Az amerikai apartheid

________________
DOUGLAS MASSEY ÉS NANCY DENTON

 

„A dolog igen egyszerű. Amint kialakul egy lakókörzet, az emberek összes bizonytalansága megszűnik; ennek a törvényjavaslatnak végső soron ez az elsődleges célja.”

A Dél-Afrikai Unió belügyminiszterének
felszólalása az 1950-es Group Areas Act
(a lakóhelyi, faji szegregációt előíró)
törvénytervezet vitájában.

Az 1970-es és 1980-as években az amerikaiak szótárából eltűnt egy szó. Nem hangzott el a politikusoknak az amerikai városok számtalan bajáról szóló beszédeiben, de nem ejtették ki a szájukon a szociális programokért felelős kormányzati tisztviselők sem. Nem írták le az újságírók, akik az amerikai városokban tapasztalható és egyre nagyobb méreteket öltő hajléktalanságról, kábítószerfogyasztásról és erőszakhullámról számoltak be. Nem beszéltek róla az alapítványi emberek és azok az agytrösztök sem, akik egyre újabb programokat eszeltek ki a munkanélküli szülők és a házasságon kívül szülő anyák megsegítésére. De nem emlegették a faji egyenlőtlenség ellen felszólaló polgárjogi vezetők sem, sőt még abban a társadalomtudósok által írott, több ezer oldalnyi szakirodalomban sem bukkant fel, amely a városi deklasszáltakról szólt. Ez az elfelejtett szó: a szegregáció.
      A legtöbb amerikainak van némi homályos elképzelése arról, hogy az amerikai városokban változatlanul létezik lakóhelyi szegregáció, de csak nagyon kevesen vannak tisztában a feketék szegregációjának valódi mélységeivel vagy azzal, hogy a mai napig fennálló intézményi rendelkezések és a kortársak egyéni kezdeményezései milyen mértékben járultak hozzá ezeknek az állapotoknak a fenntartásához. Az emberek szemében a szegregáció csak a rasszista múlt szerencsétlen öröksége, amely az idő múlásával majd fokozatosan megszűnik. Sokan azzal érvelnek, hogy a szegregáció azért él tovább napjainkban is, mert az 1960-as években elfogadott polgárjogi törvényeknek még nem volt elég idejük, hogy kifejtsék jótékony hatásukat, illetve azért, mert sok fekete továbbra is a fekete negyedekben szeret lakni. A feketék lakóhelyi szegregációját jóindulatú egykedvűséggel szemlélők a jelenséget a személytelen társadalmi és gazdasági erők „természetes” velejárójának tartják, hiszen ezek az erők a múltban is hasonló módon termelték ki a lengyel vagy az olasz negyedeket, és hozzák létre napjainkban is a csak mexikóiak vagy koreaiak lakta városrészeket.
      A feketék szegregációját azonban nem lehet ahhoz a mértékében korlátozott és átmeneti jellegű szegregációhoz hasonlítani, amelynek a múltban vagy akár a jelenben is más faji és etnikai csoportok ki voltak, ki vannak téve. Az Egyesült Államok történetében nincs egyetlen olyan csoport sem, amelynek tagjai olyan súlyos és hosszantartó lakóhelyi szegregáció szenvedő alanyai lettek volna, mint amilyennek az elmúlt ötven évben a feketék voltak kitéve az amerikai nagyvárosokban. Ez a kivételes méretű faji elszigetelődés nem csak úgy véletlenül alakult ki. Sokkal inkább a fehérek tudatos tevékenykedésének, valamint a mind a mai napig érvényes intézményi rendelkezéseknek az eredménye. A fekete szegregáció mértéke a többi csoporttal való összehasonlításban nemcsak példa nélküli és semmihez sem fogható, de annak is kevés jele mutatkozik, hogy az idő múlásával változna, javulna a feketék gazdasági-társadalmi helyzete.
      A döntéshozók, a tudósok és a közvélemény vonakodott elismerni a szegregáció továbbélését; ugyanígy azt sem akarta belátni, milyen következményekkel jár ez a feketékre nézve. A lakóhelyi szegregáció ugyanis módszeresen aláássa az Egyesült Államok fekete lakosságának társadalmi és gazdasági egzisztenciáját. A faji szegregáció következtében a fekete amerikaiak jelentős része olyan társadalmi környezetben kénytelen élni, ahol a szegénység és a munkanélküliség tekinthető normának, ahol a gyerekek többsége házasságon kívül születik, ahol a legtöbb család szociális segélyből él, ahol változatlanul sok az iskolából kimaradók száma, és ahol a szociális és fizikai bomlás jelei lépten-nyomon tapasztalhatók. Amennyiben a feketék sokáig élnek ilyen környezetben, erőteljesen csökken gazdasági-társadalmi érvényesülésük esélye.
      A káros környezeti kondíciók beépülnek a fekete közösségek életébe. Ez azért van így, mert a szegregáció a fekete városnegyedekben összpontosítja a szegénységet, és ez egy sor, egymást kölcsönösen felerősítő hatást vált ki, amely egy önmagát tápláló hanyatlási spirált eredményez. Amikor a gazdaság kitelepülése megfoszt egy szegregált csoportot a munkalehetőségektől, ezáltal növeli a szegénységüket, elkerülhetetlen, hogy a társadalmi-gazdasági nélkülözés éppen azokban a negyedekben összpontosuljon, ahol ez a csoport él. A nagymértékű szegénység káros szociális következményei is itt összpontosulnak, így létrejön az a kivételesen hátrányos környezet, amely -- földrajzilag, szociálisan és gazdaságilag -- egyre jobban elszi- getelődik a társadalom többi részétől.
      A szegregáció nem az egyes emberre, hanem az egész fekete közösség szerkezetére fejti ki hatását. A lakóhelyi szegregáció messze túlnőtt azon, hogy az egyén képes lenne rajta változtatni, vagyis a személyes adottságtól, motivációtól vagy teljesítménytől függetlenül behatárolja a feketék életlehetőségeit. Az elmúlt húsz évben ezt a lényeges mozzanatot a városi deklasszáltakkal foglalkozó tudósok, elméleti szakemberek és a döntéshozók mind a szőnyeg alá söpörték. A szegregáció az a hiányzó láncszem, amely a városi szegények sorsának megértését célzó korábbi kísérletekből hiányzott. Mindaddig, amíg a feketék szegregáltan élnek az amerikai városokban, nem lehet az Egyesült Államokat faji kérdésektől mentes társada- lomnak tekinteni.

