Dolgozó szegények: alacsony bérezésű munka a harlemi ifjúság életében

________________
KATHERINE S. NEWMAN

 

Az elmúlt években nagyon sokat írtak a tartós szegénység rendkívül magas arányáról. A szegény kisebbségek uralta belvárosi gettókat tekintik az amerikai társadalomtól tartósan elvágott csoport, a kirekesztettek (underclass) hazájának. A tartós szegénységet mint tapasztalatot a serdülők esetében különösen károsnak tartják; következményei az iskolából kihullók növekvő arányában, munkanélküliségben, gyerekkori terhességben és a feketegazdaságba való bekapcsolódásban jelentkeznek. A serdülőkor időszakában valóban olyan sorsdöntő elhatározások születnek, amelyek a felnőttkori szegénységhez vezető útra vagy a középosztálybeli élet felé terelhetik a fiatalokat. A belvárosokról szóló szakirodalom azt állítja, hogy a kisebbségi fiatalok egyre gyakrabban választják a szegénység felé vezető utat.
      Ez az szomorú leírás azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a minimálbérezésű munkaerőpiacon óriási számban dolgoznak kisebbségi fiatalok és fiatal felnőttek, hogy saját megélhetésüket biztosítsák, illetve hozzájáruljanak szegénységben élő háztartásuk fenntartásához. Még azokban a városrészekben is, ahol a szegénység és a munkanélküliség aránya magas, a közgondolkodás alapértéke és jellemző gyakorlata még mindig a megélhetés forrásául szolgáló munka. Harlem központjában például, ahol a hivatalos munkanélküliség 18, a szegénység pedig 40 százalékos, a háztartások kétharmadában van legalább egy dolgozó (New York Város Várostervezési Osztálya, 1993). De a kirekesztettekkel foglalkozó kutatók nem veszik figyelembe a munka kulturális és gyakorlati jelentőségét sem, formáló erejét serdülő és fiatal felnőtt korban.
      Ebben a fejezetben a fizetett munka szerepét tekintem át a harlemi szolgáltató szektor legalján dolgozó afrikai-amerikai és latin-amerikai fiatalok (16-24 éves korig) életében. Munkájuk minimálbért fizet, fárasztó, megerőltető és alig kompenzált. A legtöbb munkásnak ezekben az iparágakban kevés reménye van jelentős előrelépésre vagy magasabb bérezésre. Egy fiatalnak gyakran a társadalmi számkivetettséget is el kell viselnie a minimálbér fejében, mert megbélyegzik mint aprópénzért melózó bolondot.
      Mégis sok fiatal választja ezt a vesszőfutást, mert hisznek a függetlenségükben, és mert bérük elengedhetetlen annak a háztartásnak a fenntartásához, amelynek maguk is a tagjai. A „munka tisztességébe” vetett hit erős és kitartó még azon fiatalok között is, akik régóta segélyből élő háztartásban nevelkedtek. Az esetek többségére az jellemző, hogy a belvárosi fiatal 13-15 éves kora közt kezd el dolgozni, olyan „segédmunkásként”, akinek a minimálbérnél kevesebbet fizetnek. A munkaerőpiachoz fűződő viszonyuk így messze túllép középosztálybeli társaik bébiszitterkedésén. Rövidebben: a szegény kisebbségi háztartásban nevelkedő fiatalok már nagyon fiatalon belépnek a bérmunka rendszerébe, és ebből a szempontból a háztartási költségvetés számot tevő bevételévé válnak.
      Úgy gondolom, hogy a szegények lakta városrészben élő serdülő fejlődésének teljes megértéséhez szükség van a munkába állás pszichológiai és szociológiai következményeinek figyelembevételére. Különösen a kutatóknak nem szabad elhanyagolni a munka jelentőségét mint identitásformáló tényezőt a belvárosi fiatalok esetében, csak azért, mert olyan közegből jönnek, ahol az ellenkező körülmény -- a munkanélküliség -- továbbra is súlyos probléma.

      A kutatás területe
      Harlem régóta az afrikai-amerikai kulturális élet fővárosa. Túlnyomórészt fekete családok lakják, felmenőik a délkeleti tengerpartok felől költöztek erre a területre. Washington Heights az egyik szomszédos városrész, Harlemtől északnyugatra: lakói latin-amerikai bevándorlók a Dominikai Köztársaságból, Puerto Ricóból és a karibi szigetvilág más részeiből. Mindkét városrész lakossága sokat szenved a szegénységtől, építészetileg mindkettő elszigetelt a várostól lepusztult házaival, és az utcai erőszak miatt komoly problémákkal küzd. A jó munkák, jól fizető állások ritkák ezekben a városrészekben, a meglévők pedig jellemzően az állami szektorban találhatók, ahol a költségvetési megszorítások egyre inkább összezsugorítják a múltbéli „jó állásoknak” még a maradékát is.
      Minimálbérezésű munkából sincs rengeteg, pedig rendkívüli a kereslet. A munkaadók nagyszámú „kisegítő munkás” között válogathatnak azoknak a szolgáltatószektorbeli állásoknak a betöltésére, amelyért nem fizetnek többet a minimálbérnél (jelenleg 4,25 dollár) -- nem fizetnek társadalombiztosítási járulékot --, és csak korlátozott időre szólnak. A dolgozni vágyó jelentkezők mégis tömegbe verődnek az ajtóik előtt, de legtöbbjüket elutasítják. Harlemben és Washington Heightsben már elmúltak azok a napok, amikor a középiskolából kihullottak azonnal állást kaphattak egy gyorsétteremben. Manapság gyakran épp az érettségi különbözteti meg a „McMelóst” attól, aki nem lehet az. A nagyon fiatal, 16-18 éves munkások szintén versenyhátrányban vannak, mert sok idősebb, tapasztaltabb munkavállaló „nyomódott le” a szakképzetlen munkaerőpiacra a magas munkanélküliség és a lassú növekedés következtében.
      Mivel a kereslet a szakképzetlen munkahelyekre sokkal nagyobb, mint a kínálat, a kiválasztódás eszközeként funkcionáló szociális hálózatok értéke rendkívül magas a munkahelykereséseknél. Azok, akiknek a barátai vagy rokonai már dolgoznak helyi állásokban, jókora előnyben vannak azokkal szemben, akiknek hasonló kapcsolatok nem adattak meg. Granovetter (1974) klasszikus megfigyelése, hogy a „laza kötelékek” hatékony munkahelyi ajánlólevélnek bizonyulnak, legalább annyira igaz a gettó városrészeinek minimálbérezésű munkaerőpiacán, amennyire az általa egykor tanulmányozott bostoni fehérgalléros munkások esetében.
      Ennek ellenére fiatalok ezrei találnak utat a minimálbérezésű munkaerőpiacra, köztük az a kétszáz, aki ebben a gyorsétkeztetési iparágban dolgozó munkásokról szóló kutatásban részt vett. A felmérés, amelyet 1993 januárja és 1994 májusa közt folytattunk, strukturált interjúkat tartalmaz; ezek kiterjednek mind a kétszáz résztvevő demográfiai helyzetére, humán erőforrásaira, álláskeresési tapasztalataira, háztartási és családi munkájára -- összességében magába foglalja négy gyorsétterem (három harlemi, egy Washington Heights-i) munkásainak teljes univerzumát. Ezt hatvan, szalagra rögzített életútinterjú követte, amelyet a dolgozók faji és „élethelyzetbeli” [1] hovatartozása alapján rétegzett véletlen mintánál vettünk fel. Végül az életútinterjú szereplőinek egy nagyon kis csoportja részt vett egy kilenc hónapos „megfigyelésben”, amelynek során naplóba jegyezték le személyes napi élményeiket, és folyamatosan a megfigyelésben részt vevő egyetemisták társaságában tartózkodtak.
      A 12.1 táblázat a kutatásban részt vevő munkások faji/etnikai és kor szerinti megoszlását tartalmazza. Azt mutatja, hogy a mintacsoport körülbelül 54 százaléka afrikai-amerikai, 24 százaléka dominikai, 16 százaléka latin-amerikai, aki Puerto Ricóból, Mexikóból vagy Latin-Amerika más részéről származik, és körülbelül 7 százaléka más bevándorló csoportból való (afrikai, dél-ázsiai, jamaikai vagy a karibi térség más angol nyelvű szigetéről érkezett).
      12.1 táblázat
      A harlemi gyorséttermi munkások életkorbeli és etnikai háttere

kor	afrikai-amerikai a	dominikai b	más latin-amerikai c	más d
15-18	25	9	10	1
19-22	25	7	10	8
23-32	39	3	7	2
33-50	9	4	2	3
összesen	98	43	29	14
	(53%)	(23%)	(16%)	(8%)

