Breviárium-II. (2.rész)

230. Az osztriga és a színházigazgató

Az osztriga fölkereste a színházigazgatót, és bejelentette neki, hogy színésznő szeretne lenni.
   Az igazgató elszörnyedt:
   - Micsoda vakmerőség! Van hangja, kisasszony?
   - Nincs!
   - Se hangja, se intelligenciája. Hát miféle kvalifikációja van erre a pályára?
   Az osztriga lesütötte szemét, és pirulva mondta:
   - Nagyon jó vagyok pezsgővel.
   Rögtön szerződtették.

231.
A szezón mérlegét és az új szezón várható körülményeit próbáltuk megtudni a budapesti színházak vezetőitől, és a nyilatkozatokat, amelyek néha megdöbbentő realitással, de nem reménytelenül rögzítik le az idei szezón eseményeit és a jövőbe vetett hitet, itt adjuk.

   Heltai Jenő, a Belvárosi Színház igazgatója:
   Le kell rögzítenem, hogy a közönséget sikerült megnyernem a színház számára, és sikerült a színházba vetett hitét feltámasztani. Érdeklődtek a produkciók iránt. Noha az elmúlt évben nem volt olyan kirobbanó siker, mint 1929-30-as szezónban a Fruska, mégis jobb eredménnyel zártunk. A darabok bizonyos nívón mozogtak, és a közönség előtt hitelt és tekintélyt szereztünk. Ez az egyetlen tőke, amit sikerült összegyűjteni.

232. Színházi beszámoló
- Levél egy szerkesztőséghez -

Hegyvölgyi Irikétől, a kültelki Csintalan Színház népszerű csillagától kaptuk az alább következő levelet, a melyet minden fölösleges magyarázat nélkül egész terjedelmében közlünk.

   Íme a levél:
   Tekintetes szerkesztőség!
   Az idény végén önök színházi beszámolókat szoktak közölni a színházak működéséről. Én ezt igen helytelen dolognak tartom, mert nézetem szerint nem a színházakat, hanem az egyes művésznőket és művészeket kellene művészi eredményekről beszámoltatni. Bár én csak szerény kezdő vagyok ezen a téren és mint önök is nagyon jól tudják, egyelőre csak néma (és ah, mégis oly beszédes!) nadrágszerepeket játszottam, mégis büszkén nézhetek vissza ezidei sikereimre. Éppen ezért nagyon rosszul esnék nekem, ha nem beszélhetnék róluk, holott a Nemzeti Színház és az Opera, a melyek állami intézetek és nincsenek úgy rászorulva a reklámra, mint én, lépten-nyomon előhozakodnak sikereikkel. Ezért bátorkodom önöknek a következő statisztikát szíves közlés végett beküldeni:

Játszottam ............................................................. 284-szer.
A társalgóban megcsíptek ....................................... 817-szer.
Reggel a próbákon megcsíptek ................................ 704-szer.
Egyebütt megcsíptek .............................................. 972-szer.
Szerelmes levelet kaptam ...................................... 1004-et.
Olyant, a melyre érdemes volt felelni .......................... 75-öt.
Virágot kaptam ....................................................... 105-ször.
Ékszerrel súlyosítva volt ............................................ 14-szer.
A kezemet kérték ..................................................... 19-en.
A szájamat .......................................................... 2075-en.
Szerelmes voltam ...................................................... 9-szer.
Hű voltam ................................................................ 31-szer.

E statisztikához még csak a következőket akarom hozzáfűzni:

Gázsim volt ....................................................... 720 korona.
Költöttem ...................................................... 18 000 koronát.
A takarékba tettem .......................................... 6 000 koronát

   az idényt tehát 23 280 korona deficittel zárom, a mi elég szép eredmény, tekintve, hogy csak egy éve vagyok a színháznál.
   A mi jövő szezonomat illeti, arra a legnagyobb ambicióval és buzgalommal készülök elő. A hajamat sárgára föstetem és - a tűzrendészeti bizottság óhajának megfelelőn - lakásomban még két új vészkijárást építtetek. Reportoáromat még nem állítottam össze, de az új szezont az elmúltnak egyik kedvelt kassza-darabjával, Z. bankár úrral nyitom meg. Fölelevenítésre kerül X. gróf is. A premierek sorrendje még bizonytalan. Nagy utánjárással sikerült Y. tőzsdetanácsos urat, a ki egy más színház slágerjának ígérkezett, e színház elől elhódítanom. Bővebb részletekre már nem igen terjeszkedhetem ki, még csak azt akarom megjegyezni, hogy a hazai szerzőkre az idén is nagy gondot fogok fordítani.
   Adataim valódiságáról kezeskedem.
   Igaz tisztelettel kész hívük
            Hegyvölgyi Irike
            a Csintalan Színház tagja

233. Beszélgetés Bécs és Budapest között Heltai Jenővel

A bécsi Ostbahnhof Budapestre induló gyorsvonatának egyik kocsija előtt Heltai Jenő áll és búcsúzik feleségétől, aki néhány napig még Bécsben marad. A Budapestre robogó gyorsvonat egyik kényelmes fülkéjében beszélgettünk Heltai Jenővel. Több mint hat hete indult el Budapestről Hágába, azóta végigutazott Hollandián, megpihent Berlinben és végül baráti körben töltötte szabadságának egy részét Karlsbadban. Heltai Jenő színházi terveiről, utazásáról a következőket mondotta:
   - Eredetileg még egy napot akartam Bécsben tölteni, de hirtelen elhatározással csomagoltam és megváltottam a jegyemet Budapestre. Már több mint ha hete utazom, megelégeltem. Útközben rengeteg darabot olvastam, magyar és külföldi darabot és mondhatom, újra csak azt kívánom, hogy a Belvárosi Színház elmúlt szezonjához hasonlóan, lehetőség szerint minél több magyar darabbal és új, a pesti közönség előtt még ismeretlen színpadi szerzővel szerepelhessünk.
   - Hogy mit várhatunk gazdasági szempontból ettől a szezontól? Bizonytalan. Színháznál többnyire nem segítenek a jóslatok. Optimista vagyok és bízom abban, hogy a közönség végeredményben mégis csak színházpárti. Valahányszor művészi szempontból kielégítő produkcióval találkozik, mindig hálásnak mutatkozik a színház munkájával szemben.
   - A szezont Halász Imre darabjával nyitjuk meg. Utána Pagnol Mariusának bemutatója következik. A Mariust Kosztolányi Dezső fordította. Az eddigi terveink szerint a Marius után Indig Ottó, a rokonszenves tehetséges erdélyi író darabjának bemutatója következne. A Belvárosi Színház új szezonja egyik érdekességben kiemelkedő attrakciójának szántuk Varsányi Irén fellépését. A nagy magyar színésznőt teljesen új szerepkörben kívánjuk a közönség elé vezetni a Belvárosi Színház színpadán. Erre a célra egy amerikai vígjátékot választottunk. Hősnője egy derűs, szép mama. A mama szerepét szántuk Varsányi Irénnek. A művésznővel már megindultak a tárgyalások ebben az irányban.
   - Kérem, ne felejtse el, mégegyszer hangsúlyozottan mondom, a Belvárosi Színház tárt karokkal várja a magyar írókat, örömmel fogadja el fiatal, ismeretlen szerzők előadásra alkalmas darabjait. Azt hiszem, a magyar írók számára is kívánatos a szereplés ebben a kedves, intim, irodalmi jellegű kis színházban, amelynek színpadán színrekerülő magyar darabok előadási jogát egytől-egyig megvásárolták a külföldi színpadok. Így éppen legutóbb Karlsbadban voltam tanúja ilyen szerencsés vásárnak, Geyer, a bécsi Josefstädter Theater igazgatója megvette az új szezon számára Halász Imre Meddig fogsz szeretni? című vígjátékát.

234. Heltai Jenő a színigazgatókról

"A legjobb direktorok is megbuknak és kevés az a szerencsés direktor, akinek még a bukás előtt sikerül meghalnia."
   "Halála előtt senki sem lehet jó direktor."
   "Két boldog nap van egy színigazgató életében: az egyik, amikor színházat kap, a másik, amikor megszabadul tőle."
   "Miért, hogy a színigazgató csak rossz tanácsokat fogad meg, holott mindenkitől csak jókat kap?"
   "A drámaírók között két sötét ellensége van a színigazgatónak: az, akinek a darabját nem adja elő, és az, akinek a darabját előadja."

235. Titkos drámaírók

Az első titkos drámát akkor olvastam, amikor a Vígszínház dramaturgja voltam. A felejthetetlen remekmű ötfelvonásos kis történelmi tragédia volt. Azért volt kis tragédia, mert ismeretlen szerzője egy iskolai irka tizedik oldalán be is fejezte már; azért volt történelmi, mert Zách Kláráról szólt, és azért volt remekmű, mert egyetlenegy fölösleges szó sem volt benne.
   A tragédia második felvonása szóról szóra így hangzott:
   Második felvonás. Szín: Klára szobája. Személyek: Klára, Kázmér. Első jelenet. Kázmér (belép): Jó napot. Klára: Van szerencsém. Kázmér: Hogy van? (Megbecsteleníti.) Függöny.
   Az első eleven titkos drámaíróval a Pesti Hírlap szerkesztőségében kerültem össze. Pápaszemes, sovány, szerény fiatalember volt. Darabját ezzel a magyarázattal adta át nekem:
   - Rendkívüli gonddal írtam. Öt évig dolgoztam rajta. Minden felvonáson kerek egy esztendeig. Megfontoltan, de óvatosan, nagy küzdelmek és kimondhatatlan nehézségek közt. Borzasztó lassan írtam. Éppen ezért kérem, kegyeskedjen figyelemmel átolvasni.
   Kegyeskedtem. Használhatatlan volt. A fiatalember másnap eljött a válaszért. Akkor is irtóztam már a fölösleges kegyetlenkedéstől... istenem, öt év munkáját egy szóval csapjam agyon?
   - Mi a foglalkozása?
   - Gyorsíró vagyok - mondta a fiatalember.
   - Ezt a darabot pedig lassan írta. Maradjon a gyorsírásnál.
   Kis számot mondok, amikor elárulom, hogy azóta kétezernél több titkos drámaíró művét olvastam el. Megtanultam, hogy a titkos drámaírót tisztelni kell, mint minden olyan embert, aki fáradhatatlanul harcol hitéért és meggyőződéséért. Mert a titkos drámaíró nem hagyja abba munkáját; ugyanazzal az optimizmussal kezdi mindennap elölről, amellyel Sziszifusz, Tantalusz és a többi szánalomra méltó elátkozott. De a titkos drámaíró nem a mythosz világából való. A modern kor gyermeke, tehát nemcsak konok, hanem ravasz és elszánt is. Nem riad vissza semmiféle áldozattól, szívesen adja életét is azért, hogy színre kerüljön. Még szívesebben a másét. Se szeri se száma azoknak a körmönfont fondorlatoknak, megtévesztéseknek, kerülő utaknak, kelepcéknek, tőrvetéseknek, farkasvermeknek és egyéb indiáncseleknek, amelyek révén a titkos drámaíró nyilvánossá iparkodik vedleni. Az egyik összeragasztja kéziratának három-négy oldalát, ezzel próbálja rábizonyítani a színházra, hogy el sem olvasta a darabot. A másik ugyanezzel a szándékkal a legérzelmesebb szerelmi jelenetbe a színházigazgató becsületét, tehetségét és józan elméjét kétségbevonó kis gyalázkodásokat illeszt be. A harmadik betűről betűre lemásolja Hercegnek vagy Molnárnak - esetleg egyszerre mind a kettőnek - valamelyik ismert jelenetét, és azzal fűszerezi darabját, azért hogy vérfagyasztón a szemébe kacaghasson a gyanútlan színházigazgatónak, amikor az bágyadtan azt mondja:
   - Egy jó szó sincs a darabban.
   A negyedik túltesz ezen is mindjárt egy egész Shakespeare-darabot másol le. Áthelyezi Lear királyt mai amerikai milliőbe, az üregurat megteszi a rágógumi-tröszt elnökének, a bolondot a New York Times riporterének, szemtelen flappereket csinál a gonosz királylányokból, de a dialógust nem változtatja meg, csak prózává vasalja ki a verset. Az igazgató a fejét vakarja:
   - Tudja isten, marhaság, de van benne valami. A gazember úgy látszik, lopta valahonnan az ötletet.
   Az ötödik négy-öt protegáló levelet is mellékelt drámájához. Vagy nem létező feleségének a könnyeit. A hatodik közismert jó szívemre támaszkodik, és öngyilkossággal fenyegetőzik. Több ilyen öngyilkosom van, hála istennek ma is él, és minden évben új darabot ír valamennyi. Az írónő sex-appealjának a markolatára üt. Vagy duzzadó, nagy, piros-pecsétes pénzeslevelet tesz le az asztalra:
   - Tízezer dollár van benne. Önnek hoztam.
   A pénzeslevélben egy színdarabnak a kézirata van.
   - ?
   - Elő kell adni, és meghozza a tízezer dollárt.
   A nyolcadik, tizedik és századik azután igazán kemény próbára teszi az embert. Tíz-tizenöt év előtt a darab harmadik-negyedik oldalán, ha nem mindjárt az elsőn, kiderült, hogy használhatatlan. Hol vannak ettől a ma titkos drámaírói? Határtalan ravaszságukban majdnem eljutottak már oda, ahová sok nyilvános is szeretne eljutni: csak az utolsó pillanatban árulják el, hogy amit írtak, szamárság. Addig ügyesen titkolják. Ha az ember biztosan tudná, hogy a közönség már a második felvonás után elmenekül a színházból, nyugodtan előadhatná a darabot.

236.
Én például büszkén, sőt gőgösen éltem abban a tudatban, hogy a színháznak nincs titka számomra. Rengeteg olyan könyvet olvastam el, amely a színházról szól, voltam színházi kritikus is, színházigazgató is, idestova negyven éve annak, hogy első színdarabomat előadták, vagy százötven darabot fordítottam a magyar színpad számára, láttam színházi előadásokat Európának majdnem minden nagyvárosában, nagy és kis színházában, nagy színészek, rendezők megtiszteltek barátságukkal, újságokban és nemzetközi színházi kongresszusokon nyilatkoztam, és hozzászóltam a fontos színházi kérdésekhez, új színházak megnyitó előadásait az én prológjaim előzték meg, vagyis tetőtől talpig úgynevezett színházi ember voltam. Ennélfogva valahányszor azt kérdezték tőlem: mi a színház, ugyanolyan bölcsen, tudósan, bizonytalanul és homályosan feleltem, mint a többi színházi ember.
   Nem tudtam, mi a színház. Ma tudom csak.
   Van nekem egy vadonatúj frakkom, idestova tíz éves. Akkor csináltattam, és új darabomnak a premierjére, Budapest első szabója szabta remekbe. Nem akarom leírni ezt a frakkot, noha ez nem túlságosan nagy föladat, rá kell csak néznem, itt fekszik előttem a karosszéken, most vetettem le. Egy kicsit megkopott ez alatt a tíz év alatt, de annak idején csakugyan gyönyörű volt, komoly és tekintélyes, és mégis kecses és elegáns. Akkor nagyon büszke voltam rá, és amikor a közönség tapsolt, elbizakodottan hajlongtam benne a lámpák előtt. Nemcsak darabomtól vártam óriási sikert, frakkomtól is. Amikor az egyik felvonás közben kimentem az utcára, hogy szivarra gyújtsak, két cigarettázó úr éppen frakkomról beszélgetett. Az egyik azt mondta:
   - A szerző csináltathatott volna új frakkot a premierjére.
   Nem lepleztem le magamat, nem bizonyítgattam nekik, hogy a frakk új, és először van rajtam, szégyenkezőn elsompolyogtam.
   Nemrégiben megint premierem volt. Felöltöttem hű öreg frakkomat, amelyet időközben alaposan megtépett a száguldó évek vihara. Bágyadtan szerénykedett vállamon, komolyabb, sőt komorabb volt, mint tíz évvel ezelőtt, és nem volt többé sem kecses, sem elegáns. Éppen csak frakk volt, semmivel sem több. Amikor a közönség elé léptem vele, egy kis aggodalom ijesztett, mit szólnak hozzá ma, ha újkorában is ócskának hatott már. Megint ismétlődött az előbb elmondott jelenet. Ezúttal egy cigarettázó házaspár nyilatkozott róla. A nagyságos asszony - fiatal volt és csinos, ennélfogva szakértője a férfidivatnak - odafordult az urához.
   - Mit szólsz hozzá, milyen tökéletes, gyönyörű új frakkja van a szerzőnek!
   Amikor a darab megbukik, a közönség ócskának látja a vadonatúj frakkot, amikor tetszik, vadonatújnak a tízéves kopottat is.
   Ez a színház.

