A „kirekesztettek” ^[*]

________________
MICHAEL B. KATZ ^[**]

 

A Rockefeller alapítvány 1987-ben felkérte a társadalomtudományi kutatásokkal foglalkozó tanácsot, a Social Science Research Councilt (továbbiakban SSRC), hogy állítson fel egy bizottságot, amely a kirekesztettek problémáival foglalkozik. Robert Pearson, a tanács egyik tagja megkért, hogy vegyek részt az ülésen, amelyen a kutatók megvitatták az alapítvány felkérését. Éppen ekkoriban írtam The Undeserving Poor (A méltatlan szegények) című könyvemnek azt a fejezetét, amely a szegénység elleni küzdelemről (War on Poverty) szólt. A felkérésre igent mondtam, bár nemigen tudtam, hogyan segítheti a megbeszélést egy történész, másrészt voltak fenntartásaim az „underclass” (kirekesztettek) kifejezéssel kapcsolatban is, amelyet nem találtam túl szerencsésnek, sőt kifejezetten sértőnek tartottam. Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy hallhatok a legújabb társadalomtudományi kutatási eredményekről, hogy jelen lehetek, amikor egy országos kutatási program formát ölt, és első kézből értesülhetek az alapítvány munkájáról, az irányelvek kimunkálásáról. Úgy gondoltam, hogy az SSRC-nek a szegénység kutatását célzó kezdeményezése jól példázhatja az akadémikusok, alapítványok és az amerikai döntéshozók konstruktív együttműködésének lehetőségeit. A köztük lévő viszony ugyanis alapvetően meghatározta az 1960-as években és az 1970-es évek elején a szegénység leküzdésére indított különböző mozgalmak (War on Poverty és Great Society) eredményeit. Az elődök munkájáról azonban alig készültek feljegyzések, ezért úgy gondoltam, fontos lenne dokumentálni ezt az újabb kísérletet, hogy legalább nyoma maradjon annak a nagy munkának, amelyet a társadalomtudomány végzett a 20. században. Ez történésznek való munka volt, ezért felvetettem az SSRC-ben, hogy az újonnan alakuló bizottságba válasszanak be egy levéltárost, akinek az lenne a dolga, hogy összegyűjti és megőrzi az anyagokat, majd a munka előrehaladtával interjúkat készít a kulcsszereplőkkel. Az SSRC-tagok, a Rockefeller Alapítvány és az első tájékozódó jellegű megbeszélések után felálló bizottság is egyetértett a javaslatommal, így én lettem a bizottság levéltárosa. A bizottság ötéves fennállása alatt mindvégig elláttam ezt a munkát.
      A bizottsági üléseken folyó vitákat hallgatva világossá vált előttem, milyen fontos a történelem szerepe ezekben a városi szegénységről folyó kortárs vitákban, hiszen az elhangzó vélemények sokszor (be nem vallva) olyan történelmi feltételezéseket tükröztek, amelyeket a jelenlegi társadalomtörténeti kutatások vagy módosítottak, vagy már meg is cáfoltak. (Például az egyik ilyen téves feltételezés a fekete gettók társadalmi viszonyaira vonatkozott.) A mai szegénység gyökereit a történelmi múltban kell keresni. Az amerikai múltban lejátszódott folyamatok segítenek megmagyarázni azokat a változásokat, amelyek a munka, a térség, a család és az intézmények átalakulásához vezettek. Ezek azok a változások, amelyek aggodalommal töltötték el a társadalomtudósokat, és tettekre sarkallták a nagyobb alapítványokat. Ha nem ismerjük az eredetüket, nem találunk rájuk magyarázatot. A történelem itt nagyon is fontos szempontokat vethet fel, amely segítheti a városi szegénységgel foglalkozó újjászerveződő társadalomtudományi kutatásokat. Mégis, a városi szegénységről szóló beszámolók többsége hiányosnak tűnt, hiszen a társadalomtudósok (beleértve a bizottság tagjait is) nem sokat tudtak a történelemről, és még kevesebbet gondoltak rá. Úgy gondoltam tehát, hogy egy történész azzal segíthet a legtöbbet a társadalomtudósoknak, ha megrajzolja azt a történelmi perspektívát, amelyben a városi szegénységgel kapcsolatos újjáéledő aggodalom és a vele kapcsolatos vitatémák elhelyezhetők. A bizottság egyetértett a javaslatommal, és vállalta egy ilyen történelmi tanulmánykötet megjelentetését. Az általam szerkesztett könyv, a The „Underclass” Debate: Views from History (Vita a „kirekesztettekről”: történelmi látószögek) címmel jelent meg. Ez a tanulmány a könyvben összegyűjtött írások készítése, illetve az olvasásuk közben és a szerzőkkel folytatott munka során kialakult nézeteimet, valamint azokat a fenntartásaimat tükrözi, amelyek a vezető társadalomtudósok részvételével zajló üléseken formálódtak bennem, ahol a „kirekesztettek” vita fő irányvonalát határozták meg.