      Megjegyzés: A négy étteremből, ahonnan a közreműködőket toboroztuk, három Harlemben, egy Washington Heightsben található.
      ^a Tartalmazza mindazokat, akik magukat afrikai-amerikaiként jelölték meg (a bennszülött amerikaiakat is ide értve), 20 olyan egyént, aki magát „feketeként” jelölte meg, és más etnikumokat (pl.: fekete-puerto-ricói, fekete-ázsiai). A résztvevőket nem köteleztük, hogy faji azonosítót jelöljenek meg a maguk számára, ahogyan a népességnyilvántartó teszi, mert a válaszolók gyakran nem találták megfelelőnek az elkülönített kategóriákat. A népességnyilvántartó hivatal ugyanebből az okból több komponensű kategorizálással kísérletezik.
      ^b Tartalmazza mindazokat, akik dominikainak vallják magukat, akkor is, ha az Egyesült Államokban születtek.
      ^c Tartalmazza mindazokat, akik magukat latin-amerikaiként, latinóként, puerto-ricóiként (a többség), mexikóiként, dél-amerikaiként vagy közép-amerikaiként azonosították.
      ^d Jamaikaiak, afrikaiak, kanadaiak, dél-ázsiaiak.

      A cikk alábbi része elsősorban az élettörténeteken és a „megfigyelés” adatain alapul. Szeretném kiemelni a minimálbérezésű munkavállalás szociális következményeit, a hivatkozási csoportok és a személyes identitás tekintetében. Különösen azt próbálom megmutatni, hogy a „McMelóhoz” csatolt stigma és a munkahelyi környezetbe való beilleszkedés együttesen hogyan változtatja az egyén referencia-csoportjává, a lakókörnyezet vagy iskola helyett, a munkahelyet. Ugyanakkor a fizetés kvázi-felnőtt felelősségi pozícióba helyezi a kisebbségi fiatalt saját otthonában. A fiatalok különböző módokon hozzájárulnak a létminimum szintjén élő háztartásuk eltartásához, ezáltal önállótlan gyermekből ifjú felnőtté lépnek elő. Ez a váltás nem mindig sima és problémamentes, de nagy fordulatot jelent a kisebbségi fiatal családjának hierarchiájában.

      Minek dolgozni?

„Tudod, amikor kinn voltam, nem dolgoztam, veszekedésekbe keveredtem. Hát, nem voltak igazi veszekedések, inkább csak viták... Azt kérdezik most a barátaim: 'Miért nem látunk többet?' Hát mert nem tudok. Nincs időm. De, tudod, nem is igazán akarok a környéken mászkálni, mert már tényleg nagyon rossz a helyzet. Tudod, egy csomó ember harcol ott minden ok nélkül. Meg lövöldöznek, és effélék.”

      Julie Harris 17 éves kora óta dolgozik egy gyorsétteremben, Harlem központjában. Egy ifjúsági program keretében városi alkalmazottként töltött el néhány nyarat, s azóta ez volt az első munkája a privátszektorban. Első és utolsó iskolaévében Julie 45 percet utazott az iskoláig, és ugyanannyit vissza, majd munkaruhát öltött a 8 órás délutáni/éjszakai műszakhoz. Miután ez az életmód teljesen kifárasztotta, munkáját rövid időre feladta, de amikor a középiskolát elvégezte, visszatért. Most, 21 éves korában, hároméves töretlen munkaviszonyával veterán gyorséttermi munkás.
      Julie-nak sok oka volt, hogy tizenéves korában munkába álljon; elsősorban az, hogy anyjától független akart lenni, és maga akarta vállalni a felelősséget anyagi szükségleteiért. Nem kevésbé fontos azonban, hogy el akarta kerülni az utcai erőszak nyomását és a semmibe vezető gyors utat, amely kortársait elragadta. Julie városrészében nagyon sok fiatal nem éri meg a húszas éveit. Testvérét tévedésből mellbe lőtték, Julie anyja épp hogy elkerülte a hasonló sorsot.

„Tizenkettő vagy egy óra körül lehetett. Anyám a szobájában volt, én meg az én szobámban... A felső ágyon alszom. Lövések hallatszottak, tehát az első dolog, amit csináltam, hogy leugrottam az ágyról a padlóra. Miután a lövöldözés abbamaradt, felkeltem, és anyám szobájába mentem. A padlón feküdt...'Jól vagy? Jól vagy?' kérdezi tőlem. 'Igen. Igen.'”

„Aztán reggel felkeltünk, és egy golyó ütötte lyuk volt ablakkeretben, a szobájában. Az ágya majdnem egy magasságban van az ablakkal. Szerencséje volt, hogy leugrott, úgy értem, a padlóra vetette magát, mert a golyó átjöhetett volna az ablakon.”