237. Életke

Heltai Jenő azok közé a varázslók közé tartozik, akik mindig oda tudnak csiklandozni egy mosolyt az élet morózus arcára. Ezzel az isteni adománnyal bőkezűen él. Akár kis karcolatot ír a napilapok számára, akár verset a kabaréknek, vagy darabot a színházaknak. A legszomorúbb témáin is kihasad a mosolygás, a bölcsesség megnyugtató és kibékítő derűje, ami csöndesebb a felcsattanó nevetésnél, de annál tovább tart, zsong és muzsikál.
   Ez a jótékony és jóságos hatása még akkor is megmarad, ha - mint új regényében, az "Életké"-ben - nem keres és nem ad happy endet. Életkének, a regény angyali arcú, púpos kis hősnőjének a végén meg kell halnia, mert az élet maga sem engedélyez nyomorékjainak annyi boldogságot, mint amennyi ábrándjaik világában elfér. De amíg púpjai fölött viseli gyönyörű fejét, vágyak és illúziók keringenek körülötte. Életke királynő, a maga tökéletlen kis környezetében, a Nyomorék Gyermekek Otthonában. És itt talán el is tudná feledni, hogy más, mint a többi épkézláb emberek, ha a sors ki nem vinné őt az igazi életbe. Az író szánakozó és megértő lelke keresi számára az egyenrangúságot, hiszen a hibája nem az övé, de amit a mostoha sors megtagadott Életkétől, azt még olyan kiváló író sem adhatja vissza neki, mint Heltai Jenő. Nem, ez a megoldás akkor lett volna jó, ha az élet egyébként ismer is boldog házasságban végződő eseteket ép és nyomorék emberek között.
   A charme, amivel Heltai Jenő ezt a nagyon szomorú regénytémát legszebb olvasmányaink egyikévé avatja, egészen az övé és azt mondja, hogy nincs az a szomorúság, amelynek felületén ne játszana napfény. Ez a napfény: Heltai szíve teszi meleggé, színessé, gazdaggá a púpos kis kocsmároslány és féllábú imádójának történetét. Heltai többi írói erénye: a stílusbeli egyszerűség, amely könnyedén oldja fel a legkomplikáltabb gondolatokat is, az elegancia, a folyamatosság, a meseszövés tiszta vonala, mind olyan plusz, amit róla lévén szó, már előre elkönyvel magának minden olvasó.

238. "Optimizmus nélkül nem lehet dolgozni"
A hatvanéves Heltai Jenő beszél pályájáról és - elkövetkező hatvan esztendejéről

- Negyven éve vagyok író - mondja. - Ezalatt a negyven év alatt végeredményben nem sokat változott az írók élete és helyzete. Közben volt ugyan egy korszak, amikor az író és az újságíró helyzete, mondjuk: tűrhető volt. Most azonban az író helyzete és élete megint éppen olyan sanyarú és szomorú, mint negyven évvel ezelőtt volt, amikor én elkezdtem. A közbejött nagy irodalmi fellendülésnek is vége van már: e tekintetben is olyan a helyzet, mint negyven évvel ezelőtt volt. Mindebből viszont arra is lehet következtetni, hogy megint fog jönni egy idő, amikor az irodalom és az írók helyzete kedvezőbb lesz. Hogy én ezt az időt meg fogom-e érni, az, tekintettel hatvanadik születésnapomra, nem egészen bizonyos. Én mindenesetre nagyon soká szándékozom élni, ez konok elhatározásom. Hatvanadik születésnapomtól egyáltalában nem rémültem meg, mert a sok gratuláció között, amelyet hazulról és külföldről kaptam, volt egy hetvenöt éves öreg úr üdvözlete. Ez az öreg úr azt írta: Kedves öcsém, ne ijedj meg, mert a hetvenöt évnek is megvannak a maga örömei.
   - Programom a legközelebbi hatvan évre: dolgozni, mint eddig. Azon a helyen ahol most állok, a színigazgatói irodában, arra törekszem, hogy a fiatal tehetségek útját megkönnyítsem. Segíteni akarok mindenkin, akin tudok, többek között magamon is.
   - Valahányszor egy idegen városban járok, mindig bevásárolok magamnak papirost és tollat. Ebből most már olyan raktáram van otthon, hogyha még hatvan évig folyton írnék, akkor sem tudnám elpusztítani. Nekem az az érzésem, hogy még nagyon fiatal vagyok. Rengeteget várok még az élettől, rengeteg sok optimizmus van bennem, mert anélkül nem lehet dolgozni. Az optimizmus mellett van még bennem valami könnyelműség is, amelynek ez a lényege: majd csak történik valami.
   - Tele vagyok irodalmi tervekkel, de az írást folyton halogatom, mert a színház nagyon lefoglal. Mások műveit olvasom és ez nem ad időt arra, hogy a magaméit írjam. De biztos vagyok benne, hogy meg fogok írni mindent, aminek a megírását elhatároztam. Még mindig vannak új ötleteim, amit különben az bizonyít a legjobban, hogy külföldön és belföldön még mindig szorgalmasan lopnak tőlem.
   - Életemben sok hibát követtem el, de általában mindig igyekeztem jóindulatú és tisztességes embernek lenni és továbbra is igyekszem annak maradni, amennyire ez a mai nehéz viszonyok között lehetséges. Legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy magammal alig törődtem. Abban az örök problémában, hogy tücsök legyek-e vagy hangya, én a tücsök szerepét választottam.
   - Első versem 13 éves koromban jelent meg egy gyermeklapban. Első versemnek ez volt a címe: Életbölcsesség. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy azóta sem lettem bölcsebb.
   - Amint látja tehát, meglehetős optimizmussal nézek az elkövetkező hatvan évem elébe.

239. Voloscai emlék

Megvesztegetett az olajfa illata, ennélfogva átmentem Voloscába. Egy kert alatt támadt rám orvul ez az édeskés, egy kicsit émelyítő illat... mi közöm is van ehhez az illathoz? Nyomban eszembe jutott egyik régi versem, amelyben megörökítettem, istenem, milyen sommásan, milyen elkoptatott, felületes és együgyű jelzővel! Édes: ennél többet nem tudtam róla mondani. Hiába is mondtam volna, mert a tízszótagos verssorba éppen csak egy kéttagú szó fért még bele. Nem vitás, hogy ez az illat, amelyet ma hűvös józansággal édeskésnek és émelyítőnek bélyegeznek, a vers születésének a pillanatában csakugyan édes volt mámoros fiatalságom számára. Voloscai emlék: ez volt a vers címe, és az olajfán, a tengeren és néhány sirályon kívül szerepelt benne egy fiatal szőke hölgy is, akiért annak idején rendkívül hevesen rajongtam, és aki természetesen szintén édes volt. Egyáltalában akkor édes volt minden, ez a jelző akkor harapódzott el a magyar irodalomban és a környékén hemzsegő kávéházakban.
   Rossz a memóriám, saját írásaimra se nagyon emlékezek. Ennek a versemnek is egy-két sora jutott csak eszembe. Azóta se olvastam el, amióta megírtam, de azért nagyjában tudom miről szól. A költő Volosca szűk utcáin bolyong, a kék eget nézi, a zöld tengert, a hullámokon ringatózó kövér fehér sirályokat és a ruhaszámító kötelekre kiakasztott mindenféle női holmit. Egyszerre két betűt pillant meg az egyik ilyen csipkés apróságon: az imádott kisasszony nevének a kezdőbetűit. A költőt szíven döfi a két jól ismert betű, ráeszmél arra, hogy szerelme nélkül nem tud élni, azon melegében csomagol, és hazautazik Budapestre. Hogy későn érkezik már, mert a kisasszony időközben másfelé orientálódott, arról a költő nem beszél. Bátran ottmaradhatott volna Voloscában, ahová csak negyven esztendő múlva jutott el megint.
   Ebben a mai Voloscában új nevük van a zeg-zugos utcáknak, a merészen kanyarodó régi lépcsőknek, és nyoma is alig a régi olcsó tabáni romantikának. Hiába keresem az ablakok között a ruhaszárító kötelekre aggatott női holmit is, amely valamikor dalra ihletett: a régi házak nem tárják ki többé titkaikat, és azt a csipkés kis izét, amely nagyanyjuk korában divatozott, a mai kisasszonyok nem hordják többé. A szűk kis utcák házai mind mélyebben süppednek a földbe. Ellenségesen tátják ki szájukat, mintha el akarnák nyelni egymást. Macskák sétálgatnak a lépcsőkön; amikor látnak, elsompolyodnak, mintha rossz volna a lelkiismeretük. Macska néz ki az ablakon is, a másik fönt ül a zsalugáteren.. A tenger felé kanyarodó szűk kis utcákban több a macska, mint az ember. A kapualjak falára akasztott, összesodrott vitorlák, a régi kőfalak tövében, fekete rudakon, kifeszített hálók. De a háztetőn ott a rádió drót-csápja.
   Ó, távoli fantasztikumok! Boldogabb leszek, ha józan elemeikre bontom föl őket? Ha megtudom, hány unokája van annak a szőke kisasszonynak, akiről negyven évvel ezelőtt azt a verset írtam?

240. Heltai Jenő - 60 éves

Az élet mai forgatagában nem szabad megállni semmi ilyen eseménynél. Tudomásul vettem az életnek ezt a mérföldkövét és dolgozva megyek tovább az utamon.

Ezeket a tömör, tiszteletet parancsoló szavakat Heltai Jenő mondja az újságírónak, aki intervjúért ment a 60 éves íróhoz. Heltai Jenő tehát egy ünneplő percre se akar megállni a munkának azon az útján, amelyen nagyobb irodalmi távolságot kevesen jártak be előtte.
   A magyar irodalom minden barátja és a magyar irodalmi közélet minden szereplője parancsnak tekinti Heltai Jenő kívánságát, amelyet azzal tisztel meg, hogy nem akarja munkáját. Az a negyven esztendő, amit életének hatvan esztendejéből Heltai Jenő a magyar irodalom elismertetéséért harcolt végig, mint irodalmi nagykövetőnk: kultúrhistóriánk egyik legszebben írott fejezete. Ennek a negyven esztendőnek alig volt egy perce, amikor az ünneplésre ne adott volna okot. De Heltai Jenő, aki negyven esztendeig nem engedte közel magához az ünneplőket, csak önmagához hű és elhivatásához, amikor hatvanadik évének küszöbén talán még egy pohárköszöntőre se akar megállni elfoglaltságában.
   A magyar irodalomnak nagyon nagy szüksége van még Heltai Jenő munkásságának folytonosságára, és ezért önzésből is meghajol kívánsága előtt. A szeretettől azonban, amellyel a magyar irodalom ragaszkodik hozzá, nem lehet megtagadni a zsebkendőlobogtatást, amely a múlt iránt érzett büszkeséggel és a jövőbe vetett reménnyel kíván jó utat a törhetetlen és fáradhatatlan Heltai Jenőnek.

241. Hármas elnöki tanács a PEN Club élén

A PEN Club különböző pártjainak saját megbízottai értekezletre ültek össze csütörtök délután, hogy a PEN Club válságát megoldják.
   Az értekezleten sikerült átmeneti megoldást találni, s ezzel áthidalni a válságot. A megoldás lényege az, hogy Pen Clubok budapesti nemzetközi kongresszusáig és a kongresszus tartamára háromtagú elnöki tanács alakul, és intézi a Magyar Pen Club ügyeit. Az elnöki tanács tagjaivá az értkezlet megválasztotta Heltai Jenőt, Herczeg Ferencet, Kosztolányi Dezsőt. Ez a megoldás előreláthatólag biztosítja a májusi kongresszus megtartását.

242. Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell! -
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Marathont?

Mindaz mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

243.
Vannak nyaktörő és bravúros mutatványok és vannak hősies és reménytelen kísérletek: szellemország szabad vállalkozóit, a költőket és írókat nem ok nélkül s nem véletlenül hasonlították a Goncourt-fivérek előtt is s utánuk még gyakrabban a cirkusz artistáihoz. Függetlenül a félig keserves jelképnek, félig akasztófahumornak idézett valóságtól, hogy mi írók éppen úgy a levegőből élünk, mint a salto mortale művészei, van a mesterségünk anyagában és formájában is valami elszánt és hazárd, olyasféle, amiről, ha nem élnénk állandóan ebben a valószínűtlen közegben, hamarosan ráeszmélnénk, hogy normális lélek csak a végső szükség, vagy kétségbeesés esetén vetemedik rá - vagy talán nem feltűnő, hogy a gonosztevők rendes fűzfaköltővé válnak a börtönben, sőt az akasztófa alatt? nagyon sok esetben láttam és hallottam magam is effélét és sajnos, egy cseppet se csodálkoztam.
   Heltai Jenő produkcióját huszonöt éve figyelem a legnagyobb ámulattal és irigy elismeréssel. Megjegyzem, artista-szem kell már ahhoz is, hogy ebben a csendes és nyugodt, mértéktartó és kiegyenlített produkcióban felismerjük a leghajmeresztőbb bravúrok egyikét, amiket a magyar irodalom valaha ismert: a laikus semmi boszorkányságot nem lát, s első pillanatra erőltetettnek fogja tartani a cirkuszi hasonlat alkalmazását. De a művelt olvasó mindjárt zavarba jön s igazat kell adjon nekem, ha mellének szegezem a kérdést: hová sorozza Heltait? a tiszta és elvonatkozott költészet, hogy így mondjam, a költészet ügyének ápolói és mívelői közé, vagy a szórakoztatók és gyönyörködtetők sorába, akiket elsősorban a közlés, s csak másodsorban a kifejezés becsvágya inspirál?
   Heltai bravúrját ezek után igen tömören és határozottan leplezhetem le. A mindig legidőszerűbbnek s legmodernebbnek tetsző mégis mindig mintegy a félmúlt varázsával bűvölő közismert témák és formák Blondinje ő: banalitások Niagarája fölött egyensúlyoz az ízlésnek kifeszített sodronyán, ahonnan minden pillanatban vagy a biztos giccs, vagy a biztos kontárság ürességébe való zuhanás veszélye fenyeget. Művészeten innen és művészeten túl egy keskeny út - jobbra a túl szabályos közhely, balra a túl szabálytalan eredetiség, amitől Arany János óv: mihelyt a költő végtelenbe vész... Heltainak volt bátorsága ezt a legkockázatosabb ösvényt választani. S egy életen át nem lépett félre, se jobbra, se balra. Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális - mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott s soha egy pillanatra nem égette meg magát s nem vált problematikussá.
   Eszményképe, úgy látszik a nagyképűség nélküli bölcsesség, mely a legigénytelenebb játékot hajlandó éppen úgy komolyan venni, mint ahogy hajlandó a legvéresebb tragédiában mulatságos játékot fedezni fel: mindkettőben örömét lelni, de nem a komédiát tragédiává s a tragédiát komédiává torzító luciferi gúnykacaj kíséretében, lévén ez a gúnykacaj maga is véres tragédia - nem. Heltai mosolya inkább csodálkozó és elnéző, mint fölényes vagy cinikus. Így született meg, természetes összhangban, az irodalom és újságírás legváltozatosabb műfajaiban a tipikus Heltai-hang, regényekben éppen úgy felismerhető mint nemes veretű versekben, bökversekben és krokikban - így alakult ki egy megbízható és megnyugtató művészet, a művész számára legkényesebb és legveszélyesebb határterületeken: ma már az a helyzet, hogy a kellemetlen, vagy lehangoló meglepetés minden kockázata nélkül vehetjük kezünkbe legújabban megjelent könyvét: ezen az úton csak emelkedni lehet.

244.
- Az író legfontosabb feladata az, hogy lassan-lassan fölszabadulva az idegen hatások alól, fölszínre hozzon önmagából mindent. Olvasson sokat, mert minden könyv mond valamit, nemcsak a jó, hanem a rossz is. A jó könyv mértéket ad, a rossz önbizalmat. Mindig rendszertelenül összevissza olvastam azt, ami éppen a kezembe került. Számomra ez az ideális olvasás. Sokféle ízbe kell belekóstolni ahhoz, hogy rájöjjön az ember: milyen ízű a saját stílusa. Az út hosszú, sok mindenféle külső erő formálja az embert, amíg végigmegy rajta. Az "Egyiptom gyöngye" című operettről, amely az első színpadi művem volt, egy kicsit megváltozottan értem el az "Egy fillér"-ig. De ez alatt az idő alatt feltétlenül megtanultam azt, hogy az író ne legyen más - csak író, ne adminisztráljon, ne legyen főtitkár, ne legyen elnök, ne utazzon külföldre a világbéke és az írók testvériségének ügyében. Rájöttem arra is, hogy egyetlen drága és pótolhatatlan valami van: az idő. Azért tudom mindezt ilyen csalhatatlanul megállapítani, mert én valami különös tévhittől vezetve mindig elvállaltam az elnökséget is és a világbéke ügynökségét is. Úgy képzeltem, nélkülem a dolgok nem mennek rendben, a célok nem valósulnak meg kellőn. Azután fölfedeztem, hogy kár annyi mindenben részt vennem, mert a dolgok sem velem, sem nélkülem nem valósulnak meg kellőn.

