az udvart, az építkezés lassan mászott föl az első emeletre. A tagok nem törődtek a siralmas külsőségekkel, téglarakások és állványok között bukdácsolva, roskadozó falakat kerülgetve követték az építkezést. A Fészek eleinte föléledt csak, azután lassan-lassan élni kezdett. Szellemének a sebeit rögtön kiheverte, ma megint az írói gondolat és a művészi alkotás szabadságának, a megértésnek, az egymás megbecsülésének diadalmas háza. Most, hogy második emeletét is helyreállították már, eltűntek a testi épségén ejtett sebek is. A tagok visszakapják nagy hangverseny- és felolvasótermüket, olvasó- és dolgozószobájukat is. A pincéből előkerültek a képek meg a szobrok, a sötétségből világosságra virradtunk.
   A Fészek szombati ünnepe a világosság ünnepe, az új magyar művészet és az új magyar irodalom ünnepe. És ünnepe a békének. A Fészek új falai között elindult a békés, szép, új magyar kultúra.

311.
A miniszterelnök, a kultuszminiszter, Pest megye főispánja, a Szociáldemokrata párt,
Gurkin őrnagy, a Svéd Vöröskereszt, a Művészeti Tanács és a Színigazgatók Szövetsége üdvözlik a 75 éves Heltai Jenőt

Heltai Jenő hetvenötödik születésnapjára megszámlálhatatlanul sok levelet és táviratot kapott, mintegy bizonyítékul, hogy ez a születésnap nemcsak a magyar irodalom ünnepe, de az egész országé is. Meleg sorokban keresték föl barátai és tisztelői az írót, és ezekből a sorokból nemcsak jókívánságok áradtak feléje, de szeretettel teljes hála is. Hála felejthetetlen versekért, könyvekért színházi estékért, hála egész írói oeuvrejéért, amelyből igazi, nagy kultúrájú európaiság árad. De jelentősek ezek az üdvözletek azért is, mert mindennél méltóbban dokumentálják, hogy a magyar író végre elfoglalta őt megillető helyét a társadalomban, az írót végre megbecsülés és szeretet veszi körül, annyi részvétlen ridegség és közöny után. Íme, néhány üdvözlet a sok száz közül.

Tisztelt Barátom!
Hetvenötödik születésnapod alkalmával fogadd őszinte szívből jövő szerencsekívánataimat. A demokratikus magyar köztársaság kormánya ezen a nevezetes évfordulón nemcsak Téged köszönt, hanem nagyra becsült személyeden keresztül azt a mai magyar irodalmat is, amely tevékenyen vesz részt az ország szellemi újjáépítésében, s amelynek Te leghivatottabb reprezentánsa, legkiválóbb vezető elméje vagy. Félszázadot átfogó írói pályád során, a gondtalanság éveiben éppúgy, mint a szomorú megpróbáltatások napjaiban a Te bölcs mosolyod és megértő emberséged vigasztaló erővel sugárzott felénk. Minden leírt sorodból az európai magyar szellemnek az a tartalmas és tökéletes művészi megnyilatkozása áradt, amely mindenkor világító példaként hatotta át az egész írói és emberi magatartásodat.
   Köszönjük Neked hálatelt szívvel mindazt a maradandó értéket, amellyel mint költő, mint regény- és drámaíró nemzeti irodalmunkat megajándékoztad. Kérlek, fogadd e pár köszöntő szó mellé igaz köszöntésemet is, megtoldva azzal az őszinte kívánsággal, hogy töretlen, friss tehetséged és fáradhatatlan munkakedved gazdag, termő őszében még sokáig gyönyörködhessünk.
   Szeretettel üdvözöl
               Nagy Ferenc

Kedves Barátom!
Engedd meg, hogy 75. születésnapod alkalmából magam és pártom nevében is a legnagyobb szeretettel és barátsággal köszöntselek. Szeretném felhasználni ezt az alkalmat arra is, hogy személyesen szoríthassam meg a kezedet most, amikor ilyen tekintélyes kort kezdesz elérni, s amikor a magyar demokrácia és a magyar művészet minden barátjának csak meghatottan lehet visszagondolni arra a bátor és nagyszerű munkára, amelyet Te ebben az országban végeztél. Mi, szociáldemokraták soha nem felejtjük el Somogyi és Bacsó temetésén mondott beszédedet, s nem felejtjük el azt a sok bátor és gyönyörű gesztust, amelyekkel a magyar üldözöttek és elnyomottak oldalán álltál.
   Szívem egész melegével kívánom, hogy még hosszú évekig dolgozhass és munkálkodhass teljes egészségben a magyar szegényekért és a magyar művészet gyarapodására.
   Baráti szeretettel ölel igaz híved
               Szakasits Árpád főtitkár

A vallás- és közoktatásügyi minisztertől:
Kedves Barátom!
Hetvenötödik születésnapodra engedd meg, hogy én is a gratulálók sorába álljak. Nemcsak úgy, mint miniszter és író, hanem úgy is, mint régi tisztelőd és barátod. Kívánom, hogy az Isten tartson meg jó egészségben és munkakedvben.
   Szívélyes üdvözlettel
               Keresztury Dezső

Pest vármegye főispánjától:
A magyar kultúra szolgálatába állított becsületes, eredménydús életének 75. születésnapjára őszinte nagyrabecsüléssel és szeretettel küldi szívből fakadó jókívánságait
               Pongrác Aladár főispán

A Művészeti Tanácstól:
Születése napja alkalmából a Művészeti Tanács tagjai szeretettel és őszinte nagyrabecsüléssel köszöntik.
               Kodály Zoltán

Fogadja 75. születésnapja alkalmából úgy az én, mint munkatársaim legmelegebb üdvözletét. Kívánunk Önnek - a nagy magyar írónak - hosszú, egészséges életet és további termékeny munkálkodást a magyar demokrácia érdekében.
               Gurkin gárda-őrnagy

Tisztelettel üdvözöljük Heltai Jenőt, a modern magyar irodalom, a mai európai írók és a Pen-klub büszkeségét 75 éves ünnepi születésnapi évfordulóján.
               A Svéd Vöröskereszt

A Budapesti Színigazgatók Testülete:
Igen tisztelt Elnök Úr!
Engedje meg, hogy 75. születésnapja alkalmából szívből köszöntsük azok nevében, akik legjobban megbecsülik az Ön emberi, írói és színházvezetői értékeit. Nincs közöttünk olyan, aki Öntől ne tanult volna, ne lett volna hálás olvasója vagy epigon utánzója a színházak irányítása terén. Ezért a szerencsés kortárs, olvasó és tanítvány együttérzésével köszöntjük és arra kérjük a Gondviselést, hogy még hosszú évtizedekig árassza felénk bölcsességét, remekműveit és tanácsait. Mély tisztelettel
               Jób Dániel elnök

A Nemzeti Színház nevében Major Tamás, a Vígszínház és a Pesti Színház nevében Jób Dániel, a Belvárosi Színház nevében Bárdos Artúr küldte el jókívánságait. Külföldről is sokan üdvözölték az írót, aki az ismerősök és ismeretlenek küldte jókívánságokat ezen a helyen köszöni meg.

312. Az irodalom ünnepli a 75 éves Heltai Jenőt

A közhely kedvelői valamikor így kezdték az efféle estékről szóló tudósítást: "Előkelő társaság, a magyar közélet színe-java gyülekezett egybe a »Fészek« termeiben, hogy a fehér asztalnál köszöntse a 75 esztendős Heltai Jenőt..." Ezúttal igazuk lett volna, csakugyan előkelő társaság, szellemi életünk legjobbjai, egyetlen gondolatban egyesülten és egyet akarón ültek a fehér asztalnál. Csak Heltai Jenő minden kicsinyességtől és hétköznapi alacsonyságtól tiszta, bölcsességet és derűt, szellemi fölényt és közvetlen emberséget jelentő nagy személyisége volt képes arra a varázslatra, hogy a sokféle egyéniséget így egyesítse és a sok diszharmóniát, amennyi e förgeteges idők örökségeképpen dúlja életünket, szép ünnepi harmóniává oldja fel.
   Korcsmáros Nándor, a "Fészek" Művészek Klubja és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége ügyvezető elnöke volt az első és - igen kedves szónok. Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter a formás, kecses mondatok, a szellemi világosság és az emberség nagy költőjét köszöntötte, Kassák Lajos a Művészeti Tanács üdvözletét tolmácsolta, Gergely Sándor, az Írók Szövetségének elnöke az emberiesség költőjére emelte poharát, Gábor Andor a saját hetvenéves születésnapjára írott versét olvasta fel, amely mintha csak a hetvenöt éves Heltai Jenőt üdvözölné, Rubinyi Mózes, a Pen Klub és a Pen Klubok londoni központjának köszöntését adta át. Lackó Géza elnök La Fontaine modorában írt, elmés verses mesével köszöntötte a La Fontaine Társaság nevében a Társaság díszelnökét. Földes Imre a Színpadi Szerzők Egyesületének megbízásából üdvözölte a költőt, az "elnök urat". Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes közvetlen hangú és elmés pohárköszöntőt mondott - nem miniszterelnök-helyettesi minőségben, hanem mint magánember és jó barát! - végül Korcsmáros Nándor kedves szavakkal emlékezett meg két Lilláról? a "kedv, remények, Lillák, tarka képzetek" költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak Lillájáról és Heltai Jenő bájos Lillájáról - a feleségéről! Bokor Imre, a La Fontaine Társaság igazgatója szeretetreméltó szavakkal nyújtotta át - ajándékát: óriási méretű fapipát, Heltai Jenő elválhatatlan, mindennapi pipájának mását, majd elsötétült a terem, ahogy Szilveszter éjfelén szokásos és hatalmas tortát hoztak be, amelyen Heltai Jenő hetvenöt esztendejének jelképéül hetvenöt kicsi gyertyácska lángja libegett-lobogott...
   A "Fészek" gyönyörű vörös termében gyülekezett ezután az ünneplő közönség, hogy meghallgassa a díszhangversenyt, amelynek ragyogó műsorát Fischer Annie, Székely Mihály, Palló Imre, Udvardy Tibor, Péchy Blanka, Szilvássy Margit, Ferencsik János és Jancsin Ferenc neve és művészete ékesítette.

            Kassák Lajos beszéde a Művészeti Tanács nevében

A Magyar Művészeti Tanács nevében én is szólni kívánok Heltai Jenőhöz, jó természetű bátyámhoz, a modern magyar irodalom egyik mesteréhez, a Művészeti Tanács egyik legtevékenyebb tagjához. Megható számomra, hogy így együtt vagyok vele ezen az ünnepi esten, mint ahogyan minden találkozásunk alkalmával bizonyos meghatódottság vesz rajtam erőt. Úgy érzem, sugárzik valami a lényéből, ami jól esik az embernek, valami fölemelő és megbékítő erő. Nem excentrikus figura, de magasan az átlag típus fölött lebeg. Bátor ember, de sosem hivalkodó, vitázó természetű író, de sosem okoskodó. Sosem jártunk egy úton, de én mindig szívesen néztem át hozzá a szomszédos ösvényre.
   Ez történt meg velem a múlt héten is az érdi kultúrnapon. Ebben a komiszul nehéz világban iskolás lánykák kardalát hallgattam, s ó, mennyi optimizmus, akaraterő s még ennél is több lobogó hit volt ezeknek a gyerekeknek az énekében, s ekkor váratlanul Heltai Jenő jutott eszembe, a másik pólus, a 75 éves férfi, aki majdnem azt mondhatnám, akár ezek a gyerekek, bizakodással, akarattal és hittel van tele ma is. Úgy tudom, sosem volt tagja pártnak, de ma is minden haladó politikai testület örömmel a magáénak vallhatná.
   Nem kívánok hangosabb dicsérettel ünnepelni, hiszen tudom, hogy ezt nem is szereti. Csupán annyit mondok még, fogadja el őszinte szavaimat s kívánom, hogy majdan saját születésem századik évfordulója alkalmával ő is mondjon nekem néhány megértő és biztató szót.
   Ürítsük ki poharunkat Heltai Jenő barátunk derűs egészségére!