      Az ilyen incidensek mindennaposak Julie-ék környékén, de soha nem váltak a társadalmi élet elfogadott részévé, olyasmivé, amit egy vállrándítással el lehet intézni, mondván, „folyik az élet”. Az utcai erőszak, az autós lövöldözések és a terror más megnyilvánulásai olyan akadályok, amelyeket Julie-nak és a környékbeli dolgozó szegényeknek meg kell kerülniük. Julie azonban tudja, hogy az efféle balhék egyre gyakrabban fiatalok között törnek ki, akik nem tudnak mást csinálni, mint az utcán tölteni az idejüket. Az ő számára a munkavállalás védekezési stratégia volt az efféle jövő ellen.
      Julie-nek sok pozitív indoka is volt rá, hogy munkát keressen. Már tizenéves korában önálló akart lenni, felelősséget akart vállalni saját anyagi szükségleteiért. Ebben az értelemben ő tipikus kisebbségi fiatal Harlem minimálbérezésű szolgáltatási szektorából: cselekvési teret akar, amelyet felnőtt módjára ellenőrzése alatt tarthat. Az önálló pénzkereset és a lehetőség, hogy eldönthesse, mire költsön, az autonómia iránti vágy általános kifejeződése.
      A fiatal tizenévesek számára azért vonzó a pénzügyi önállóság, mert lehetővé teszi számukra, hogy részt vegyenek a fiatalság kultúrájában, és kövessék a divatjait. Sokan, akik erről írtak, ezen az alapon azzal a panasszal zárták le a tizenéves munkások ügyét, hogy munkájuk (és iskolakerülésük) egyetlen motivációja a vastag aranyláncok és sportcipők iránti infantilis vágyaik kielégítése. Ahogy a tizenévesek mindenütt, Julie és dolgozó barátai is követni szeretnék a divatot. Julie számára a munka lehetővé tette, hogy tiszteletet vívjon ki magának stíluscsoportján belül, olyan ifjúsági kultúra részévé váljon, amely mint a többi is, öltözködésbeli követelményeket támaszt. A középosztálybeli ellenpéldával szemben, ahol a szülők megengedhetik maguknak, hogy segítsék hasonló tinédzservágyak kielégítését, Julie édesanyjára nagy nyomás hárul, hogy a pénzükből kijöjjenek. Julie fizetésének egy része valóban ruházkodásra és kikapcsolódásra megy el. Fizetésének túlnyomó részét azonban olyan alapvető kiadások teszik ki, amelyeket anyja nem tudna állni. Julie, amíg iskolába járt, maga fizette a könyveit, útiköltségét az iskoláig, az uzsonnáját és alapvető ruházatát. Most, hogy már végzett, saját eltartásának még nagyobb hányadát vállalta magára. Anyja fizeti a fedelet, ami a fejük fölött van, de Julie-é minden más költség az eltartott gyermekkel rendelkező háztartás fenntartásához szükséges kiadásokkal együtt.
      A minimálbérezésű munka nem biztosít gazdasági önállóságot, nem fedezi az élet költségeit, ide értve a lakbért, az élelmiszert és egy felnőtt egyéb, havi igényeit. Amit Julie tehet, az csak annyi, hogy fizeti háztartásbeli jelenlétének marginális költségeit, minden héten félretéve valamennyit a háztartás alapvető kiadásaira is. A fiatal munkások, különösen akik maguk is szülők, fizetésük egy részét általában átadják a háztartás fejének mint afféle lakbért. Ismerős gyakorlat ez mindazoknak, akik megélték a gazdasági világválságot (vagy esetleg olvastak róla). Ezáltal a dolgozó szegény fiatal közös jövedelmi stratégiában vesz részt, lehetővé teszi, hogy az egyénnel szembeállított háztartás fenntartsa magát. Az ő hozzájárulásuk nélkül ez nem volna megoldható, mert ahogy Edin (1934) rámutatott, a családok valójában nem tudnak megélni segélyből.
      Ez az élethelyzet még súlyosabb azoknál a bevándorlóknál és bennszülött kisebbségeknél, akik nem részei a jóléti intézményrendszereknek. Az állami intézményrendszerhez nem kapcsolódó családok megélhetése több munkásnak a közösbe beadott fizetésétől függ. Az idősebb gyermekekre már nagyon korán nyomás nehezedik, hogy munkát szerezzenek, mindegy, milyen fizetéssel, csak segítsenek a szülőknek. Mariela Gomez pontosan ez az eset. Mariela 21 éves, tizenöt éves kora óta dolgozik. Eredetileg közép-amerikai, tizennyolc hónapja tartózkodik az Egyesült Államokban. A szüleit követte, akik néhány éve vándoroltak be, és egy New Jersey-i gyárban dolgoznak. Mariela kijárta hazájában az iskolát, és irodai munkát végzett. Tizennyolc éves korában vándorolt ki, csatlakozva két öccséhez és tizennyolc éves húgához, akik már New Yorkban voltak. Mariela újra iskolába szeretne járni, de ez idő szerint teljes munkaidőben dolgozik egy harlemi gyorsétteremben, tizenhat éves öccsével együtt. Kishúga feladata a főzés és ötéves öccsének felügyelete, amit Mariela vesz át, ha épp nem dolgozik vagy nem a nyelviskolában van.
      A Gomez család tipikus bevándorló háztartást képvisel, amely a harlemi és a Washington Heights-i minimálbérezésű gazdaság része, és nagyon hasonlít azokra a Puerto-Ricó-i családokra, amelyeket Sullivan (1993) írt le Brooklynban. A szülők dolgoznak, a serdülő gyerekek dolgoznak, és csak a legfiatalabbak tudják magukat az államok iskolarendszerének szentelni. Angol nyelvtudással valójában sokszor csak a legkisebb rendelkezik az egész családban. Gyakran öt-hatéves gyerekeket jelölnek ki tolmácsnak, akik maguk bonyolítják a szülők és a háztulajdonosok, a szülők és tanárok és a barrio határain túl fekvő egész angol nyelvű világ közti hivatalos érintkezést.
      Ezeknek a háztartásoknak a szociális struktúrája azon alapul, hogy egyidejűleg több kereső tartja fenn készpénzzel, gyerekneveléssel és házimunkával. A korlátozott nyelvtudású (és gyakran illegális státusú) szülők ritkán képesek gyermekeiket támogatni, a gyerekek jelentős hozzájárulása nélkül. Az eléjük kerülő munkák ritkán fizetnek eleget egy „gyermekközpontú” háztartás létrehozásához, amelyben a tanulás és a pihenés a fiatalok megszokott foglalatossága tizennyolc éves korig. Ehelyett gyermekeikre kell támaszkodniuk, legfeljebb abban bízhatnak, hogy legfiatalabb gyermekeik elég sokáig lehetnek iskolások ahhoz, hogy jobb álláshoz juthassanak, s a jövőben lehetővé váljon számukra valamiféle felfelé irányuló mobilitás.
      Az idősebb gyermekeknek ugyanez azt jelenti, hogy már viszonylag fiatal koruktól fizetniük kell mindenért, főzésért és takarításért, bútorért és telefonért. Munkájuk minden bizonnyal nem nyújt személyes elégedettséget, ezért sok szolgáltató szektorban dolgozó bevándorló serdülő azt reméli, hogy idővel lehetősége lesz valami jobbhoz jutni. Lehetőségeiket, hogy saját humántőkéjüket valamilyen módon gazdagítsák, gyakran meghiúsítja a család igénye keresetükre, s ez sokszor végleg megtorpedózza előrejutási esélyeiket a munkaerőpiacon. Ha a húszas éveik közepéig fennáll ez a helyzet, a generációk közti konfliktus gyújtópontja lehet. A fiatalok látni kezdik, hogy a „McMeló” nem visz sehová, hogy a szolgáltató szektor gettójából való kitöréshez oktatás és szakképzettség szükséges. Bosszantani kezdi őket az otthoni szegénység, amely a család szárnyai alatt tartja őket.
      Ez nem jelenti azt, hogy a fiatal munkások minden esetben hosszú távú jövőjük feladására kényszerülnek. Bizonyos családokban a szülők vagy idősebb hozzátartozók támogatják a jövőt jelentő taníttatás költségeit: fedelet biztosítanak a gyermeknek még jóval az után az életkor után is, amelyben hazájukban -- vagy az ő ifjúságukban -- egy fiatalnak már gazdaságilag önállónak kellett lennie. A taníttatás költsége a főbb havi kiadások formájában jelentkezik (főleg lakbér, élelmiszer), miközben a fiatal megtarthatja saját fizetését, hogy kifizesse a tandíjat. Nem ritka, hogy az efféle bevándorló csoportokban ehhez hasonló egymást „fenntartó” csoportokat látunk, ahol a fiatal előrehaladását lehetővé teszik; ez olyan szívesség, amelyet a jövőben a csoport tagjainak támogatás formájában vissza kell fizetniük (például munkában, keresztapáskodásban stb.). Ez a minta a határhoz közeli háztartások tanuló gyermekeire jellemző, ahol a háztartásokat gyakran ebben a formában szervezik (Velez-Ibanez, 1993).
      A huszonkét éves, haiti születésű Gerard Albion tizenéves kora óta az Egyesült Államokban él. Szülei elváltak, anyja haitin él, apja Bronx egyik veszélyes részén. Gerard nagynénjével és nagybátyjával él Long Island egyik biztonságosabb negyedében. A felmérés ideje alatt Gerard teljes munkaidőben dolgozott egy gyorsétteremben, azután metróval egy szakiskolába ment, ahol további 2-3 órát töltött tanulással, hogy légkondicionáló- és hűtőberendezés-szerelői oklevelet szerezhessen. Ez a tanfolyam majdnem két évig tartott, és több mint négyezer dollárba került. Ezt az összeget sem nagynénje, sem nagybátyja nem tudta volna helyette kifizetni. A tanfolyamot Gerard teljes egészében gyorséttermi fizetéséből fedezte. Több mint hathónapos keresés után, szakképesítéssel a kezében, Gerard ma a szaktudásának megfelelő területen dolgozik, régi fizetésének a háromszorosáért.
      Gerard nem mondható kivételesnek annak az erőfeszítésnek a szempontjából, amellyel szakképzetlen munkájának jövedelmével szakképzését vagy oktatását állja. A harlemi project „univerzumát” alkotó kétszáz személy több mint fele valamilyen iskolába járt. Felük érettségivel rendelkezett, és továbbtanulásban vagy szaktanfolyam elvégzésében gondolkodott. Azok a háztartások, ahonnan ezek a munkások jönnek, nem képesek állni a taníttatás költségeit, de lehetővé teszik a fiatalnak, hogy megkeresse rá a pénzt. Ez tehát a minimálbérezésű állások iránti kereslet elsődleges oka: hogy a fiatal egyéb lehetőségeit pénzügyileg biztosítsa.
      Ez a perspektíva szemben áll a serdülő- és fiatalkori munkatapasztalattal kapcsolatos jelenlegi gondolkodással. A fiatalkori munka ellenzői azzal érvelnek, hogy a munka károsítja a tizenéveseket, mert elvonja figyelmüket az iskoláról, és olyan zsákutcának bizonyuló munkára fordítja erejüket és idejüket, amely kevés lehetőséget biztosít a továbbképzésre. (Bachman Schulenberg, 1993; Sedlack, Wheeler, Cusick, Pullin, 1986; Steinberg, Fegley, Dornbush, 1993). Mire a fiatalok „felébrednek”, és rájönnek, hogy ezek a szakképzetlen munkák sehova sem vezetnek, már túl késő. Nincs humántőkéjük, hogy jobb helyzetbe kerüljenek a munkaerőpiacon, egyrészt mert túl korán hagyták el az iskolát, másrészt mert addig betöltött állásaik nem hozhatnak jobb ajánlatokat (McNeil, 1984).
      Az én kutatásaim más képet mutatnak, mind az iskola és a munka kapcsolatáról, mind a minimálbérezésű szolgáltató szektorbeli munka humántőkével kapcsolatos kihatásáról. Annak ellenére, hogy a fiatalkori munka verseny az idővel, személyes megmérettetés is a jövőbeli munkák szempontjából (Rich, 1993) és strukturált, fókuszált kultúrát jelent, amelynek az egyén részévé válhat, és amely meglepő módon támogatja az oktatásban való részvételt.
      Bár a beiratkozás mint olyan keveset árul el az iskolai teljesítményről, azt megmutatja, mennyien vesznek részt az oktatásban azon a lakossági körön belül, ahol a középiskolából való kihullás mindennapos dolog. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint a huszonöt évnél idősebb harlemi lakosok 44 százaléka a középiskolánál alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezett. A 16 és 19 év közöttiek több mint 20 százaléka nem volt beiratkozva iskolába, nem végzett középiskolát, csak 3 százalékuk állt alkalmazásban vagy volt valamely fegyveres erő tagja (New York város Várostervezési Osztálya, 1993). Ezeket a gyászos statisztikai adatokat tekintve könnyen belátható, mennyivel jobb helyzetben van a minimálbérezésű munkahelyen dolgozó fiatal azáltal, hogy az oktatásba többet tud fektetni.
      A különbség részben a harlemi munkaadók hozzáállásának és gyakorlatának tulajdonítható. Azok közül az éttermek közül, ahol ennek a projektnek a terepmunkái folytak, jó néhányban a munkaadók lépéseket tettek, hogy ellenőrizzék középiskolás korú alkalmazottaik iskolai teljesítményét: megnézték az ellenőrzőkönyveiket, kifizették a tankönyveket és csökkentették a munkaórákat, ha a jegyek visszaestek. Ez történt Tamesha James esetében, aki 14 éves kora óta egy étteremláncnak dolgozott, s mint mondta, munkaadója felügyelete jobb eredmények elérésére sarkallta az iskolában.