      1988-1993 között az SSRC-kutatóbizottság városi „kirekesztettekkel” foglakozó kutatómunkájához szükséges anyagi forrásokat főként a Rockefeller Alapítvány biztosította. A fiatal kutatók bevonása érdekében a bizottság egy sor ösztöndíjat hirdetett meg a diákok, a disszertációra készülők, a posztdoktori programban és a doktorátus előtti nyári táborban résztvevők számára. A bizottság a kutatás ösztönzésére számos munkacsoportot hozott létre, amelyek a témába vágó irodalmat tanulmányozták, kutatási témákat fogalmaztak meg, akcióterveket dolgoztak ki és könyveket jelentettek meg. Az SSRC-bizottság konferenciákat szervezett, ahol a tágabb közönség is megismerhette a munkájukat. A Rockefeller Alapítvány pedig azt remélte, hogy sor kerülhet a bizottság kutatási eredményeinek közvetlen gyakorlati alkalmazására is, ám ez a bizottság fennállásának idején semmilyen szervezett formában nem valósult meg. Az Alapítvány abban is bízott, hogy a bizottság együttműködik majd az Alapítvány által életre hívott közösségi akcióprogramokkal (szám szerint hattal), valamint az általa támogatott, a szegénységet kezelő stratégiák kidolgozására létrehozott központokkal. Ez az együttműködés azonban sohasem jött létre, bár az is tény, hogy számos találkozóra sor került az SSRC-bizottság tagjai, a stratégia központok, valamint a városi közösségi programok képviselői között. 1992 júniusában a bizottság egy konferenciát hirdetett meg, amelyen ismertette a meghívott résztvevőkkel az addig elért kutatási eredményeket, és visszajelzést kapott a folyamatban lévő programokra, valamint a még nem publikált anyagokra vonatkozóan. A konferencia végén vitafórumot tartottak, amely értékelte a bizottság munkáját és azt, hogy a hivatalos stratégia kidolgozása szempontjából milyen hasznosítható eredményeket tud felmutatni. A vitafórumon a Rockefeller Alapítvány által támogatott városi közösségi programok egyikének igazgatója ékesszóló beszéddel igyekezett meggyőzni a bizottságot, hogy bár a kutatás érdekes volt, és kétségtelenül gyarapította a szegénységre vonatkozó tudását, nem válaszolta meg az őt és kollégáit a legjobban izgató kérdéseket. A hölgy más kutatási kérdéseket jelölt meg, és beszélt arról az egyedülálló adatbázisról, amelyet munkatársaival összegyűjtött. Külön kiemelte azt is, hogy egyetlen tudós sem akadt, aki felhasználta volna ezeket az adatokat, vagy felajánlotta volna a segítségét. „Az önök bizottságában van minden reményünk” -- mondta végül. A bizottság hivatalos választ nem adott a hölgy felvetéseire, de folytatta erőfeszítéseit, amelyek az általános stratégiák kimunkálását célzó konferencia összehívására irányultak, és amelyre ezeknek a városi közösségeknek és más, ehhez kapcsolódó programoknak a képviselői is meghívást kaptak. A konferenciára 1993 novemberében került sor.