313.
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves jó barátaim,
hálásan köszönöm, hogy megemlékeztetek rólam, és ma idegyűltetek körém, hogy jókívánságaitokat elhozzátok nekem, és kezemet megszorítsátok. Hálásan köszönöm a sok kedves jó szót meg azt a nagy megbecsülést, amellyel elárasztottatok, túlságosan pazar virágeső ez, nagyon elbizakodott vagyok akkor is már, ha azt mondom, hogy ötöd-hatodrészét talán csakugyan megérdemlem. De ne legyünk kicsinyesek, ne alkudozzunk, engedjétek meg, hogy ne sokalljam, és nagylelkűen elfogadjam mindazt, amit ma tőletek kaptam, mert érzem, hogy a sokféle kitüntetés, a rám aggatott mindenféle dísz tulajdonképpen cifra körülírása csak annak az egyszerű és hétköznapi, de rendkívül becses valaminek, aminek az igazi, egy kicsit elkopott és szürke neve: szeretet. Ennek nagyon örülök, ez jólesik, az ünneplést még mindig jobban bírom, mint a szeretetlenséget. Számomra ez a szeretet leegyszerűsíti és meghitt baráti tüntetéssé nemesíti az úgynevezett ünnepeltetés sok okból megtámadható ceremóniáját, hiszen annak, akit szeretnek, nem muszáj okvetlenül hősnek vagy költőnek lennie, elég ha egyszerűen ember csak jelzők nélkül való, szerény jó tulajdonságokkal és megbocsátható hibákkal. Valamelyes kis gőggel én is ilyen embernek hiszem magamat. Sokszor halljuk azt, hogy mindnyájan emberek vagyunk. Fájdalom, ez nem igaz, túlzás az is már, ha azt mondom: majdnem mindnyájan emberek vagyunk. Ehhez a kisebbséghez szeretnék tartozni én is. Az elmúlt 75 év, sőt 75 év és két hónap alatt mindig azon fáradoztam, hogy csakugyan ember legyek, megértő és segítő, megbocsátó és bátorító, olyan, aki hébe-hóba áldozatot is hoz vagy kockázatot vállal, olykor-olykor (nem mindig) lemond az egyéni haszonról, de mindig meggyőződéssel harcol a szabadságért, az igazságért és a szépért, mindezen fölül pedig álszemérem nélkül mer örülni az élet kis örömeinek is. Se szent, se őrült, valami a kettő között: ember. Ez nem könnyű föladat, nagyon sokáig kell még élnem ahhoz, hogy valamikor végre csakugyan ember legyek. Éppen ezért büszke vagyok arra, hogy ma, amikor ettől a célomtól nagyon messze vagyok még, máris annyi szeretetet előlegeztek nekem.
   Kedves barátaim, 75 évesnek lenni igen furcsa állapot. Nem kellemetlen és nem ijesztő éppen csak meglepő egy kicsit. Többször kellene megismétlődnie, hogy az ember megszokja. Ti ezt nem tudjátok megítélni, mert nem voltatok még 75 évesek. Ehhez idő kell. Sietni nem érdemes vele, előbb-utóbb úgyis azok lesztek, remélhetőn és nyugodtabb és biztonságosabb világban már. Nem tudom találkozunk-e akkor megint, rajtam ne múljon, bennem megvan az ehhez szükséges jó szándék. 75 éves korotokban ti is föl fogjátok fedezni azt amit én két hónapja tudok már, azt, hogy 75 év tulajdonképpen az élet kezdete, ha az életet nem megszületésünk pillanatától, hanem szellemi képességeink és lelkierőnk tökéletes kibontakozásától, egyéniségünk befejezett kialakulásától, ítéletünk és felelősségtudatunk megérésétől számítjuk. Miféle haszon származik abból, hogy a természet akkor irtja ki a jó öregeket, amikor azok az élet értelmére ráeszmélni kezdenek? Mely titkait óvja friss kíváncsiságuktól, tépelődő okosságuktól, hogy orruk előtt becsukja az élet kapuját? A természet fél az öregektől, attól fél, hogy a ravasz öregek leleplezik, ennélfogva időnek előtte megöli és olyan idegen világba száműzi őket, amelyben elölről kell kezdeniök mindent. Meg kell hosszabbítanunk az ember életét, ha a világ életét meg akarjuk hosszabbítani.
   Régi panasz, hogy rövid az élet. Az orvosi tudomány most próbálkozik csak ezzel a problémával. Úgy van vele, ahogy a technika a költői fantázia szülte vakmerő elképzeléseknek a valóságban való megvalósításával. A tudomány úgy kullog a felelőtlen írói ötletek nyomában, ahogy a sánta kutya a hazug mögött. Jókai kieszelte a repülőgépet, Verne a tengeralattjárót meg a Holdba való repülést, Casanova a gázbombát... hiszek abban, hogy mire ti 75 évesek lesztek, nyugodtabban néztek a 150 év elé, mint ahogy ma én és könnyebben juttok el az emberségnek arra a legfelső fokára, ahova el kell jutnunk, ha új és jobb világot akarunk teremteni, boldogabb életet akarunk biztosítani az egész emberiségnek. Ehhez a föltétlenül elvégzendő nagy munkához erőt, kitartást és szerencsét kívánok nektek, nálamnál fiatalabbaknak és mindnyájatoknak még egyszer megköszönöm, hogy munkás társatoknak ítéltek engem is, arra méltónak, hogy régi jó szokás szerint megigyatok velem egy pohár bort. Isten éltessen mindnyájatokat.

314. Elmehetnék innen - de nem megyek!
- mondja a 75 éves Heltai Jenő

Ahogy ezen a fehérizzású augusztusi vasárnap délutánon, az ünnepeltetés boldog kimerültségében ott ül Heltai Jenő az íróasztala mellett, gratulánsokat fogadva, sürgönyöket bontogatva, szájában persze az elmaradhatatlan pipával, az jut eszembe, hogy ma - hetvenötödik születése napján - új rangra emelkedett: ő lett az élő magyar irodalom nagy családjának bölcsen mosolygó, mindent megértő és megbocsátó nagypapája. "Milyen jó, hogy ilyen nagypapánk van" - gondolom még és kis híja, hogy kezet nem csókolok neki, mint az igazi nagyapámnak, gyerekkoromban, születésnapi gratulációnál. Köröskörül a szobában ajándékok. Más időkben aranyozott ezüst koszorúk, díszserlegek, talán díszpolgári oklevelek lettek volna ezek az ajándékok, ma színes amerikai konzervdobozok, kávéval, teával, drága szivarok, pipadohány és egy vadonatúj kanárimadár, amely mintha külön erre az alkalomra készült volna. Ahogy Heltai Jenőt ismerjük, jobban örül ezeknek az ajándékoknak, mint - teszem fel - a Kisfaludy Társaság ezüstkoszorújának, vagy annak, hogy - mondjuk - Mátészalka díszpolgárává választotta.
   Amikor leülök vele szemben, előre megmondom, hogy tíz kérdésem lesz hozzá. Kissé megijed, de aztán megjelenik száján az a bizonyos, jól ismert Heltai-mosoly, amely mögött annyi minden megbújik és int, hogy kezdjük a műtétet.
   - Mit érez egy magyar író - kérdezem -, aki megért nagy sikereket, akit üldöztek és aki most, amikor visszakapta rangját, 75 éves? Túl van-e már mindenen vagy újrakezdődik számára az élet?
   Azonnal felel, látszik, hogy amit mond, legspontánabb meggyőződése.
   - Az ember soha sincs túl mindenen, sőt soha sincs túl semmin. Legalábbis az én számomra itt van még az élet teljessége, minden jóval, minden hibával és egy pillanatig sincs az az érzésem, hogy valaminek a befejezéséhez közeledek. Inkább azt érzem, hogy most kezdődik számomra az igazi élet, mert soha érzésekben, élményekben, tapasztalatokban nem voltam olyan gazdag, mint most.
   - Kik azok a kortársai - hangzik második kérdésem -, akiknek, ha talán öntudatlanul is, feltétlenül részük van a mai Magyarország megszületésében?
   - Amióta írni kezdtem - feleli elgondolkozva - 20 éves korom óta, közvetlen kapcsolatban voltam az egész magyar irodalommal. Nagyon korán lettem újságíró és tagja voltam egy olyan szerkesztőségnek, amelynek tagjai közt sok kitűnő író volt: Szemere Attila, Bródy Sándor, Kóbor Tamás, Abonyi Árpád, Bársony István, Ambrus Zoltán és mások. Aztán ott volt az akkori irodalom harcos újságjának, "A Hét"-nek a szerkesztősége: Kiss József, Ignotus, Makai Emil, Lovik Károly. Idővel a fiatalabbak: Ady, Molnár, Krúdy, Móric. Valamennyien körülbelül egyforma gondolkozású emberek, írók, akik mind öntudatlan előkészítői voltak a magyar demokráciának. Sőt még annak is, ami ma két részre szakítja irodalmunkat: a városi és népi irodalmunkat: a városi és népi irodalom harcának, mert velünk, városi írókkal, akkor kerültek először szembe a "vidékiek".
   - És Herceg Ferenc? - kérdezem, kicsit kínosan. - Vajon megérdemli-e egy nagy író, hogy végleg összecsapjanak felette a hullámok csak azért, mert egy letűnt világot képviselt?
   - Nem! - csattan fel Heltai hangja. - Hogy a közönség melyik írót olvassa vagy ejti el, ezt amúgy sem lehet irányítani. Az író népszerűsége elmúlhat, de fel is támadhat. Ki tudja? Herceg tökéletes és hűséges kifejezője volt a maga korának, és legnagyobb hibája, ami azonban nem az ő egyéni hibája, hanem egész nemzedékéé, hogy sohasem gondolt arra, hogy ez a kor elmúlhat; a világ megváltozhat. Mégis csak ő írta a Bizáncot meg a Pogányokat is - például - legutóbbi darabjában, az Aranyszárnyakban is feltűnő bátorsággal hangsúlyozta, mennyire károsnak látta Magyarország fejlődését a császári és német befolyást. Mint ember pedig, hűvös elkárhozottságában, mindig becsületes és jó kolléga volt, aki a szörnyű években mindenütt segített, ahol csak tudott.
   - Miben látja az antiszemitizmus okait ma?
   - Főként abban - feleli megfontoltan -, hogy az emberek nem tudnak a megváltozott helyzetbe belenyugodni. A mai antiszemitizmus a régi kisebbségi kérdés utolsó csökevénye. Románok, svábok, tótok, szerbek kiestek a magyar fennhatóság alól, tehát előrángatják az egyetlen megmaradt kisebbséget, a zsidót. De ezt a kérdést nem lehet néhány mondatban elintézni. Akkor beszélek majd róla, amikor részletesen kifejthetem azt a gyanúmat, hogy Magyarország tulajdonképpen nincs is, ezt az országot Jókai Mór találta ki, mert csak az ő fantáziájában születhetett meg egy olyan mesebeli ország, amely ennyire fantasztikus végletek között mozog állandóan. Ha elfogadjuk ezt az elméletet, ezzel Magyarország egész történetét és mindazt, ami Magyarországgal történt, meg lehet magyarázni.
   - Érez-e sértődöttséget? Magyar érzésében kapott-e valami hasadást az elmúlt évek megaláztatásai során?
   Heltai Jenő szája körül, amelyen még ott bujkált a csöndes mosoly az előbbi játékos gondolat nyomán, most kicsit keserű vonás jelenik meg.
   - Ehhez a hasadáshoz - mondja lassan - nem volt szükség az elmúlt évekre, ezt sokadmagammal mindig éreztem. Azt tudniillik, hogy megcsaltak, amikor gyerekkoromban elhitették velem, hogy magyar vagyok, és később többé-kevésbé szelíd formában figyelmeztettek, hogy nem vagyok az. Ezt azonban nem mások döntik el, én magam érzem és tudom, hogy magyar vagyok. Ifjúságomban írtam francia és német verseket is, ha akarom, lehettem volna francia vagy német író, de mindig az volt az érzésem, hogy ez hazaárulás volna. Nem lehettem más, csak magyar író, mert magyar volt az első szó, amit kiejtettem és magyar lesz az utolsó is.
   - Él-e a lelkében bosszúvágy?
   - Nem, nem! - mondja szinte kiáltva. - Nem érzek semmiféle bosszúvágyat, noha sok személyes gyászom is van. A bosszú érzését sohasem ismertem, ma sem tudom mi az.
   - Elmehetne-e innen és ha igen, elmenne-e?
   - Elmehetnék, de nem megyek. Elmehettem volna már a háború előtt is és egy nyugodtabb légkörben talán többet dolgozhattam volna mint így, de akármilyen keserves esztendőket éltem is át, egy pillanatig sem bántam meg, hogy itt maradtam. Az író mindig gazdagodik azzal, ami vele történik; az élmény, az érzés, a tapasztalat olyan kincs, amelyet az ember nem tud elég drágán megfizetni.
   - Tehát: úgy ahogy van, szépnek, jónak érzi-e az életet?
   - Szeretem az életet, és minden formájában kedves és jó nekem. Szeretnék nagyon sokáig élni, a rossz élet is jobb a semmi életnél.
   - Hetvenöt év, de különösen a legutóbbi esztendők tapasztalataival mit gondol az emberekről? Jók-e vagy rosszak? Általában.
   - A megfogalmazás helytelen - megint az ő saját, külön Heltai-mosolya -, inkább azt kellene kérdezni: ostobák-e az emberek, igen vagy nem? Fájdalom, erre azt kell felelnem, hogy nagyon sok az ostoba ember. Ez a legnagyobb veszedelem.
   - Utolsó kérdésem: mi volt életének az a nagy tanulsága, amelyért elmondhatja: érdemes volt élni?
   - Ez a kérdés még korai - mondja és pipafüstje mögött csöndesen, elnézőn mosolyog, mint aki bölcsen megbocsát egy ostobaságot.
   Igaza van. Huszonöt év múlva kell majd megkérdeznem tőle...