      "Nem hiszem, hogy sikerült volna az iskola a munka nélkül, mert ez volt az inspirációm. Ha nem lett volna meg a munkám, nem hiszem, hogy iskolába jártam volna, vagy akárhová. Az étterem tényleg segített rajtam, mert tudod, ha valami jól megy, szeretnéd ha valami más is jól menne. És... ez olyan, mint valami láncreakció.
      Tudod, amikor elkezdtem dolgozni, egyáltalán nem szerettem iskolába járni. De tudod, a főnököm azt mondta: 'Látni akarom az ellenőrződet. Ha nem csinálod ezt-azt, nem kellesz itt.' Így megmondták. Az első félévben bukásra álltam, mert mindig elkéstem. A főnököm megkérdezte: 'Miért buksz meg?' 'Mert nem érek be.' Erre ő azt mondta: 'Nos, akkor visszaveszünk a munkaidődből mer' talán nem alszol eleget.'
      Kényszerítettek. Ha meg akartam tartani a munkát, járnom kellett... Tudod tényleg próbáltak hatni rám, mert azt mondták: 'Nem akarjuk, hogy mindig itt dolgozz. Azt akarjuk, hogy előrébb juss.'

      Bár ez a gyakorlat nem általános, értékelnünk kell, hogy legalább néhány belvárosi munkaadó magára vette az iskolában való megmaradás fontosságának érvényesítését. A begyűjtött adatok továbbá arra utalnak, hogy a munkahely strukturált, fegyelmezett világának az értékei más területekre is „áthatnak”, ideértve az iskolát. Maga a tény, hogy ezek a fiatal dolgozók ilyen nagy számban járnak középiskolába, jó néhány lépéssel gettóbeli kortársaik elé helyezi őket, akik az iskolát abbahagyták.
      Sok jelenlegi kutatás, amely a részmunkaidős foglalkoztatás negatív hatásaira mutat rá, alkalmazásban álló tanulók tapasztalatait hasonlítja össze a nem dolgozó iskolásokéval (Bachman Schulenberg, 1993; Sedlack, Wheeler, Cusick, Pullin, 1986; Steinberg, Fegley, Dornbush, 1993). A szegény környékeken elő veszélyeztetett kisebbségek esetében azonban a valóban releváns összehasonlítás a dolgozó-tanulók és az iskolából teljesen kihullott kortársaik között értelmes, mert ők nagyobb valószínűséggel rendelkeznek ugyanazzal a szocioökonómiai háttérrel. Ha tehát tanulmányunk dolgozó fiataljainak tapasztalatait vesszük, nagyfokú részvételt találunk az oktatásban a környéken élő társakkal szemben, akik kihullottak, és már minimálbérezésű munkát sem találnak.
      Azok közül, akikkel interjút készítettünk, sokakat a minimálbérezésű munkával való találkozás ébresztett rá, mit jelenthet a másodlagos munkaerőpiacon leélt élet -- rossz fizetés, kevés esély az előrelépésre, minimális tisztelet és csökkenő esély a független felnőtt életre (hiszen minimálbérből nem lehet egy háztartást fenntartani). A tapasztalat a továbbképzés mint a munkaerőpiac alsó pereméről kivezető út felé terelte őket. Az már egy másik történet, hogy a szakma, a továbbtanulás vajon megtérül-e, valóban lehetővé teszi-e a kimenekülést. A lényeg azonban az, hogy a jobb képesítések iránti ambíció gyakran a munkahelyi tapasztalatok eredménye.