      A Los Angeles-i zavargások alig több mint egy hónappal a konferencia előtt robbantak ki, egy rendőröket felmentő ítélet nyomán, akik azért kerültek bíróság elé, mert összevertek egy Rodney King nevű autóst. Az utcai zavargások nagyon is ott járhattak a konferencián részt vevők fejében, hiszen gyakran hivatkoztak az utcai eseményekre. Sokan érezték úgy, hogy a Los Angeles-i utcai csatározások új megvilágításba helyezik azt a kutatási témát, amelyen a bizottság dolgozik, és munkájának fontosságot kölcsönöznek a döntéshozók szemében is. Az viszont már kevésbé volt világos, hogy mi volt a bizottság mondanivalója a lezajlott eseményekről. Igaz, sok jó gondolat megfogalmazódott és magas színvonalú volt a munka során alkalmazott technika is, de nem volt egyszólamú, amit sugároztak. Sőt mi több, egy-két esettől eltekintve, elkerülték a konfliktusos helyzeteket, azt, hogy szembe kerüljenek a politikával, a faji kérdésekkel és a belső városrészek intézményi összeomlásával.
      A bizottság vitathatatlanul hasznos munkát végzett azzal, hogy ösztönözte a városi szegénységre vonatkozó munkák megjelenését, és fiatal kutatók tucatjait vonta be a kutatási programjaiba, akik egyben a téma megújításának ígéretét is hordozták. A bizottság publikációi megbízható adatokat tartalmaztak, amelyek szembeszálltak a szegénységre és a szociális segélyekre vonatkozó sztereotípiákkal és habkönnyű általánosításokkal. A bizottság nem foglalkozott ugyanakkor a belső városrészek szegényeinek napi megélhetési gondjaival, a közösségek és az intézmények összeomlásával és azoknak az aktivistáknak az igényeivel, akik az állami és egyéni pénztámogatások hatásáról küldtek visszajelzéseket. Nincs abban semmi különös, hogy a bizottság így elhanyagolta ezeket a kérdéseket. A helyzet jól tükrözi azt a modern társadalomtudományok történetére oly jellemző állapotot, amelyben az „objektivitás” és a professzionalizmus jelszavával igyekeztek falat emelni a kutatás és a helyi képviseletek közé, annak érdekében, hogy az egyetemi bázisú szaktekintélyek ellenőrzési jogát biztosítsák a kutatási programok felett. [1] Így azután, bármilyen kiváló és hasznos eredményeket hozott is a városi szegénységről és a „kirekesztettekről” folytatott tudományos vita, számos fontos kérdést megkerült. A következőkben szeretném felvázolni, hogyan lehetne újrafogalmazni a vita kérdéseit úgy, hogy választ keressenek a Los Angeles-i utcai zavargások és a belső városrészekben dolgozók által felvetett problémákra, ne pedig megkerüljék őket.
      A városi szegénységről való gondolkodást megpróbálom a helyes irányba terelni, mégpedig úgy, hogy három fontos kérdésre irányítom a figyelmet. Ezek a következők: Mennyire segít a „kirekesztettek” koncepciója megragadni a szegénységről szóló diskurzus lényegét? Mennyire tekinthetők újnak a belső városrészekben tapasztalható körülmények? Mi történik, ha az egyéni viselkedésről és annak kórtüneteiről inkább a politikai és a gazdasági folyamatokra és ezek városformáló és -átformáló hatásaira fordítjuk a figyelmünket, azaz a térség politikai gazdaságtörténetével foglalkozunk?