      Az elfelejtett tényező
      A szegregáció kérdésében tanúsított mai rövidlátás azért is megdöbbentő, mert valamikor a faji egyenlőtlenséggel foglalkozó elméletekben ez a faktor szerepelt a vezető helyen. Sőt, valamikor a gettóra mint a feketék leigázásának központjára tekintettek az Egyesült Államokban. 1944-ben a lakóhelyi szegregációról Gunnar Myrdal azt írta An American Dilemma (Az amerikai dilemma) című könyvében: „...ez alapvetően fontos. Indirekt és személytelen módon fejti ki hatását: mivel a néger emberek nem élnek a fehér emberek közelében, nem tudnak... olyan közös tevékenységekben részt venni, amelyeknek alapja a közös lakóhely lenne. A lakóhelyi szegregáció... így a fajonként elkülönülő iskolákban, kórházakban és egyéb intézményekben nyilvánul meg”, ezzel pedig létrejön „egy mesterséges város..., amely lehetővé teszi, hogy a köztisztviselők szabadon kiélhessék előítéleteiket a négereken, anélkül, hogy a fehéreket megsértenék ezzel.”
      Kenneth B. Clark, aki diákként Gunnar Myrdal mellett dolgozott, és kutatói jártasságát később a mérföldkőnek számító Brown kontra Topeka iskolaintegrációs ügyben kamatoztatta, úgy véli, hogy az Egyesült Államok- ban a faji elnyomás rendszerének legfontosabb eleme a lakóhelyi szegregáció. 1965-ös Dark Ghetto (Fekete gettó) című könyvében azt írja: „...a fekete gettó láthatatlan falait a fehér társadalom emelte, amelynek egyrészt hatalmában áll bezárni azokat, akiknek nincs hatalmuk, másrészt tartósítani ez utóbbiak hatalom nélküli állapotát. A fekete gettók szociális, politikai, oktatási és mindenekelőtt gazdasági gyarmatok. A lakóik alattvalók, akik gazdáik kapzsiságának, kegyetlenségének, érzéketlenségének, bűneinek és félelmeinek áldozatai.”
      Az 1960-as években kirobbant gettólázadások nyomán kezdték felismerni, hogy milyen szerepet játszik a szegregáció a faji egyenlőtlenség konzerválásában. Johnson elnök kinevezett egy bizottságot, élén Otto Kernerrel, Illinois állam kormányzójával, amelynek feladata volt, hogy felderítse az erőszakos megmozdulások okait, és javaslatokat dolgozzon ki a hasonló esetek megelőzésére. A Kerner-bizottság 1968 márciusában adta ki jelentését, amely azt a sokkoló megállapítást tartalmazta, hogy az Egyesült Államok „...olyan irányban halad, amely két -- egy fehér és egy fekete --, egymástól függetlenül létező és nem egyenrangú társadalom kialakulásához vezethet.” A bizottság a növekvő faji egyenlőtlenség első számú okaként a lakóhelyi szegregációt jelölte meg.
      A Kerner-bizottság világosan és nyersen fogalmazott jelentése tudatta a fehér amerikaiakkal, hogy „...az amerikai életet oly régóta átható diszkrimináció és szegregáció most már valamennyi amerikai jövőjét fenyegeti.” „A szegregáció és a szegénység a faji gettókban olyan romboló környezetet teremtett, amelyet a legtöbb fehér amerikai még hírből sem ismer. A fehér amerikaiak egy dolgot nem képesek igazán megérteni -- de ez az, amit a négerek sohasem felejtenek el --, hogy a fehér társadalom nagyon is tehet a gettók létrejöttéről. A gettót fehér intézmények hozták létre, fehér intézmények tartják fenn és a fehér társadalom tűri el a fennmaradását.”
      A jelentés arra figyelmeztet, hogy ha a jelenlegi gyakorlat tovább folytatódik, akkor „...állandósul az ország társadalmi kettéosztottsága: a nagyvárosi, többségében szegény négerekre, és a zöldövezetekben lakó, javakban bővelkedő fehérekre”.
      A bizottsági tagok elutasították a gettók feljavítását célzó stratégiákat, amelyek egyben az integrációs erőfeszítések felszámolását is jelentették volna. Úgy vélték ugyanis, hogy ezzel csak „...az ország megosztottságának állandósítása felé tennének újabb lépést”. Amerika számára az egyetlen értelmes választás csak az lehet, „...ha a gettó gazdasági helyzetének jobbítására tett erőfeszítéseket összekapcsolja azokkal a programokkal, amelyek elősegítik a néger lakosság integrálódását a gettó falain kívül”.
      Amerika másképp választott. Az 1968-as Fair Housing Act (az egyenlő esélyeket biztosító lakóhelyválasztási törvény) elfogadása után a lakóhelyi diszkrimináció ügyét megoldottnak nyilvánították, így a lakóhelyi szegregáció témája lekerült a nemzet napirendjéről. A polgárjogi vezetők nem követelték többé a szabad lakóhelyválasztási program végrehajtatását, a politikai vezetők pedig, a lakóhelyi integráció helyett, egyre inkább a foglalkoztatási és oktatásügyi kérdésekről beszéltek, míg a tudósok elméleti kutatásaikban minden egyébbel foglalkoztak -- a kultúrával, a családok szerkezetével, az intézményes rasszizmussal, a szövetségi szociális segélyek rendsze- rével --, csak ezzel nem. Kevesen beszéltek a faji szegregációról mint problémáról, és még kevesebben ismerték fel hosszú távú hatásait. Az 1970-es évek végére az amerikai faji problémák között a lakóhelyi szegregáció kérdése elfelejtett tényező lett.
      Miközben a faji kérdésekről és a szegénységről folytatott nyilvános diskurzus egyre jobban elmérgesedett és egyre inkább olyan, a véleményeket megosztó kérdésekkel foglalkozott, mint az iskolabuszok, a faji kvóták, a szociális segélyek és akciók ügye, az ország gettóiban a helyzet egyre súlyosabbá vált. Az 1970-es évek végére a munkanélküliség, a házasságon kívül született gyerekek, az analfabétizmus és a szociális segélytől való függőség vég nélküli körforgásában élő szegény kisebbségi családokról kialakult az a negatív kép, amely végül egy erőteljes és egységes fogalommá kristályosodott: egyet jelentett a városi kirekesztettek tömegével. Sok középosztálybeli fehér úgy tekintett a belső városrészekre, mint jórészt fekete és Puerto Ricó-i származású, alacsony iskolai végzettségű emberek, egyedülálló anyák és munkanélküli férfiak nagy tömegének lakóhelyére, akiknek kevés esélyük van rá, hogy kitörjenek a szegénységből és önfenntartóvá váljanak. Később, a tartós szegénység okairól folyó országos vitában négy elmélet született, amelyek a szegénység jelenségét (1) a kultúra, (2) a rasszizmus, (3) a gazdaság, (4) a szociális segélyek káros hatásaival magyarázták.