      Vesszőfutás
      Az amerikai kultúra mindig is nagy hangsúlyt fektetett a munkára mint a morális érték forrására (Newman 1988, 1993). Az egyén identitása a képzettségben gyökerezik; a közösségek jellemzőbben fejlődnek ki a munkahelyi szociális életből, mint a lakóhelyi együttélésből. Mindez ugyanúgy jellemző a dolgozó szegényekre, mint az államok középosztályára. Valójában talán még fontosabb azok számára, akik ki vannak zárva a fogyasztási kultúrából, hiszen ez szintén az amerikai élet integráns része.
      Ebben a légkörben a másodlagos munkaerőpiaci állásokat alig tekintik munkának. A teljesen presztízs nélküli, alig fizetett „McMelók” a viccek célpontjai, a napi kultúrában és az utcákon egyaránt, ahol fiatalok ezért gyakran úgy érzik, el kell takarniuk gyorséttermi uniformisukat. Az iskolatársak, a környéken élő barátok, gyakran még a rokonok is lenézik őket amiért olyan munkát végeznek, amely az élet zsákutcáját jelképezi. A stigma különböző gyökerekkel rendelkezik, közülük csak az egyik az alacsony fizetés. A „McMelók” szolgai munkák, a hatalomnak való alárendelődést, alázatot kívánnak, és uniformitást jelentenek egy olyan szubkultúrában, amely az ellenkező értékeket díjazza: a függetlenséget, az autonómiát, az ellenállást és a magabiztosságot (Anderson 1990). Az ilyen absztrakciók a gyorsétterem pultjánál nyernek konkrét jelentést, ahol az alkalmazottak alapos instrukciókat kapnak a konfliktus kerülésére és a vevők kielégítésére, akár saját büszkeségük árán is, ahol az üzletvezetővel való egyet nem értés törvénysértésnek minősül, amit félkatonai módszerekkel élve számon tartanak. A népszerű kultúra és a szubkulturális utcai normák együttműködnek az ilyen uniformizált szolgáltató munkák lealacsonyításában, különösen ha az örökös alázattal párosul (Leidner, 1993).
      Szembesülni ezzel a megbélyegzettséggel olyan lecke, amely arról szól, milyen is kilógni a sorból. A harlemi fiataloknak és felnőtt munkatársaiknak, akik a minimálbérezésű munkát elfogadják, az utcán a folyamatos kritikát és megaláztatást kell elviselniük. Kicsúfolják és megszégyenítik őket, és éreztetik velük, hogy megadták magukat egy olyan társadalmi rendnek, amelynek ellent kellene állniuk.
      A barikádnak ezen az oldalán a fiatal munkásoknak meg kell találniuk a módját, hogy elrejtsék a másodlagos munkaerőpiaccal való kapcsolatukat vagy elhárítsák a stigmát, amely aláaknázza az életüket. Tanulmányunkban néhányan az előbbi megoldást választották: inkább egy vagy több órán át ingáztak metrón a harlemi étteremhez, semhogy a lakóhelyükhöz közel vállaljanak ugyanolyan munkát, ahol a barátaik is láthatnák őket. Gerard Albion közel két órát utazott az otthonától a munkahelyéig, meglehetősen költséges módon (különösen alacsony fizetését tekintve), annak ellenére, hogy ugyanaz az étterem munkásokat keresett egy saroknyira az otthonától. Az ő számára a stigmatizált munkával járó megaláztatás elégséges erő volt ahhoz, hogy megérje a pénzt és a fáradságot, hogy ilyen messzire ingázzon.
      A legtöbb munkásnak nincs meg a háttere és ideje egy ilyen „bujdosó” megoldáshoz. Ehelyett ahhoz a státus-hierarchiához folyamodnak, amely a dolgozót a nem dolgozó fölé helyezi; ez támogatja őket abban a hitükben, hogy magasabb rendűek az őket kritizálóknál. A szegény munkásoknak abból a bántó összehasonlításból kell kihasítaniuk identitásukat, amely kevésbé szerencsés vagy kevésbé szorgalmas társaik mellé helyezi őket, akik nem járták meg ugyanazt az utat. Dolgozni egyszerűen annyi, mint kilépni abból a szemétből, amely a gettó szociális létrájának legalján gyűlik össze. Ez olyan identitást hoz létre, amely kiegyenesíti a gerincüket, amikor heccelik őket.
      A harlemi fiatalok nincsenek elvágva azoktól, akik nem dolgoznak. A boltokat és éttermeket, ahol dolgoznak, naponta élelemért könyörgő hajléktalanok veszik körül, ahogyan semmirekellők és bajkeverők is, akik kihullottak az iskolából, és semmi más dolguk nincs, mint a közeli utcákon lófrálni. Még a drogdílert is, akinek több pénze van, mint amennyi valaha is lesz azoknak, akik egy Kentucky Fried Chickenben szolgálnak fel, a dolgozók „vesztesnek” nevezik, aki hamarosan „alulról szagolja az ibolyát”. A fiatal munkások tudják, mit beszélnek, mert jó néhány ismerősük meghalt már vagy börtönbe került. Tyesha Smith, egy húszéves afro-amerikai nő, aki tizennégy éves kora óta dolgozik, azt mondja:

„Az emberek [ahol lakom] szeretnek lenézni, mintha ez [a munka] semmi sem volna, mintha egy alja meló volna. Mintha a drogkereskedés jobb volna, mint [egy gyorsétteremben] dolgozni. De én erre azt mondtam: 'na ne'. Sohasem rokonszenveztem a [drogokkal], szóval ahhoz ragaszkodom, amit csinálok. Ők most börtönben vannak, és nem hiszem, hogy engem lecsuknának azért, mert hamburgert és sült krumplit árulok! A legtöbb barátom, akit azelőtt ismertem [hogy dolgozni kezdtem], börtönbe került vagy ül egy házban, van négy gyereke, és nem akar dolgozni, segélyből él.”

      Tyesha tiszteletre méltó dolgozó embernek tekinti magát, sokkal jobbnak, mint azok az ismerősei, akik azon a lakótelepen élnek, ahol ő, és sehova sem tart az életük.
      Keisha Summers, 20 éves afro-amerikai nő, aki tizenhat éves korában kezdett el a McDonald's-nál dolgozni, először megtapasztalta, hogyan fordítanak neki hátat egykori barátai a munkája miatt. Szerencsére munkahelyén talált egy jó barátot, aki tanáccsal segített rajta.

„Mondjuk azt, hogy ez egy állás. Pénzt keresel vele. Érted? Ne érdekeljen, ki mit mond. Világos? Ha nem tetszik nekik, az az ő dolguk. Űlnek a sarkon, és csinálnak, amit csinálnak. Te munkába jársz, pénzt keresel. Érted? Ne érdekeljen, bárki bármit is mond.”

      A tanácsadója egy munkahelyi veterán volt, aki már régóta túltette magát társai zaklatásán, és az általános hierarchiára hivatkozott, amely a dolgozót a nem dolgozó fölé helyezi -- védekezés a kisemmizettséggel szemben. Az ő szavait visszhangozta Keisha főnöke egy munkahelyi eset során:

"Bejönnek gyerekek... nincs elég pénzük. Én meg mondom nekik: 'Ha nincs elég pénzed, nem kapod meg [amit rendeltél]'. Egy éjszaka bejött egy kisfiú, és szidalmazott. Azt mondta: 'Azért dolgozol itt a McD-ben, mert nem kapsz rendes munkát...'
Feldúlt voltam meg minden. Sírtam. [A főnököm] azt mondta: 'Ne törődj vele, Kiesha. Mondom neked, dolgozol. Érted? Ez a munkád.'"

      A gettóban, ahol túlteng a munkanélküliség, ez valóban hatásos védekezés. Nem óvja meg az áldozatot a tudattól, hogy munkája a munkások világában a legalacsonyabbnak számít, de könnyít rajta azzal, hogy határt von a dolgozó és a parazita között.
      Furcsa módon, minden marginalizáció ellenére, a dolgozó serdülők a többségi amerikai értékrend felé húznak, amely a „becsületes munkást” dicsőíti, a függésben lévőt pedig lenézi. Valójában egyek azzal a kulturális normával, amely túlzott hangsúlyt helyez a munkára mint a morális érték és tisztelet érzésének forrására. A szolgáltató munkások a kisebbségi közösségekben és másutt osztoznak a munkásosztály azon érzésében, hogy munkájukat lenézik, szemben a fehérgallérosok jobban fizetett munkájával. [2] Mégis részei a nagy amerikai munkásság derékhadának. A harlemi fiataloknak ez a hovatartozás-érzése gyógyírt jelent az elszenvedett megaláztatásokra.
      Ahogy idősödnek és serdülőkből felnőtté lesznek, a gyorséttermekben munkával eltöltött évek szociális teherből előnnyé válnak. Megalapozzák jóhírüket a társaikra nem jellemző folyamatos munkával és kitartással. Keisha barátja és munkatársa, Tamesha James szerint:

„Az embereknek van ez a képük azokról, akik [az éttermekben] dolgoznak. De egy idő után jobb lesz, mert máshogy kezdenek nézni: 'Még mindig itt vagy? Ez jó. Ilyen régóta megvan ez a munkád, én nem hiszem, hogy ilyen sokáig kibírtam volna.' És a vállam veregetik egy idő után.”

      Keisha egyetért. Egy idő után ő is tiszteletet szerzett magának a munkájával.