245. A bagoly
Ibn Ghanim Makdiszi makámája

Az éjfél néma volt, sötét. - S aki a vén romok közt üldögélt - a vén, komoly - fülesbagoly - a messzeségből megszólított, oly - hívón-rívón - mint az ítélet trombitája. - Szája - az igazat hirdette. Én - az elbizakodottság szőnyegén - lelkem - erős figyelmével figyeltem - szavát, - mely harsogott a messzeségen át. - A bús romok - konok - magános remetéje - a néma éjbe - belekiáltott - s két szeme égett, mint a zsarátnok:
   "Te, ki figyelsz a messzeségen át - te jó barát - hűségben és ragaszkodásban - testvérem, útitársam - ne hidd el azt, amit fecsegve - füledbe csiripel a fecske. - Az ő útját ne járd! - Kárt - vallasz. Ami néki hasznos, néked árt. - Ő fészket épít az eresz alatt - itt egy falat - ott egy falat, - minduntalan akad számára morzsa, - jó a sorsa, - ha nagy kalandokat nem is mer - gondot nem ismer - van minden időben - ebédje, vacsorája bőven - mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: - emberek közt él! - És éppen ez a baj. - Gyötri a lárma, kínozza a zaj - az ember szörnyű lármája, zaja - zsivaja, - van ennél átkozottabb nyavalya? - Hallja, a bőség asztala mellett - duzzasztva bendőt, düllesztve mellet - habzsolva kéjét eszem-iszomnak - hogy karattyolnak - hogy zakatolnak - míg beleolvad a mába a holnap. - Engem - ne keress a tömegben - én a sokakkal el nem vegyülök - előlük elmenekülök - magamban ülök. - Ki mindig ott van, hol a többi - képüket magára ölti - odasodródva a tömeghez - ő maga is tömeg lesz, - lelke odalapul a többiéhez - és mert velük van, velük érez. - Vállalja azt, mit meg sem ért - egy perc! és felelős a többiért. - Elébb a vízcsepp - aztán a tíz csepp - és hova - tova - már visz - az árvíz. - Az örömet ne ott keresd - hol dáridót kínál az est - ahol világos - és virágos - minden ablak. - Ne ott keresd, hol Sátán hegedül - élj egyedül, - maradj magadnak! - Boldogság van - a magányban. - Mély - csöndjétől ne félj, - szívedbe békességet önt - ez a csönd - az áhítat - szűz harmatával átitat - s mint az ágy az álmost, éhezőt az asztal - megvigasztal."
   "Nézz rám! - Kövesd a példám! - Távol - a forrongó világ zajától - a csörtetéstől - a törtetéstől - a kalamáristól, a késtől - a gonoszoktól, irigyektől - a megszegett frigyektől - távol - baráttól, cimborától - az élősditől és a resttől - a telepektől és a telepestől - a hazugtól, tolakodótól - távol a fölösleges szótól - a rossztól, a jótól - magányos lélek - magamban élek. - Feléjük se nézek. - Ez a kusza fészek - palotább nékem, mint lakóhelyük, - asztalhoz nem ülök velük, - a tévelygő bolondok - vad gyülekezetében nem tolongok. - De szeretem a romokat - hűvös ölükben hűvös csönd fogad - és szeretem a csillagok alatt - a leomlott falat - tövében a rögöt - mohlepte sánc mögött - az őszi levelet, a sárba hulltat, - a Múltat. - Örök - hazám a rög. - Az élet rövid. - Tűnő perceid - gyér sokasága hamar elfogy - ne feledd, hogy - messze a tegnap - a ma csak egy nap - ki tudja, hogy utána jön-e még egy - az élő a halál felé megy. - Keresd - szeresd - a magányt - ha senkid sincs, senki se bánt - sose bánd - hogy az ágyad durva gyékény - csak tudj pihenni rajta békén."
   "Nézd a világot! - Látod - amit én régóta látok? - A nagy dicsőség, a siker, fény - a teli erszény - ma kincs - holnap nyoma sincs. - A paloták, a várak, templomok - holnap romok - elnyeli őket tenger és homok. - Ma itt vagy, - de életed elrohan, itt hagy, - míg itt van - érd be azzal, amid van. - Ne vágyakozz különbre, többre, másra - bővebb szüretre, dúsabb aratásra - egy maroknyi kása - akármilyen kevés - több, mint egy mázsa - reménykedés. - Hát ne kérj sokat - abból, amit az élet osztogat, - élj a kevéssel okosan, - takarékosan, - várandós asszony a holnap, - ki tudja, mit szül a holnap - a bölcs sosem siet, sosem fél - s türelmesebb a tűrő türelemnél. - Én láttam a roskatag - új házakat - a pislogásba csökkent fényeket - az egészségest, aki búsbeteg - emitt a meglopott tolvajt, amott - a koldus gazdagot, - láttam heverni szanaszét - az eljövendő romok tömegét, - az elpusztuló világot - és megéreztem mellette az áldott - másvilágot, - amelyben újra éled - s örök az élet. - Eltűnődtem - láttam, mulandó minden az időben - csak Ő nem. - Elhagytam akkor azt, akim volt - eldobtam akkor azt, amim volt - vagyonom, házam - másra ruháztam - és darócba - burkolózva - menekültem hozzád - Magányosság. - Agyamból elszállt a sötétség - a kétség, - az igazságra nyílt ki vak szemem. - Én Istenem, - ha nem tudom is, hogy Mi vagy - tudom, Ki vagy - én megtaláltalak, te el ne hagyj! Mutasd meg magad, - a szót szájamba te add, - hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed - kegyelmesen megenged."
   Ezt huhogta - ott - a romok között a bagoly. És én - ki eladdig a fecske fecsegésén - üdültem - s pajtásaimmal poharazva ültem - szavát fülembe és szívembe véstem. - Egy percig se késtem - mentem - fölkerekedtem, - égőn, didergőn - végigmentem az erdőn - ki a nagy éjbe - feléje. - Az út - végén a vállamról lehullt - gőgöm palástja, én bíborpalástom. - És mindörökre a porba elástam, - hogy helyette bölcsen - felöltsem - az alázatosság sötét - köntösét.

246. Kurti

Az este Heltai Jenő úr társaságában volt szerencsém vacsorázni.
   Szóba került az a vita, amelyik Az Estben folyik a shortnak a megmagyarosítása felől.
   Azok közül az urak közül, akik ott Heltai Jenő elnöklete alatt étkeztek, az egyiknek a lenge nevezet tetszett, a másiknak a kurta. Kíváncsiak voltunk Heltai Jenő úr gusztusára.
   - Inkább a kurta mellett volnék - azt mondja az elnök úr -, mindenesetre szeretnék valamit lendíteni rajta. Tudniillik hogy az a kurta ne kurta legyen, hanem kurti. Ennek a névnek őse is volna nálunk, emlékszem láttam egyszer a Magyar Nyelvőrben, hogy valamelyik vidéken kurtinak mond a nép egy derékig érő zekét, amit ott hordanak. Igaz, hogy a short nem zeke hanem nadrág, de azt hiszem nem ez a lényeg, hanem az, hogy kurta az illető ruhadarab. Mennyivel könnyedebb és kedvesebb lenne ez a kurti, amit a nép mond, ugyebár?
   De mennyivel! Kurti. Bájos. Gusztus.
   Mi az asztalnál egyhangúlag megválasztottuk a kurtit. Persze csak a női kurtira vonatkozólag; magam is teljes szívemből utálnám azt a shortot vagyis kurtit, amely alól az urak lógatnák a szőrözött lábszárat.
   Mondom az elnök úrnak, milyen kedves volna, ha Ő a mozi nevezet édesapja felhatalmazna, hogy a kurtit beajánljam népeinknek, az Ő nevében.
   Még azt is megtette az elnök úr, hogy hazulról rámtelefonozott lefekvés előtt: kikereste abból a régi Magyar Nyelvőrből, hogy a kurti nevezetet Brassómegyében Apáca községben jegyezte föl Mészáros Károly.
   Köszönjük.

247. A sas és a légy

Állatkerti ketrecében lehunyt szemmel gubbasztott a vén sas. Hirtelen fölriadt: szemtelen légy merészkedett az orrára.
   - Takarodj innen, pimasz! - rikoltotta fölháborodva. - Nem félsz attól, hogy bekaplak?
   A légy nevetett:
   - Minden gyermek tudja, hogy a sas nem fogdos legyeket.
   A sas csodálkozva nézett rá:
   - 1933-ban?
   És bekapta.

248. Az új Heltai-darabról a rendező

Ezen a héten kerül bemutatóra a Vígszínházban Heltai Jenő új színműve, amelynek Jó üzlet a címe. Hegedüs Tibor, aki a darabot rendezi, a következőket mondotta:
   - Több mint tíz év óta rendezek a fővárosi színpadokon és bevallom, sokszor irigyeltem azokat a szerencsésebb kollégáimat, akiket feladatuk a magyar színpadművészet olyan kitűnőségeivel hozott össze, mint Heltai Jenő, a költő és Darvas Lili, a színésznő. A szerencse most mindkettővel megajándékozott: Darvas Lili játssza Heltai Jenő új darabjának női főszerepét és az újdonságot én rendezem.
   - A Jó üzlet, a majdnem tíz év óta hallgató kitűnő szerző új vígjátéka, meglepetés lesz azok számára is, akik jól ismerik Heltai írásait. Ez az érdekes, a dialógokra hangsúlyozott színjáték furcsa alakjaival, mondanivalóival, úgy érzem, visszatérés a sok filmutánzó kísérlet után az igazi színdarabhoz. A darab képekre tagoltsága csak annyiban fontos, hogy a szerző állandóan más és más helyzetben mutatja be alakjait. A rendező szerény munkája ez esetben csak annyi, hogy utat mutasson a színészeknek a szavak mögött és a szavakon túl lefolyó történet felé.

249. Jó üzlet
Első felvonás, első kép

PÉTER: (csöndes, halkszavú, fáradt fiatalember, pápaszemet visel) Jó estét, ügyvéd úr.
ÜGYVÉD: (felugrik, túlzott nyájassággal eléje siet, mindkét kezét nyújtja) Isten hozta, kedves doktor úr! Bocsánat, hogy egy kicsit megvárakoztattam, de éppen az ön ügyében... a telefon... (Unszolón nyújtja kezét) Jó estét!
PÉTER: (könnyedén elmosolyodik, nem fog vele kezet) Nagyon megtisztel, de ne fáradjon. Nekem nem fontos, hogy kezet szorítson velem. Eddig se tette.
ÜGYVÉD: (egy kicsit meglepődik) Node kérem!
PÉTER: Lovaggá akar ütni? Fölösleges.
ÜGYVÉD: (ránéz, kis szünet) Érzékeny. Nagyon érzékeny. Nyugodjon meg. Az én mesterségem! Tudja, hány gazemberrel szorítok kezet délután háromtól hatig?
PÉTER: Úgy érti, hogy eggyel több vagy kevesebb...?
ÜGYVÉD: (vállát vonja) Úgy értem, ahogy parancsolja. De leülni talán? Ámbár arra se akarom rábeszélni...
PÉTER: Köszönöm, leülök.
ÜGYVÉD: Szivart? Egy jó havannát? (Nyújtja a skatulyát) Cigarettát? (Nyújtja a tárcáját)
PÉTER: (elhárítja) Köszönöm, nem élek vele.
ÜGYVÉD: Okos ember. Persze orvos! Bárcsak én tudnék leszokni róla. (Rágyújt egy havannára, kis szünet) Még mindig nyugtalan? Ne féljen. Kifogástalan úriemberekkel van dolga, előkelő, nagynevű családdal.
PÉTER: Úristen, a végén büszke is leszek még a dologra!
ÜGYVÉD: Türelem kell magához, kedves doktor úr! Jó nagy adag türelem. Ragaszkodik még ahhoz, hogy személyesen tárgyaljon?
PÉTER: Változatlanul.
ÜGYVÉD: Kár. Az ügy olyan kényes...
PÉTER: Csak nekik az? Nekem nem?
ÜGYVÉD: Ez, fájdalom, nem fontos. Megértem, hogy a leányra kíváncsi... Látni akarja...
PÉTER: (elmosolyodik) Dehogy akarom! Nem mindegy, hogy ma találkozok-e vele először itt az ügyvéd úrnál, vagy holnap az anyakönyvvezető előtt? A férfit akarom látni. Tudni akarom, kivel állok szemben.
ÜGYVÉD: Nem áll vele szemben, és bármi történjen is, nem fog vele szemben állni soha. Erről gondoskodunk. Az ügyet egyszersmindenkorra lezárjuk, a megállapodást megváltoztatni soha többé nem lehet. Ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ennek az úgynevezett megállapodásnak vagy szerződésnek nincs jogi szankciója.
PÉTER: (bólint) Tudom.
ÜGYVÉD: Becsületbeli szankciója azonban van. Ön mindössze becsületbeli kötelezettséget vállal. Hogy mégis aláíratom önnel, azért teszem...
PÉTER: Mert szüksége van olyan dokumentumra, amellyel bármely pillanatban tönkretehet.
ÜGYVÉD: Rendkívül helyesen ítéli meg a helyzetet. Ezért kerestünk orvost, tanárt, művelt embert - olyat, akinek egyfelől van lelki kultúrája és érzéke a ki nem mondható és írásba nem foglalható dolgok iránt, másfelől van veszítenivalója is: ha nem is anyagi, de társadalmi pozíció, név, tisztesség. Mi biztosítani akarjuk magunkat. Ha nem írja alá - nem ön az egyetlen úriember Pesten. Akad még ebben a leromlott, nyomorult világban jóravaló, okos ember, aki ötvenezer pengőért eladja nevét egy szép és előkelő úrilánynak...
PÉTER: És születendő gyermekének.
ÜGYVÉD: (vállat von) Gyermek nélkül sem az ötvenezer pengő, sem a lány nem menne önhöz.
PÉTER: Ez valószínű. Nem vagyok jó párti.
ÜGYVÉD: Értem. Még most is küzd magával. Ez szimpatikus. Jó szimatom volt, amikor huszonhárom jelentkező közül önt választottam. És szeretném megnyugtatni...
PÉTER: Fölösleges. Tudom, mit csinálok.
ÜGYVÉD: Akkor nyelje le epés és gúnyos megjegyzéseit. Nem mulatságosak. Kezdő, fiatal orvos, el tudom képzelni, hogy más életet álmodott magának és most arra gondol, hogy a gonosz emberek... Mit törődik véleményükkel? Nem lesz véleményük. Nem lehet. Az ügynek nincs nyilvánossága. A kisasszony gyerekkora óta árva...
PÉTER: Hála Istennek.
ÜGYVÉD: Cinikus is? Annál jobb. Alkalomadtán én is az vagyok. Így majd csak megértjük egymást. Nem ön az első, aki angyalt vesz el - aztán egyszerre itt a gyerek. Önt ez a veszedelem nem fenyegeti, ön már most tudja, miről van szó. Becsületesen beavatjuk, és ugyanúgy megfizetjük. Föladata különben is csak az, hogy törvényes formák közt elvegye a lányt. Mihelyt kiléptek az anyakönyvvezetői hivatalból, semmi köze hozzá. Szeretetet, gyöngédséget, hűséget nemhogy nem kérünk öntől, hanem a leghatározottabban tiltakozunk ellene és visszautasítjuk. Jöhet, mehet, utazhat, azt teszi a pénzével, amit akar, senkinek sem tartozik számadással. Asszony és gyermek eltartásáról nem kell gondoskodnia - itt a gyerek apja, dúsgazdag ember. De akármilyen gazdag is, az ötvenezer pengő egyszersmindenkorra szól. Esetleges későbbi zsarolások ellen tudunk majd védekezni. Bízza csak rám.
PÉTER: (mosolyog) Önre bízom.

250.
Heltai Jenő hőse egy ifjú orvos, akinek a lóversenyző, züllött apját kell megmentenie a börtöntől s családját a nyomorúságtól, ötvenezer pengőért szerződést köt a gróf megesett kedvesével, hogy férji jogok nélkül a leány férje lesz, s születendő gyermeke apja. Több ízben halljuk, hogy ez a fiatalember "tisztességes". De vajon valóban az-e? Életkörülményei kényszerítők, hozzátartozóin segítenie kell, ezenkívül komolyan szeretne dolgozni, a tudománynak, kísérleti nyulai és egerei között. Az ilyen okolást az életben talán elfogadjuk, meg is bocsátunk neki, de mint nézők sokkal finnyásabbak vagyunk, a hőstől eleve elfordulunk, mert azt érezzük, hogy tettével egyszer és mindenkorra eljátszotta azt az eshetőséget, hogy komolyan vegyük, és erkölcsi erőt tiszteljünk benne.