      Azok a nézetek, amelyek a kirekesztett tömeg kialakulását kulturális okokkal magyarázzák, Oscar Lewis munkáiban gyökereznek. Lewis szerint a „szegénység kultúrája” olyan viselkedési mintákat alakított ki, amelyek ellentétesek a társadalmi-gazdasági haladás fő irányvonalával. E kultúra gyökerei a helyi jellegű munkanélküliségben és a társadalmi mobilitás krónikus hiányban keresendők, és ez olyan ideológia kialakulását segíti elő, amely segíti a szegényeket abban, hogy a társadalmi-gazdasági érvényesülés lehetetlensége miatt érzett reménytelenséggel és a kétségbeeséssel megbirkózzanak. Az egyének esetében ez a kultúra azt jelenti, hogy az egyén csak a mának él, nem képes az ösztöneinek parancsolni, a vágyait azonnal ki akarja elégíteni. A családok esetében ez a gyermekkor hiányát, a nemi életbe történő idő előtti beavatást, a házasságon kívüli kapcsolatok elterjedését, és a magára maradt anyák és gyermekek számának magas előfordulását jelenti.
      Igaz ugyan, hogy Lewis ezeknek a kulturális mintáknak a megjelenését egyértelműen a társadalom szerkezeti változásával hozta összefüggésbe, de úgy vélte, hogy ha a szegénység kultúrája egyszer már megteremtődött, attól kezdve önmagában is okává válhat a tartós szegénység fennmaradásának. Ezt a gondolatot fejlesztette tovább 1965-ben a később a munkaügyi miniszterhelyettessé kinevezett harvardi szociológus, Daniel Patrick Moynihan. Moynihan az elnök számára készített bizalmas jelentésében, amely a férfiak körében tapasztalható munkanélküliség, a családok instabilitása, valamint a szegénység következő generációkra való átterjedésének összefüggéseit vizsgálta, az egész folyamatot „patologikus gubancként” jellemezte. Figyelmeztetett, hogy a gettókban a foglalkoztatás szerkezetileg hiányzik; ennek következményeként a fekete családok szétesnek, és ez az egész közösség létét veszélyezteti.
      A fenti nézetek napvilágot láttak ugyan a sajtóban és a tudományos folyóiratokban, de a gazdasági szerkezet és a kultúra közti összefüggéseket feltáró részletek valahogy elsikkadtak. Így az a populáris magyarázat kerekedett ki, hogy „az emberek azért szegények, mert fogyatékos a kultúrájuk”. Ezt a nézetet tette magáévá később a konzervatív elméleti szakem- ber, Edward Banfield is, aki azt állította, hogy a tartós szegénység okozója elsősorban az a marginális kultúra, amelyet a rövidtávú gondolkodás, a kielégülés impulzív igénye és a pszichológiai önbizalomhiány jellemez. Úgy vélte, hogy ezek a kulturális jellemzők nagyrészt importálás útján jutottak el Amerikába, és elsősorban azért bukkantak fel, mert a városok odavonzották az alsóbb osztálybeli bevándorlókat.
      A liberális teoretikusok élesen bírálták a szegénység kultúrájának elméletet. Úgy vélték, hogy ez a kultúra nem gyenge, sőt, éppen ellenkezőleg, rugalmas és alkalmazkodni tudó túlélőket képes kitermelni egy elnyomó és faji elfogultságokkal terhes társadalomban. A feketék hátrányos helyzetére nem fogyatékos kultúrájukban kell keresni a magyarázatot, hanem az Egyesült Államok tartósan továbbélő és intézményesített rasszizmusában. A deklasszáltakkal foglalkozó teoretikusok, például Douglas Glasgow és Alphonso Pinkey szerint a feketék az amerikai intézményekben -- különösen az iskolákban és a gazdaságban -- a mélyen gyökerező és hatásosan működő rasszista gyakorlat miatt marginalizálódtak, s ez a feketéket továbbra is szegénységben és függőségben tartja.
      A hetvenes évek végére, amikor a „kultúra kontra rasszizmus”-vita lassan zátonyra futott, egyre inkább a konzervatív teoretikusok vonták magukra a nyilvánosság figyelmét azzal, hogy a szegénység okára egy harmadik lehetséges alternatívát kínáltak: a kormány szociálissegély-politikáját. Charles Murray szerint a kirekesztettség gyökerei a liberális jóléti állam politikájában keresendők. A szegénység leküzdését célzó szövetségi programok megváltoztatták a szegény férfiak és nők viselkedését befolyásoló ösztönzőket, mert csökkentették a házasság vonzerejét, hiszen a házasságon kívül született gyerekek mindenféle támogatást kaptak, és mert leszállították a kétkezi munka értékét, ami még nagyobb szegénységhez vezetett.
      Lawrence Mead is a jóléti állam ellen intézett -- részben más irányú -- támadást, amikor azt állította, hogy az USA szociálissegély-politikájának nem a nagyvonalúsága, hanem az engedékenysége volt a baj okozója. Mead szerint a munkanélküli férfiaktól és egyedülálló anyáktól el lehetett volna várni, hogy „jó polgárként” viselkedjenek, mielőtt állami támogatásban részesülnek. Úgy vélte, hogy a jóléti állam azzal, hogy semmit sem várt el a szegényektől, aláásta a függetlenségüket és a kompetenciájukat, így tovább tartósította a szegénységet.
      Ezt a konzervatív okfejtést később a liberális társadalomtudósok támadták meg, élükön William Julius Wilson szociológussal. William Julius Wilson már hosszú ideje érvelt amellett, hogy milyen fontos lenne a faji megközelítés helyett osztálykérdésekben gondolkodni, mert így érthetővé válnának azok a társadalmi és gazdasági problémák, amelyekkel a feketéknek szembe kell nézniük. A Truly Disadvantaged (A valóban hátrányos helyzetűek) című, 1987-ben megjelent könyvében Wilson annak a véleményének ad hangot, hogy a tartós szegénység gyökerei a belső városrészek gazdasági szerkezetének átalakulásában keresendők. Az ipari termelés hanyatlása, a munkahelyek kitelepülése a városok agglomerációs övezetébe, valamint a rosszul fizető szolgáltató szektor térnyerése erőteljesen leszűkítette az olyan városi munkalehetőségek számát, amelyek a család fenntartására elegendő bért fizetnek, és a kisebbségek körében nagymértékű munkanélküliséget eredményezett, valamint a „házasságra alkalmas” férfiak (akik ké- pesek eltartani egy családot) számának csökkenését. Így a házasság a szegény nők szemében vesztett vonzerejéből, nőtt a házasságon kívül született gyerekek száma, és szaporodtak a gyermekeiket egyedül nevelő anyák. A feketéket sokkal jobban sújtották ezek a trendek, hiszen ők a múltbeli diszkrimináció következményeként olyan helyeken és olyan foglalkozási ágakban tömörültek, amelyeket különösen érintett a gazdaság átalakulása.