„Néhány barátom azt mondja: 'Pénzt keresel. Csináld csak.' [Most] jobban tisztelnek, mert dolgoztam és iskolába jártam, és mindezt megcsináltam.”

      Bevándorló fiatalok a szolgáltató szektorban
      A tanulmányban szereplők közel fele bevándorló volt, vagy olyan bevándorlók gyermeke, akik az elmúlt évtized folyamán érkeztek New Yorkba. A harlemi munkaerőpiacon jelentős számban képviseltetik magukat a dominikaiak, a Puerto Ricó-iak, jamaikaiak és más „szigetekről” érkezettek; jelentősen betörtek a munkahelyek piacára a túlnyomórészt afro-amerikaiak által lakott városrészekben. Az ő motivációjuk a munkahelykeresésre ugyanaz, mint fekete társaiké: hogy hozzátegyenek a háztartáshoz, azáltal, hogy leveszik szüleik válláról az idősebb tizenévesek támogatásának terhét, és közvetlenül hozzájárulnak a család pénzbeli szükségleteihez.
      Az amerikai státus-szisztémával való konfrontáció azonban máshogy néz ki a másodlagos munkaerőpiacon lévő bevándorlók esetében. Először is: bár tudják, hogy az amerikai társadalom fintorog a „McMelón”, a Harlemben dolgozó latinó fiatalok kevésbé büntetik barátaikat és családtagjaikat azért, ha olcsó munkát vállalnak. Sokkal inkább a tinédzser fontos felelősségének tekintik a család támogatását a munkával. Ez a hozzájárulás elengedhetetlen a háztartási költségvetés fenntartásához, és nem valószínű, hogy „költőpénzzé” válik, amelyet a serdülő munkás saját kedvtelésére fordít. Érthető tehát, hogy néhány szükségletet az idősebb testvérek keresete fedez. Ez a felelősség védelmet nyújt a serdülőnek az ellen a vád ellen, hogy bolond, amiért vállalta a minimálbérezésű munkát.
      Másodszor: a fiatal vagy idős bevándorlók a már az országban született társaiknál kevésbé hajlamosak úgy gondolni a minimálbérezésű munkára mint társadalmi szégyenbélyegre. A szociális tőke más elemei: a családi kötelékek, etnikai kapcsolatok, az otthoni kultúrával való kapcsolat, az utódaikba vetett hit, az önértékelés más, alternatív forrását kínálják. A munkát eszköznek tekintik valamely cél elérésére, ide értve a pénzgyűjtést egy újabb családtag kivándoroltatására.
      Végül: bármennyire elfogadhatatlannak tűnik is ez a munka az „itthoni” nézőpontból, sokszorosan jobb annál, ami a bevándorlókra otthon várt volna. Különösen azáltal, hogy lehetővé teszi a megtakarított pénz felhalmozását (több családtag keresőerejét egyesítve), amely elképzelhetetlen lett volna a rurális Salvadorban, a városi Haitin vagy a Dominikai Köztársaság legszegényebb részein. Ezeket a megtakarításokat olyan otthoni komfortra fordíthatják, amely elképzelhetetlen lett volna ott, ahonnan jöttek. Bizonyos értelemben a szociális státus felmérésekor alkalmazott referenciapont inkább a szülőhazájukbeli fogyasztói státuszuk, mint képzettségük államokbeli rangja.
      Ez a védekező hozzáállás természetesen nem tart örökké. A bevándorlók gyermekeinek New Yorkban született és nevelkedett második generációja már teljesen betagozódik a fogadótársadalom státus-hierarchiájába; olyan nézeteket kezd vallani, amelyeket nehéz megkülönböztetni az itteni születésűek nézeteitől, akiknek a családja mindig is az Egyesült Államokban élt. Talán kevésbé vannak kitéve társaik rágalmainak, de nem kevésbé vágynak jobb állást találni, mint afro-amerikai társaik, hogy szociális státusukat magasabb szintre emelhessék.
      Az a tény, hogy a szolgáltató szektor legalsó lépcsőfokáról felfelé vezető mobilitás rendkívül behatárolt, nagy kihívás azoknak a fejlődéskutatóknak, akik szerint a serdülőkorból felnőttkorba való átmenet növekvő függetlenséggel jár. Melyek tehát a család anyagi szükségleteinek és a fiatal felnőtt előtt álló gyér lehetőségek által kompromittálódott „normális” érésnek a következményei az egyén és a család számára?

      Elidegenedés a lakóhelytől
      Egy sor különböző, pozitív vagy negatív okból az olcsó munkával hosszabb időre kapcsolatba kerülő belvárosi fiatalok elkezdik szociális vonzódásukat az iskoláról vagy lakónegyedről a munkahelyre áthelyezni. Ennek az átállásnak egy csomó kritikai leágazása lehetséges a szociális hálózat és a személyes életút alakulása szerint.
      A metamorfózisnak a legegyszerűbb oka, hogy a fiatal munkás viszonylagosan kevesebb időt tud lakóhelyén tölteni, mint azok, akik nem dolgoznak. Még azok is, akik csak részidőben dolgoznak, iskolán kívüli szabad idejük jókora részét a munkahelyükön töltik. Mindez önmagában gyakoribb érintkezést eredményez a többi munkással, és hanyatló kapcsolatokat az ismerősökkel és barátokkal, akik nem részei a munkahely világának.
      A megbélyegzettség és a megvetés azonban, amelyet ez okoz, szintén felelős az orientáció megváltozásáért. A környékbeli kölykök, akik megkeserítik a McMelós életét, barátnak nem éppen vonzók. Azok a gyorsétteremben dolgozó harlemi fiatalok, akikkel éreztetik, hogy szükségtelenek és értéktelenek, olyan emberekhez kezdenek húzni, akik ugyanazon az úton léptek be a munka világába. A megbélyegzett felebarátok társasága közösséggé lesz, egy barátsági háló nyersanyagává, amely korábban nem létezett, és nagyobb földrajzi terepet fog át, mint a lakóhelyi közösségből kialakuló hálózat.
      Ahogy a munkások egyre több és több időt töltenek munkával, a világ is, ahonnan barátaikat szerzik, a munkahelyre szűkül. Órák kérdése, és a fiatalok egy társaságot alkotnak, és azt teszik, amit a legtöbb fiatal a közösségben: diszkóba járnak, buliznak, moziba mennek, párkapcsolatokat alakítanak ki stb. Ezek a szabad idős tevékenységek egy idő után egyre inkább a munkatársak körében telnek.
      Ennek a beszűkülésnek a következményei kulturálisak és egyben strukturálisak is. A kultúra szempontjából a fokozottabb társasági élet növeli a munkahelyi kultúra központi szerepét, és csökkenti az utcai kultúra fontosságát. A hétköznapi beszélgetések, a humor táptalaja mindaz, amit a munkatársakkal közösen élnek meg: a munkahelyi események és emberek. A fiatal munkások szabad idejét a feszültségek és konfliktusok megbeszélése tölti ki, a feletteseik etikája vagy az üzletbe betérő honfitársaik elemzése.
      Annak eldöntése, hogyan gazdálkodjon a pénzével, hogyan fedezze a szükséges kiadásokat és a szabad időre és luxusra költendő keretet, fontos fejlődési terület, amelyet a fiatal magáénak mondhat. Tyesha Smith elmondja, munkája hogyan teszi lehetővé, hogy önmaga gazdája legyen (annak ellenére, hogy csecsemő fiával otthon él):

„Független vagyok, és senkitől nem kell kérnem semmit. Érti? Megszerzem magamnak, ami kell, megcsinálok mindent magam, érti? Mert amikor dolgozok, a hőségben meg mindenben, mindig csak a fiamra gondolok. Az egész fizetésemet a fiamra költöm.”