      A „méltatlan szegényektől” a „kirekesztettekig”
      A Time folyóirat 1977-ben tudósítást közölt az amerikai városok belső negyedeiben zajló folyamatról, amelynek következtében veszélyesen felszaporodott a kirekesztettek tömege. Ezt a társadalomból kirekesztett tömeget, amelynek tagjai főként a fiatalok és a kisebbségek közül kerültek ki, nem elsősorban a szegénység, hanem a kábítószerfogyasztás, a kriminalizálódás, a tizenéves terhesség és magas munkanélküliségi ráta jellemezte. A Time ezt írta: „A [gettó] düledező falai közt nagy csoport ember él, akik fékezhetetlenebbek, társadalmilag elidegenedettebbek és sokkal ellenségesebbek annál, mint amit el tudunk képzelni. Ők azok, akikhez nem jutunk el: az amerikai kirekesztettek. A sivár környezet olyan értékrendet táplál, amely többnyire szöges ellentétben áll a többség -- még a szegény többség -- által képviselt értékekkel is. Így a társadalmonkívüliség kitermeli az ifjúkori és felnőttkori bűnözést, az iskolából kimaradók, a kábítószerfogyasztók és a szociális segélyből élő anyák tömegét, a széthulló családokat, a pusztuló városokat és a szociális juttatások fokozott igénybevételét.” [2]
      Az 1970-es évek végén az amerikai belső városrészekről szóló vitákban ott kísértett a kirekesztettek feltámadó szelleme. A kirekesztettek rejtélyes vadonná varázsolták az amerikai városok szívét, az erőszak és az elkeseredés birodalmát, amelyet egy tiltakozni vagy lázadni képtelen, a politika és a társadalmi struktúra határain kívül eső és a többi osztály, illetve réteg által nem használt nyelvet beszélő közösség lakik.
      Ken Auletta „The Underclass” című könyvének 1982-es megjelenését követően a „kirekesztettek” szó előkelő helyet vívott ki magának a belső városrészek patológiáját kutatók szótárában. Auletta csak véglegesítette azt a képet, amely a média révén a közvéleményben ezekről az emberekről kiformálódott. Az ő kirekesztettjei egy viszonylag állandónak tekinthető, de kisebbségben lévő szegény csoportot képeztek, amelyre a következő négy kategória valamelyike volt jellemző: a passzív szegények, az ellenséges utcai bűnözők, a prostituáltak/stricik és a traumatizáltak. [3] Auletta megerősítette az új szociális rétegről alkotott, a média által is sugárzott képet, amelyet nem elsősorban a szegénység, hanem egy sor, egymással összefüggő magatartásforma jellemez. Ez a réteg vette át az uralmat az egykori amerikai városi ipar helyén létrejött senkiföldjén. A kiváló elméleti szakember, James Q. Wilson szavai szerint: „vannak, akik szerint nem helyes a »kirekesztettek« szót használni, de ostobaság lenne úgy tenni, mintha ez a csoport nem létezne, és nem jelentene fenyegetést mindnyájunkra. Azért nevezik »kirekesztetteknek« a csoportot, és azért aggaszt bennünket a léte, mert tagjainak rossz a jelleme: fosztogatnak az utcán, kábítószert fogyasztanak, elhagyják a gyerekeiket és megvetik az iskolát.” [4]
      Sok kutató kérdőjelezte meg a „kirekesztettek”-koncepció helyességét, jómagam is erős bírálói közé tartozom. A történész számára az első kérdés azonban nem az, hogy a „kirekesztettek” fogalom jól ragadja-e meg a belső városrészekben tapasztalható jelenséget, hanem az, hogy a fenti koncepció miért vált ilyen elfogadottá. Mi a magyarázata annak, hogy a belső városrészek lakosságának leírását célzó beszámolókban a szakírók mind a mai napig lelkesen -- és gyakran gondolkodás nélkül -- használják a „kirekesztettek” szót? Az egyik talán az, hogy a „kirekesztettek” valójában nem szociológiai terminus, hanem egy kényelmes metafora, amelyet a belső városrészek válságáról szóló kommentárokban használnak. Az „kirekesztettek” szó mint metafora egyszerre három, széles körben elterjedt felfogás ötvözete: a jelenség újszerűségének, összetettségének és veszélyességének koncepcióit egyesíti. Vagyis, a belső városrészekben tapasztalható mai körülmények korábban ismeretlenek voltak, kialakulásukat nem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni, és valamennyiünkre nézve fenyegetést jelentenek.