315. Ars poetica

Költő, ne légy szemérmes!
Az első sorba állj.
Ne várj, míg valaki kérdez.
Ordítsd ki, hogy mi fáj.

A szíved tedd tenyeredre
S akárhogy bánt a fagy,
Pőrére meztelenedj le,
Mutasd meg, hogy ki vagy.

Ne várj, míg valaki kérdez.
S torkodba fojtja a szót.
Azért se fogd be a szádat,
Üvöltsd mint tíz Behemót.

Ne törődj a ronda tömeggel,
Ha mérge szívenharap,
Éjből fakad a reggel,
Homályból kel föl a nap.

Keményen állj, sose dőlj meg
S bármily keserű a kehely,
Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
De holtig énekelj!

316. Alelnök lett az elnök úr

Az elnök urat alelnökké választották, amiből az ő esetében se hátramaradás, se előrelépés nem következik. Egyfelől azért, mert a színpadi írók világszövetségében az alelnökség ugyanakkora megtiszteltetés, mint a főelnökség, de aztán akármivé választanák is Heltai Jenőt, ő ettől függetlenül elnök nem, a többség bizalmából, hanem magától értetődőleg. Vannak sokféle elnökök, akik azonban mind úgy lesznek, hogy valami egyesület, vagy szövetkezet, vagy káefté, vagy ország szavazóinak nagyobbik fele rászavaz. Heltai Jenőre azonban nem szavaznak, ez merőben ésszerűtlen lenne éppen úgy, mintha arra szavaznának, hogy fölfelé szálljon-e a borban a gyöngy, vagy arra, hogy előbbre való ember-e egy hajón a kapitány a mosogatólegénynél.
   A törzsökös európaiak magyar szekciójának elnöke Heltai Jenő, az európai magyarság, vagy úgy is mondhatjuk, a magyar európaiasság legvonzóbb kiteljesedése és reprezentációja egy világos értelemben, és egy személyiség élesen jellemző adottságaiban. Ha meg akarod ismerni a tisztavérű európait, őt próbáld megérteni, az ő emberi magatartását, aki nagy főnöke az európaiak magyar törzsének, nem választott, hanem szükségképpen lett elnöke a humánum magyar köztársaságában. Csöndes, nyugodt és bölcs embert fogsz megismerni benne, kiváló és félreismerhetetlen példányát az emberiség egyik csoportjának, mely a szent Európa testéből és szelleméből kapta elkülönítő sajátságait. Nem fajta a szó antropológiai értelmében, hiszen szlávok, latinok, germánok, semiták, finnugorok, kelták és ismeretlen eredetű peremnépek egyedeiből egyképpen keletkezett és nem társadalmi képlet, mert kétkezi munkást éppen úgy magába fogad, mint ahogy áthasonítja azokat, akik a szellem munkaterületein tevékenyek. Az európai ember nem vallási és nem politikai felekezet hívője, hiszen éltető levegője a szabadság, de nem is szuverén indikvíduum, mert a szolidaritást hordozza lelkében és a szociális felelősség világosságánál igazodik ésszel, és gondolkodik. Az elnök úr innen való, ebből a felsőbbrendű egységből, a spiritualizált politikai és osztályhatárok fölött elterülő birodalomból, az eszmei Európából, mely a tapasztalati Európa tényeiben kisarjadt és továbbfejlődött európai ráció belátásából keletkezett, és amely hazája egy szellemi fajtának, az emberiség elitjének, az elnök úr magyar és más hazájú honfitársainak.
   Nincs azon mit csodálkozni, hogy Heltai Jenő Európában mindenhova hazamegy, és mindenütt szerető nagy rokonság fogadja szívesen, ahogy most Londonban is fogadták a sokféle nemzetiségű színházi emberek. Jelvény nem kell hozzá, sem arcképes igazolvány, hogy pártállása és honpolgársága evidens legyen, csak szóljon a dolgokhoz, beszéljen témákról és emberekről, és a többiek tüstént ráismernek; ez az ember a mi közös Európánk kiváló polgára. Nem is kell tovább firtatni, nyilvánvaló, hogy pártállása szerint az ember pártján van, programja a szabad gondolat, a biztonságos emberiesség és az igazságos közösség, amelynek törvényeit szívesen vállalja az egyén, mert ezek egyúttal az ő félelem nélkül való életének is garanciái. Szocialista? Nem lehet más abban az értelemben, hogy kívánja a jogok és a javak igazságos elosztását, a munka tisztességét, a gyengébbek védelmét az erősebbek hatalmaskodása ellen, s kívánja, hogy senki se jusson ingyen előnyökhöz, ne éljen bőségesebben azért, mert úrnak született, s ha fordul a világ és az elnyomottak felszabadulnak, senki se akarja a születési arisztokraták bitorolt kiváltságait magának kaparintani azon a címen, hogy ő született demokrata. Értelmes, emberi, igazságos, megbékélt, testvéri világot akar, nem azért, mert itt vagy ott ilyen kívánságot írtak neki elő, nem azért, mert ezt a világképet valamely kötelező párthittan függvényeként megkapja kötelező hittanórákon, nincs szüksége egyedül üdvözítő interpretációkra és formulákra, amelyekből ez a világ egyedül következhetik, hanem jót akar, emberséget akar, tisztességet, békét és igazságot akar azért, mert ez az ésszerű, ez a természetes és ez következik minden józan és értelmes ember gondolkodása szerint minden józan és értelmes világszemléletből. Demokrata magától értetődően, hiszen a demokráciát akarja, mely azonos az ember emberséges világának elveivel és törvényeivel, ezért nem állja a diktatúrát, a pedagógiait és a lelkiismeretit sem, mert senkinek, önmagának se engedélyezi a -szabadságnak azt a korlátozatlanságát, ami a hatalommal egyértelmű. Egyszóval a tiszta, szép, boldog, becsületes Európát akarja, és ennek eszméi és eszményei szerint foglal állást, ítélkezik és cselekszik privát dolgaiban és akkor is, ha a közösség problémáiról van szó. Erről lehet őt azonnal felismerni.
   Az elnök úr szabad magyar polgára az európai kultúrbirodalomnak, s nekünk azért elnökünk, mert ő a legokosabb valamennyiünk között, és a világszövetségnek azért alelnöke, mert a többi elnökök között is ez a híre, sőt tapasztalásból ilyennek ismerik. Persze hogy költő és író létére meggyőzőbben van módja magát kinyilvánítani, súlyos, bölcs gondolatainak és költői látomásainak ez a csiszolt régi kultúra ad könnyen szárnyaló, latinosan egyszerű és világító formákat, legkönnyedebb sanzonjait és operettfordításait ez a kultúra emeli fel a művészet régióiba, és ez a kultúra teszi azt a csodát, hogy a János vitéz törzsökösen magyar verseiben a népi magyarság keleti szépségei a nyugati műveltség hitelesítő próbáját megkapják. De ha nem lenne író és nem lenne költő, akkor is ő lenne az elnök úr, mert akkor is ő lenne az, akinek személyes tulajdonságaiban a legemberségesebb magyarság a legeurópaibb érvényességgel manifesztálja magát. Akkor is ő lenne Heltai Jenő, vagyis János, és akkor is őhozzá mennénk, hogy egy derűs szavával bevilágítsa és eloszlassa, amit mi áthatolhatatlan, sűrű, tragikus sötétségnek látunk.