251. Jó üzlet
Első felvonás, első kép

ÁGNES: Gyűlöli? Nem értem. Miért gyűlöli?
PÉTER: Ugyanazért, amiért ő utál. Mert hatalma, ereje, pénze van ahhoz, hogy egy szegény ördöggel elkövettesse ezt a dolgot. Ezt is meg lehet érteni. Nem vagyok kisgyerek. Én nem akarok a levegőbe gyűlölni, egy megfoghatatlan valakit, kísértetet, sorsot... Én pontosan tudni akarom, hogy akit gyűlölök, fiatal-e, öreg, borotvált arcú-e vagy bajuszos. Mindig magam előtt akarom látni, hogy gyűlöletemet táplálhassam.
ÁGNES: Ennyire szívére veszi a dolgot?
PÉTER: Tessék?
ÁGNES: Ilyen rettenetesen fáj magának az, amit tesz? Ennyire szégyelli?

Péter szólni akar

Nem, ne értsen félre! Nagyon tisztelem azért, mert irtózik attól, hogy elvegyen. De ha ilyen szörnyű áldozat önnek, miért teszi?
PÉTER: A pénzt nem adják ingyen.
ÁGNES: Sajnálom magát, és adok egy jó tanácsot. Lépjen vissza! Maga nem elég erős ehhez a dologhoz. Izgatószerekkel mérgezi és fűti magát, hogy elviselhesse azt, amit vállalt. Kéjeleg a megaláztatásban. A szenvedésből és a szégyenből próbál erőt meríteni. Ön túlságosan tisztességes ember. Az ügyvédnek igaza volt: gazemberrel simábban ment volna.
PÉTER: Az ügyvéd tudja, miért választ mégis inkább tisztességes embert. Én csakugyan az vagyok. Közönséges, nyomorult, tisztességes ember. Szégyellem, de mit csináljak? Iparkodtam leplezni, de nincs tehetségem hozzá. Fájdalom, nem léphetek vissza. Elkéstem vele. Kell a pénz.
ÁGNES: Ígéreteket tett.
PÉTER: Tudja? [...]
ÁGNES: Ki van szolgáltatva. Igaz. De megígérem, Endre nevében is, hogyha olyan pillanatban akar majd szabadulni tőlem, amikor ez az... ügynek nem árt többé - én nem leszek akadálya, és ő sem. Elválok öntől. Most már ne kosarazzon ki, nem szeretném elölről kezdeni ezeket a dolgokat másvalakivel. És ha arra kíváncsi, hogy a gróf öreg-e vagy fiatal: szívesen megmutatom az arcképét. (Kinyitja a nyakában csüggő medalliont) Tessék.
PÉTER: (húzódozik) Bocsánat, nem így értettem...
ÁGNES: Ennek az elkésett udvariaskodásnak nincs értelme. Látni akarta a grófot? Tessék, nézze meg! (Egy lépést tesz feléje, hátraszegi a fejét, eléje tartja a nyakát)
PÉTER: (fölteszi a pápaszemét) Köszönöm. (Ő is közelebb megy hozzá, egy kicsit feléje hajol, nézi a képet)
ÁGNES: (ugyanaz a póz, egy kicsit jobban odatartja a nyakát) Elég jól látja? Ez egy kicsit régimódi dolog: medallion szalagon, arckép a medallionban... De ennek van valami tisztesség- és hűségzamata, ami megnyugtató - talán idegenek számára is. (Péter kissé megbűvölten nézi az arcképet, nem is azt, inkább a lányt, aki félszemmel figyeli, mulat is rajta egy kicsit. Hirtelen más hangon) Kérem, szóljon, ha elég!
PÉTER: (fölriad) Elég, elég. Köszönöm.
ÁGNES: (becsukja a medalliont) Megmondhatom az ügyvéd úrnak, hogy rendben vagyunk? Vagy van még valami aggodalma?

252.
Heltai Jenő az árnyalatok mestere és a ki nem mondott szavaké. Biztos kézzel építi fel ezt a nem túlságosan rokonszenves történetet, amely lassanként széppé és nemessé válik, ahogy a benne szereplő emberek nem aljasodnak közönségesekké, hanem a lealjasító helyzetben is emberhez méltó módon viselkednek. Új Heltai Jenő bontakozik ebben a darabban, és ez az új Heltai Jenő nemcsak megérti az alakjait, de együtt is érez velük, és a történetbe belelopja Az utolsó bohém s a többi Heltai-remekművek fájdalmasan szép hangulatát.

253. Jó üzlet
Második felvonás, második kép

ENDRE: (kurtán) A bemutatkozás formaságait bátran mellőzhetjük. (Péterhez) Ön tudja, ki vagyok.
PÉTER: (nyugodtan) Tudom.
ENDRE: Én is kezdem tudni, ki ön.
ÁGNES: Kérem, Endre, elkerülhetetlenül szükséges, hogy végighallgassam ezt a tárgyalást?
ENDRE: Rólad van szó, ennélfogva végighallgatod.

Ágnes bólint, leül

Különben sem tart sokáig. Én ennek az úrnak csak azt akartam mondani...
PÉTER: Bocsánat, mielőtt bármit mondana is, figyelmeztetem arra, hogy én öntől semmiféle utasítást vagy intézkedést nem fogadok el. Én aláírtam egy megállapodást - de nem önnel állapodtam meg, hanem (Ágnesre mutat) a kisasszonnyal. Tehát sokkal egyszerűbb, ha méltóságod vele közli, vagy az ügyvéd úrral azokat a kívánságokat vagy parancsokat, amelyek ebben az üzleti ügyben esetleg fölmerülnek. Mindig vele tárgyaltam meg mindent. Egyetlen egyszer sem hangsúlyozta, hogy ezt vagy azt a gróf úr kívánja. Méltóztatik megérteni, hogy nekem éppen elég két úr... két főnök - senki sem kényszeríthet arra, hogy harmadikat is szolgáljak.
ENDRE: Úgy látszik, alaposan áttanulmányozta a szerződést.
PÉTER: Nagyon alaposan. Megkérdeztem az ügyvédet, kivel állok szemben. Ő megmondta, hogy önnel nem. Sőt soha, semmiféle körülmények között nem is fogok állni. És most mégis...?
ENDRE: Mennyit akar?
PÉTER: Nem értem.
ENDRE: Azt kérdeztem, mennyit akar még azonfelül, amit kapott már - mennyit akar azért, hogy abbahagyja ezt a titkos aknamunkát...
ÁGNES: Endre, nagyon kérem, gondoljon arra, amit...
ENDRE: (leinti) Kérlek, ne szólj közbe. Tudom, mit beszélek!
ADÉL: (megjelenik az ajtóban) Bocsánat, valamit...
ENDRE: (türelmetlenül) Később, Adélka, később! Kérem, menjen!
ADÉL: (vállat von) Kérem. (El)
PÉTER: Miféle aknamunkáról beszél, gróf úr?
ENDRE: Arról, amellyel a kisasszonyt biztonságában megingatja. Maga türelmetlen - ezzel én nem törődök. Ha csakugyan olyan alaposan áttanulmányozta a szerződést, tudja, hogy várnia kell, hogy türelmetlenül-e vagy türelmesen, az nem érdekel, de várnia kell, nem nyolc hétig, hanem egy évig, vagy még tovább is. Így van?
PÉTER: Így. De miből méltóztatik azt következtetni, hogy türelmetlen vagyok? És ha így van is, mi köze hozzá?
ENDRE: Úgy látszik, a kisasszonynak van köze hozzá. Maga sajnáltatja magát, és ez nyugtalanítja őt... bántja. Segíteni szeretne önön és az ön menyasszonyán, és mivel nem tud, ideges és földúlt. Ez, ha üzletileg nem is, emberileg érthető. Én azonban szeretném ezeket a... hogy úgy mondjam, szánalmi motívumokat egyszer-mindenkorra kiirtani ebből az ügyből. Még egyszer azt kérdezem tehát: mennyit kér azért, hogy összeszedje magát, és férfiasan, keményen, sopánkodás nélkül megvárja az ügy végét?
PÉTER: Semmit se kérek. Megkaptam, ami nekem járt, ezzel a dolog el van intézve. Ami a többit illeti, nem tilthatom meg a kisasszonynak, hogy sajnáljon. Én is sajnálom őt, ő sem tilthatja meg nekem. De nem sajnáltatom magamat, sőt kerülöm az alkalmat, hogy találkozzak vele. Éppen ma mondtam neki, hogy jobban szeretném, ha mindent levélben vagy az ügyvéd révén bonyolítanánk le.

Endre Ágnesre néz

ÁGNES: Így van. Ezt mondta.
PÉTER: Gróf úr megtisztel azzal, hogy gazembernek néz. Eddig nem voltam az - de ha a dolgok tovább is így folytatódnak, nem tudom, nem leszek-e az. Nagyon nagy a kísértés. Percről-percre nagyobb. Vigyázzon, gróf úr!
ENDRE: Fenyeget? Maga engem?
PÉTER: Nem fenyegetem. Óvom. (Ágneshez) Meg méltóztatik engedni, hogy visszamenjek a szobámba?
ÁGNES: (Endrére néz) Nem én akartam önnel beszélni és nagyon sajnálom, hogy...
ENDRE: Én is befejeztem. Tudomásul veszem, hogy számíthatok önre, (Péter bólint) akármeddig húzódik is a dolog. Siettetni nem lehet, még az ön kedvéért sem.
PÉTER: De lehet.
ENDRE: Lehet?
PÉTER: Most én mondok valamit, gróf úr. Egy hónapot adok önnek. Gavallér vagyok: ha már zsarolok, megpróbálok gavallérosan zsarolni. Egy hónapot adok önnek ahhoz, hogy ezt az ügyet elintézze. Ha egy hónap múlva még mindig ott vagyunk, ahol ma, akkor nem válok.

254.
A szerzőnek - legnagyobb sajnálatunkra - nem adhatunk igazat, mert sem a mit, sem a hogyan nem fogadható el igazságnak. Az a cinikus kávéházi erkölcs és az a hazug bohém-romantika, amelynek a szerző is egyik jelentős képviselője, egyszer már kirántotta az erkölcsi gyékényt a közönség könnyen befolyásolható része alól. Mi szükség volt arra, hogy az ilyen erkölcstelen talajon épült házasság fölött színpadi védőbeszédet mondjanak? Ki kíváncsi ezekre az erkölcsi légüres-térben humorizáló alakokra?

259. Jó üzlet
Harmadik felvonás, első kép

MÁRIA: Maga védi ezt az Ágnest?
ÉVA: Magamat védem. Amikor kiállok érte, magamért harcolok. Azért az emberért, akit szeretek - akihez három esztendei nélkülözés, munka és szerelem köt, egy megtervezett élet, egy eljövendő boldogság reménysége. A grófnénak mindegy, hogy együtt él-e az urával, vagy se. Nekünk - vagy legalábbis nekem nem mindegy. Én nem akarom azt az embert elveszíteni, mert nélküle az életemnek nincs értelme! Önök azt hiszik, hogy jó üzletet csinált, és gazembernek nézik, mert eladta a nevét. Nem az! Becsületes, jó fiú, aki rettenetesen vívódik magával, és tépelődik: hogyan kerüljön ki tisztességgel ebből a jó üzletből? ebből a rossz üzletből, amelyen mindenki keres, csak ő fizet rá?
MÁRIA: Kedves kisasszony, ez nagyon szép és megható, de...
ÉVA: De a grófnét nem hatja meg. Mit csináljak? Én nem zsarolok, nem fenyegetőzök öngyilkossággal. Tudom, hogy ennél nagyobb dolgokat is kihever az ember. De hogy itt mindenki viselje a következményeket: a vőlegényem, én, Ágnes, a gróf úr, a gyerek, mindenki - csak a méltóságos grófné nem...
MÁRIA: Én? Miért én?
ÉVA: Mert a grófné éppen olyan bűnös, mint a gróf úr meg az Ágnes kisasszony. Látta, tűrte és mulatott rajta, ahelyett, hogy figyelmeztette volna a gróf urat, és vigyázott volna az Ágnesre. Ez lett volna az igazi jótétemény, nem a kombiné, a rúzs meg a világoskék leányszoba. De résztvenni a hazárdjátékban, és a végén nem fizetni, nem is meggyőződésből, csak szeszélyből, méregből, bosszantásból...? (Kis grimasz)
MÁRIA: Én régen mulattam ilyen jól. Édes gyermekem, magánál elszántabb és vérszomjasabb szúnyogot egyáltalában nem láttam még. Hogy maga miket mond itt nekem egyhuzamban!
ÉVA: Bocsánatot kérek, méltóságos grófné! Még nem fejeztem be.
MÁRIA: Fejezze be, édes gyermekem, egészen nyugodtan. (Megnézi az óráját) Az operából úgyis elkéstem már.
ÉVA: Ha ezt lehet, így... így tönkretenni egy ember életét... elvétetni vele valakit és a nyakán hagyni... előre megfontolt szándékkal, grófi ígéretekkel megtéveszteni, beugratni...
MÁRIA: (nyugodtan) Én azt mondtam: fejezze be. Nem azt, hogy kezdje elölről.
ÉVA: Bocsánat. Befejeztem már.
MÁRIA: Hogy érti azt: grófi ígéretekkel megtéveszteni, beugratni?
ÉVA: Az az ember - a vőlegényem - semmiféle pénzért nem vette volna el Ágnes kisasszonyt, ha nem ígérik meg neki, hogy néhány hónap múlva elválhat tőle. És talán Ágnes kisasszony se ment volna hozzá, ha tudja, hogy esetleg mégiscsak együtt kell majd élnie vele. De mindketten bíztak az önök ígéretében.
MÁRIA: Önök? Ki az az önök?
ÉVA: A gróf úr. És ön, méltóságos grófné. Az ügyvéd azzal kezdte a tárgyalást, hogy az önök válása elvben el van intézve, a tárgyalásoktól függ, mikor indul meg a bontópör. Hazudott? De akár saját felelősségére hazudott, akár megbízásból, egyformán kegyetlenül és embertelenül végezte dolgát.
MÁRIA: Kész?
ÉVA: Kész. Lehet, hogy valamivel többet mondtam, mint... Ne tessék haragudni!
MÁRIA: (föláll) Valamivel többet? Ne szerénykedjen! Az egy paripának is sok, amit mondott. Dermesztő! Dermesztő és fölháborító! Még szép, hogy négyszemközt mondta. (Az ablakhoz megy. Kopog) Ügyvéd úr!
ÉVA: (megijed) Be tetszik hívni?
MÁRIA: Elmegyek, édes gyermekem. Mi jöhet még ezután? Csak az, hogy elővesz egy kígyóméreggel töltött fecskendőt és belém szúrja.

256.
Mit nevez "jó üzletnek" Heltai Jenő ebben a vígjátékában, amelyet szombat este mutatott be a Vígszínház? A tiszta, szép szerelmet nevezi annak, azt a titkolt és tompa fényű tűzvészt, amelyik a becstelenségbe taszított férfi és a gyalázatba esett nő között támad, a kölcsönös szenny és meghurcoltatás ellenére. Ketten nyertek valamit, ők ketten kötöttek jó üzletet: megtalálták a soha ki nem mondható szerelmet. Az élet aljas, a társadalom még inkább az - mondja a szerző -, de legaljasabbak az emberek. Ennek az egész hordának a feje fölött megtalálni a megfoghatatlant: ez nehéz dolog, de lelkesítő feladat. Heltai Jenő ezt a leletet a maga ismert cinikus melegségével egyszerűen üzletnek nevezi, leminősíti, elkeveri a sok talmi áru közé, alkalmazkodik korához és környezetéhez, nehogy rajtacsípjék a rajongáson, amellyel a tisztát és tündöklőt szereti. Jó üzletet hirdet a színlapról, a Lipótváros kellős közepén, áruról és szerződésről beszél, nehogy elriassza az érdeklődőket. Jó üzletre mindenki kíváncsi. Csak a legeslegvégén derül ki, hogy amit ő egész este kitűnő üzletnek jelez, az nem bolt, nem pénz, nem nagyszerű anyagi siker, hanem légies massza, szívügy, ábránd és csak a tisztességes lelkek főnyereménye. Az írót ezért a félrevezetésért saját közönsége alighanem meg fogja kövezni, holott ez a burkolt vallomás a darab érdeme és értéke - csak nagy sokára derül ki ez is, számtalan részlet legyőzése után. A szerző sokat morfondírozik, pipál, pöfékel, terjeng, propagandát csinál a töltött káposztának, csipdesi az arisztokratákat, ugráltatja a válóperes ügyvédet és komolyan nekilát, hogy márványkőből faragja ki a Wesselényi utcai kis szürke doktor monumentumát.