      A „kirekesztettek” a társadalmi átalakulások metaforája, amelyet belső városrészek válságáról folyó vitákban -- minthogy sok ember osztozik a fent vázolt nézetekben -- idiómaként is használnak. „Miért olyan nehéz a szegény városnegyedeket, az iskolákat és a közintézményeket az osztályok keveredésének színterévé formálni?” -- kérdezi Mickey Kaus széles körben vitatott „The End of Equality” (Az egyenlőség vége) című könyvében. „Ennek vannak speciálisan egy intézményre jellemző okai... de van egy, amely valamennyire vonatkozik: a »gettó szegényeitől«, a kirekesztettektől való félelem.” A „kirekesztettek” kérdését tárgyalva Kaus azt állítja, hogy „a probléma, amelyről beszélünk, jórészt fekete (és jórészt urbánus) gettóink kultúrája... Ez jelenti a legnagyobb fenyegetést a társadalom és a társadalmi egyenlőség elve szempontjából.” [5]
      A metaforának fontos elemét alkotja az a nézet, amely szerint a kirekesztettek esetében új, eddig nem tapasztalt jelenségről van szó. Ezzel a szemlélettel szeretnék vitába szállni. Való igaz, hogy a városokban ma tapasztalható szegénység és a vele együtt járó problémák hihetetlen méreteket öltöttek, vagy ahogyan Nicholas Lemann állítja, a mai belső városrészek valóban „régi problémákat testesítenek meg, amelyek mára elszigeteltebben, sűrűbben és ennek eredményeként súlyosabban és nyilvánvalóbban jelentkeznek”. [6] Vannak, persze, akik tagadják, hogy a körülmények példátlan egybeesése, együttes hatása okozza az amerikai belső városok szegénységét. Őket az aggasztja elsősorban, hogy az új „kirekesztettek” megjelenéséről szóló érvelések feltámasztják a „méltatlan szegényekről” hangoztatott régi nézeteket, amelyek igazolni akarván a kemény és megtorló intézkedéseket, az áldozatokat kárhoztatták a sorsuk alakulásáért, és amelyek eltakarni igyekeztek a gazdaság és a társadalmi rendszer által kitermelt megújuló, mindent felőrlő szegénységet. Hogyan jutottak erre a következtetésre? A folyamatosság elvéhez úgy, hogy olvasták a szegénységről vallott nézeteknek és az amerikai városok szociális állapotának a történetét.
      A folyamatosság elvét hirdetők hangsúlyozzák azt a kapcsolatot, amely a kirekesztettek helyzetének jelenlegi leírása és a városi szegénységről szóló disputák között felfedezhető. Rámutatnak arra -- helyesen --, hogy az ideológia továbbélésére bőven van írásos bizonyíték, és hogy a kirekesztettekről folyó mai disputa nyelvezete a szegénységről folyó ősi amerikai vitákra emlékeztet. Őrökzöld téma például az, hogyan lehet a szegény lakosságot különböző kategóriákba sorolni.
      Századok óta meg-megújuló kísérletek történtek a szegények kategóriákba sorolására és egyéni megkülönböztetésére. A 18. század vége előtt a szegényekkel foglalkozó törvényhivatalnokok különbséget tettek „életerős” és „életképtelen” szegények közt. A különbségtétel nem erkölcsi ítélkezésen alapult, inkább azt az igényt tükrözte, hogy a szűkös források szétosztását valamilyen mércéhez akarták kötni. A gyakorlatban ugyanakkor senki sem tudta pontosan meghúzni a határvonalat. A szegénység és az enyhítésére fordítandó költségek növekedésével szembesülve a 19. századi írók a korábbi életerős és életképtelen besorolás helyett az érdemes és érdemtelen szegények morális kategóriáit állították fel a szegények közti különbségtétel céljából. [7]
      A 19. század második negyedére az életerős és életképtelen szegények közti ősi különbségtétel két, tartósnak bizonyuló jellemvonásával egyetemben bekerült a szegénység szótárába: azzal, hogy a szegénységet érdemek szerinti kategóriákba sorolja, és azzal, hogy a szegénység okát az egyén nem megfelelő viselkedésével indokolja. Ezek a nézetek a politikai bal- és jobboldal írásaiban egyaránt fellelhetők. A marxisták lumpenproletariátusról beszéltek, és még a progresszív korszak reformerei is használták a régi megkülönböztetést, pedig ők már az 1890-es években bírálni kezdték az egyéni hibákra visszavezető magyarázatokat. Ilyen értelemben azok, akik morális megközelítésben kezelik a kirekesztettek problémáit, történelmi tradíciókat folytatnak.