      Wilson szerint ezeknek a gazdasági változásoknak a kísérőjelenségeként figyelhető meg a szegénység területi koncentrációja a fekete városnegyedeken belül. Wilson úgy vélte, a szegénységnek ez az új gazdaságföldrajza azért alakulhatott ki, mert a hatvanas évek polgárjogi mozgalmai nyomán a középosztálybeli feketék számára megnyíltak a lehetőségek a gettó falain kívül is. A középosztálybeli családok elvándoroltak a gettónegyedekből, maguk mögött hagyva a nyomorgó közösségeket, amelyeknél hiányoztak a posztindusztriális társadalomban való fennmaradáshoz szükséges intézmények, eszközök, források, de az értékrend is. A városi deklasszáltak tömege a polgárjogi elvek, a gazdasági szerkezetváltás és a diszkrimináció történelmi örökségének együttes hatásaként jött létre.
      Ezekről az elméletekről -- a szegénység kultúrájáról, az intézményesült rasszizmusról, a szociálpolitika hibás ösztönző rendszeréről és a gazdasági szerkezetátalakulásról -- széleskörű vita bontakozott ki. A lakóhelyi szegregációt azonban egyik magyarázat sem említette a városi szegénység és a deklasszálódás kialakulásának okaként. Murray és Mead legfontosabb munkáikban meg sem említik a szegregációt, Wilson pedig a faji szegregációra csak mint a múlt örökségére, nem mint valami intézményesen fenntartott, a mai napig újratermelt állapotra utal. Lewis itt-ott megemlékezik ugyan írásaiban a szegregációról, de szerepét nem tartja jelentősnek a kulturális szegénységért felelős tényezők között. Banfield pedig teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot. Glasgow és Pinkney, valamint az intézményes rasszizmus más teoretikusai gyakran emlegetik a gettót, de rendszerint nem arra szólítanak fel, hogy falait le kell rombolni, hanem fajspecifikus irányelvek kidolgozását sürgetik, amelyekkel leküzdhetővé válna az iskolákban és a munkaerőpiacon tapasztalható diszkrimináció. Ősszességében elmondható tehát, hogy a városi szegénységgel foglalkozó kortárs teoretikusok nem tekintik különösebben fontos tényezőnek a fehér-fekete szegregációt, amikor a városi szegénység és a deklasszálódás enyhítését célzó törekvéseket említik.
      Könyvünk célja, hogy a nyilvános vitákban részt vevők figyelmét ráirányítsa a faji szegregáció kérdéseire, és megértesse, hogy rendkívül fontos számolni vele, ha komolyan akarunk gondolkodni az amerikai feketék helyzetéről és a városi deklasszálódás problémáiról. Célunk elsősorban nem az, hogy vitába szálljunk a mai elméletekkel, inkább azt a szemlélet támadjuk, amely folyamatosan figyelmen kívül hagyja a szegregáció hatását, és egyrészt a káros társadalmi és gazdasági folyamatok közvetítésében, másrészt hatásuk fokozódásában és megsokszorozódásában nyilvánul meg.
      Munkánkkal azokhoz a tudósokhoz szeretnénk csatlakozni, akik elutasítják a városi feketék önálló „szegénység-kultúrájáról” szóló nézetet, amely azt igyekszik megmagyarázni, miért nem sikerült a feketéknek az amerikai társadalomban társadalmilag és gazdaságilag érvényesülni. Mi ezzel szemben azt állítjuk, hogy a lakóhelyi szegregáció volt az a fontos eszköz, amelynek hatására bekövetkezett a szerkezeti átalakulás, majd kiala- kult, kivirágzott egy sor káros magatartásforma és attitűd, vagyis a szegregáció kultúrája. A szegregáció termelte ki azokat a feltételeket, amelyek az oppozíciós kultúra kialakulását előidézték. Ez a kultúra lebecsüli a munkát, az iskolai végzettséget, a házasságot, és a szélesebb értelemben vett gazdaságban elért sikerekkel szemben ellenséges és ellentétes attitűdöket és magatartásokat erősít fel. Igaz ugyan, hogy a szegény fekete negyedekben még most is sok normális és átlagos, tevékeny életet élő ember lakik, de az ő példájuk, létezésük háttérbe szorul, oly mértékben nőtt az elmúlt időszakban a szegénység sűrűsége és a szociális segélyből élő családok száma ezekben a negyedekben. Mindez nyilvánvalóan a lakóhelyi szegregáció következménye.
      Egyetértünk Douglasszal és Pinkneyvel, valamint a többi tudóssal abban, hogy a faji diszkrimináció széles körben elterjedt, sőt még intézményesülésére is van esély az amerikai társadalom különböző szektoraiban, különösen a munkaerőpiacon, az oktatásügyben és a szociális segélyekkel kapcsolatos bürokrácián belül. Nézetünk szerint azonban csak akkor kapunk teljes képet a feketék alávetettségéről, ha megértjük, hogy a lakóhelyi szegregáció milyen speciális szerepet játszik a faji elnyomás összes többi formájának érvényesülésében. A lakóhelyi szegregáció intézményesült jelenség, támogatja és fenntartja a többi diszkriminatív folyamatot, összefüggő és egyedülállóan hatékony rendszerré kovácsolja a faji alárendeltséget. A faji egyenlőtlenség leküzdésében más területeken mutatkozó fejlődés lassú, rendszertelen és részleges marad mindaddig, amíg a fekete gettót mint az amerikai városi élet egyik alapintézményét le nem bontják.