317. Heltai Jenő:
"...hogy a magyar szellem minél gyakrabban megszólalhasson"

Az elnök úr - "a humánum magyar köztársaságának elnöke", ahogyan a Haladás múlt heti számának cikkírója Heltai Jenőt oly találóan jellemzi - többhetes európai utazás után visszatért Budapestre. A Színpadi Szerzők Nemzetközi Egyesülete hívta meg Londonba kongresszusra, amely egyhangúlag világalelnökké választotta.
   Most újra itt ül dolgozószobájában könyvei között. A szokásos szivart felcserélte a pipával. A hazatért ember derűs nyugalmával mondja el tapasztalatait és megfigyeléseit.
   Először természetesen magyar vonatkozású külföldi dolgokról folyik a szó: hogyan élnek odakint a magyarok?
   - Három csoportra lehet osztani a külföldi magyarokat. Az elsőbe tartoznak a kizárólag üzlettel foglalkozó rendkívül ügyes emberek, akik minden lehetséges és lehetetlen módon szivárognak egyik országból a másikba. Ettől a típustól mindenütt egyformán idegenkednek, s bizony nem sokat használnak Magyarország hírének. A másik társaság, amelyet mi szelíden nyugatosoknak nevezünk, az emigrációs telepítvényekben található, s ugyancsak a legfantasztikusabb üzleti trükkel tengeti életét. A harmadik csoport a régen kitelepedett, komolyan dolgozó kisembereké és szellemi munkásoké. Ezek közül sokan voltak második hazájukban katonák, vagy - különösen Franciaországban - komoly szerepet vállaltak az ellenállásban. A francia hatóságok szívesen meg is adták volna nekik az állampolgárságot, de majdnem kivétel nélkül megmaradtak magyarnak. Munkájuk tisztességes megélhetést biztosít nekik.
   A következő kérdés szinte szégyenletesen banális, de most mégis önmagától adódik:
   - Hogyan vélekednek rólunk a külföldön?
   Heltai nagyon komolyan és határozottan válaszol:
   - Mikor én kiutaztam, még Nagy Ferenc volt a miniszterelnök - közben történt a változás. Magyar lapokhoz nem jutottam, és tájékozatlan voltam a hazai eseményekről. De amikor néhányan érdeklődtek, hogy mi történik nálunk, otthon, gondolkodás nélkül igyekeztem mindenkit meggyőzni, hogy semmi más nem történik, csak egy kormány megbukott. Elmondtam, hogy nálunk nyugalom, biztonság és viszonylagosan jólét van. Az első két nap után aztán senki sem kérdezett tőlem semmit Magyarországról - megszűnt irántunk mindenféle érdeklődés.
   - Mi nem tudjuk - folytatja Heltai kissé rezignáltan -, hogy mi történik a világban, és ez sokkal nagyobb faj annál, hogy a világ nem tudja, mi történik nálunk. Én csak egyszerű újságolvasó vagyok, sohasem foglalkoztam politikával, de azt hiszem, hogy tájékozatlanságunkon sürgősen segíteni kellene. Nem szabad kikapcsolódnunk az Oroszország iránt való állandó és intenzív érdeklődésből, de ugyanúgy nem szabad kikapcsolódnunk a Nyugat gondolatvilágából sem. Saját hírszolgálatunkat komolyabb alapokra kellene fektetnünk, de nekünk is fel kellene fedeznünk azokat a problémákat, amelyek a világot elsősorban foglalkoztatják s amelyekről nálunk legfeljebb pársoros újsághír számol be, amin nem tudunk eligazodni. Anglia lemondott Indiáról. Ha itt most ezt elmondom, maga is legfeljebb csak fél füllel figyel ide, s nem tudja, hogy Angliát hetek óta kizárólag ez az esemény tartja lázban. A lapok csak erről írnak, a politikusok erről tárgyalnak, s a közönség lázasan figyeli az újabb mozzanatokat. Pedig ennek az eseménynek következményei nekünk sem közömbösek - a szelük előbb-utóbb ide is elér.
   - Mit mondanak külföldön: lesz-e háború?
   - A tendencia nem háborús. Az emberek kimondhatatlanul vágyódnak a békére.
   - Elnök úr 1937-ben egy párizsi kiskocsmában azt mondta Zsolt Bélának, hogy Európában ma csak átutazó gazdag idegennek jó lenni. Mi erről a véleménye most?
   - Igen, emlékszem - mondja Heltai - s ennyi év után is fenntartom. Svájcban jóformán nem hallani mást, mint angol szót. Egész Svájc tele van a szörnyű háború után az élet -örömeit élvező külföldiekkel. Ijesztő a jólét - különösen, ha az ember a szomszédos Ausztriát látta. Ausztria ma a szegénység és a munkátlanság földje - az állomásokon tömegével várják lerongyolódott gyerekek a befutó vonatot, s falat kenyérért koldulnak.
   - És Párizs?
   - Amint megérkeztem, elmentem a Cafe Napolitain-be, a régi irodalmi kávéházba, ahol valamikor minden valamirevaló író megfordult. Tejes kávét kértem. A pincér udvariasan közölte, hogy tej nincsen, vaj sincsen. Csokoládé sem volt. Sőt limonádét sem lehet kapni, mert nincs citrom. Szóval az Isten még nincs egészen otthon Franciaországban. A szellemi élet viszont forrponton van. Zajlanak az irodalmi viták, új irányok születnek és elmúlnak. A színházak tele vannak, a mozik előtt hosszú queue. Londonban is ugyanez a helyzet. Az újságok irodalmi vitái és kritikái magasrendűek - nem íródnak olyan egyszerű és szűk keretek között, mint nálunk. Noha mindenütt nagy a papírhiány, rengeteg könyv jelenik meg. Az érdeklődés az eddig izolált országokban is hihetetlenül megnőtt a világirodalom termése iránt - soha ilyen könnyű nem volt írónak a világ szószékéhez jutni.
   - Magyar írók?
   - Párizsban és Londonban is vannak magyar könyvkiadók, akik igyekeznek a magyar írókat bemutatni a világnak. Gara László maquis-regénye egyik legnagyobb sikere volt a párizsi könyvpiacnak, több kiadása fogyott el. Indig Ottó gyermekregényével ötvenezer frankos díjat nyert. Gyomai Imrének most jelent meg Goebbelsről írott regénye.
   - Szóval az írók talán mégis javíthatnak a politikusoktól megtépázott renoménkon?
   - Igenis, Magyarország mellett lehet propagandát csinálni a világban - mondja Heltai nyomatékosan -, de csak egy módon: íróinkat, muzsikusainkat, képzőművészeinket, illetve alkotásaikat ki kell vinni a külföldre. Ezt mindenütt szívesen látják és ez olyan lehetőség, amelyet nem mulaszthatunk el. Szerencsére most olyan kultuszminiszterünk van, mint Ortutay, akinek ehhez van érzéke és olyan párizsi követünk lesz, mint Károlyi Mihály, aki azt jobban tudja, mint én. Inkább ezen a téren akarjunk tehát szerepelni és pozíciót javítani ahelyett, hogy világpolitikát akarunk csinálni. Egyelőre érjük be azzal, hogy megszerezzük magunknak azt a helyzeti energiát, hogy az elért eredmények alapján a jövőben a magyar szellem minél gyakrabban megszólalhasson.

318.
London, 1948. júl. 31.

Kedves Tibor,
a Nemzetközi Írószövetség párizsi központja arra figyelmeztetett, hogy a Magyar Írószövetség, amelyet indítványomra, tavaly fölvettek a Nemzetközi Írószövetségbe máig sem teljesítette vállalt kötelezettségeit. (Alapszabályok kivonatának, névsornak és 10000 frank fölvételi díjnak a beküldése.) Megkértem a NI-et, hogy várjanak ezekkel a dolgokkal a szeptemberi párizsi konferenciáig, amikor a M. I. kiküldöttje személyesen intézi majd el. Most kaptam értesítést, hogy így rendben van a dolog. Azonban arra kérlek, hogy csakugyan rendben legyen, mert különben súlyosan kompromittáltok nemcsak engem - ami nem túlságosan fontos, mert ezt megszoktam már - hanem az egész magyar irodalmat és egész Magyarországot is. Kár a világ jóindulatával ennyire visszaélni. Magyarország éppen most nagyon aktívan vízipólózik, magasugrik, birkózik és távolfut az itteni olympiai versenyeken, éppen csak a világirodalomból akar kimaradni? Itt is, Párizsban is nagyon érdeklődnek a magyar írók munkái iránt, nem szabad ezeknek a munkáknak a megjelenését megnehezítenünk. Nem rólam van szó (én itt most filmet írok és szeptemberben megjelenik egy regényem Párizsban) rólatok van szó. Amíg külföldön vagyok tudom érettetek a szájamat járatni, mert van egy kis hitelem és tekintélyem, de ha ti magatok ilyen fensőségesen leszartok, akkor nem sokra megyek üres propagandámmal. Vállaltátok a dolgot, a Nemzeti Bank engedélyét úgy tudom, régen megkaptátok már, miért halogatjátok az elintézést?
   A nemzetközi konferenciának mindenesetre bejelentettem, hogy a Magyar Írószövetséget te fogod képviselni a párizsi konferencián. Jöhettek többen is, de te mindenesetre névre szóló meghívást kapsz. Okvetlenül el kell jönnöd. A konferencia dátuma bizonytalan még.
   Különben jól vagyunk. Sokat dolgozok, de legalább megélek abból, amit keresek. A hazai híreket egy kis nyugtalansággal olvasom, remélem, mire hazamegyek, rendben lesz minden.
   Szeretettel ölellek mindnyájatokat, Lilla nevében is.
   Kérlek, add át üdvözletemet Sándornak és az elnöki tanács tagjainak. Öreg barátod
               János.

319. Fekete zászló

Délután öt és hat között bemégy a klubba. Messziről látod már, hogy az épület homlokán fekete zászló lóg. Nem leng, nem lebeg, lóg. Csodálatos, mennyire alkalmazkodik rendeltetéséhez, milyen pontosan és szigorúan teljesíti kötelességét. Tudja, hogy nem illik a széllel flörtölnie, amikor az játszani akar vele; éppen csak megrázkódik, egyet libben, azután szomorúan lehajtja fejét, többszörös özvegye mindazoknak, akik a klub zajos társas életéből visszavonultak már a rendkívül szűk korlátok közé szorított magánhalálba. Ezeket gyászolja komoran és méltóságosan. És messziről figyelmeztet téged is: gyászolj velem, íme meghalt valaki, valaki, aki jó ismerősöd, barátod vagy ellenséged volt, s akit most nyugodtan vagy meghatottan kitörölhetsz a névsorból... eggyel kevesebb, már megint eggyel kevesebb.
   Míg bejutsz a klubba, találgatod: ki halt meg. Izgalmas játék ez, más ember életével játszol, ingyen, nem kockáztatsz semmit. Meggyilkolsz magadban valakit, gondolatod eleve és elevenen eltemeti. Egyelőre azt se nagyon tudod még, hogy azért választottad-e éppen őt, mert félted vagy azért, mert szívesen eltennéd láb alól. Egy másodperc múlva megnyugtatod magadat... nem, nem lehet... semmi esetre sem ez az L. M. halt meg. Miért halt volna meg? Nincs oka rá. Egészséges, jókedvű, fiatal, gazdag. Miért jut mégis elsőnek eszedbe? Miért nem gyanakodol N. O. úrra? Tudod, hogy hetek óta nagybeteg. Miért nem gondolsz R. S. úrra? Fene rossz bőrben van, a cigarettázást két hónapja abbahagyta már, mégsem javul az állapota. W. Z. urat se láttad már hetek óta, tudod, hogy elvonult valami szanatóriumba, megoperálták, vagy csak ezután fogják, ha ugyan lehet még. Miért nem azokra gondolsz, akiknek a halálába régen belenyugodtál már? Honnan tudod olyan határozottan, hogy mégsem ezek közül halt meg egyik vagy másik? Miért gondolsz arra csak, hogy hirtelenül, váratlanul, véletlenül olyan valaki halt meg, akinek tegnap kutyabaja se volt. Szerencsétlenség történt vele, ennen kezével ölte meg magát, mit tudod te! Mégy a fekete zászló felé, a fekete bizonytalanság és a fekete meglepetés felé. Ettől jobban félsz, mint a fekete gyásztól. Izgatottan faggatod a portást:
   - Ki halt meg?
   És nagyot lélegzel, amikor megtudod, hogy A. B. úr. Vidéki tag volt, nem ismerted, semmi közöd hozzá. Nagy megkönnyebbülés ez. Megnyugszol, kiderülsz. A. B. úr halála nem rendít meg túlságosan. Miért is rendítene meg? Előbb-utóbb minden klubtag meghal, még a vidéki is. Nem vádollak meg azzal, hogy egy csöppet sem illetődöl meg... Istenem, A. B. úr nemcsak klubtag, hanem ember is, alkalmasint derék és jóravaló ember, különben tagja sem lehetne a klubnak, családja is van talán... de mégis, ha valakinek meg kell már halnia, inkább az ismeretlen A. B. haljon meg, mint olyan valaki, akit ismersz... akit szeretsz... akit mindenki mást megelőzőn legjobban szeretsz: te magad.
   Valld meg, hogy ettől félsz, amikor a klub homlokán megpillantod a fekete zászlót. Attól félsz, hogy miattad tűzték ki. Mert jól tudod, hogy miattad is kitűzik egyszer. Valld be, hogy amikor faggatni kezded a portást: ki halt meg, attól félsz, hogy azt feleli neked:
   - Ön.
   Mert a te nevedet fogja mondani egyszer, ez a portás vagy az új, ha ugyan túléled a régit. De ez alig valószínű, mert a statisztika szerint a minisztériumokban húsz-harminc miniszter esik egy portásra, a klubban pedig kétszázötven-háromszáz vagy annál is több tag. Tudod te is. Tudod, hogy a portás túlél téged, ahogy túlél a klub is, a fekete zászló is. Lesznek akkor, amikor te nem leszel többé. A klub homlokán a fekete zászló most is téged gyászol már, nem A. B. urat. És hiába mondja a portás, hogy A. B. úr halt meg, tudod, hogy áltat. Udvariasan, könyörületesen eltitkolja előtted, hogy te haltál meg. De ezzel nem segít rajtad. Hiába élsz még, a klub halottja vagy abban a pillanatban már, amelyben tagja lettél. Hiába lóg másnak az emlékére a zászló, rád vonatkozik. És amikor messziről megpillantod: ennen bizonytalanságod rémít, saját halálod gyászolod. Arra gondolsz, hogy jön egy délután, amikor öt és hat között nem mégy be a klubba. Nem mégy többé sehova. A fekete zászló akkor is ott kókad majd a klub homlokán. És lesz izgatott ember akkor is, aki nyugtalanul siet a zászló felé, és rémülten faggatja a portást: ki halt meg? Nagyot lélegzik majd, megkönnyebbül és megnyugszik. Nem ő halt meg, csak te.