257. Jó üzlet
Harmadik felvonás, második kép

PÉTER: Méltóságos asszonyom, nincs értelme. Útjaink elválnak, és aligha találkozunk még az életben. Remélem, mindketten hamarosan elfelejtjük ezt a három hónapot.
ÁGNES: Önnek nagyon keserves volt.
PÉTER: Önnek is. És most beszélhetek már arról is, amiről két-három héttel ezelőtt nem akartam: remélem egy pillanatig sem vette komolyan azt, amivel fenyegetőztem - azt, hogy nem válok?
ÁGNES: Nem mondta komolyan? Furcsa. Úgy hangzott, mintha komolyan mondta volna. Megvillant magában valami, amit addig nem láttam. Olyan elszántan fenyegette a másikat, hogy nem ad vissza neki! Komédia volt csak? Nem komolyan mondta?
PÉTER: Akárhogyan mondtam, a cél érdekében mondtam.
ÁGNES: A cél érdekében. Miféle cél érdekében? Mi volt a cél?
PÉTER: Amit mi elértünk. Mind a ketten szabadok vagyunk. Én nemcsak magán akartam segíteni, magamon is.
ÁGNES: Azt hiszi, hogy segített. Hogy maga segített. Hogy Endre segített. Igaz, elértük a célt. De ha nem érjük el? Ha elmúlik az a hónap? Visszaadott volna neki? Vagy megtartott volna magának, ahogy ígérte?
PÉTER: Ez a veszedelem nem fenyeget többé. Szerencsésen elmúlt mindkettőnkről. Miért beszélünk róla?
ÁGNES: Mert nem akarok úgy elmenni magától, hogy ne tudja: volt egy pillanat, egy este, amikor nemcsak el tudtam képzelni azt, hogy az uram, hanem éreztem, hogy igazán az. Nem érezte akkor maga is, hogy a felesége vagyok?

Péter egy mozdulatot tesz

Tudom. Magának ebben a dologban a tisztessége volt legfontosabb. Mindennél fontosabb. Minduntalan mindenkinek és mindenáron be akarta bizonyítani, hogy maga tisztességes ember. Be is bizonyította. Az ügyvédnek, a grófnak, Gál Évának, nekem. Tisztán került ki a dologból.
PÉTER: Nem vagyok rá büszke.
ÁGNES: Én sem. Mi nők néha többre becsüljük azt a gazembert, aki miértünk követ el valami gazságot, mint azt a tisztességes embert, aki másokért áldozza föl magát. De ez afféle elmés mondás csak. Én is életfogytiglan tartó tisztességre vagyok ítélve.

258.
Gyönyörű darab a Jó üzlet. Gyönyörű és vidám és szomorú. Happy end helyett ugyanazzal a kis könnyes mosollyal végződik, mint a Masamód, a Tündérlaki lányok és a Kis cukrászda. Ez a végtelenbe elcsengő mollakkord, Heltai specialitása - vagy talán az élete. Bevalljuk szégyen nélkül, sírtunk a végén, pedig nem egykönnyen szoktunk sírni és akkor is legfeljebb magánügyben.

259.
Péter hét éves, Zsófika három. Vidám, fiatal életük legboldogabb órái azok, amelyeket a nagyapánál tölthetnek.
   A nagyapa Heltai Jenő.
   Péter és Zsófika a hét egyik délutánján látogatóba mentek a nagyapához. Saját kezűleg szedett virágot vittek, mert ezúttal nem közönséges látogatásról volt szó: gratuláltak a nagyapának a Jó üzlet-hez.
   Ebből is látni, hogy jó üzlet Heltai Jenő unokájának lenni. Egy átlag-nagyapa életében ugyanis csak két alkalom adódik esztendőnként gratulálni, a születésnap és a névnap. Heltai Jenő sokkal sűrűbben ad alkalmat gratulációra: hol egy pompás kötete jelenik meg, hol egy olyan írása, amelyről városszerte elragadtatással beszélnek, hol valamelyik regényét filmesítik meg, hol mint színpadi szerző szaporítja nagyszerű haditetteinek számát. Megannyi alkalom a két büszke unoka számára, hogy hűvös kis arcukat odaszoríthassák nagyapa jóságos képéhez.
   És mindjárt látnivaló, hogy Heltai Jenő unokái teljesen tájékozva vannak a nagyapa tevékenységéről. Péternek ugyanis az első kérdése a virág átnyújtása után, hogy:
   - Milyen ház volt tegnap, nagyapa?
   Zsófika pedig ezt kérdezte:
   - Ma is lesz tábla?
   A tábla már kéznél is volt, még pedig csokoládé formájában. A szakkérdések kimerítése után következett a délutáni program megbeszélése. Zsófika pontosan így határozta meg a teendőket: Ugy-e, itt mindent szabad csinálni?
   Persze, hogy szabad. Péterke például, aki szenvedélyes bélyeggyűjtő, azonnal nekiesik az íróasztalnak és a levelekről leszedi a bélyegeket. Zsófika azalatt bújócskát játszik nagyapával. Aztán, amikor alaposan kifáradnak, nagyapa mesélni kezd nekik. Visszafojtott lélegzettel, ragyogó szemmel hallgatják azokat a meséket, amiket Heltai Jenő soha le nem ír, csak házi használatra költ, kizárólag az unokái számára.
   Megkérjük Heltait, hogy meséljen nekünk is az unokáiról.
   - Belőlem hiányzik a könnyűség - mondja Heltai Jenő -, amivel a legtöbb ember a családjáról, feleségéről, gyerekeiről és - ha már eljutott oda, ahol én vagyok - az unokáiról nyilatkozni tud. Ezeket az érzéseket én másként szoktam feldolgozni, írásaimban valahogy a személyektől egészen elvonatkoztatva. De mivelhogy két olyan elbűvölő teremtésről van szó, mint Péter és Zsófi, őszintén megvallom, hogy rettenetesen el vagyok tőlük ragadtatva, sokkal jobban, mint ők tőlem.
   - A kötelező nagyapai büszkeségtől mentesen megállapítom róluk, hogy remek gyerek mind a kettő, csupa jókedv, fantázia, ötlet. Sokkal több humoruk van, mint nekem és hála Istennek, kevesebb gondjuk is.
   - Nagy boldogság számomra, hogy sikerült ilyen kiváló unokákra szert tennem és remélem, megérem azt az időt, amikor nemcsak mint nagyapa, hanem mint ember is büszke lehetek rájuk.
   Ő reméli, mi kívánjuk.

260.
Láttam őt az Anthenaeum Könyvkiadó elnöki szobájában. Szívesen fogadta itt a fiatal írókat, akiket Mikes Lajos, a fiatalok felesküdött barátja kalauzolt el hozzá. Véletlenül találkoztam Heltai Jenővel Salzburgban is, itt Reinhardt vendége volt, s a világhírű rendező kastélyában, a nyári salzburgi ünnepségek forgatagában írta A néma leventét. És kritikusként hamarosan ott ültem a verses játék bemutatójának nézőterén - a forró, örvénylő tapsban Heltai meghatottan szerényen meghajolt. Nagy ünnepe volt.

261.
Hálátlan feladat Heltai Jenő új vígjátékáról kritikát írni. A színházat minden este zsúfolásig megtöltő tömegek, amint kifelé hömpölyögnek, egyhangúan mormolják: gyönyörű! Magunk se tudunk újabb jelzőt kitalálni. Hogy napjainkban, az idegesség, türelmetlenség, előítélet, neuraszténia zsarnoki uralma alatt, középkori verses vígjátéknak sikere legyen, az egyenlő a csodával. Ez a darab pedig nem is siker, hanem olyan diadal, amilyen talán a háború óta nem volt magyar színpadon. Diadal s egyszersmind tanulság is, a legmegszívlelendőbb tanulság minden író számára. Hiába, a darabírás nem matematikai feladat. Kiagyalhatjuk azt a bizonyos aktuális témát, amely - állítólag - kell a mai közönségnek. Ez az aktuális téma aztán néha sikerül, néha nem. Ha sikerül, elmehet százszor is, megvásárolják filmnek (szó sincs róla, ez se megvetendő eredmény), de három esztendő múlva már újabb téma aktuális és arra a bizonyos sikerre a kutya sem emlékszik. A néma levente, mint Cyrano de Bergerac, örökké aktuális lesz. Ami tökéletesen szép és tiszta művészet, az kell és muszáj, hogy sikert arasson. Néha csak évek múlva, mint a Liliom, néha azonnal, mint A néma levente.
   Megdőlt itt minden előírás, szabály, babona, miszerint az emberek azt akarják látni, ami őket közelről érinti, ami velök is megtörténik vagy megtörténhetne. Hogy karriertörténetek kellenek, vagy Grand Hotel-szerű színes kaleidoszkópok, hogy a szerelem nem érdekes, és verses művet csak a Nemzetiben lehet előadni... Hát nem. Az kell az embereknek, ami jó, amiben lélek és meggyőződés van, amit nem pár hét alatt csapott össze a divatos író, hanem amit igazi író szíve vérével írt. Ez az utolsó mondat frázis - de igazi frázis. Nő létünkre az jut eszünkbe, mikor A néma leventé-t valami aktuális kasszasikerrel összehasonlítjuk, amit suszterunk szokott mondani, ha megfenyegetjük, hogy ezentúl kész cipőt vásárlunk. Tessék csak megpróbálni - mondja - azt a cipőt egy hónap alatt ki tetszik taposni, az enyémet még unokái is hordhatják...

262.
A Magyar Színházban egy héttel ezelőtt mutatták be Heltai Jenő verses vígjátékát, A néma leventét. Valljuk be őszintén: kevesen voltak, akik hittek a nagy magyar író darabjának sikerében, még kevesebben, akik a darab átütő sikerére számítottak. Vers és - irodalom! Most 1936-ban nálunk, ahol szinte érthetetlenül uralkodott el az utóbbi években színpadjainkon a giccs.
   A bemutató óta majdnem minden este színre került A néma levente és íme most, a nyolcadik napon: pótszékes táblás ház!...
   Heltai Jenő bejön az előadásra. A társalgóban megszólal a házi rádió: ezen keresztül figyelik a társalgóban pihenő színészek és Heltai Jenő, hogy hol tart az előadás...
   A Vígszínháznak írtam a darabot. Hogy mégis a Magyar Színházban került színre, az azon múlt, hogy a Vígszínház csak ősszel akarta a darabot eljátszatni. Minthogy nem tudtam, hogy Bajor Gizi az ősszel mikor és milyen körülmények között kap szabadságot, vagy egyáltalán a Vígszínház rendelkezésére állhat-e, nem akartam elszalasztani azt a most kínálkozó lehetőséget, hogy ő játssza a szerepet, amelyet neki írtam. Az első pillanattól kezdve Bajor Gizit láttam magam előtt, ő fűtötte a fantáziámat és most, hogy sikere van a darabnak, rendkívül boldog vagyok, hogy éppen ő segített elsősorban ehhez a sikerhez.
   Rendületlenül hittem abban, hogy a közönség jól fogadja a darabot és megérti. Ebben a darabban nemcsak a drámáról, hanem a színházról és a közönségről való elképzelésemet is sikerült teljes mértékben megvalósítanom. Ismét meggyőződtem arról, amit mindig hirdettem, hogy a közönség örömmel fogadja, ha a színpadról író szól hozzá. A színház munkája ott kezdődik, hogy hisz abban, amit el akar játszani. Amikor minden erejével, lelkesedésével az író mellé áll és becsületesen szolgálja az író érdekeit: nem történhet vele semmi baj. A siker mértékét természetesen nem lehet előre megjósolni, de a színház tisztességes munkája és fáradozása kétségtelenül mindenkor megtermi a gyümölcsét.
   - A bemutató napján mindenki csodálkozott azon, mennyire nyugodt és mennyire hiányzik Önből minden izgalom!
   - Izgatott csak addig voltam, amíg írtam a darabot. Éjszakánként nem tudtam aludni. Éjjel-nappal dolgoztam. Volt úgy, hogy csak öt sort tudtam leírni egy nap alatt, volt úgy, hogy ötven sort is leírtam, de voltak hetek, amikor egy sort sem írtam és mint egy őrült járkáltam mindenfelé, leginkább olyan helyeken, ahol senki sem volt rajtam kívül. Ez az önmarcangoló, tépő izgalom megszűnt abban a pillanatban, amikor megállapítottam a kész munkáról, hogy jobban nem tudom megcsinálni és másképp, mint ahogy megírtam, nem tudom megírni. Más munkáim talán keserűbbek, szatirikusabbak voltak. Más munkáim több ellentmondást váltottak ki, mint ez a legutóbbi, amely optimizmusával, mesehangulatával és játékosságával jobban kielégíti a derűre és örömre szomjazó közönséget.

263.
Heltai sikere arra tanít, hogy még sincsen igazuk azoknak, akik most kárörvendezve dörzsölik tenyerüket és hangosan mondják: íme, szőlőből is lehet bort préselni, tiszta irodalom is lehet siker a színházban. Nincsen igazuk, mert Heltai darabja csakugyan remekmű; de a remekművek ritkák. Ez a remek például Heltai írói, költői, sőt drámaírói pályájának betetőzése; de ahogy Heltai nem írhatta tíz, sem húsz év előtt a "Néma leventé"-t - mert ahhoz, hogy egy költő találkozzon a maga remekművével, égi és földi jelek végtelen sorozatának találkozása és egybeesése szükséges -, úgy nem kívánhatjuk a színpad híres, beérkezett és agyafúrt mestereitől, hogy rögtön és állandóan kivágják a magas cé-t. Lám, az irodalom! - mondják kárörvendezve azok, akik a giccset is rosszul csinálják. De éppen a "Néma levente" nagy és nemes sikerének dicsfényében látszik meg, hogy nálunk, legalább is színpadi irodalmunkban, nemcsak a remekművek hiányoznak, hanem inkább az átlag silány és rosszhiszemű
   Egy korszakot nem lehet soha a zsenin mérni; pontosabb eredményeket kapunk, ha a zseni kortársainak teljesítményeit vizsgáljuk. Ami engem például a zseni Adyban sokszor megijesztett, az nem annyira művének jellege és hibái, mint inkább feltétlen híveinek és epigonjainak minősége. Minden zseninek olyan epigonja van, amilyet megérdemel. Nem az a baj a magyar színpadi irodalom körül, hogy gyakorlott mesterei nem írnak állandóan "tiszta irodalmat", tehát "Néma leventé"-ket; nagyobb baj, hogy amikor leülnek hideg fővel és elszánt indulattal giccset írni, ez a giccs irodalmi igényekkel, de ugyanakkor a giccshez is méltatlan eszközökkel jelentkezik. Szőlőből is lehet bort csinálni, igaz; de giccsből jóhiszeműen csak giccset lehet csinálni. Az a "világhírű magyar drámaírás", amely sokáig exportunk egyik jelentékeny tétele volt - (ma már nem az) -, pretenciózus volt, szakszerű volt, mindent jobban tudott, de átlagában éppen színpadnak, éppen giccsnek, éppen jóravaló, mesterségbeli munkának volt a közepesnél is igénytelenebb és rosszhiszemű. Heltai megírta a "Néma leventé"-t, de ahhoz, hogy ezt a tiszta és előkelő remeket megírhassa, elébb megpróbálta például a "Tündérlaki lányok"-at - s a "Tündérlaki lányok", igen, minden Heltai-színdarab minősége, igénye garancia volt arra, hogy egyszer elkövetkezik majd a "Néma levente". Nem lehet évtizedekig szemétben kincset keresni, s aztán egy napon tógában, sugározva kiállani, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét; az igazi író rangtartó és finnyás köznapi munkájában is. Nem az a baj, hogy nincsenek Shakespeare-jeink, hanem hogy az átlag-termelés, melyet a színházi üzem igényel és fogyaszt, szervilisen vacak. Ne Shakespeare után kiabáljunk, hanem nézzük Shakespeare kortársainak, Ben Jonson, Marlowe, Dekker, Middleton műveinek igényét! "Hamlet" egyszer akad ezer esztendőben - de a "giccs", melyet Shakespeare műveivel egy időben írtak az angol színpad számára, a legalsó szinten a "Volpone" volt.
   Örüljünk tehát, hogy A Néma levente megszólalt, s nyugodjunk bele, hogy Néma leventék egy nyelvterület színpadi irodalmában ritkán akadnak. Ez alkalommal inkább azokhoz a leventékhez lenne szavunk, akik folyton beszélnek színpadjainkon - nem a remekművet várjuk tőlük, hanem azt az átlagot, amely feltétele egy színpadi kultúrának. A remekműveket bízzuk a költőkre, a végzetre, a véletlenre. Tőlük azt várjuk, hogy becsüljék meg a mesterségüket, legalább annyira, ahogy Heltai, a költő megbecsülte a betűt, mielőtt elszánta magát és megírta a Néma leventét. Most, a nagy, tiszta és nemes siker pillanatában, kötelességünknek érezzük, hogy visszafelé az időben, tendenciózusan tapsoljunk a "Tündérlaki lányok"-nak.

264. Elejtett megjegyzés

Íme mindjárt egy példa arról: mi mérgezte meg időnként Molnár Ferenc és Heltai Jenő baráti viszonyát.
   Molnár Ferenc és Barabás Lóránt újságíró a Fészek klub ebédlőjében arról beszélgettek, hogyan lehetne megvédeni az írói ötleteket az irodalmi tolvajok hadától. Ez abban az időben volt, amikor Heltai Jenő "A néma leventé"-je feltartóztathatatlanul ment a kétszázadik előadása felé. Ekkor mondta a csípős nyelvű Molnár, ügyelve arra, hogy szavait lehetőleg a távolabbi asztalok mellett ülők is élvezhessék:
   - Merem állítani, hogy a magyar színpadi szerzők között Heltai Jenő a legóvatosabb. Úgy tudja elrejteni az ötleteit, hogy azokat a legélesebb szemű tolvaj sem találja meg. Óvatosságból még a darabjaiból is kihagyja őket. Én legalább a "A néma leventé"-ben egyet sem találtam...