      William Wilson érvelésével is egyetértünk, aki szerint a 1970-es és 1980-as években a városokban lezajlott gazdasági szerkezetváltás aláásta a fekete közösség gazdasági alapjait. Ugyanakkor azt is állítjuk, hogy ha nem létezne a szegregáció, ezek a strukturális változások a belső városrészekben nem jártak volna olyan katasztrofális társadalmi és gazdasági következményekkel, mint amelyeket a jelzett évtizedek alatt tapasztalhattunk. Wil- sonnak az a megállapítása is helytálló, hogy a gazdaság kivonulásának következményeként megnőtt a feketék körében a szegények aránya, de ezt a növekvő nélkülöző tömeget a szegregáció zsúfolta össze néhány sűrűn lakott, túlzsúfolt és földrajzilag elszigetelt övezetben.
      Wilson nézete szerint a szegénység koncentrációja azzal is magyarázható, hogy a polgárjogi mozgalom sikerei következtében a középosztálybeli feketék számára megnyílt az út, hogy kiköltözzenek a gettókból. Elfogadjuk annak lehetőségét is, hogy osztály-szelektív migráció is előfordult, de úgy véljük, hogy a szegénység koncentrációja a fekete középosztály kiköltözésétől függetlenül is bekövetkezett volna a hetvenes években. A Wilson- féle, a középosztály kiköltözését a középpontba állító tétellel szemben a fő ellenérvünk az, hogy félrevezető lehet, hiszen a fekete középosztálybeliek menekülésére koncentrálva eltereli a figyelmet a valóságos problémáról, vagyis arról, hogy a szegregáció következtében a feketék lakóhelyválasztási lehetőségei súlyosan beszűkültek.
      A középosztálybeliek -- legyen szó fekete, mexikói, olasz, zsidó, vagy lengyel családokról -- mindig igyekeztek távol tartani magukat a szegényektől, de csak a fekete jobb módú családoknak kellett egy fokozottan szegregált, fajilag szegmentált lakáspiacon megküzdeni a lakóhelyváltoz- tatásért. A szegregáció következményeként a fekete középosztálynak kisebb az esélye, hogy megszabaduljon a többi csoporttól, így nekik is szembe kell nézniük a fokozódó szegénységgel. Másrészt, éppen a szegregáció miatt, a szegény feketéken kívül senki sem akar beköltözni a szegények lakta fekete negyedekbe. Így hát mind a középosztálybeli feketék, mind a szegény feketék vesztes pozícióban vannak más csoportok szegényeihez és középosztálybelijeihez viszonyítva: a szegény feketék olyan helyeken élnek, ahol a szegénység hihetetlen koncentrációja tapasztalható, míg a tehetősebb feketék az egyéb, hasonló szintű középosztálybeli csoportokhoz viszonyítva előnytelenebb környékeken laknak.
      Végül pedig elfogadjuk Murraynak azt az alapgondolatát, hogy a városi kirekesztettek létszámának növekedése összefüggésbe hozható a szövetségi kormányzat szociális segélyprogram-stratégiájával, de abban a kérdésben eltér a véleményünk, hogy önmagában a bőkezű szociális juttatás lenne okolható azért, hogy eltérítette a munkavállalástól az embereket és aláásta a család intézményét, mert házasságon kívüli gyermekvállalásra biztatta őket és állandósult szegénységet eredményezett. Úgy gondoljuk, hogy a szociális juttatások csak a lakóhelyileg szegregált csoportok gazdasági-társadalmi helyzetét befolyásolták károsan. Az 1970-es és 1980-as években lezajló gazdasági kitelepülés eredményeként a feketék között nőtt a sze- génység, ezzel egyenes arányban a szociális juttatások igénybevétele. A faji szegregáció miatt viszont ez a fokozottabb igénybevétel a feketék lakta negyedekben összpontosult. A szegregáció tehát létrehozott egy olyan lakóhelyi környezetet, amelyben a segélytől való függés állapotát tekintik normálisnak. Ez a gondolkodás átöröklődött a következő nemzedékre is, elősegítve ezzel a városi szegénység további fennmaradását.

      Az amerikai apartheid
      Alaptételünk az, hogy az Egyesült Államokban két tényező, egyrészt a faji szegregáció, másrészt annak jellegzetes, intézményesített formája, a fekete gettó felelős elsősorban a feketék körében tapasztalható szegénység állandósulásért. A városi kirekesztettség létrejöttéért a lakóhelyi szegregáció -- az amerikai társadalom egyik legsajátosabb tényezője -- felelős. Fenti állításunkat lépésről-lépésre kívánjuk bizonyítani és példákkal alátámasztani, mert tisztában vagyunk azzal, hogy a közgondolkodásba milyen mélyen beivódtak a fekete szegregáció önkéntes és „természetes” eredetéről vallott nézetek, és hogy véleményünk mennyire ellenkezik az általánosan elfogadott, sőt a tudományos körök által vallott nézetekkel is.
      A második fejezetben az amerikai gettó történelmi alakulását követjük nyomon a 19. és a 20. században. Ebben a részben rávilágítunk arra, hogy az amerikai városokat nem mindig jellemezte a fehér-fekete lakosság ilyen mértékű szegregációja. A tizenkilencedik századig a városi feketék és fehérek viszonylag integráltan éltek mind az északi, mind a déli városokban. A tipikus fekete városlakó még 1900-ban is olyan negyedben lakott, amelyben a fehérek voltak többségben. Tehát a csak feketék lakta, szegregált negyedek kialakulása a 20. században következett be, de nem a személytelen piaci munkaerőviszonyok hatására, és nem is azért, mert az afro-amerikaiak erre vágytak. Éppen ellenkezőleg, a fekete gettó politikai döntések, jól meghatározható intézményi gyakorlatok és egyéni akciók eredményeként jött létre, amelyekkel a fehérek az egyre növekvő városi fekete populáció továbbterjedését igyekeztek megakadályozni.
      Az amerikai városokban a feketék lakóhelyi integrációja gyökeresen különbözött a többi etnikai csoport asszimilálódási folyamatától. Még az európai bevándorlási hullám csúcspontján is, amikor a legtöbb olasz, lengyel és zsidó érkezett, az újonnan jöttek olyan negyedekben telepedtek le, ahol a saját fajtájuk tagjai voltak többségben. Ezek a csoportok később fokozatosan integrálódtak az amerikai társadalomba, abban a mértékben, ahogy társadalmi-gazdasági helyzetük javult, és ahogyan nőtt az Egyesült Államok- ban született generációk száma. A fekete gettók létrehozása után azonban a feketék túlnyomó többsége arra kényszerült, hogy a csak feketék lakta negyedekben telepedjen le, ami kivételes mértékű társadalmi elszigetelődéshez vezetett.