      Ez a viselkedés, az önmagáért érzett felelősség tapasztalataival együtt, a kulturális tőke fontos aspektusa. Egyfajta fegyelmet hoz létre, amely a függésben élő fiatalokban -- a középosztálybeliekben -- nincs meg.
      A munkahelyi tapasztalatokban gyökerező értékek ezáltal beivódnak a serdülő kultúrába, és a felnőttséghez vezető pálya részévé lesznek. Bármi, ami növeli a munka normalitását, kihívását, vonzerejét, növeli az esélyt, hogy a munka világa a személy felnőttkori igényeinek integráns része lesz.
      Strukturális oldalról a munkahelyi világ növekvő sűrűségű kötelékei valószínűbbé teszik a munkatársak egymás közti személyes kapcsolatát azokkal szemben, akiket az utca nevelt. Kutatásunk folyamán több romantikus kapcsolatot ápoló párral találkoztunk. Az alacsony fizetés csökkenti annak esélyét, hogy ezek a kapcsolatok házassággal és egy önálló háztartás kialakításával végződnek, de ennek ellenére, bármilyen kis időre, két munkás egybekelését jelentik. Ahol házasságon kívüli gyermekek születnek, két munkás gyermekei ott is nagyobb anyagi bázissal a hátuk mögött nőhetnek fel, mint a segélyből élő családok gyermekei.
      Tyesha Smith és volt barátja, Andre egy gyorsétteremben ismerték meg egymást. Már két éve dolgoztak az étteremben, amikor elkezdtek járni, és hosszú távú kapcsolatot alakítottak ki. Közös életük folyamán Tyesha egy fiúnak adott életet, aki Andréról kapta nevét. Tyesha és Andre mindketten az anyjukkal élnek, soha nem éltek együtt, de mindketten részt vesznek a gyerek eltartásában és nevelésében, annak ellenére, hogy már nem szeretik egymást. Továbbá, az idősebb nőrokon a támogatás és figyelem fontos része, hajlék és ruházat forrása a gyermek számára; ezt a jelenséget Stack (1974) írta le jól klasszikus munkájában (Stack: All Our Kin). A hétköznapokon a kisfiúra Tyesha régóta segélyezett anyja „vigyáz”, hogy Tyesha dolgozhasson. A gyermekfelügyelet olyan megoldása ez, amelyet lehetetlen volna megfizetni, ha a piacon kellene a szolgáltatást megvásárolni. Cserébe Tyesha átadja fizetése egy részét az anyjának.
      Andre és anyja gyakran vigyáznak a gyerekre hétvégeken, hogy kapcsolatban maradjanak vele, és hogy Tyesha és édesanyja felszabadulhassanak a kétéves gyerek felügyeletének terhe alól. Andre anyagilag hozzájárul fia eltartásához, szórványosan, de elég rendszeresen ahhoz, hogy felelősségteljes apának mondhassuk. Közli fia megfelelő nevelésével kapcsolatos véleményét, bizonyos apai hatást fejtve ki ezzel.
      Mind Tyesha, mind Andre teljes munkaidőben dolgozik, és ennek megfelelően vélekednek önmagukról: fiatal felnőttek, anyagi felelősséggel a munka világában. Ez az orientáció meglehetősen élesen elválasztja őket azoktól az emberektől, akiket iskolában vagy lakhelyükön ismertek, és bizonyos értelemben saját családjuk tagjaitól is, akik a jóléti intézményrendszertől függnek. Az, hogy mindkét szülő dolgozik, nagyon megnöveli annak esélyét, hogy a gyermek mögött egy stabil támogató struktúra áll majd. A nem dolgozó szülők házasságon kívüli gyermekei sokkal kisebb eséllyel találkoznak ilyen anyagi és szociális támogató struktúrával.
      Ebből következően a fiatalkori munkába állás egyik mellékterméke, hogy növeli a munkahelyhez kötődő társas kapcsolatokat kialakítását, annak minden előnyével egyetemben. Mindenképpen fontos lépés ez a gettóbeli serdülők rendszerint kihasználásra alapuló futó kapcsolataihoz képest (Anderson, 1990).
      Nem akarom azt állítani, hogy a házasságon kívüli terhesség általános dolog a szegény munkásfiatalok között, mert valójában a kutatás arra enged következtetni, hogy ez sokkal kisebb eséllyel következik be, ha a fiatal nő dolgozik. Kraft (1985) rámutatott, hogy azok a nők, akiknek magasabb a fizetésük, sokkal gyakrabban folyamodnak a fogamzásszabályozáshoz vagy terhességemegszakításhoz, mint az alacsony fizetésért dolgozó nők. De még a foglalkoztatottsági hierarchia legalján lévőknek is van valami védelemre érdemes értékük, a munkaképesség, amely a gyerekszülés ellen szól. A kutatómunka során tíz hónapig vezetett -- egyébként igen kisszámú -- naplóból kiderül, hogy a teherbe esett fiatalasszonyok, amikor a gyerekszülés mellet szóló érveket olyan ellenérvekkel szemben mérlegelték, mint a munkából való kiesés vagy a gyerekről való gondoskodás egész életen át tartó kötelessége, a terhesség megszüntetése mellett döntenek. Bármennyire keveset jelent is az alacsonybérezésű munkahely, még mindig olyan vállalkozás, amely értékes, amelyet védeni érdemes, különösen ha nincs egy férj, aki eltartsa a családot.
      A döntéshozók jól tudják, hogy a törvényen kívüli születések száma megugrott az utóbbi évtizedben, különösen a szegénységben élő belvárosi kisebbségek körében. Az ilyen etnográfiai munkák ahhoz a hipotézishez vezetnek, hogy a szegény munkások esetében ez a kép alapjában véve jobban alakul. Ha ez az országos minták alapján készült tanulmányok révén igaznak bizonyul, a fiatalkorúak számára teremtett munkahelyek megtérülő befektetésnek tűnhetnek a házasságon kívüli gyerekek problémájának megoldásában. A tartós szegénység megoldása azonban többet kíván milliónyi minimálbérezésű munkahely létrehozásánál, mert ez a fajta foglalkoztatás csak fenntartja azt az életnívót, amelyet a segély nyújt -- s amely teljesen alkalmatlan egy független felnőtt életvitel fenntartáshoz (Edin, 1994). De amennyiben a fiatal nők házasságon kívül kihordott gyermekei is okai lesznek a szegénységnek, a korai és tartós munkatapasztalat szintén része lehet a leányanyaság visszaszorításának.