265.
- Nézd, édes Jánosom, most már hagyjuk csak a sztoikus bölcsek mosolyát! Ennek már a fele se tréfa! Kikeltél a régi körödből, magasan önmagad fölé kerekedtél, esténként A Néma levente a világ egyetlen zugában se fogja tudni kikerülni ezt a sorsát, az Akadémia hivatalos műítésze mint a költészet igazgyöngyét ünnepelte, a Nyugat-ban tanulmányt írtak lélektani mélységeiről a modern pszichoanalitika nézőpontjából - most már lehetsz ezerszer Diogenes, nincs jogod visszahúzódnod a hordóba. Akinek a közönség ennyire odaadja a szeretetét, azt egészen a magáénak tekinti. Szégyellheted magad János - de közügy lett belőled!
   - A dolog úgy kezdődött, hogy valamikor, sok évvel ezelőtt régi könyvek között böngészve egy kis középkori novellára bukkantam. Nem Boccaccio nemes veretű írásaiból való volt, őszintén szólva, hitvány kis fércmű volt, de volt a témájában valami csírázóképesség, mert évekig nyugtalankodott a lelkemben. Ha néha egy-egy időre elfelejtkeztem róla, rögtön megmozdult bennem, nem hagyta eltemettetni magát. Éreztem, hogy ettől már meg nem szabadulok. Arról volt szó a novellában, hogy a lovag némaságot vállal hölgye kedvéért és rögtön észrevettem, hogy ez a kényszerű, magába fojtott némaság milyen beszédes hatás lehet a színpadon. Már most csak a darabot kellett megkomponálnom hozzá. Aztán arról kellett gondoskodnom, hogy a lovag a darab végén megszólalhasson és pedig úgy szólaljon meg, hogy ne hagyja csalódásban a hosszú hallgatása alatt meggyülemlett várakozásokat.
               *
   - Hogy miért írtam versben? Mert tér és idő fölé akartam emelkedni és annak a dimenziónak a vers a kötelező frakk-viselete. Talán lesznek, akik szememre vetik, hogy nem írtam Zeit Stück-öt, hogy siketen haladok el a kor aktuális problémái mellett, de én költő vagyok és én tudom, hogy az aktuális események csak külső alakulataikban változnak, ellenben örökkévalók és mindig aktuálisak maradnak a lélek mélyén lakó erők. Az eredeti novella francia földön játszódik le, a tizenhatodik században; én áttettem magyar földre, a tizenötödik századba; de bátran áttehettem volna a klasszikus görög földre, kétezer évvel előbbre; az asszonyi természet törvényei akkor is ugyanazok lettek volna. És Bajor Gizi is ugyanolyan tüneményes lett volna.
               *
   - Nem szeretem a legendákat, még ha az én hasznomra szövődnek is. Ne hidd, hogy amikor munkába kezdtem, a költészet örökfényű csillaga felé ágaskodtam. Nem akartam halhatatlan remekművet írni, sőt még csak az emberiséget sem akartam megváltoztatni. Sajnos, ehhez már kora ifjúságomban elvesztettem a - dilettantizmusomat. Ha cinikusnak fogsz is tartani, őszintén kijelentem, hogy én egész egyszerűen jó darabot akartam írni. És pedig nem olyat, amit az irodalom önkínzó remetéi tartanak jónak, hanem ami a karzat népének is tetszik. A színigazgatók nyelvén szólva: közönség-darabot akartam írni. Így kellett cselekednem, mert csak így győzhettem le előre azokat a veszedelmes csábításokat, amelyekkel a versforma lehetőségei kísértik meg az írót. A vers a leghosszadalmasabb közlési forma. A verssorok a rímek kedvéért szaporodnak, a szavak ritmusa és zenéje öncélú lirizálásra csábít és a rímek dinamikája folyton újabb ötletek felé lódít. Ennek csak úgy lehet útját állni, ha jó darabot ír az ember, mert a jó darab egyetlen fölösleges szót sem tűr meg. A jó darab úgy lerúgja magáról a szószátyárkodást, mint a terméskő a maltert. Négyezer verssort írtam össze, amíg elkészültem a darabommal. Ebből kétezret magam operáltam ki, ami már fölér egy jóravaló japán harakirivel. Ebből a kétezerből még Hevesi Sándor is kihagyott néhány százat. Ő maga is elismerte ugyan, hogy ezekben a kihagyott verssorokban esetleg szép gondolat, tetszetős ötlet, hatásos vicc van, mégse irgalmazott nekik. A kertész se törődik azokkal a rügyekkel, amelyek a lenyesett gallyon veszendőbe mennek, mert tudja, hogy ettől csak annál dúsabban fognak teremni azok, amelyek a fán megmaradtak. És Hevesi Sándor a színpad legtudósabb kertésze.
               *
   - Igazán kemény munka volt. Az előzetes érleléstől eltekintve, maga a megírás nyolc hónap szakadatlan munkája volt. De nem is ezen csodálkoztam, hanem azon, hogy hatvanöt éves ember létemre egyáltalán volt hitem hozzá. A költő kedélyének megvannak a maga dagályai és apályai; vannak neuraszténiás összeroppanások, istenverte aszályos napok, amikor az üvegben kiszárad a tinta, a kézben megakad a penna, a vers megmakacsosodik, mint a rossz gebe, egy tapodtat se akar tovább menni. Százszor abba kellett volna hagynom azt a munkát és hogy nem tettem, az nemcsak az én kemény, szívós akaratomon múlt, hanem a feleségemnek is köszönhető. Ő első pillanattól kezdve, amikor a témát közöltem vele, rendíthetetlenül hitt a darabban. Ő erőszakoskodta ki, hogy utazzam el Badenbe és addig ne jöjjek haza, amíg nem készültem el a munkámmal. Ha sikerült tíz sort leírnom, telefonon azonnal fölolvastam neki és ha elakadtam a munkámmal, azt is azonnal jelentettem neki, mint ahogy a beteg jelenti a konstipációját a háziorvosának. Ilyenkor szigorúan rám parancsolt, hogy nem szabad csüggednem és én szót fogadtam. Most aztán valahányszor a darabomat játsszák, szeretném a közönség okulására a színpad peremére kiíratni: - Íme, mit tud produkálni a jámbor férji engedelmesség!
               *
   - Aztán még valami váratlan örömet hozott nekem ez a darab. Kortársaim és a még öregebbek furcsán ragyogó lelkesedéssel keresnek föl. Az én példám egyszerre visszaadta az önbizalmukat, amelyet a mai ifjúság türelmetlen mozgalma már majdnem víz alá fojtott. És nem csak az írók, mindenféle más pályán működő öregek fölbuzdulnak az esetemen. Sőt magam is... mintha frissebben illegetném-billegetném magamat azóta. No lám, hiába, azért mi öregek is tudunk még valamit. Vagy ahogy a kitűnő Abel Hermant mondta, aki már jóval túl van a hetvenen: ő csak azt látja öregnek, aki legalább tíz évvel fiatalabb nála... Nem tagadom, szeretem a nemzedékemet. Valljuk be, tehetséges fickók voltunk. Most nemcsak versekre, regényekre, színdarabokra gondolok, hanem arra a rengeteg apró-cseprő munkára, amit kabarékban, újságcikkekben tékozoltunk el bohém könnyelműséggel. A hivatalos irodalomtörténet gőgös fölénnyel hallgat róla, de mi tudjuk, hogy ez a munkánk se múlt el nyomtalanul: ennek a hirtelen megmagyarosodott városnak hétköznapi beszédét ez emelte be az irodalomba. Ezt szokta a hivatalos irodalomtörténet úgy kifejezni, hogy mi destruáltuk az irodalmi nyelvet. De ugyanúgy gondolkozik a lóbarát arisztokrata is, amikor azt látja, hogy a lóval ekét is huzatnak, nemcsak a Király-díjat futtatják véle.
               *
   - Mi? Hogy A Néma levente irodalmi működésem csúcspontja? Na nem! Erről szó sincs! Nem mondom, van benne egy s más, amivel már magam is meg vagyok elégedve, de hol van ez még a csúcstól!... Most forgatok a fejemben egy témát... még csak az elején vagyok vele... az talán... No majd meglátjuk jövőre.

266. Időpazarlás

Heltai felesége találkozik egyszer Márkus Miksával, az újságíró egyesület akkori elnökével és bánatosan panaszolja, hogy férje éjjel-nappal az íróasztala mellett ül és valami előadhatatlan verses renaissance témára pazarolja idejét, ahelyett, hogy olyasmit csinálna, amiből legalább egy pár virslit lehetne venni...
   ...Heltai Jenő akkor írta "A néma leventé"-t.

267.
A Magyar Tudományos Akadémia hétfőn délután összes ülést tartott, amelyen kihirdetésre került a Vojnits-bizottság jelentése. Az 1935 szeptemberétől 1936. június 30-ig terjedő színházi évad összes darabjait Császár Elemér, Kéky Lajos és Zlinszky Aladár akadémiai tagok, a Vojnits-bizottság tagjai tették kritika tárgyává és jelentést készítettek, amelyet hétfőn délután olvasott fel a bizottság előadója, Zlinszky Aladár. Az érdekes jelentés örömmel állapítja meg, hogy az elmúlt színházi év nagy sikereket hozott, amit bizonyít az is, hogy több színdarab száz, sőt kétszázas előadássorozatot ért meg. A jelentés megállapítja, hogy az uralkodó probléma a színdarabokban az ifjúság elhelyezkedésének kérdése volt (ifjú Horváth Pál, Vágta, Úrilány stb.). Az ifjúság iránti érdeklődést mutatja az iskolai színdarabok jelentékeny száma (Érettségi, Méltóságos asszony, Forr a bor). A harmadik főprobléma a színdarabokban a fiatal nő helyzete a társadalomban, akár mint dolgozó nő (Mindennek ára van), kár mint társaságbeli fiatal leány (Az én lányom nem olyan). A Bólyayak és Ágis tragédiája című színdarabok méltatása után az előadó a jutalomra leginkább érdemes három színdarabnak minősítette Molnár Ferenc Csoda a helyek közt, Kállay Miklós Roninok kincse és Heltai Jenő A néma levente című színdarabjait. Az előadó jelentésében hangsúlyozza, hogy mind a három színdarabban hatalmas költői értékek vannak. Végeredményben a bizottság mégis úgy határozott, hogy a Vojnits-díj, illetőleg a díjat szimbolizáló emlékérem kiadását Heltai Jenő A néma levente című színdarabjának indítványozza kiadni. Az összes ülésen megjelent akadémiai tagok és a közönség helyesléssel fogadta a Vojnits-bizottság jelentését és indítványát. A nyilvános ülés után az Akadémia tagjai zárt ülésben, Voinovich Géza főtitkár előterjesztésében folyóügyeket tárgyaltak.

268. Új magyar nagykövet mutatkozott be Londonban,
írja a News Chronicle Heltai Jenőről
London, november 17.

A londoni Saint James színház tegnap este nagy sikerrel mutatta be Heltai Jenő Néma leventéjének angol fordítását. A lapok színházi kritikája részletesen ismerteti a darab meséjét, kiemelve annak megkapó költői eszméjét, a darab fényes verselését és hatásos színszerűségét.
   A Times szerint a rímes versekben írt XV. századbeli fényes környezetben játszó darab manapság fehér holló, amely megérdemli, hogy a legmelegebben üdvözöljék és ez az üdvözlés nem nehéz feladat Heltai darabjánál.
   A Daily Telegraph így ír: Aki szereti a regényes hangulatú, díszes kiállítású történeteket szerelemről és kegyetlenségről, bosszúról és állhatatosságról, annak darabja a Néma levente.
   A Daily Herald szerint a darab aranyos tündérmese, amelyet mindenkinek szeretnie kell, aki szereti a romantikát, a finom humorral átszőtt ragyogó verseket, a fényes drámai hatásokat és a színgazdag jellemzéseket. A darab elragadó. Az utolsó kép a legmelegebb tetszésnyilvánítást váltotta ki. A Daily Express gyönyörű tündérmesének nevezi Heltai darabját. A News Chronicle írja: Új magyar nagykövet mutatkozott be tegnap a Saint James színházban kitűnő megbízó-levelével.

269. Általános felzúdulás Erdélyben "A néma levente" kitiltása miatt

Több mint negyvenszer játszotta a kolozsvári magyar színtársulat Heltai Jenő verses vígjátékát, A néma leventé-t. A negyvenharmadik előadás napján szűkszavú távirat érkezett a bukaresti kultuszminisztériumtól Isac Emil művészeti vezérfelügyelőhöz. A sürgöny a következő megdöbbentő sorokat tartalmazta:
   Heltai Jenő magyar író A néma levente című színdarabjának előadási engedélyét Románia területére további intézkedésig bevonom.
   A kultuszminisztérium semmivel sem indokolta ezt a rendeletet, amely az erdélyi magyarság körében a legnagyobb felzúdulást keltette. Valóságos rejtélynek tekintik a betiltást. A néma leventé-ben nincsen egyetlen olyan sor sem, amely politikával foglalkozna. A kolozsvári és a nagyváradi színpadon minden operettet felülmúló sikerrel játszották a híres vígjátékot, amely most Bécsben kezdte meg nyugateurópai pályafutását.
   Az erdélyi lapok kérdést intéztek Isac Emil színészeti vezérfelügyelőhöz, aki a következőket mondotta:
   - A felsőbb intézkedés okairól nincsen tudomásom. Nem tehetek mást minthogy végrehajtom a miniszter rendeletét.
   Az erdélyi magyar újságok és a kultúregyesületek nem hagyják annyiban a dolgot, megfellebbezik a bukaresti kultuszminiszter érthetetlen határozatát.
   Különböző találgatásokkal igyekeznek megfejteni a rejtélyt. Valószínűnek tartják, hogy A néma levente magyar miliője, óriási sikere és kétségbevonhatatlan magyar propaganda ereje bírták rá a bukaresti kultuszminisztériumot a különös rendelet kibocsátására.

270. A Néma leventé-t megvette a Metro Goldwyn filmgyár
Bécs, május 11.

(A Magyarország bécsi szerkesztőségének telefonjelentése.) A Stunde mai száma jelenti, hogy a Metro Goldwyn filmgyár megvásárolta Heltai Jenő: A Néma levente című vígjátékának megfilmesítési jogát. Bajor Gizi szerepét a filmen Greta Garbo fogja játszani, akinek ez lesz a legközelebbi szerepe.

272. Beszélgetés Heltai Jenővel új darabjáról

Heltai Jenővel beszélni a legnagyobb élvezet. Az, amit a francia charme-nak hív, annak ő fejedelme. Talán ezért piroslik gomblyukában a vékony szalag, a becsületrend cordon rouge-a. Sok évtizedes barátság fűz a kiváló íróhoz. Azonkívül kabalája is vagyok neki, premierjein (A nagy üzlet, A néma levente) ott kell ülnöm családi páholyában és szerencsét hoznom. Eddig be is váltam, különösen második alkalomkor. A néma levente premierje felejthetetlen esemény volt. Sok időbe tellett, míg megszoktam a gondolatot, hogy a siker nem az én érdemem volt. Nem a kibicé. Hanem hogy a szerzőnek is volt benne része.
   Most már próbálják is Heltai Jenő új verses darabját a Magyar Színházban. Címe: Az ezerkettedik éjszaka. (A kiszivárgott hírek szerint még szebb, még művészibb mint A néma levente. De ez maradjon titok.)
   Felkerestük Heltai Jenőt, hogy megkérjük, mondja el nekünk, mi is Az ezerkettedik éjszaka. Még fülünkben cseng a költő lágy, szelíd hangja, e humorral itatott szavak... Mily könnyű vele interjút csinálni, készen kapjuk a világos, szép mondásokat, azt hisszük: magyarabban kevesen beszélnek ma Heltainál.
   - Mit jelent e cím: Az ezerkettedik éjszaka?
   - Azt is, hogy Ezeregyéjszaka - de azt is, hogy még sem az. Mert ami ebben a háromfelvonásos - hét kép, egy elő- és egy utójátékból álló - darabban van az, ami nincs benne az Ezeregyéjszakában. Kiindul egy régi keleti meséből, mely azonban nem az Ezeregyéjszaka meséiből való, majd beletorkollik egy másik mesébe: ez már az én mesém. Persze az egész darab tele arab és perzsa vonatkozásokkal.
   Most szerényen elhallgat, látszik, hogy fogalmaz:
   - ...mindebből szeretne valami kialakulni, ami belekapcsolódik a Mába. Ami mindig aktuális és örökké emberi.