320.
Kedves Rákosi elvtárs, azzal a kéréssel fordultam Önhöz, hogy fogadjon, férjem, a nyolcvanadik évében lévő, beteg Heltai Jenő ügyében. Levelemre válaszul Egri elvtársnő aláírásával felszólítást kaptam arra, hogy mondaniŹvalómat írásban terjesszem elő. Heltai Jenő, akit a negyvenes évek kezdetétől fogva megakadályoztak írói működésében, a felszabadulás napjától kezdve teljes odaadással szolgálja a szabad Magyarországot, szívvel, tollal, tettel. [...] Sajnos azonban itt munkára nem nyílik elég alkalma, bár magas kora ellenére megőrizte teljes szellemi rugalmasságát, nincs állandó és szoros kapcsolata a szellemi élettel, ami véleményem szerint nem mindig rajta múlik... Senki sem lehet bíró a saját ügyében, de Önhöz őszintének kell lennem és meg kell mondanom, hogy ezt méltánytalanságnak érzem... Egészen bizonyos, sokkal töbŹbet tudna tenni és írni, ha nem küzdene állandóan nehéz anyagi gondokkal, és nem hatna rá nyomasztóan, hogy írásait enyhén szólva mellőzik. Hogy mi a kérésem? Tegye lehetővé, hogy Heltai Jenő legjobb írásai megjelenjenek könyvalakban, és tegye lehetővé, hogy legŹjobb darabjai színpadra kerüljenek, és ezzel teremtse meg az erkölcsi és anyagi lehetőségeit annak, hogy újult erővel dolgozhasson az országért és népért, amelyet annyira szeret és olyan hűségesen szolgál. A népi demokráciának se válna szégyenére, hogy egy nyolcvanŹéves írót újból csatasorba tud állítani.

321.
Heltai Jenő 80-ik születésnapját augusztus 10-én ünnepelték írótársai a Margitszigeten. Az ünnepi vacsorán a népköztársaság kormánya nevében Darvas József közoktatásügyi miniszter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke üdvözölte a 80 éves írót s munkássága elismeréséül átadta neki a Népköztársasági Érdemrend IV. fokozatát. A Népművelési Minisztérium és személy szerint Révai József elvtárs nevében Jánosi Ferenc, miniszterhelyettes üdvözölte Heltai Jenőt. Az Írószövetség nevében Illés Béla mondott ünnepi beszédet a 80 éves Heltai Jenő hosszú és érdemes írói pályájáról. Miután Somlay Artur köszöntötte Heltait a régi barátok nevében - Heltai Jenő meghatott és megható beszédben mondott köszönetet az őt ünneplőknek.

322.
Heltai Jenőt két idézettel szeretném jellemezni. Az elsőt Groza, Románia miniszterelnöke mondotta, amikor a felszabadulás után először járt Budapesten.
   - Még iskolás fiú voltam - így Groza -, amikor Heltai már európai hírű író volt. Ma Románia miniszterelnöke vagyok, és Heltai még mindig fiatal ember.
   A másik megállapítást, ami nagyon jellemzi Heltai irodalmi működését, Bernard Shaw mondotta, nem Heltairól, hanem Mark Twainről.
   - Úgy beszélt és írt - így Shaw - a társadalomról, amelyben élt és az emberekről, akik között élt, mintha mindig tréfálna. Ha bevallja, hogy mindig komolyan gondolja azt, amit mond és amit ír - agyonütötték volna.
   Pontosan ez volt a helyzet Heltai Jenővel. Ő a polgári haladás harcosa volt, a polgárosodásé. A hangsúly nem a polgáron van, hanem a haladáson. Mert a polgárért igazán nem lelkesedett Heltai. Ostobának, önzőnek, gyávának, tudatlannak, álszentnek, sőt gonosznak rajzolta. Ezt természetesen csak úgy tehette meg, hogy az igazat nevetve mondotta el. Így sokat mondhatott és mutathatott meg. "Tündérlaki lányok" című darabjában megmutatta a polgárság álszentességét. "Jó üzlet" című darabjában még tovább ment, megmutatta az akkori uralkodó osztályok feneketlen aljasságát.
   Heltai írásairól azt szokták mondani, kecsesek, kedvesek, finomak, szellemesek. De amikor 60 esztendős írói munkásságát értékelni akarjuk, meg kell állapítani azt az elhallgatott vagy elfelejtett igazságot, hogy ezek a finom és kecses írások harcos katonák voltak. Harcoltak Budapest magyarságáért, és harcoltak az epigon irodalom nemzetvesztő aljassága, korruptsága, gonoszsága ellen. Sok értékes győzelmet arattak Heltai finom írásai. Harcuk hősiességéből semmit sem von le az, hogy nem páncélban küzdöttek, hanem sokszor bohócruhában.
   De Heltai nemcsak azt tudja, hogy amit ma nyugati kultúrának neveznek (az imperializmus kultúrájára gondolok), az kevesebb a semminél, rossz, káros, veszélyes. Ő nemcsak ezt tudja, hanem azt is, hogy a népi demokrácia hazájában minden várja, ami egy igaz embernek szükséges ahhoz, hogy embernek érezhessen magát, és hogy szabadon dolgozzon. Fiatalosan lelkesedik fiatal íróink harcaiért, munkáiért, sikereiért. Boldog, mikor azt látja, hogy a nép szeretettel öleli magához azokat, akik az ő kultúrájáért dolgoznak, hogy a népi demokratikus Magyarország megadja íróinak mindazt, ami szükséges, hogy szépet, nagyot, igazat alkossanak. Nem is csoda, hogy a 80 esztendős Heltai Jenő, aki egész életében, minden körülmények között igaz és tiszta ember volt, ma fiatalon, derűsen nézi a jelent és a jövőt. Tollával és szavával odaáll azok közé, akik építik a szocializmust és védik a békét.

323.
Életünk nyolcvanadik évét megérni nem könnyű, kivált az úgynevezett "előzmények" után. A meg nem nevezett úgynevezett előzmények közé tartozik a militarizmussal, a rabszolgatartókkal és nyerészkedőkkel, a mindenféle megfogható és megfoghatatlan cenzúrával való örökös szembefordulás, az ember és a gondolat szabadságáért vívott harc, a fehér terror, a fasiszta uralom borzalmai és az elnyomatás, az igazságtalanság, a gonoszság, a butaság minden megnyilatkozása ellen viselt harmincéves háború. Megtántoríthatatlan meggyőződés, a jobb jövőbe vetett erős bizakodás kell ahhoz, hogy az ember ilyen szirtek között beevezzen a nyolcvanadik esztendő révébe. Hogy mindez megvolt bennem, azt bizonyítja az, hogy - itt vagyok. De hogy az, amit írtam, megállja-e az idő próbáját, az más kérdés. Ennek az eldöntéséhez nyolcvan év kevés. Ezért találták ki a költő számára a halhatatlanságot. A nagy költők jelentékeny része fiatalon hal meg. A jóságos természet óvatosan gondoskodik arról, hogy vénségükre bölcsességükkel ne rontsák el azt a szépet, amit fiatalkorukban meggondolatlanul teremtettek. Nekik nincs szükségük a halhatatlanságra, mert ha életükben más egyebet nem kaptak is, ez akkor is az övék volt már. Nem az író a halhatatlan, hanem az olvasó.

324. A 80 éves Heltai

Révai elvtárs fejtette ki az írók kongresszusán, hogy az elmúlt korok szerzői közül azok, akik tagadták a kapitalista jelent, a maguk jelenét, s a maguk módján harcoltak ellene - harcukkal igent mondtak a holnapnak. Boldogok azok, akik ezt a holnapot becsületben megérték, és most már a jelent is igenelve - folytatják a harcot egy még fejlettebb holnapért. Az ünnepelt Heltai pontosan ilyen.
   A felszabadulás után gazdag, jelentős személyek csábították külföldre. Garantálták neki az ígéret-földjét Amerikában, Angliában vagy ahol kedve tartotta volna. Teljes anyagi jólétet, "függetlenséget", minden elképzelhető "jót" kilátásba helyeztek neki. És a világhírű Heltai Jenő, akit a kapitalista Nyugaton tárt karokkal vártak - határozottan és tudatosan idehaza maradt a szocializmust építő népi demokratikus Magyarországon.
   Elválasztható-e ez a tiszta jellemvonás Heltai irodalmi működésétől? Ez a jellem nem szerves része-e a Heltai-színdaraboknak, regényeknek, novelláknak, jeleneteknek, verseknek? Nem úgy kell-e ezután olvasnunk a Heltai-műveket, mint ez burkolt beszédre kényszerített, de igaz ember alkotásait? Nyilvánvaló, hogy Heltai jellemének ezek a tiszta fényei elvitathatatlanul megtalálhatók minden írásában.
   Heltai maga mondta el, hogy az 1945-ös első választáson, noha nem volt kommunista, és ma sem az, habozás nélkül, tudatosan, belső parancsra: a kommunistákra szavazott. A kommunistákra szavazott azóta is az egész életével. Boldogan foglalkozik az új, fiatal írók műveivel. Szeretettel figyeli bátor kísérletezéseiket. Örvend a sikereiknek. Itt él közöttünk, velünk tart, a miénk.
   Aki a ma harcaiban is részt vesz, aki így lépést tud tartani a fejlődéssel, aki ennyire szereti hazája népét - az nem élt hiába. A Heltai-mű irodalomtörténeti jelentőségű művé érett. Heltai a korabeli népiesekkel szemben (majdnem azt mondtam, a korabeli narodnyikokkal szemben) - még a városi irodalom eszményképét tűzte zászlajára. Ma már ez nem probléma többé. Az új, az egységes, a szocialista-realista úton fejlődő magyar nemzeti irodalom testvérként fogja össze mindazokat az írókat, akik az irodalom nemes eszközeivel elősegítik a nép békeharcát és küzdelmét a szocialista Magyarország megteremtéséért.
   1945 és a rákövetkező évek, de különösen a fordulat éve - óriási társadalmi vízválasztó is. Kiderült, kik azok, akik nem előre, a dicsőséges jövőbe, hanem hátrafelé, a levitézlett kizsákmányolók világába tartanak. A disszidensek és a belső emigráció oly beszédesen hallgató dalnokai láthatják, Heltai példája fényesen bizonyítja: az örökéletű nép szereti és megbecsüli a maga embereit...
   Ebben áll az író halhatatlansága.

325.
A Bábszínház krónikus betegsége a darabhiány, s ami ebből következik; az elégtelen repertoár. Az 1951-52-es évad az új dramaturg mesejátékával kezdődik (Mészöly Miklós: Terülj táska). Bod László és Mészöly Miklós mindent elkövetnek neves íróink megnyerésére. Elsőként Heltai Jenő vállalkozik egy bábdarab megírására. Heltai a témát a színháztól kapja. Bod László és Szegő Iván Obrazcov műsorának tanulmányozása közben felfigyelnek Carlo Gozzi Szarvaskirályára, amit a moszkvaiak Szarvasvadászat címmel játszanak. Ez a fantasztikus, meseszerű elemekben gazdag commedia dell'arte játék megtetszik Heltainak, s rendkívül gyorsan par excellence bábjátékot ír belőle, némi aktualizálással: a hatalom csak akkor lehet emberséges, ha költőiséggel párosul. A verses szövegű bábjátékból, amelyet Szegő Iván állít színpadra, olyan művészi értékű előadás születik, amelyre jogos büszkeséggel tekint a színház. Az 1951 karácsonyára elkészülő előadás premierjét Heltai Jenő is megnézi, majd - a társulat örömére - még háromszor ül be az elkövetkező hónapokban a nézőtérre. Elégedettségének "heltais" módon ad hangot: "Életem legnagyobb sikere a János vitéz volt, azt csak egyszer néztem meg."