      A harmadik fejezetben azt bizonyítjuk, hogy a szabad lakóhelyválasztást biztosító, 1968-ban elfogadott törvény ellenére az 1970-as évekre általánossá vált a nagyvárosokban élő feketék teljes körű szegregációja, és a helyzet 1980-ra sem sokat változott az ország legnagyobb fekete közösségeiben. Ezekben a nagyvárosokban továbbra is nagymértékű fekete-fehér szegregáció tapasztalható, az elővárosokba való költözés mértéke pedig a feketék körében messze elmaradt a többi csoportétól. Az elővárosokban is különlegesen nagymértékű a faji szegregáció, a nagyvárosokban pedig egyenesen mindent felülmúló méretet öltött. Abban a tizenhat nagyvárosban, ahol az Egyesült Államok fekete lakosságának egyharmada él, olyan fokozott mértékű és egyszerre annyi dimenzióban van jelen a faji szegregáció, hogy ezt a modellt „hiperszegregáció”-nak minősítettük.
      A negyedik fejezetben arra a kérdésre keresünk választ, hogy mivel magyarázható a feketék még napjainkban is tapasztalható, kivételesen súlyos szegregációja. Elvetjük azt a feltételezést, hogy a nagymértékű faji szegregáció a fehérek és feketék közti társadalmi és gazdasági különbségeket tükrözi. A szegregációt nem írhatjuk a jövedelemkülönbségek számlájára, hi- szen a feketék jövedelmi szintjüktől függetlenül is súlyosan szegregáltak. Míg a legtöbb kisebbségi csoportnál a társadalmi-gazdasági helyzet javulásával összhangban csökken a szegregáció mértéke, a feketék esetében a különböző osztályokra vetítve nem változik észrevehetően. A szegregáció nem elsősorban az objektív piaci erőviszonyokat, sokkal inkább a fehér elő- ítéletek hatását tükrözi, ezért a feketék szegregációja független a jövedelmük nagyságától.
      A fehérek elvben elfogadják a szabad lakóhelyválasztás jogát, de a gyakorlatban továbbra is előítéletesen viselkednek a fekete szomszédokkal szemben. A fehérek egyetértenek ugyan azzal az eszménnyel, hogy az embernek fajra való tekintet nélkül jogában áll szabadon választani olyan lakóhelyet, amilyet anyagilag megengedhet magának, a többség azonban to- vábbra is kényelmetlenül érzi magát olyan környéken, ahol néhány feketénél több lakik. Ezért, amint emelkedik a fekete lakosok aránya, ugrásszerűen megnő azoknak a fehéreknek a száma, akik nem hajlandók beköltözni, valamint azoké, akik megpróbálnak kiköltözni.
      A fehérek előítéletei tehát táplálják a környék újabb szegregációját, hiszen a feketék számára a legáhítottabb helyek éppen ezek a fajilag kevert negyedek. Vagyis, amilyen mértékben növekszik a környéken lakó feketék aránya, olyan ütemben csökken a fehérek körében a házak iránti kereslet, a feketék körében pedig ugrásszerűen megnő. Ez a hullámzó, csökkenő-növekedő keresleti trend végső soron faji lakosságcseréhez vezet. Így például az 1970-es években csak olyan negyedekben következett be deszegregáció, ahol jelentéktelen lélekszámú fekete populáció lakott. Itt létrejöhetett az integráció, anélkül, hogy veszélyeztette volna a fehérek preferenciáit, akik minél kevesebbet igyekeztek érintkezni a feketékkel.
      A nagymértékű szegregációért azonban nem lehet kizárólag az előítéletes magatartást felelőssé tenni, hiszen a feketékkel való érintkezést elkerülni igyekvő fehéreknek szükségük volt más lakóhelyre, ahova áttelepül- hettek. Vagyis fenn kellett tartani a csak fehérek lakta negyedeket, amihez viszont olyan, rendszerszerűen működő sorompókra volt szükség, amelyek megakadályozzák a feketék lakóhelyváltoztatását. Így a fehérek előítéletes magatartását a legtöbb városi lakáspiacon megtámogatja az a nyílt diszkrimináció, amely a fekete lakáskeresők ellen irányul. Az elmúlt húsz évben zajló ún. házszemlék adatai bizonyítják a fekete bérlőkkel vagy lakásvásárlókkal szemben széles körben alkalmazott diszkrimináció létét. Az Egyesült Államok Lakásügyi Minisztériuma (Department of Housing) által nemrég végzett átfogó vizsgálat azt mutatja, hogy a korábbi felmérések alábecsülték a faji előítéletek mértékét és előfordulási arányát. Bizonyíték van rá, hogy a feketék jelentős szegregációra számíthatnak, például akkor, amikor kiszabják a ház vételárának törlesztési összegét.
      Az ötödik fejezetben azt bizonyítjuk, hogyan hoz létre a szegregáció kirekesztett közösségeket, és hogyan építi be szerkezetileg a nélkülözést a fekete lakóhelyi közösségek életébe. Bemutatjuk, hogy egy lakóhelyileg szegregáltan élő csoport életében a szegénység bármilyen mértékű növekedése közvetlenül és automatikusan a szegénység földrajzi, térségi koncentrációjához vezet. Ha a súlyos szegregáció körülményei közt élő kisebbségi csoportok körében növekszik a szegénységi ráta, ez a növekedés csak korlátozott számú lakóhelyi körzetre összpontosul. Ha viszont egy integrált csoport életében következik be a szegénység hasonló növekedése, akkor a növekvő szegénység egyenletesen oszlik szét az egész városban, és az egyes tagok által érzékelt, konkrét lakóhelyi környezet nem nagyon változik.
      Az 1970-es, 1980-as években, amikor a városi gazdaság szerkezetátalakulása és az infláció következtében a fekete és latin-amerikai lakosság körében nőtt a szegénység, csak ott alakultak ki kirekesztett közösségek, ahol -- főként az északkeleti és közép-nyugati régebbi nagyvárosokban -- ez a kisebbségeket érintő fokozódó szegénység a súlyos szegregációval párosult. A latin-amerikaiak közül csak a Puerto Ricó-iak körében alakultak ki ilyen kirekesztett közösségek, mert csak őket érintette a súlyos szegregáció, hiszen közülük sokan afrikai származásúak voltak.
      A súlyos szegregáció és a nagyfokú szegénység kölcsönhatásaként a fekete negyedeket különösen érzékenyen érinti minden, a városi gazdaságban bekövetkező változás. Így bármilyen, a feketék szegénységét fokozó ipar- kitelepítés a szegénység koncentrációjában is gyors változást hoz, azaz drámai eltolódás következik be a fekete negyedek társadalmi és gazdasági összetételében. A szegénység koncentrációját például összefüggésbe hozzák a kereskedelmi intézmények lényegében teljes kivonulásával, valamint a piac révén elosztott termékek és szolgáltatások csökkenésével, illetve eltűnésével.