277. Az ezerkettedik éjszaka
Első felvonás, első kép

(Szín: kis tisztás a domboldalon, ciprusfák között. Napszállta. A jelenet végéig mindjobban sötétedik a szín. Később hold, csillagok. Fehér Hasszán arccal kelet felé, a földre leterített szőnyegen hangtalanul imádkozik. Mellette batyuja, vándorbotja. Fekete Hasszán keletről jön megáll, megvárja, míg Fehér Hasszán befejezte imáját. Ugyanolyan batyuja, botja van, mint a Fehérnek, kaftánja, turbánja és saruja is szakasztott olyan. A Fehérnek kis szakálla van, a Feketének a szakálla is vad fekete. A Fehér nyájas, de kegyetlen ember, a Fekete dühös, de szelíd.)
FEKETE HASSZÁN (egy kis szünet után): Allah barátja, Kúfah messze még?
FEHÉR HASSZÁN (fölnéz): Ott, hol a földre ráhajol az ég,
És vérpiros tócsába fúl a nap,
Ott várja jöttöd Kúfah...
FEKETE HASSZÁN (a fenékre mutat): Erre menjek?
FEHÉR HASSZÁN: Közelebb erre. (Más irányba mutat.) Arra hamarabb.
FEKETE HASSZÁN (az első útra mutat): Úgy értsem ezt, hogy erre?...
FEHÉR HASSZÁN: Száz veszély
   Kerülget itt ösvényein a hegynek.
   Öl a forróság és ha jön az éj,
   Fagyok fagyával dermeszt a hideg.
   Prédája vagy hétféle láznak,
   A barlangokban sárkányok tanyáznak
   S a mély kutakban dzsinek, ifritek,
   Lázadozó szolgái Salamonnak,
   Vad szellemek, kik emberszagra gyűlnek.
   Hamis beszéddel áltatnak, befonnak,
   Gonosz varázslatuk temérdek,
   Ádáz kezükből sose menekülsz meg.
   Huh! Eltaposnak, úgy, mint te a férget.
   Erdő ölén bősz haramia vár
   S fejed fölött kóvályg a Rukh-madár.
   Véres-veres csőrét kitátja: happ!
   És úgy, ahogy vagy, egyszerre bekap...
FEKETE HASSZÁN (megrázkódik, eltakarja arcát, lelkendezőn): Vö... vö... vö...
FEHÉR HASSZÁN: Mi az, te?
FEKETE HASSZÁN: Minden porcikám remeg.
   Fogam vacog... S a másik út?
FEHÉR HASSZÁN: Remek!
   Végig virágos, mint az új tavasz.
   A karavánok békés útja az.
   Az, aki ezt választja bölcsen,
   Bővelkedik rajt borban és gyümölcsben,
   Alamizsnába, vendégszeretetben.
   Nem olyan árva, mint mi ketten,
   Kik nem találunk nyájas útitársra,
   Zsebünk üres, csak ballagunk soványan,
   Árnyékot nem terít alánk a hársfa.
   És éji szállást nem kapunk a khánban...
FEKETE HASSZÁN (mutatja az utat): Vagyis, ha erre...
FEHÉR HASSZÁN: Indulsz ösztövéren,
   Kúfáhba megjössz oly kövéren,
   Mint a pisztácián hízott tulok.
FEKETE HASSZÁN (fölkapja batyuját): Tovább ne is mondd! Máris indulok...
   A jó tanácsot... (Ránéz.)
FEHÉR HASSZÁN (megmondja nevét): Hasszán.
FEKETE HASSZÁN: Köszönöm.
   Az én nevem is Hasszán.
FEHÉR HASSZÁN: Mely öröm!
   Allah il Allah! Mely csodás
   Véletlen ez!
FEKETE HASSZÁN: Áldott találkozás!
   Én is, te is Hasszán. Barát. Nem idegen.
   Allah akarta. Ebből jó fakad.
FEHÉR HASSZÁN: Az ő kegye könnyítse útadat.
FEKETE HASSZÁN: És áldása legyen a tieden. (Szertartásosan üdvözlik egymást. Azután a Fekete útnak indul.)
FEHÉR HASSZÁN (rászól): Hasszán!
FEKETE HASSZÁN (megáll, megfordul): Mi kell, Hasszán, derék
   Útmutatóm?
FEHÉR HASSZÁN: Megállj egy percre még!
   Nehéz batyut cipelsz, kezedbe bot van...
   Lihegsz, pihegsz. Mint öszvér, megrakottan,
   Fölös teherrel járod bús utad.
   Sietsz?
FEKETE HASSZÁN: Nagyon.
FEHÉR HASSZÁN: Fogadd meg jó tanácsom,
   Botod hajítsd el, tedd le batyudat...
   S hagyd itt...
FEKETE HASSZÁN: Remek tanács! Csak meg ne ártson!
   Dúvad rohan meg, rabló rajtam üt,
   Sok a gazember, baj van mindenütt,
   Hogy védekezzek, hogyha nincs mivel?
FEHÉR HASSZÁN: Ó, Gyávaság-Barátja! Higgyed el,
   Ezen az úton nem bánt senkisem.
FEKETE HASSZÁN: Lássam elébb! Aztán majd elhiszem.
   Keserves út a jámbor vándor útja,
   A csillagokban írva végzete.
   Hogy jó-e, rossz-e, Allah tudja,
   De senki más. Se én, se te.
   Látok leányt: az eunuch, a vadállat
   Bottal rohan rám, mérgét kiugatja.
   Szedek gyümölcsöt: megkerget a csősz...
FEHÉR HASSZÁN: Hogyha tehertől szűz a vállad,
   Fürgébben elszaladsz, Gyorslábak-Atyja.
   Batyud megőrzöm itt, míg visszajössz.
   Így amitől félsz, elkerül a rossz.
FEKETE HASSZÁN (fejét vakarja): Hiszen ha tudnám...
FEHÉR HASSZÁN: Mit, atyámfia?
FEKETE HASSZÁN: Azt, hogy ki vagy, mi vagy?
FEHÉR HASSZÁN: Hasszán, nevetni fogsz.
   Tolvaj vagyok. (Kis szünet után fokozza.)
   Rabló! (Ugyanaz a játék. Fekete Hasszán nem hatódik meg.)
   Haramia!
FEKETE HASSZÁN (nyugodtan): Ne mondd!
FEHÉR HASSZÁN: Annál is gonoszabb, ha kell!
   Cudar munkámat akkor kezdem el,
   Mikor a nap kél. Fáradok napestig.
FEKETE HASSZÁN: S mikor pihensz?
FEHÉR HASSZÁN: Mikor a nap lefekszik.
FEKETE HASSZÁN: Értem. Vagyis mindegy, hogy itt, vagy ott...
   Batyum, ha itt hagyom...
FEHÉR HASSZÁN: Örökre itthagyod.
FEKETE HASSZÁN: S ha nem hagyom, akkor reám mi vár?
FEHÉR HASSZÁN: Reád halál. Jó hitvesedre gyász.
   Nem várhatok tovább. Ne tétovázz!
   Máris bealkonyult. Időm mingyárt lejár.
   Botod, batyud, amid van, addsza már
   S eriggy utadra! ...
FEKETE HASSZÁN: Ó, én vadszamár!
   Rablók királya! Nyájas szavaidban
   A mérgek mérge volt...
FEHÉR HASSZÁN (kutrán): Elég! Amid van...
FEKETE HASSZÁN (eléje löki botját, batyuját): Itt van!
FEHÉR HASSZÁN (fölkapja): Legjobbkor. Ím, a nap leáldozott.
   Közelg az éj... (Vállára veti a batyut.)
FEKETE HASSZÁN (vihog): Ühüm!
FEHÉR HASSZÁN (csodálkozik): Furán vihogsz.
FEKETE HASSZÁN (vihog): Van rá okom.
FEHÉR HASSZÁN (vállát vonja, indul): Megyek!
FEKETE HASSZÁN (nagyot kiált): Dehogy mégy, átkozott! (Övéből nagy kést húz elő.)
   Maradsz!
FEHÉR HASSZÁN (megáll): Minek?
FEKETE HASSZÁN: Hasszán, nevetni fogsz.
FEHÉR HASSZÁN: Nevetni? Mért, te jámbor?
FEKETE HASSZÁN (kését mutatja): Nézz ide!
   Jómagam is az volnék, ami te.
FEHÉR HASSZÁN (álmélkodik, elejti a két batyut): Rabló?
FEKETE HASSZÁN (bólint, közeledik hozzá a késsel): Az ám! Nem nappali, silány,
   Ki alkudozva pénzt vagy életet kér.
   De vad, kegyetlen éjjeli zsivány,
   Mingyárt ölök.
FEHÉR HASSZÁN (elérzékenyül, kitárja két karját): Keblemre, testvér!
   Én is, te is rabló! Barát, nem idegen.
   Allah akarta. Áldja meg utad!
FEKETE HASSZÁN: Világot ő gyújtson a tieden.
   Most tedd le a batyum. (Másik odaadja.)
   S melléje batyudat.
FEHÉR HASSZÁN (habozik): Van szíved, elvedd?
FEKETE HASSZÁN: Néked is volt.
   Fürgén raboltál, míg a nap leszállt.
   Most, hogy a csillagok közt az ezüst hold
   Fehérre fösti a sötét eget,
   Rajtam a sor. Amid van, addsza hát!
FEHÉR HASSZÁN: Engem a törvény ökle fenyeget.
   Üldöz a kádi, kerget száz pribék,
   Lovon loholnak, én csak így gyalog...
FEKETE HASSZÁN: Az én sorsom se más. És Kúfah messze még.
   A batyudat, hamar!
FEHÉR HASSZÁN: Pajtás! Éhen halok!
   Koldus vagyok, jaja! Könyörgök, ne vedd el!
   Mi benne van, csak ócska lom, szemét.
   Allah barátja, érd be a tieddel.
   Hollónak holló vájja ki szemét? (Nézegeti a két batyut.)
   Azt sem tudom már, melyik az enyém?
FEKETE HASSZÁN (odalép, ő is nézegeti): Az ám! Egyforma mind a kettő...
   Bontsuk ki, Hasszán! (Bontogatni kezdi.)
FEHÉR HASSZÁN (szintén): Ugyanaz a kendő!
FEKETE HASSZÁN (mutatja): Itt az enyémben egy kis sütemény... (Beleharap.)
FEHÉR HASSZÁN (ő is mutatja): Mint az enyémben. Friss kalács, füge.
   Narancs. Banán. Sok-sok jó csemege... (Eszik.)
FEKETE HASSZÁN (mint fent): Mint az enyémben. Áldott az a kéz,
   Amely dagadtra tömte jó dologgal.
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Itt egy köcsög...
FEKETE HASSZÁN (mint fent): Emitt is. Benne méz.
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Mint az enyémben. Sajt!
FEKETE HASSZÁN (mint fent): És szárított hal!
   Ni, körte!
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Alma!
FEKETE HASSZÁN (mint fent): Alma!
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Körte!
FEKETE HASSZÁN (mint fent): Fél ürücomb! Ez nékem sült a nyárson. (Eszik.)
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Ez meg nekem. (Eszik.) Puhább ez, mint a bársony.
   Jó feleségem jó szívvel sütötte...
   Datolya!
FEKETE HASSZÁN (mint fent): Finom szerecsendió!
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Mint az enyémben!
FEKETE HASSZÁN (mint fent): S abból, ami jó,
   Itt és amott egyforma porció! (Elámul.)
   A két batyunak ugyanaz a kincse!
FEHÉR HASSZÁN: De hogy miért, nem tudja egyikünk se.
FEKETE HASSZÁN (magyarázón): Én is, te is Hasszán. Illő, hogy isten
   Rajtam s terajtad egyformán segítsen.
   S áldott kezének mennyei kegye
   Földi batyunkba ugyanazt tegye.
   Az, hogy miért, mit, mennyit, hova rak -
   Nem a mi dolgunk. Allah tudja csak.
   Ez így van.
FEHÉR HASSZÁN (bólint): Így van. Másként sose lesz. (Esznek, kölcsönösen kínálgatják egymást. Kis szünet.)
FEKETE HASSZÁN (hirtelen): Mindazonáltal, Allah jó barátja,
   Jó lesz vigyázni. Hátha...
FEHÉR HASSZÁN: Hátha?
FEKETE HASSZÁN (titokzatosan): Hátha
   Ravasz dzsinek gonosz játéka ez?
   Jámbor hívő vagyok, barátom, én is,
   Hanem azért szeretném tudni mégis,
   Mi ez? Valóság? Délibáb? Csalás?
FEHÉR HASSZÁN: A batyudat, Hasszán, ki tömte meg?
FEKETE HASSZÁN: Jó feleségem. És a tiedet?
FEHÉR HASSZÁN: Jó feleségem, Laila. Senki más.
FEKETE HASSZÁN (meglepődik): La-i-la? Laila? Így hívják az asszonyt?
FEHÉR HASSZÁN (boldogan): Így. Jó. Okos. Szép. Mindig igazat mond.
FEKETE HASSZÁN (bólint): Mint az enyém.
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Jókedvű. Fürge. Friss.
   És takarékos. Hű.
FEKETE HASSZÁN (bólint): Az enyim is.
FEHÉR HASSZÁN (mint fent): Dísze a háznak és nemének,
   Még a hibái is erények.
FEKETE HASSZÁN (a fejét rázza): És úgy hívják, mint az enyémet.
FEHÉR HASSZÁN (felhördül): A tied is? ...
FEKETE HASSZÁN (bólint): Szép Laila...
FEHÉR HASSZÁN: Lehetetlen!
FEKETE HASSZÁN: Mért volna az? Hasszánok mind a ketten
   És mind a ketten jámbor tolvajok,
   Egy-egy Lailát vettünk feleségül...
   Allah akarta így...
FEHÉR HASSZÁN (fejét vakarja): Az ember beleszédül.
   A véletlenből is megárt a sok,
   S minden csodának van határa.
   Hasszán, elég belőle mára.
   Nekem a két batyu, a méz, a sajt, a hús - (fölmutatja)
   S aki sütötte egyformán gyanús...
   Jó, jó, az ember hisz... hisz, ahogy illik (hirtelen ötlettel)
   De azt az ürücombot addsza csak... (Összeteszik a comb két felét. Pontosan összeillik. Fekete Hasszánhoz diadalmasan.)
   Allahra! Látja az is, aki vak...
   A két fele pontosan egybe illik.
   No, most beszélj! Ez is csoda?
FEKETE HASSZÁN: Ha nem csoda, akkor hát micsoda?
FEHÉR HASSZÁN: Csalás. Mi volna más?
FEKETE HASSZÁN: Csalás?
FEHÉR HASSZÁN: Az ám!
   Honnan jössz, ember?
FEKETE HASSZÁN: Bagdad a hazám.
FEHÉR HASSZÁN: Az én hazám is az. S a házad merre, hol?
FEKETE HASSZÁN: A kapu mellett, jobbra a sarokban.
FEHÉR HASSZÁN: Mint az enyém.
FEKETE HASSZÁN: Lám, a tied is ott van?
FEHÉR HASSZÁN: Hasszán, az orrom nagy bajt szimatol.
   Parányi kert
FEKETE HASSZÁN (bólint): És rózsaszínű ház? (Fehér bólint.)
   És benne Laila? ...
FEHÉR HASSZÁN (bólint): Laila. Keble halma
   Mint elefántcsont...
FEKETE HASSZÁN: Aranyalma!
   Ha látom, elborít a láz!
   Haragos ív a két szemöldöke...
FEHÉR HASSZÁN: Ezüst kehelyben gyöngy a köldöke...
   Érett kalásznál szőke haja szőkébb...
FEKETE HASSZÁN: Mint kis cipó, oly gömbölyű a térde...
EGYÜTT: Meghalok érte! Meghalok érte! ...
FEKETE HASSZÁN: Enyém! Tiéd! Miénk!
FEHÉR HASSZÁN: Ez szomorú dicsőség!
FEKETE HASSZÁN: Hacsak... Megálljunk! Anyja van-e?
FEHÉR HASSZÁN (búsan): Van!
FEKETE HASSZÁN: Miféle szerzet?
FEHÉR HASSZÁN: Szörnyű! Csúnya, mint a
   Dzsinek szemetje... Álnok! Csalafinta!
   Nyakát, komám, elvágnám boldogan.
   Ádáz szipirtyó. Ghúl. Vasorrú bába,
   Nem fakad áldás papucsa nyomába.
   Balsorsom-Anyja. Förtelem,
   Örménybe ojtott perzsa és görög.
FEKETE HASSZÁN: Nekem meséled, Hasszán? Ismerem.
   Pokol virága, sátán cimborája,
   Mikor fullánkos, csúf száját kitátja,
   Mint a motolla, nyelve úgy pörög...
   Meg nem ijed dzsinektül, ifritektül,
   Karmol, pofoz, mikor méregbe lendül,
   A hétfejű sárkányt is összeszidja...
FEHÉR HASSZÁN: Az ördögöt hazudni ő tanítja.
   Ádáz boszorkány!
FEKETE HASSZÁN: Átkozott banya!
   Ó, Laila, Laila! Körmönfont anya
   Ravasz leánya! Kígyó-szülte vércse!
   Ezer arany dénáron tőle vettem...
FEHÉR HASSZÁN: Én ugyanannyit adtam érte.
FEKETE HASSZÁN: Én is, te is!
FEHÉR HASSZÁN: Hasszánok mind a ketten.
   Szegény fejemnek jaj!
FEKETE HASSZÁN: Szívem sajog.
   Mi meglopott lopók!
FEHÉR HASSZÁN: Kifosztott tolvajok!
   Ki hitte volna, hogy jó hitvesemben
   Ilyen cudar lélek lakik?
   Reggeltől estig hogy szeretett engem!
FEKETE HASSZÁN: Engem pedig éjféltől hajnalig.
   Virággal hintve bé a pamlagot,
   Hogy etetett, hogy itatott
   Míg elaludtam!
FEHÉR HASSZÁN: Engem nemkülönben.
   Ó, boldog órák! Mámoros örömben,
   Az óbor adta szép álomban éltem.
   Mit tudtam én terólad!
FEKETE HASSZÁN: Rólad én sem,
   Véges eszünkön túljárt a ravasz!
   Én is, te is Hasszán!
   FEHÉR HASSZÁN: Nevünk is ugyanaz!
   Most itt ülünk fölszarvazottan.
   Ez a jutalmunk?
FEKETE HASSZÁN: Éjjel néki loptam.
FEHÉR HASSZÁN: Nappal meg én! Irgalmas isten!
   Mit hordtam össze, ékszert, kincseket! (Fölugrik, kapkodja a holmiját, Fekete visszatartja.)
FEKETE HASSZÁN: Hova szaladsz?
FEHÉR HASSZÁN: Haza, hogy agyonüssem!
FEKETE HASSZÁN: Annyi jogom van hozzá, mint neked.
   Közös a házunk, közös a vagyon
   Közös az asszony... én ütöm agyon. (Szedelőzködik. Nesztelen röpüléssel egy nagy bagoly telepszik az egyik faágra.)
FEHÉR HASSZÁN: Vitatkozunk? A fene megegye!
   Hogy te vagy én, Hasszán, nem mindegy-e?
   Szent köteléke sónak és kenyérnek
   Van miközöttünk, Kérve kérlek,
   Ezzel ne fáradj! Bízd rám, jó fiú!
FEKETE HASSZÁN: Nem fáradság, öröm.
A BAGOLY (zölden világító szemmel megül az ágon): Uhu! Uhu! Uhu!
FEKETE HASSZÁN: Ki az? Mi az? Itt valaki nevet.
A BAGOLY: Uhu!
FEHÉR HASSZÁN: Ki az, ki minket kinevet? (Fölnéz, megpillantja.)
   Füles bagoly. Bölcs éji remete.
FEKETE HASSZÁN: Hogy mersz nevetni, baglyok baglya, te? (Fölkapja botját.)
FEHÉR HASSZÁN: Ne bántsd!
A BAGOLY: Uhu! Uhu! (Elrepül.)
FEKETE HASSZÁN (utána néz): Már messze jár.
A BAGOLY (nagyon messziről): Uhu! Uhu-u!
FEHÉR HASSZÁN (int a bagolynak): Köszönöm, madár! (A Feketéhez.)
   Megértetted, amit mond?
FEKETE HASSZÁN: Meg bizony.
   Keblemre testvér! Egy rossz asszonyon
   Két jó barátnak hajba kapni kár.
   Bölcsen huhogtál, vén fülesbagoly.
   Jó a tanács. És el sem is felejtjük.
   Csomagolj, Hasszán!
FEHÉR HASSZÁN: Hasszán, csomagolj!
   Allah nevében üssük agyon együtt!
(Vállukra kapják batyujukat. Együtt útnak indulnak Bagdad felé. A szín elsötétül)