326. Heltai Jenő esete A néma leventével

1951. augusztus 11-én zárt körben megünnepelték ugyan nyolcvanadik születésnapját, de tíz nappal később, egy leveléből kitűnik, hogy közérzete keveset változott. Gábor Andornak és feleségének születésnapi üdvözletét a következőképp köszönte meg:
   "1951. aug. 22.
   Kedves Bandim, drága Olga,
   hálásan köszönöm a születésem napjának 80-ik évfordulóról való baráti megemlékezést. Ha van egy kis ráérős időtök, nagyon örülnék annak, ha egy este feljönnétek hozzánk, a Margit-szigeti lármás pihenőből most már hazajöttünk a jóságos Duna-parti megszokott közönybe. Szeretettel ölel mindkettőtöket öreg János bátyád."
   A következő két esztendő körülbelül hasonló közérzettel telt el. Itt-ott ugyan felbukkant már Heltai Jenő neve a múlt mélyéről, de művei még nem jelentek meg. Színházi körökben azonban nem feledkeztek meg róluk. A színészek közül az egyik legtekintélyesebb, Ladányi Ferenc vállalta megvívni az ütközetet érte. Ladányi a harmincas évek második felében, Horváth Árpád igazgatása alatt a debreceni Csokonai Színházban egyszer már eljátszotta Agárdi Pétert. Akkor egy kiváló énekesnő, a prózai színésznőként is elsőrangú teljesítményt nyújtó Neményi Lili volt a partnere. 1953-ban váratlanul Ladányi Ferenc lett a Magyar Néphadsereg Színháza (a mai Vígszínház) igazgatója. Új posztján szinte az első perctől fogva azt szorgalmazta, hogy Agárdi Péter szerepét újra eljátszhassa. Az sem egészen kizárható, hogy új "szerepkörét" ezért vállalta. A Peer Gynt mellett ugyanis, amelyet életműve legfőbb állomásának tekintett, A néma levente volt a második igazi szívszerelme.

Írói feltámadás

Heltai remeke közben másoknak is eszébe jutott már. Az 1954-es úgynevezett márciusi határozat a szellemi életben hozta meg első gyümölcseit. Az Ifjúsági Színház azonban, amely - akkori szokás szerint - benyújtotta éves műsortervét a népművelési minisztérium színházi főosztályára - és a Heltai-vígjáték bemutatását is tervbe vette - elutasításban részesült. Cimer Józseftől tudjuk, aki az Ifjúsági Színház dramaturgiáját vezette, hogy "...egyszer már kértük A néma levente engedélyezését, de éles 'Nem!' volt a válasz." Ladányi Ferencet nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni szándékától. Többszöri sürgetésre és felsőbb nyomásra a darabot végül engedélyezték. De volt egy szigorú kikötés is: A néma levente nem kerülhet színre a Szent István körúti színházépületben. Keressenek számára valami más, alkalmi lehetőséget. Keressenek számára valami más, alkalmi lehetőséget. Lehetőleg egy olyan termet, amely kívül esik a városon.
   Ladányit ez a kikötés sem hozta zavarba. A XIII. kerületi pártbizottságnak volt egy előadóterme a Váci út 63. szám alatt, ahol akkor már alkalmi színházi előadásokat is tartottak. De minden darab megbukott. Az épületet azonban érdemesnek látszott megmenteni. Erre gondoltak a Néphadsereg Színház akkori vezetői, köztük elsősorban Malonyai Dezső, aki ebben a legnehezebb időszakban gazdasági igazgatóként tevékenykedett. Az engedélyek megszerzése után, 1954. október 28-ára tűzték ki a színháznyitás napját. Déryné Színház néven akkor nyílt meg a Néphadsereg Színház kamaraszínházaként. Első bemutató Kisfaludy Károly vígjátéka, a Csalódások volt, és tíz héttel később, 1955. január 14-én itt szólalt meg újra A néma levente is. Ladányi Ferenc mellett Ruttkai Éva játszotta Ziliát.
   Heltai Jenő írói feltámadását úgy élte meg, hogy január első hetében, egy szerda délután, a színházi próbát követően vendégül látta darabjának teljes szereplőgárdáját. Pozsonyi úti otthonában mutatták meg neki először: milyen erők rejtőznek a közel húszesztendős műben.

327.
Tizenhat vendég egyszerre nem is kevés. A színészek elgörgetik a bútorokat, felszedik a szőnyegeket; szék, asztal a "színpadi bútorzat". Az ablak mellett - mintha csak a nézőtéren volna - Heltai Jenő ül magas fotelban, Ladányi Ferenc bemutatja a szereplőket, valamennyi elfogódott kissé, ami érthető. A rendező - Benedek Árpád - tapsol (ez a gongütést helyettesíti), s megkezdődik a próba. A néma levente első jelenete. Agárdi Péter és Zilia találkozása: szemmel láthatólag nagy az elfogódottság, még tán Bilicsi Tivadarban is, aki pedig kétszázszor játszotta már Beppo szerepét... S felcsendülnek a szép lírai verssorok...
   Heltai arcát nézem. Mosolyog, egy pillanatra lehunyja a szemét, újra bólint, tömködi pipáját. S tapsol a jelenet végén. Aztán elkezdődik a beszélgetés: "Ott, azt a sort könnyedebben, utána kicsit haragosan... Sokkal kevesebb komor színt!... Több játékosságot!... Domináljon a játékban a végjáték-elem..." Nem szerzői "utasítások", hanem csupa baráti jótanács, pontosak, szakszerűek, s teli vannak szeretettel. Mert tetszik, szemmel láthatóan tetszik neki a játék. Aztán újra másik jelenet. Megint a színészeké a szó. Heltai csendben figyel. Figyel és emlékezik. S a jelenet végén taps, és sok tanács. A színészek hallgatják, jegyeznek. Fáradtak kissé, délelőtt is próbájuk volt. Heltai friss és fiatal. Újra csak ezt érezni... S két órán át tart a próba, a színészekből eltűnik az elfogódottság. Zilia (Ruttkai Éva) és Agárdi Péter (Ladányi Ferenc) nagy szerelmi jeleneténél - ezt próbálják el utoljára - az író szemében egy könnycsepp árulja el a meghatottságot...
   "Békés családi kör, parányi házban. Az élet szép... tenéked magyarázzam?..."
   A verssorok elröppennek, a próbának vége. A művészek a színházba sietnek, nemsokára kezdődik az esti előadás. Búcsúzkodás. A nagy szoba kiürül. Heltai Jenő a fotelban ül, maga elé néz, újra mosolyog. Úgy látszik, elégedett.
   Aztán felkel a fotelból, az íróasztal felé indul. Még nincs vége a mai munkájának. Másnap az új darab rendezője, dramaturgja jön, még néhány dolgot csiszolnia kell... Elbúcsúzunk. A költő már az íróasztalnál ül, s a kézirat fölé hajol...

328.
Malonyai Dezső mosolyogva eleveníti föl A néma levente második számú csatáját, amelyet már neki kellett megvívnia: "Óriási sikere volt A néma leventének. Egy ekkora sikert pedig halálos véteknek tűnt ott kint játszani. Ladányi azonban vitatkozott ezzel a fölfogással és azt mondta: Nincs igazad Dezső, régi dolog, hogy ha egy darab ott megy, ott is kell játszani! Ebben én nem voltam biztos, és azzal érveltem, hogy ami egy kis színházban telt ház, annak a nagy színházban is telt háznak kell lennie. Lehet, hogy igazad van, hagyta rám Ladányi, de ki vállalja érte a felelősséget? Valakinek persze vállalnia kellett, legalább a kockázatot, hátha megy. Felmentem tehát Nógrádi Sándorhoz, a honvédelmi minisztérium akkori politikai főcsoportfőnökéhez, akit jól ismertem, és aki kedvesen palócosan beszélt. Baj van, Sanyi bácsi - kezdtem hozzá mondókámhoz, mire Nógrádi a fejéhez kapott: Jáj, máguk mindig ákkor jönnek, ámikor báj van! A Néphadsereg Színház ugyanis kettős hatalomhoz kötődött. Egyszerre volt a népművelési és a honvédelmi tárca alárendeltje. Oda kellene szólni, hogy engedélyezzék az ügyet - mondtam félénken, mire Nógrádi szomorúan nézett rám: Igen, de előbb meg kéne nézni. Pár nap múlva kijött és megnézte az előadást - az éj leple alatt, titokban. A végén ezt mondta: Most mondjá meg, mi báj ván ezzel a dárábbal?! Az a baj, hogy nem akarják beengedni. Jó, májd felhívom magukat telefonon - mondta, aztán eltűnt az »éj leple« alatt. Két nap múlva tényleg felhívott, és ezt mondta: Na, hádd menjen!"
   Így történt, hogy 1955. szeptember 4-én este a Néphadsereg Színház bársony függönye felgördült, és a színpadon először szólalt meg A néma levente. Azt követően pedig - a hatvanas évek elejéig - legalább ötszázszor játszották a magyar irodalomnak ezt a remekművét.

329.
Van egy nemzeti intézményünk, melyet Heltai Jenőnek hívnak - írta a minap Ignotus Pál barátom; s amint e sorokat írom, előttem a reggeli lap, mely épp hírül adja, hogy a nyolcvanöt éves Heltai Jenőt a Munka Vörös Zászlajának Érdemrendjével tüntették ki. Első jeléül annak, hogy a nemzet és az intézmény hivatalosan is találkozott: hogy Heltai jelnő lege artis is installáltatott nemzeti intézmény gyanánt.
   Elég soká tartott; s ha Heltai Jenőnek bizonyára örömet is szerez, hogy megérte - a nagyobb öröm, hogy végre megértük, a miénk. Mert jele ez annak is, hogy a nemzet kezdi hivatalosan is felismerni intézményeit - azaz: helyesen mérni fel, egészségesen látni saját történetét, vagyis társadalmi fejlődését, s irodalmát, mely ezt tükrözi. S éppen Heltai Jenő hosszú pályája alkalmas erre, mint ideális dokumentációs terep: egész sor hazai történelmi szakasz, politikai rendszer ítélhető meg, illetve mindenesetre tanulmányozható aszerint, ahogy a változó feltételek közt ehhez az állandó tényezőhöz, Heltai Jenőhöz »viszonyult«.
   - Huszonegy éves voltam, amikor első verseskönyvem megjelent, akkor bélyegeztek először erkölcstelennek és nemzetközinek - írta 1923-ban összegyűjtött versei előszavában Heltai Jenő. - Destruktív - folytatta - csak ötvenéves koromban lettem, tehát úgy látszik, nem sokat változtam ez alatt a harminc év alatt. A kritika sem.
   Hanem a Vörös Zászló rendjel ma már mégis bizonyítja, hogy Heltai hat és fél évtizedes írói munkásságát megbecsüli társadalmunk. Nemcsak őt díszíti, de a társadalmat is, mely adta; s nemcsak őreá, de halhatatlanjaink egész csapatára, egy egész dicső múltra esik sugara.
   Egy költő és író nyolcvanöt éves és dolgozik. 1892 óta, első könyve óta minden lépte kolumbuszi volt, maga választotta a tájakat, melyeket felfedezett s benépesített ihlete.
   Hogy mindebből még egy Kossuth-díjra sem futotta, már szinte közhely. Hiszen anélkül engedték el még Ignotust is, Szép Ernőt. És Lackó Gézát, még Gábor Andort is. De most egy Vörös Zászló-rend, a Heltai Jenő rendjele arról beszél, hogy fejlődésünk szerves egysége, melyet a tények dicsőn mutatnak, hivatalos szemléletünkben is előbb-utóbb teljesen helyreáll. Mindig is tudtuk, hogy jövendőnknek van mire épülnie - s nem innen-onnan groteszkül »finnyásan« összeválogatott kőkockákon, nem is egy-egy magányos, roppant grániton, hanem el nem herdálható nagy és igaz művészetünk széles és örök alapjain.