      A negyedek képe természetesen dinamikusan változik. A mai amerikai városokra jellemző gyakori lakóhelyváltoztatást bizonyító statisztika alapján az is látszik, hogy a negyedek jóléte jelentős mértékben az ott lakóktól, tetteiktől függ. Sokszor egyetlen, magánember által hozott döntés a negyedben lakó többi polgár minden további elhatározását befolyásolhatja. Ily módon egy elszigetelt akció az egész közösség állapotára kihathat, és megváltoztatathatja a környék egyensúlyi helyzetét.
      A kollektív és egyéni cselekedetek közt fennálló kapcsolat miatt a környék egyensúlya sok tényezőtől függ, amelyek mögött a leépülés öngerjesztő folyamatai húzódnak meg. Így például nagy valószínűséggel megjósol- ható, hogy az egyes szereplők által hozott, a környék jólétét aláásó döntéseket a többi szereplő hasonló lépése követi. Az a tulajdonos tehát, aki elhatározza, hogy nem költ többet ingatlana rendbehozatalára és fenntartására, a többieket is hasonló döntésre ösztönzi. Továbbá, minden újabb bűncselekmény a közéletből való pszichológiai és fizikai kivonulást erősíti, amelynek hatására csökken a környéken a rend felett őrködő éberség és a kollektív szerveződés képessége. Mindez még valószínűbbé teszi a további bűncselekmények előfordulását.
      A szegregáció következtében növekszik az érintett negyedek spirális hanyatlásra való készsége. A gazdaság kitelepülésének korszakaiban a szegénység koncentrációjának növekedési tendenciáit -- amelyek a fekete lakosság körében tapasztalhatók -- más, negatív társadalmi és gazdasági körülmények egyidejű megjelenésével hozzák összefüggésbe. Az 1970-es években, az amerikai városokban létező súlyos faji szegregáció miatt nőtt a szegénység a fekete lakosság körében, s ez a folyamat csak tömegesen elhagyott házakhoz, bűnözéshez és a közrend felbomlásához vezethetett. Mindez felborította a fekete városrészek belső egyensúlyát.
      A szegregáció azzal, hogy a fizikai szétesést, a bűnözést és a társadalmi zavarokat beépíti a fekete lakóhelyi közösségek struktúrájába, olyan kíméletlen és kivételesen hátrányos környezetet teremt, amelyhez a gettóban lakó feketéknek alkalmazkodniuk kell. Ezen túlmenően a szegregáció egy adott körzetbe sűríti a szegénységet, ezzel koncentrálja a vele együtt járó kísérő tüneteket is -- a kábítószerfogyasztást, a munkanélküliséget, a szociális segélytől való függőséget, a tizenéves korú gyermekszülést, a házasság nélküli gyermekvállalást --, így olyan szociális kontextust teremt, amelyben a fenti körülmények nemcsak hétköznapi jelenségnek, hanem egyenesen normának számítanak.
      A hatodik fejezet azt állítja, hogy a szociális környezethez való alkalmazkodás következtében a gettólakók egy sor olyan magatartásformát, elvárást és attitűdöt sajátítanak el, amelyek gyökeresen szemben állnak mindennel, amit az átlag amerikai képvisel.
      A szegregáció nyomán kialakult faji és osztályelszigetelődés egyenes kihatásaként a fekete angol például fokozatosan távolodik a standard amerikai angoltól, és a fekete angolt beszélők nyilvánvaló hátrányba kerülnek az USA iskoláiban és munkaerőpiacán. De a gettó elszigetelődése és nagyfokú szegénysége hozzájárul az „oppozíciós kultúra” kialakulásához is, amely szembefordul a középosztálybeli értékrenddel. Antropológusok megfigyelései tanúsítják, hogy a gettóban lakó fiatalokra nagy nyomás nehezedik, hiszen még a kortársaik is arra biztatják őket, hogy ne akarjanak eredményt elérni az iskolában, ami viszont tágabb összefüggésben súlyosan korlátozza társadalmi mobilitási lehetőségeiket. Kutatási adatok bizonyítják, hogy a gettóban felnövők esetében nagyobb az esély, hogy kimaradnak a középiskolából; csökken a lehetősége, hogy főiskolára járjanak; csökken a munkavállalás lehetősége, a felnőttkorban szerzett jövedelem, és nő a tizenéves korban, illetve a házasságon kívüli gyerekszülés valószínűsége.
      A szegregációnak a feketék számára súlyos politikai következményei is vannak, hiszen területileg annyira elszigeteli őket, hogy csak kizárólagosan élvezhetik az állami pénzekből származó előnyöket. Ezzel szemben az etnikai csoportok többsége viszonylagos integrációban él, így a nekik juttatott állásokból és szolgáltatásokból a többi csoport is hasznot húz. Az integráció tehát a politikai koalíciók és a pluralista politika alapját képezheti, hiszen az állami támogatásra számító etnikai csoportok többsége talál magának koalíciós partnereket, akik azt remélik, hogy osztozhatnak a juttatásokon. A gettóknak nyújtott támogatás előnyeit viszont csak feketék élvezhetik, és az is csak őket sújtja, ha a juttatásokat megvonják -- így nehezen találhatnak politikai koalíciós partnereket. Bár paradox módon a szegregáció leegyszerűsíti a feketék számára, hogy képviselőket válasszanak maguk közül, egyben korlátozza is politikai befolyásukat, és marginalizálja őket az amerikai politikai életben. A szegregáció megakadályozza a feketéket abban, hogy részt vegyenek az érdekközösségen alapuló pluralista politikában.
      A társadalmi és térbeli mobilitás szoros összefüggése egyben azt is jelenti, hogy a szegregáció tartósítja a szegénységet. Ha az egyén javítani akar a saját és a gyermekei életkilátásain, olyan környékre költözik, ahol értékesebbek a házak, biztonságosabbak az utcák, színvonalasabbak az iskolák és jobb az ellátottság. Jellemző mozgás, hogy amint a csoportok felfelé haladnak a társadalmi ranglétrán, felfelé kapaszkodnak a lakóhelyi hierarchiában is. Ezzel nemcsak az életszínvonaluk emelkedik, de javulnak a jövőbeli kilátásaikat is. Tehát a térbeli mobilitás elé gördített akadályok egyben a társadalmi mobilitást is hátráltatják, így a szegregáció, amely a feketéket né- hány, viszonylag hátrányos adottságú környékre korlátozza, gazdasági-társadalmi előbbre jutásuk erőteljes gátjává válik.