274.
Az ezerkettedik éjszaka testvér-párja A néma leventének, mert bármennyire más a témája s a környezete, azonos a műfaja és főképpen a hangja és a szelleme. A hang, a humoros és érzelmes motívumok keverési módja, a valóság fölé emelkedő, de a valósággal való kapcsolattól el nem szakadó légkör, a lírának beleelegyedése a drámai formába, a versnek halkan csilingelő játéka - mind ugyanaz.
   A mai ember elvesztette a mesét, beutalta a gyermekszobába. Heltai visszahozta, újra a felnőttek elé vitte és megmutatta, hogy nem kell szégyellni, ha gyönyörködünk benne annyi élet-valóság, mint a reális irodalomban, sőt több is, mert a mindennapi dolgokat lehántja róla és azt viszi elénk, ami állandó, pillanatok változásain túlemelkedő, időhöz és térhez nem kötött. A romantika szárnyain szálló mese tanulságai nem függnek a politikai hangulattól, társadalmi áramlatoktól, az ízlés változásaitól. A szép Laila várakozása a nagy szerelemre, amely végül meg is érkezik a deli Rusztám királyfi személyében, örökéletű sóvárgása fiatal lány-lelkeknek, a szultán kesergése elvarázsolt fia után, Fatuma anyagi intrikája, szerelmes férfiak hasztalan vetélkedése a lányért - mind csupa örök dolog. Olyan dolgok történnek, amilyenek nem szoktak valóban megtörténni, és mégis igazak, mert ősi emberi szenvedélyek és indulatok fejeződnek ki általuk és kielégül bennük két természet-adta emberi igény: az érzelmes líra és a humor. Ülünk a nézőtéren, és alig pergett le egy-két jelenet, már hiszünk olyan dolgokban, amelyeket a színházon kívül elhessentenénk magunktól. Varázslat alá kerültünk, amely nem kevésbé rejtelmes és meseszerű, mint az, hogy a színpadon bolhává varázsoltak egy királyfit és ez egyszerre csak felszabadul a varázslat alól, és fiatal lánykák ábrándjaihoz illő királyi szépségben jelenik meg. Az utca ott zajlik a színház körül, jelszavak rikácsolnak, gondok terhelték az emberek lelkét, mikor bejöttek a színházba, s most mindez eltűnt, új napfényes derűvel és lágy érzésekkel tele világba kerültünk s három órán át benne maradunk, mert benne akarunk maradni, felszabadul bennünk az a természetes emberi magatartás, amely akarja hinni, amit hinni jólesik. Kis időre visszaléptünk messze lehagyott gyermekkorunkba. A romantika halhatatlan s a költő varázslata, hogy ha belevitt ebbe a romantikába, nem enged egy pillanatra kizökkenni belőle. Olyan ez, mintha a reális élet és irodalom levegőjéből, csínytevők, kiszöknénk rövid időre a napsütött rétre játszani.

275. Az ezerkettedik éjszaka
Második felvonás, ötödik kép

KIKIÁLTÓ Bagdad lakói! Elveszett a bolha!
(Hosszan tartó, erős dobszó. A kikiáltó befordul a mellékutcába. Néhány ácsorgó követi.)
ÖREG KHÁZI (fontoskodón): Mit ácsorogtok bámészkodva, resten,
   Meg kell keresni!
ELSŐ ASSZONY: Nézd csak! Hol keressem?
   Nem mondanád meg? Itt-e, ott-e?
ÖREG KHÁZI (mint fent): Én azt hiszem...
MÁSIK ASSZONY (az öreghez): Te? Mit tudod te?
ELSŐ ASSZONY: Foghatsz tízezret is, tudós Kházi,
   Ki tudja, közte-é az igazi?
FATUMAH: Ki kidobolta, selma volt a!
   Boglyába tű, Bagdadba bolha!
   A föladat rossz tréfa csak.
AZ ÖREG KHÁZI (gyanakodón): Rossz tréfa?
FATUMAH: Az Unatkozó urak
   Játéka. Csemegéje háremeknek.
   Ti balhászkodtok és ők kinevetnek! (A nép zúgni kezd.)
   Így van?
NÉHÁNYAN: De így ám!
ELSŐ ASSZONY: Volt rá példa száz is.
FATUMAH: Lesz ezután is.
AZ ÖREG KHÁZI: Szipirtyó, ne lázíts!
HUBUB (ráförmed): Most ő beszél. Te hallgass!
FATUMAH (vállát vonja): Lázítók?
   Te is tudod, amit mi. Nem titok. (Kinyújtja két kezét.)
   Nézz ide! Mit látsz? Üres tenyerünk
   Csak kéreget. Se sónk, se kenyerünk.
   Övék a sok, miénk a morzsa;
AZ ÁCSORGÓK: Igaz!
AZ ÖREG KHÁZI (kenetesen): Kinek-kinek más-más a sorsa.
   Osztogatóját bizakodva szolgáld,
   A földi bajt az égben orvosolják.
FATUMAH (nevet): És addig is: Keresd a bolhát!
   Ha megtalálod, minden a tied,
   Hír és dicsőség, rabszolgák, cselédek,
   Pénz, hivatal, nők... ízletes csalétek,
   Szép délibáb! (Legyint.) Aj, láttunk már ilyet,
   Nem egyet!
AZ ÁCSORGÓK: Úgy van!
FATUMAH (botját fölemeli): Akkor neve más volt,
   Nem bolha. Mindegy! Szebb jövőt varázsolt
   Elénk a jelszó. És a maszlag
   Csali meséjét elhittük igaznak.
   Reménykedőn, bután, türelmesen
   Álltunk örök bolha-lesen,
   Hajszolva azt a tücsköt-bogarat,
   Aki jó sorsunk. A színes varázsnak
   Fekete böjtjét meghozta a másnap,
   Kezünk üres volt, az maradt. (Föláll, botjával kopog.)
   Rokkant a lábunk, meggörnyedt a hátunk,
   Mindig kerestünk, sohasem találtunk,
   És végtelen során a bűs napoknak
   Maradt, mi volt, a jelszó változott csak.
   Ma bolhát kergetünk. Ki tudja, holnap
   Fülünkbe lepkét, madarat dobolnak,
   Szép nesze-semmit, álmot, hazugot,
   Szaladj utána, fogd meg, ha tudod!

276.
Heltai Jenő politikai célzatosságú darabot írt cifra arab köntösben, selyem kaftánnal, kígyótestű hurikkal, ezeregyéjszakai barlangvasúttal és lovagokká ütött bagdadi tolvajokkal, akik egy pénzen vet odaliszk-liliom kedvéért ellopják a szultán féltve őrzött bolháját. Ezt a "balha"-vadászatot tette a mesejáték fénypontjává. A "balha" a szultán elvarázsolt fia. De míg a liliom - Laila szerelme vissza nem varázsolja őt királyfivá, addig űzik a "balhát" egész Bagdadban. Bolhászkodik a szultán, az eunuchok, a nép. A bolha, mint babonás szimbólum, egy egész világ jelszava lesz, ezt keresik, ezt üldözik hegyen-völgyön át, a bolháért liheg a rendőrség, mozog az állami gépezet, a bolha miatt telnek meg a börtönök, üvöltözik a megrabolt szultán. A nézőtér sokáig megőrzi nyugalmát és nem vakarózik. De mikor a szépséges Laila ezüst szelencében a keblébe rejti és szívéhez szorítja a koszos balhát: a nézőtéren azt mondják, hogy no most már elég ebből a szép szimbolikus dőreségből. A balha, mint mozgalmi jelvény, mint zászló és mint politikai elvi lobogó: bánatos derültséget aratott. Az író azonban világnézeti okokból ragaszkodik bolhájához, mondván a szakállas kairói szultánnak, hogy a "fontoskodó buták, hamis próféták / Bús életünkből száműzték a tréfát" - s ő ezt a tréfát visszahozza "bús életünkbe" s újra trónjára ülteti a hurik, tolvajok, boszorkányok, khádik, dzsinek, mavidok és ifritek, meg a nagy hasú pasák és háremtartó kéjencek gyönyörű világát. Azt az aranykort kell visszahozni, amely ilyen bolhává változtatott királyfik történetével törődik, a nép és a nemzet ne fusson "fontoskodó buták" és "hamis próféták" után, ne akarjon feltámadni, erőt felhalmozni, talpra állni, naggyá lenni, hanem éljen, nevessen és örüljön az elefántcsont keblű lányoknak. Nyilvánvaló, hogy az élvhajhászat csökkenése megzavarta a tehetséges író ítéletét, aki azt hiszi, hogy mert az ő kedve elment, másutt is meghalt a tréfa s az egész világon kialudt a derű, s nincs nevetés csak fegyverzörgés és siralom. Hogy másfajta öröm másfajta tréfa, más cél, más vágy is él és dolgozik a földön, mint az övé: azt nem hajlandó elismerni. Egyedül is marad. Megígéri ugyan, hogy ő most visszahozza a gondtalan mókát, de ezzel adós marad mert a két bagdadi tolvaj kitűnő jelenete után úgy ellankad, hogy a kitörő bolhavadászat alatt a közönség már nem a balhát, hanem az írót keresi és a darabot.

277.
Tessék megmondani, zsidó úrnak méltóztatik lenni?

278. Leltár

Nincs házam, kertem, lugasom,
Nincs méhesem... Beatus ille!
Beatus ille? Az nem én vagyok.
Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
Nincs jó barátom, szeretőm, kutyám,
Nincs kutyabőröm se fám, se családfám,
Nagyon szerény batyuval ballagok
Alattok, kegyetlen csillagok,
Kik a magasból gúnyos pislogással
Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.
Én nem a hangyától tanultam.
Az én tanítóm a tücsök volt.
Mit magyarázzam koldus voltomat,
Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
Iparkodásom, elherdált időm,
Hiába-harcom, csúfolt igazam,
Ömlött a céltalanság tengerébe,
Mióta megtanultam járni, várni
És két karom meddőn kitárni
Magamfaragta álmaim felé!
Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
Álmokat - úgy, mint bélyeget a gyermek.
Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
Melyet a forgalomból rég kivontak.
Egyetlenegy példány van csak belőlük:
Az enyém!

279. Utóhang Heltaihoz

Aki új darabjával a Vígszínház közönsége elé lépett, olyasmit érezhetett, hogy utoljára szól színpadról emberekhez. A darab legalábbis erre vall: utóhang egy sok tapsban elfoszlott élethez. Az önmagán ítélkező író csendes, szomorú jogon kéredzkedik be nézői szívébe. "Ha felületes és vásári is, de hébe-hóba költő." "Ha rossz költő is, de költő", mondja magáról a hős, aki maga is színpadi szerző s halála előtt szemétnek érzi mindazt, amit odáig csinált. A felvonások után egy öreg ember jön ki s szomorú alázatos meghajlásban ismétli el, amit főhőse nagyobb garral gyónt és bizonyított.
   A tehetség önvádja a legnagyobb szenvedés, melyet bordáink ketrece fogva tarthat. Amiért vádol, a világ szemében sokszor nem is vétek; erkölcs és szív törvényei szerint néha épp az lenne bűn, ha engednél neki. Egy családot kellene magad körül széttaposni, egy kedves embert a halálba kergetni; nem bírod s a kifejlődésében gátolt tehetség, a létedbe zárt eszme téged roncsol szét helyettük. A szellemi siker, a legigazabb dicsőség sem véd meg tőle. Ady Endre, aki az új kornak talán legnagyobb költője volt: pokolin szenvedett tőle. Egy ilyen nagy érzés megérdemelhet egy kiváló drámát. De megérdemel-e úgy, ahogy Heltai érzi és bemutatja, egy drámai költeményt? Mert az Egy fillér voltaképp az szeretne lenni.
   Nagyon romlékony, szétlottyadó anyagból akartak itt drámai költeményt csinálni. A "hébe-hóba" költészetet azonban, amelyért a múzsa megkönyörült, a bíráló is megtalálja a darabban. A mű szándéka, valami mélabús, cinikus porhanyósság, a célzások finomsága, az irónia, mellyel a nagy nemzetközi poklot a maga számára is megalkotja: időnként arra emlékeztet, amit az ember ma és holnap is költészetnek fog mondani. Az egy fillér a drámában az a pénz, amelyért a tehetség eladta magát. A tehetség azonban nem egy fillérért adta el magát; amint láttuk, egyáltalán el sem adta magát, hanem lubickolt abban, ami az eleme volt. Az egy fillér inkább annak a tehetségnek lehet a jelképe, amellyel a költő annak idején egy boldog, felületesen "urbánus" korszakban útjára indult. Mi minden történt azóta a magyar irodalomban s az író megöregedve is fel tudja mutatni ezt az egy fillért. Az ember vérmérsékletétől függ, hogy megbocsátja-e neki, amit ebből a nehéz, talentumokat sanyargató korból kiszedett vele. Én arra gondoltam, hogy ami bűnnek látszik, sokszor csak helyzet, de ami fáj, az mindig fájdalom és felebarátibb hangulatban mentem haza, mint a múlt heti Bókayból.
   A darabot a harmadik előadáson láttam. A közönség kevés megértéssel, de elég sok jóindulattal hallgatta íróját, aki ezen az estén olyan különös volt. Társadalmi tüntetést azonban nem rendezett mellette. Arra máshoz kell már mennie.