330. Szépek Szépe
Második felvonás, első kép, hatodik jelenet

DÖMÖTÖR: Megnyugtatom önöket, jó férjük leszek... Már tudniillik az egyiknek. Melyiknek?
MANCI: Nem akarom felségedet rábeszélni... de én vagyok az idősebb, ha csak öt perccel is.
DÖMÖTÖR (nagyot sóhajt): Ó... Ó!
PANCI: Felséged sóhajtani kegyeskedett?
DÖMÖTÖR (a két lány között): Úgy van, kegyeskedtem...
(Ének.)
DÖMÖTÖR (Pancihoz)
Ha magára nézek, ha magára nézek:
Vágyakozásom, ah, egyre merészebb.
(Mancihoz)
S ha magára nézek, ha magára nézek,
Szédülök, mint aki két hete részeg.
(Pancihoz)
Ha magára nézek, a szemem kimered.
PANCI (félre)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
DÖMÖTÖR (Mancihoz)
S ha magára nézek, sírok, mint a gyerek.
MANCI (félre)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
DÖMÖTÖR:
Tanúm az ég, jó emberek,
Választanék, de nem merek.
Csak ámulok, csak bámulok, mint egy tulok,
Választanék, de nem tudok.
Választanék, de nem merek.
Segítsetek, jó emberek,
Segítsetek hát egy bús vitézen,
Aki nem tudja, hogy hová nézzen.
PANCI, MANCI (együtt, félre)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
Segítsetek hát jó emberek.
PANCI, MANCI és DÖMÖTÖR (együtt)
Segítsetek hát egy bús vitézen,
Aki nem tudja, hogy hová nézzen.
DÖMÖTÖR (Mancihoz)
Ha magára nézek, ha magára nézek,
Boldog örömtől alélok, enyészek...
(Pancihoz)
Ha magára nézek, ha magára nézek,
Lelkemben ujjong egy fülemile-fészek.
(Mancihoz)
Ha magára nézek, a szívem csicsereg...
MANCI (félre)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
DÖMÖTÖR (Pancihoz)
S ha magára nézek, sírok mint a gyerek.
PANCI (félre)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
DÖMÖTÖR (zokogva)
Tanúm az ég stb.
PANCI, MANCI (félre, együtt)
Engem szeret! Jaj, engem szeret!
(Harsonaszó)

Harmadik felvonás, első kép, harmadik jelenet

DÖMÖTÖR (keresztbefont karral megáll, keserűn): Ezt szerettem volna elkerülni! A két udvarlóm... Essünk túl rajta. (Meghajol.) Kisasszonyok!...
PANCI: Ki az?
MANCI: Őfelsége?
EGYÜTT (gúnyosan meghajolnak): Felséges uram...
DÖMÖTÖR: Már nem vagyok az. Elcsaptak.
MANCI: Megérdemelte!
(Énekelnek)
PANCI (Dömötörhöz)
Ha magára nézek, ha magára nézek,
Engedelmet kérek, elborít a méreg.
MANCI (ugyanúgy)
Én is dúlok-fúlok, jobban, mint a néném,
Az ujjam begörbül, a haját kitépném.
Levegőm elfogy, két szemem kimered.
DÖMÖTÖR (bajban van)
Jaj, ez se szeret. Jaj, az se szeret.
PANCI:
Ha magára nézek, sírok, mint a gyerek!
DÖMÖTÖR (mint fent)
Jaj, ez se szeret. Jaj, az se szeret!
PANCI, MANCI (együtt)
Jaj, mit csinált velünk a gaz,
A huncut, átkozott ravasz.
Csak ámulok, csak bámulok, majd megfúlok,
Segíts nagy ég, elájulok! (Ájuldoznak)
DÖMÖTÖR (üvegcsét vesz elő, föllocsolja őket)
Ez sem szeret, az sem szeret,
Segítsetek jó emberek,
Segítsetek egy volt királyon,
Aki nem tudja, hogy hová álljon.
PANCI, MANCI (együtt)
Nagyszájú, csitt! Nagyszájú, csitt!
Te rajtad senki sem segít.
DÖMÖTÖR:
Segítsetek egy volt királyon,
Aki nem tudja, hogy hova álljon.
PANCI, MANCI (együtt)
Nagyszájú, csitt! stb.
MANCI (Dömötörhöz)
Ha magára nézek, ha magára nézek,
Szörnyű haragtól alélok, enyészek.
PANCI (ugyanúgy)
S ha magára nézek, ha magára nézek,
Lelkemben tombol egy vipera-fészek.
Ha magára nézek, a szívem kesereg.
DÖMÖTÖR (kétségbeesve)
Jaj, ez se szeret. Jaj, az se szeret.
MANCI:
S ha magára nézek, sírok, mint a gyerek,
A szívem pityereg, a szívem pityereg.
DÖMÖTÖR:
Jaj, ez se szeret, sőt, az se szeret.
PANCI, MANCI (együtt)
Jaj, mit csinált velünk a gaz.

331.
Heltai Jenő most Hamupipőke történetét meséli el - színdarabban. Persze, nemcsak drámai átalakító munkát végzett a mesén, hanem hozzáadta önmagát, költészetét, humorát. Így aztán azt mondja nekünk Heltai Hamupipőkéje, hogy maradj olyannak, amilyen szíved legmélyén vagy. Ha meg akarod hódítani az életet, tedd azt, de Hamupipőkeként hódítsd meg s ne cseréld el szép, egyszerű emberi lényedet egy másik, kívül csillogó, mesebeli hercegnői rangot viselő hiú káprázatra. Merj önmagad lenni, erről mesél és tréfál Heltai. Ezért cseréltet ruhát Tulipán királyfival és csalósával, Dömötörrel, s ezért viszi el a palotabeli bálba Abu-Mabu varázslatával Hamupipőkét, s változtatja aranyszőke hercegnővé. E hármas szerepcsere bonyolítja az amúgy csak "egyszerű" varázslatot, s teszi nagyon emberivé a csodálatosságokat. A színpadra pöndörített Hamupipőke bonyodalmaiból, jókedvéből, szép soraiból kiszól a költő: azért mesélek nektek, hogy sohase felejtsétek el, az igazi szépség az egyszerűségből, az igazi nagyság a szorgos kis életekből fakad.
   Az ember dramaturgiai élményeit összeszedve is felsóhajt előbb: lám, az igazi költő megőrzi a hitet az emberekben, az ifjúságban, a szerelemben. Tud mosolyogni a világra, amelyet egyszerre lát gyönyörűnek és esetlennek. Heltai optimizmusa nem fölvett póz vagy a jelen iránti udvarias magatartás, hanem emberismeret. Belelát az emberek lelkébe és remél, meglátja az ünnepi nagy pillanatokban is a mulatságosat, és annál jobban remél.
   Heltai Hamupipőke meséjének az a nyitja, hogy emberismerete az életről való véleménye a csodák között nem kallódik el. A mesebeli cipőbe egy valóságos kislány lábacskája illik. Egy csinos kis női láb. Az egész játékból kitetszik, hogy a költő akkor legboldogabb, amikor sikerül egy szerény hétköznapi szóba lelket lehelnie. Ezért nem tudja az ember, melyik fényesebb Heltai farsangi játékában: a mesevilág nagy arany napja, vagy a valóság megcsörrenő kis tallérai.

332. A szerelemhez

Egy kis grisette sötét szeméből
   Mosolyga rám először édened.
Ti szomorú, ti drága szép szemek!
   Bús fényetekkel vaj' mi ér föl?

E szép szemek sötét tüzétől
   Mohó szívem új vágyra ébredett,
Keble haváról mondtam éneket
   És verset írtam kis kezéről.

A hajról és az ajkról... és így tovább,
   Ha jól tudom, azt is megénekeltem,
Milyen ütemben lép a pici láb.

Rágondolok, s szememben könny ragyog...
   Oh, szerelem, első, igaz szerelmem!
Meg sem születsz tán, ha e láb nagyobb!

333.
S alig fejezte be új színművét, máris új terveken töpreng. Kis Pantheon címen tovább írja visszaemlékezéseit egykori találkozásokról, emlékekről, barátokról. Huszonkét ilyen írás már elkészült, de ötvenet szándékozik kiadni. Rendezgeti naplójegyzeteit is, melyek a fasizmus, a meghurcoltatás idejéről szólnak. A Bábszínház új darabot kért tőle az Andersen-évfordulóra, a dán meseköltő valamelyik művéből. Nagy kedve van hozzá; elvállalta. S máris kutatja Andersen életét - aki Pesten is járt valaha, a Dunán hajózott végig - hátha akad magyar tárgyú meséje... Milyen fiatal! Milyen fáradhatatlan...

334. Március

A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.

Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!

Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utólszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!

Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.

Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.

Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.

És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.

Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám kikelet?

Én voltam az, ki... ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.

Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.

És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozok még teveled?

Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.

335. Nyolcvanhat év

Most, augusztus 11-én nyolcvanhat éves. S két éve, hogy ágyhoz köti a betegség. Előtte - nyolcvannégy éves korában - fejezte be legutóbbi verses színjátékát, a Szépek szépét, akkoriban újították fel A néma leventét, több regénye jelent meg új kiadásban, s a szerkesztő, ha csak kicsit szemfüles volt, még kaphatott tőle egy verset, egy tárcakéziratot. Az ember, ha találkozott vele, arra gondolt: milyen fiatal!

336.
De Kossuth-díjat csak 1957-ben kapott; csak a mostani kormány tette jóvá azt a kilencévi mulasztást, amit - úgy hiszem - kevés kivétellel minden Kossuth-díjas szégyellt, s aminek jóvátételét - kevés kivétellel - minden Kossuth-díjas örömmel fogadta.

337.
Humorista barátom, a nagy ember, a halállal vívódott.
   Ágya mellé ültem. Néha rám nézett, szóra nyitotta száját, de rögtön meggondolta magát. Elmosolyodott egy kicsit, fejét rázta, és halkan mondta:
   - Nem, nem... ez sem elég mulatságos...
   Ezt többször is ismételte. Végre megkérdeztem tőle:
   - Min töröd a fejedet?
   - Utolsó szavaimon.

338.
Otthon a lakásában halt meg. Lilla telefonált a Csévy közbe, s Jancsinak a Lógodi utcába. Valamennyien körülállták az eszméletlen író ágyát. A kifogástalanul elegáns, sötétkék öltönyt viselő egyetemi tanár háziorvos ujjait a beteg csuklóján tartotta, másik karja a magasba emelkedett. Amikor az utolsó érverésnél karját határozott mozdulattal leejtette, mint karmester a szimfónia utolsó taktusánál, a józan, minden teatralitástól mentes Bözsi halkan kuncogott. Az egyetemi tanár háziorvos bősz pillantással sújtotta. Mégiscsak illő lett volna honorálni a hatásos befejezést.