      A feketék térbeli elszigetelődésének nyilvánvalóan káros következményei ellenére a stratégiagyártók nemigen figyeltek fel a szegregációra mint a városi szegénység kialakulásának okozójára, és nem is tettek hatásos lépéseket a gettók felszámolása érdekében. Épp ellenkezőleg, a hetedik fejezet azt dokumentálja, hogy az elmúlt két évtizedben a politika eltűrte, sőt még támogatta is a szegregáció fennmaradását az amerikai városokban. Bár számos kezdeményezés született a lakás- és a bankügyletek területén tapasztalható diszkrimináció és előítéletek leküzdéséért, befolyásos emberek csoportjai, akiknek érdekében állt a status quo fenntartása, kitartóan küzdöttek valamennyi törvényalkotási és bírói intézkedés ellen.
      Bár 1968-ban, szokatlan körülmények közt, a kongresszus végre elfogadott egy átfogó törvényt, amely kimondta a szabad lakóhelyválasztás jogát, életbe léptetése, a gyakorlatba való átültetése mindmáig nem valósult meg.
      A törvény hiányosságainak dokumentációja egyre szaporodott a kongresszusi meghallgatások, kormányzati beszámolók, tudományos vizsgálatok során, de egészen 1988-ig igen keveset tettek a helyzet javítása érdekében. Ekkor a Reagan-kormányzat sorozatos botrányai és politikai baklövései végre lehetővé tették a szövetségi diszkrimináció ellenes törvény határozott megerősítését.
      Ennél azonban sokkal többet kell tenni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy az Egyesült Államokban állandósuljon a kettéosztottság, amelyben két, egy fekete és egy fehér, egymástól elszigetelt és egyenlőtlen társadalom létezik. Az ország nagyvárosaiban, de különösen északon, a faji szegregáció még 1990-ben is rendkívül nagymértékű volt. A szegregáció azért tartja magát mind a mai napig, mert az egyenlő lakóhelyválasztási esélyeket biztosító törvény érvényesülése főleg a diszkrimináció áldozatainak egyéni erőfeszítésein múlik, viszont a szegregációt tartósító folyamatok intézményesültek, és jól körül vannak bástyázva. Így tehát a törvény megvalósulása néhány egyedi, elszórt és elszigetelt estre korlátozódhat csupán. Nem valószínű, hogy az egyenlő lakóhelyi esélyeket biztosító törvény képes lesz hatásosan megküzdeni a szegregáció és a gettó fennmaradását elősegítő struk- turális elrendeződéssel, ha érvényesítése egyéni kezdeményezésekre támaszkodik, nem pedig szervezett módon történik. A szegregáció mindaddig fennmarad, amíg a kormány be nem veti a maga jelentős intézményi súlyát a gettó felszámolását célzó erőfeszítések oldalán. A nyolcadik feje- zetben számos olyan speciális lépésre teszünk javaslatot, amelyet az amerikai szövetségi kormánynak kell megtennie, annak érdekében, hogy véget vessen a feketék lakóhelyi szegregációjának.
      A gettó felszámolásához és a faji szegregáció hosszú uralmának megszüntetéséhez azonban a speciális bürokratikus reformok mellett szükség van a fehér amerikaiak morális elkötelezettségére is, amelyet nélkülöztünk az eddigi történelem során. Az amerikai feketék szegregációja nem a történelmi véletlen műve, hanem az Egyesült Államok fehér többségének passzív jóváhagyásával, ha nem éppen aktív közreműködésével végrehajtott akciók és gyakorlatok következménye. Igaz, hogy az amerikai apartheidnek nincsenek a rokon Dél-Afrikához hasonló, törvényben megfogalmazott gyökerei, de a faji egyenlőtlenség fenntartását illetően hasonló hatékonysággal működik, a fehérek pedig ugyanúgy vétkesek az ennek eredményeként létrejött gazdasági-társadalmi nélkülözésben, mint a dél-afrikai fehérek.
      A lakóhelyi szegregáció, ugyanúgy, mint Dél-Afrikában, az Egyesült Államokban is a faji igazságtalanságok tágabb rendszerének biztos alapját képezi. Az afrikaiak földrajzi elszigetelődése, amely egy szűken behatárolt városi környezetbe szorítja be őket (legyen szó afrikai városról vagy amerikai gettóról), arra kényszeríti a feketéket, hogy hihetetlenül kegyetlen körülmények között éljenek, és elviseljenek egy olyan világot, ahol általános jelen- ség a szegénység, ahol az infrastruktúra nem kielégítő, ahol nincs megfelelő oktatás, ahol a családok széthullottak, ahol burjánzik a bűn és az erőszak. Mi több, a szegregáció a faji elnyomásnak ezeket a kellemetlen melléktermékeit egy földrajzilag elszigetelődött területre sűríti, a városnak egy olyan részében, amellyel a fehérek többsége nem érintkezik. A szegregációra támaszkodva az apartheid nemcsak megtagadja a feketéktől mint lakosoktól a jogaikat, de arra kényszeríti őket, hogy a saját viktimizálódásuk társadalmi költségeit is maguk viseljék.
      Az amerikaiak mindig késznek mutatkoztak a dél-afrikai apartheid bírálatára, de saját országukban vonakodtak felismerni a faji megkülönböztetés intézményesített rendszerének következményeit. A szegregáció kérdése gyakorlatilag eltűnt a nyilvános politikai viták szókincséből, eltűnt a polgárjogi témák felsorolásaiból, sőt a kirekesztettekről végtelen elméleteket gyártó társadalomtudósok sem vettek róla tudomást. A lakóhelyi szegregáció elfelejtett tényező lett az amerikai faji kérdéseknél, a városi kirekesztettekről folyó vég nélküli vitákban is legfeljebb a lábjegyzetekben kap helyet. Az Egyesült Államok továbbra is súlyosan megosztott és nyugtalan társadalom marad, mindaddig, amíg a döntéshozók, a társadalomtudósok és a polgárok fel nem ismerik az amerikai apartheid döntő szerepét a városi szegénység és a faji igazságtalanság tartósításában.

Fordította: Valló Zsuzsa

In: Douglas S. Massey and Nancy A. Denton: American Apartheid: Segregation and the Making of the Underclass. Cambridge, Harvard University Press, 1993. 323-343. old.