      Konklúzió
      A serdülőkor és a fiatal felnőttkor közti átmenetet tárgyaló irodalom a fiatalok és családjuk közti kötelékek meglazulása, illetve a család körén kívül eső kortársaknak vagy intézményeknek a fiatal fejlődési pályáját befolyásoló hatása körül forog. Bár ezt javarészt normálisnak és természetesnek tekintik, ezeket az extrafamiliáris hatásokat gyakran komoly problémák forrásának tekintik a belvárosi kisebbségek serdülőinek esetében. A kortársak, különösen ha az utcai kultúrához kötődnek, káros hatással lehetnek a többiekre. Az oktatás, amely potenciálisan igen pozitív dolog, gyakran rendkívül gyenge befolyásoló tényező a serdülő életében: inkább tekintik gyerekraktárnak, mint tudásfejlesztő, emberi tőkét gazdagító intézménynek.
      A belvárosi közösségekkel foglalkozó fejlődéskutatók ritkán fordítják érdeklődésüket a munka világa felé, kivéve, amikor ki akarják mutatni, hogy a fiatalkori munka mennyiben zavarja az iskolai munkát. Mindezen túl a segélytől való függés problémája, a tartós szegénység, a magas munkanélküliség stb. olyan erős tényező, amely csaknem totálisan elfedi azt a tényt, hogy a népességen belül létezik egy dolgozó kisebbség.
      Ettől azonban még tény marad, hogy New York legszegényebb részeiben, ahol több mint egymillióan élnek segélyből, nagy számban dolgoznak serdülők minimálbérét, hogy kikerüljék az utcák lelki nyomását, hogy segítsék szüleiket a család fenntartásában, hogy felelősséget vállalhassanak saját anyagi igényeikért, hogy összegyűjtsék a pénzt, amely a szakképzéshez és más oktatási intézményekben való részvételhez szükséges. Munkahelyi tapasztalataik során, amely jellemzően tizenhárom és tizenöt éves kor között kezdődik, elsajátítanak egy értékrendet, amely nagy hangsúlyt helyez a személyes felelősségre, és egy sereg személyes kapcsoltra tesznek szert, amely az idők folyamán társas életük központi tényezőjévé válik.
      A másodlagos munkaerőpiac nem gyógyír a szegénység betegségére. Ezek a munkahelyek valójában ritkán kínálnak utat egy jobb munka felé, ezért könnyen válhatnak az életfogytig tartó szegénységet jelentő minimálbérezés csapdájává. Ez a probléma olyan szintű megoldást igényel, amely túlmutat ennek a tanulmánynak a lehetőségein. A hosszú távú foglalkoztatási mobilitás témáján túl azonban, a legitim munkalehetőségek betöltése rendkívül pozitív hatással van a serdülőre (nem is beszélve arról az értékről, amelyet támogatásuk jelent a családjuk számára). A munka világához való tartozás erősíti az önérzetet, növeli a függetlenséget és felelősségérzetet, lehetővé teszi a fiatalnak, hogy érdemben hozzájáruljon a háztartás igényeihez és gyermeke jobb életéhez. Ezek mindenütt kritikus aspektusai a serdülő életének, de különös figyelmet érdemelnek azokban a társadalmakban, ahol a lehetőségek szűkösek és veszélyesek.
      A gazdasági világválságról szóló irodalom arról beszél, hogy a családi konfliktus akkor emelkedett különös magasságokba, amikor a munkaerőpiac összeomlásával a fiatalok többé nem engedhették meg maguknak, hogy felnőtt korba lépve elköltözzenek (Komarovsky 1940, Lazarsfield, 1931). Ezen fiatalok közül végül sokan képesek voltak elhagyni otthonukat saját keresetükre támaszkodva, amikor a válságot a háborúhoz köthető újjáéledés követte, de sokukat egy életre megsebezte az a nehézség, amelyet a munkaerőpiacra való bejutás okozott a harmincas években (Elder, 1974).
      Ha a jelenlegi gazdasági szerkezetváltozás továbbra is valamivel többet eredményez, mint minimálbérezésű munkahelyeket, elképzelhető, hogy a serdülők érésével összefüggésben megfordul az irány (Freeman, 1992; Harrison Bluestone, 1986). Ha nem, a fiatal munkások, különösen azok, akik elszigetelt gettókban nőttek fel, ahol a gazdasági lehetőségek korlátozottak, úgy találhatják, hogy nem rendelkeznek olyasmivel, ami a független felnőtt léthez szükséges. Talán soha nem hagyhatják el otthonukat (hacsak nem kérhetnek valamilyen támogatást a lakásszerzéshez). A kutatóknak tudniuk kell, hogyan hat egy dezindusztrializálódott gazdaság a felnőtté válásra, és tanulmányozniuk kell annak fejlődésbeli következményeit.

      Köszönetnyilvánítás:
      Ez a kutatás a Russell Sage Foundation, a Rockefeller Foundation, a Ford Foundation, a Spencer Foundation és a W.T. Grant Foundation nagylelkű támogatásával jött létre. Köszönetet szeretnék mondani kollégámnak és szerzőtársamnak, Carol Stacknek (U. C. Berkeley), és a kutatócsoportban részt vett hallgatóknak, Eric Clemonsnak, Kate Ellisnek, Travis Jacksonnek, Chauncey Lennonnak és Ana Ramos-Zayasnak munkájukért.

      Irodalomjegyzék
      Anderson, E. (1990). Streetwise. Chicago, University of Chicago Press.
      Bachman, J., & Schulenberg, J. (1993). How part-time work intensity relates to drug use, problem behavior, time use and satisfaction among high school seniors: Are these consequences or merely correlates. Developmental Psychology, 29 (2), 220-135. old.
      City of New York, Department of Urban Planning. (1993). Socio-economic profiles: A portrait of New York City's community districts form the 1980 and 1990 censuses of population and housing. New York, Author.
      Edin, K. (1994). The myths of dependency and self-sufficiency: Women, welfare and low wage work. Kézirat, Department of Sociology, Rutgers University, New Brunswick, NJ.
      Elder, G., Jr. (1974). Children of the Great Depression. Chicago, University of Chicago Press.
      Freeman, R. (1992). Employment and earnings of disadvantaged young men in a labor shortage economy. Cambridge, MA, National Bureau of Economic Research.
      Grannovetter, M. (1974). Getting a job. Boston, Little, Brown.
      Greenberger, E., & Bluestone, B. (1986). The great u-turn. New York, Basic Books.
      Komarovsky, M. (1940). The unemployed man and his family. New York, Ayer Company.
      Kraft, J. (1989). Work and fertility: An exploration of the relationship between labor force participation and premarital fertility. Doktori disszertáció, kézirat, Departmen of Sociology, Northwestern University, Evanston, IL.
      Lazarsfeld, P. (1933). Marienthal.
      Leidner, R. (1993). Fast food, fast talk: Service work and the routinization of everyday life. Berkeley, University of California Press.
      McNeil, L. (1984). Loweing expectations: The impact of student employment in classroom knowledge. Madison, Wisconsin Center for Education Research.
      Newman, K. (1988). Falling from grace: The experience of downward mobility in the American middle class. New York, The Free Press.
      Newman, K. (1993). Declining fortunes: The Withering of the American dream. New York, Basic Books.
      Rich, L. (1993). The long-run impact of early nonemployment: A reexamination. Kézirat, Population Studies Center, University of Michigan, Ann Arbor.
      Sedlack, M., Wheeler, C., Cusick, P., & Pullin, D. (1986). Selling students short. New York, Teachers College Press.
      Sennett, R., & Cobb, J. (1973). The hidden injuries of class. New York, Vintage Books.
      Stack, C. (1974). All our kin. New York, Harper & Row.
      Steinberg, L., Fegley, S., & Dornbush, S. (1993). Negative impact of part time work on adolescent adjustment: Evidence from a longitudinal study. In: Developmental Psychology, 29 (2), 171-180. old.
      Sullivan, M. (1993). Puerto Ricans in Sunset Park, Brooklyn. In J. Moore & R. Pinderhaus (Eds.), In the barrios: Latinos and the underclass debate (1-26. old.). New York, Russell Sage Foundation.
      Velez-Ibanez, C. (1993). U. S. Mexicans in the borderland: Being poor without the underclass. In J. Moore & R. Pinderhaus (Eds.), In the barrios: Latinos and the underclass debate (195-210. old.). New York, Russell Sage Foundation.

Fordította: Papdi Viktor

      In: Transitions Through Adolescence: Interpersonal Domains and Context. Ed. Julia A. Graeber, Jeanne Brooks-Gunn, Anne C. Peterson, Mahawah, NJ., Lawrence Erlbaum and Associates, 1996., 323-343. old.
      [1] Ez olyan hétrétegű változó, amely az egyén háztartásban/családban betöltött szerepét jellemzi (pl.: egyedülálló szülő, egyedülálló szülő gyermeke, nukleáris családi háztartásban élő felnőtt, nagynénivel/nagybácsival élő gyermek, nagy, többetnikumú háztartás tagja stb.).
      [2] Sennett és Cobb (1973) írta le azt, amit az osztály „rejtett sértettségének” neveztek; kékgalléros munkásokra jellemző ez, akik értéktelennek érezték magukat abban a világban, amely jobban értékeli a fehérgalléros munkát. Súlyos fizetéseket kaptak, gyakran többet, mint fehérgalléros társaik, de nem részesültek a presztízsben, ami a „szellemi munkával” jár. A szolgáltatómunkások osztoznak a kékgallérosokkal az értéktelenség érzésében, de ők nem kapják meg azt a bőséges díjazást, amely megvédené őket az önleértékeléstől. A Halle (1984) által tanulmányozott kékgalléros munkásokkal szemben, akik egy fogyasztói kultúrában, amelynek teljesen részei, magas fizetésről szóló csekkeket tudtak gyermekeik tanárainak orra előtt meglebegtetni, a szolgáltató szektor munkásainak az értéktelenséggel minden anyagi kárpótlás nélkül kell szembenézniük.