339.
A napokban dolgom volt Kőbányán. Elbúcsúztam enyéimtől és fölültem a villamosra. A kalauz csöngetett, a kocsi elindult.
   Én kint szorongtam, a dohányzó emberiségnek fenntartott helyen. Velem együtt még vagy tíz ember füstölt a nyájas tavaszi levegőben, míg a kocsi belseje teljesen üres volt. Én hát befújtam a füstöt, hadd legyen ott is valami.
   Mikor már vagy másfél perce mentünk, a társalgás általános lett. Az ilyen magánosabb vidéken az emberek inkább keresik egymás barátságát. A társalgás fonala egy előkelő, bundás, mindazonáltal vidéki úr kezében volt. Élénken kérdezősködött az egyes középületek iránt, a melyek ezen a vidéken vajmi ritkák. Mégis, mikor a régi gyermektemetőhöz értünk, a kalauz mutatott neki valami nevezetességet: e temető egyik sarkában, két egyszerű fakereszt alatt fekszenek Spanga és Pitély, Majláth országbíró gyilkosai. A kalauz azt is tudja, hogy egy titokzatos kéz e sírokat még ma is, minden esztendőben megkoszorúzza.
   - Most már az is meghalt, a ki fölakasztotta őket - mondta a vidéki úr kenetesen.
   - Igen, de van utóda - jegyezte meg egy káplár.
   Ezzel a beszélgetés fonala átterelődött a hóhérokra. A vidéki úr egyszer végignézett egy akasztást és most nagyon megszólta azokat az embereket, a kik pénzért fölkötik embertársaikat. A káplár és a kalauz helyeselték ezt a véleményt egy ószeres azonban, a ki a Teleki-téren szállt föl, más nézetet vallott, úgy vélekedvén, hogy a bűnösöknek bűnhődnie kell. A vita mind hevesebb lett, a kalauz több ízben idegesen csöngetett, olyankor is, a mikor nem kellett volna, a káplár pedig a bajonetjához kapkodott. Két úr, a ki eddig hallgatott, szintén belevegyült a társalgásba, az egyik pro, a másik kontra. Mindenki kiabált és lármázott, csak én hallgattam.
   Ez a hallgatás úgy látszik imponált a vidéki úrnak, mert hirtelen odafordult hozzám:
   - És uraságod mit szól hozzá?
   - Mihez, kérem?
   - Ahhoz, a miről vitatkozunk.
   - Engedjék meg, hogy ne nyilatkozzam, hanem elmondjak egy idevágó történetet, a melyből mindenki megtudhatja az igazat.
   Általános figyelem. A kocsi áhítatosan hallgatott.
   - A hatvanas évek elején nagybátyámnak, a ki hosszú ideig hóhér volt az Egyesült Államokban, kitűnő ötlete támadt. Az, hogy az adriai tenger egyik lakatlan szigetén nemzetközi hóhér-tanfolyamot nyisson. E célból az összes európai államok külügyminisztereivel érintkezésbe lépett és a hová nem mehetett el személyesen, oda nagynénémet küldte. Nagynénémet gyermekkorában elrabolták a cigányok és kötéltáncosnőnek képezték ki. A kötélhez való vonzódás hozta össze nagybátyámmal, a ki rögtön nőül vette. Én mindjárt az esküvő után fölismertem benne ifjúkorában eltűnt nagynénémet, a kinek bátyja hírneves rabló, öccse pedig befolyásos törvényszéki bíró volt. Éppel e foglalkozások összefüggéséből keletkezett a rémes családi bonyodalom, a melynek csaknem áldozata lettem...
   Hallgatóim feszült figyelme, ha lehet még feszültebb lett. Visszafojtott lélegzettel hallgatták elbeszélésemet.
   - Nagybátyámnak hosszú utánjárás után sikerült a hóhértanfolyam megnyitásához szükséges engedélyt megkapnia, a mi körülbelül kétszázezer dollárjába került. Minthogy ennyi pénze nem volt, megbízta sógorát a rablót, hogy ezt a kétszázezer dollárt huszonnégy óra alatt teremtse elő. A rabló körülnézett az országban, kit szemeljen ki áldozatának, végre így kiáltott fel:
   - Kőbánya! - szólt a kalauz kötelességtudón.
   - Kőbánya? - folytattam én. - Akkor bocsánat, leszállok.
   És a társaság hüledező ámulatától kísérve, elhagytam a kocsit és a történet végét.

340. Elment Heltai...

Mosolyról és az élet szépségeiről beszélni akkor, amikor Heltai halott - nem profán dolog ez? Nem bizony. Mert ez a mosoly maradt meg bennem, benned, bennetek, akik szerettük őt Ez a mosoly ott van most is a könyvespolcokon, írások között ifjan, kitörölhetetlenül. S ezt, János bácsi kérem, tessék majd elmondani Kiss József főszerkesztő úrnak (örülni fog, mert ő volt az utolsó magyar szerkesztő, aki konflison járta végig az irodalmi kávéházakat, s rögtön zsebből fizetett a kéziratokért). S ahová menni tetszik, ott lesznek mind a kortársak és költőtársak, hetven év magyar irodalmának halottai, akik hallgatják majd, amint a város ihletett költője a szeretett városról beszél. Tessék nekik elmondani, hogy él ez a város, lüktet és zakatol. Ha meg is változott, azért őrzi még emlékeit is. S őrzi örömét és bánatát, szerelmeit és szenvedélyeit. Az ősz most is a Gellérthegy felől indul a város felé, kimért léptekkel, nyomában rozsdás leveleket hullat, mint a bőkezű postás, mindenkinek. Csak most szomorúbban koppannak a léptek: elment Heltai. A Pál utca a helyén van, mint akkor, amikor János bácsi Molnár Ferenccel ott lakott egy hónapos szobában, csak most bánatosak a megkopott macskakövek: elment Heltai. A József körúton estefelé kavarog a sokaság, mögötte lehetett valahol a Patyolat utca (ahol pedig lakott egykoron Csontos Szigfrid drámaíró úr), de most nagyon sokan érzik a nyomást a szívük tájékán: elment Heltai. A New Yorkban most is gőzölög a kávé, s sokszor felpillantanak az emberek a karzatra (ahol hírlapírók befizetéses menüt ebédelnek), hogy valamikor ott ült Ady, Babits, Osvát, Kosztolányi, Karinthy, Krúdy és Heltai... Most arra gondolnak megint, hogy ők mind-mind elmentek már s most elment közéjük Heltai...
   Tessék elmondani nekik János bácsi, hogy néha még most is olyan a körúti hajnal, amint Tóth Árpád megírta, Krúdy óbudai utcácskái ma is olyan zegzugosak, s hogy az élet minden könny és fájdalom ellenére is szép, csak éppen kihullott most egy darabja, megmerevedett legbölcsebb mosolya, mert elment belőle Heltai Jenő költő, író és hírlapíró, Budapest szerelmese.
   "A költő, aki igazat ír, gazdag" - ezt írta az "Egy fillér"-ben. S gazdag az a város, az a nép, amelynek ilyen költői vannak, mint ő volt, aki most elment közülünk, de ránk hagyta mindazt az igazat és szépet, amit írt.

341. Irodalom

Nem sikerült! Sok könnyű dalt faragtam,
Sok nyers keservet rímekké csiszoltam...
Nem sikerült! Nem lettem halhatatlan,
Ha meghalok, nem tudják, hogy ki voltam.

Nem sikerült. Jobb lett vón ülni resten.
S azon tűnődni, hogy gyerekkoromba
Szebb volt a vágyam? gazdag és goromba
Kávés szerettem volna lenni Pesten.

Józan, közömbös, nagytokájú kávés,
Száraz pipás, ki nem törődik azzal,Hogy az utókor mit szid, mit magasztal.

S mi az a szó, mit sírkövére rávés.
Nyugodtan alszik, jó a mája, gyomra,
S fütyül napestig az irodalomra.

342.
Szegény, drága Heltai Jenő, ő hogy' élvezné ezt ha itt járna! Kevés volt annyira nyugati lélegzetű írónk, mint ő, és talán épp mert a legnyugatibb nyugatiakkal, a tizenhetedik és a tizennyolcadik század francia kalandregény-íróival és mókás bölcselőivel tartott rokonságot, kevés volt olyan is, akinek képzeletét a Kelet mesevilága és buja nyüzsgése annyira megigézte volna, mint az övét. Neki is, akár ama franciáknak, példázati jelkép és költői játék volt az arab név és a perzsa hímzés a mi földünkből, mi földrészünkből nőtt valóságon; amit mondott és amiről szólt, szajnamenti volt, tiszatáji volt és nem utolsósorban dunaparti volt, olyan üdítően pesti, mint a Pilvax ifjainak márciusi forradalma, vagy mint az a sósperec és pohár kristályvíz, amit valamikor a vurstliban mennyeinek éreztünk s azóta is hiába kutatjuk a mását. Az életet is kissé úgy járta, mint a vurstlit, lóversenyeivel, könyvesboltjaival és csalitjaival, a bábszínházzal, melyben vérre megy a játék, a panoptikummal, ahol elsírja magát a viaszbábu, a barlangvasúttal, melybe a beléptidíj 20 fillér, katonáknak és gyermekeknek 12 fillér, és amely káprázaton át az elmúlásba fut. Szép lett volna megérni, hogy ezt a távolkeleti káprázatot is szemtől szembe láthassa, enyhén verítékezve a gésák porcelán arcát. fürgén zsibongva a kelj-fel-jancsi idomú japáni arszlánokat a lampiónok és neonfényes hirdetések versengő özönében. Amilyen remek humorú ember volt, még a nemzetközi PEN-kongresszust is élvezte volna; amilyen emberséges és bölcs volt, még komolyan is vette volna, teljes joggal. De sem ő nem volt itt, sem senki a magyarországi PEN-ből - csak magántáviratból értesültünk haláláról, egy, a Kelet és Nyugat ölelkezését tárgyaló Symposion delelőjén. Chamson, A PEN nemzetközi elnöke szót kért, és meghatott szavakkal adózott Heltai Jenő emlékének. Az Irodalom halottját búcsúztattuk el benne, a Keletét és Nyugatét, mely szereti a Keletet, a maga határain túllátó Európát, a magyarságét, mely azért magyar, mert európai.

343. A csillaghalász

A nagy víz partján élt a vén halász.
Hetvenéves volt haja, szakálla fehér volt, de szemében az erő tüze csillogott. És ha reggel kivetette hálóját, közönyösen nézte a nagy vizet, amely újat, meglepőt már nem tartogatott számára. Amikor a nap lebukott a nagy víz mögött, a vén halász kunyhójába ment, megvacsorázott, pipára gyújtott és mire az első csillag kinyitotta fényboltját az égen, a vén halász már aludt.
   Hetvenedik esztendejét taposta már, amikor egy éjszaka a vízen érte. És ekkor, életében először, a vén halász valami csodálatos dolgot látott. Itt is, ott is ficánkolt a vízben egy-egy parányi halacska, csak akkora, mint egy pont, de tüzesen fénylő. És ezek a halak egyre szaporodtak; a végén millió és millió, kéken és fehéren tüzelő kis gyémánthal ringatózott a vízen, és a vén halász elszédült, ezt a fényességet és gazdagságot látván. És reszkető mohósággal kivetette hálóját, hogy csillagot fogjon, mert a gyémánthalak az éj csillagai voltak, amelyeket sohasem látott még a vízben. A háló egyszerre megtelt csillaggal, de amikor kihúzta, üres volt. Még egyszer kivetette és még tízszer, mindig tele volt csillaggal, de amikor kihúzta, üres volt. Így vesződött hajnalig, amikor a gyémánthalak halványodni kezdtek, és lassanként eltünedeztek a víz mélységeiben és az égbolt magasságaiban. A vén halász hazament; lelke teli volt valami édes keserűséggel, amit eddig sohasem érzett. Egészen másnak tudta magát, mint eddig; úgy érezte, hogy valami nagyon szép és nagyon szomorú dolog történt. És mindenféle álmodozások között, estig aludt, és csak este ment ki megint a vízre.
   Azontúl naplopó és munkakerülő lett és iszákos és elzüllött, de este elővette hálóját és ment, csillagot halászni. Az emberek nevették, szidták, és bolondnak mondták, nógatták, hogy térjen vissza becsületes mesterségéhez, de az öreg a fejét csóválta és nevetett. És lenézte a többieket, az egész világot, és megvetette saját magát is, amiért hetven évig tévedésben és tudatlanságban élt. Hetven évig kellett élnie, amíg megtudta, hogy a hálót csak olyan halért érdemes kivetni, amelyet sohasem lehet megfogni.