      Kortárs vitáinkhoz hasonlóan a 19. századi társadalomtudósok és reformerek is a hozzá nem értő szülőkről, a családok kóros állapotáról panaszkodtak, és aggódtak a belső, slumosodó városrészekben összezsúfolódó méltatlan szegények miatt, akik fenyegetést jelentenek a többiekre, mert megfertőzik még a tiszteletreméltó szegényeket és a középosztálybelieket is. A belső városrészekről szóló 19. századi diskurzus figyelemreméltóan mainak hangzik, ha lehámozzuk róla a kor jellegzetes szófordulatait. A szakírókat akkor is, most is a társadalmi elszigetelődés és a szegénység ijesztő koncentrációja és következményei aggasztották a legjobban. A New York-i Gyermeksegélyező Társaság vezetője, Charles Loring Brace első összefoglaló éves jelentésében, 1854-ben azt írja, hogy az amerikai városok fokozódó népsűrűsége tönkretette a lakók jellemét. „Úgy tűnik, hogy önmagában már az is rossz tendenciákat szül, hogy kis helyen, nagy létszámban, összezsúfolva élnek.” Brace szerint Amerika jövője szempontjából „a legnagyobb veszélyt... a városokban élő tudatlan, megalázott és tartósan szegény osztály létezése jelenti..., amelynek tagjai külön populációt alkotnak. Bennük testesülnek meg a közösség legalacsonyabb rendű indulatai és tékozló szokásai. Tönkreteszik a körülöttük élő szegény munkások legalacsonyabb osztályát is. A rendőrség, a börtönök, a segélyprogramok és a szegénység enyhítésére szolgáló eszközök költségei elsősorban miattuk növekednek.” [8]
      A 19. század későbbi szakaszában a reformerek azzal érveltek, hogy a szegények szállásául szolgáló, minden higiéniát nélkülöző és túlzsúfolt lakóhelyek az erkölcstelenség, a bűnözés és a betegség fészkei. Szerintük a slumok olyan vírusok, amelyek megfertőzik az őket körülvevő városi körzetek erkölcsi és fizikai egészségét is. A New York-i jótékonysági egylet, a Charity Organization Society a következőket írja 1886-ban „Fel kell számolnunk a pauperizmust... úgy, ahogyan egy maláriát terjesztő mocsarat szüntetnénk meg. Ki kell szárítani és megtisztítani, nem pedig fallal körülvenni, máskülönben miazmás lehelete átterjed a környékre, és a pestishez hasonlóan megfertőzi azt is.” [9] A 19. századi városi reformerek írásaiban a városi szegénység fogalma tartósan összefonódott a betegség képével, amely a legutóbbi időkben is segít egységes metaforává olvasztani a kábítószerfogyasztást, az AIDS-et, a társadalmi elszigeteltséget és a koncentrált szegénységet, amely a betegséghez hasonlóan, járványszerűen veszélyezteti a környéket is, mert átlépheti a belső városrészek határait. [10]
      A 19. század utolsó negyedében a szegénység egyet jelentett a bűnözéssel és a betegséggel, majd lassan mindez egy erőteljes, ijesztő és mindmáig élő képpé formálódott, amelyet a maihoz hasonlóan ugyanaz a három dimenzió jellemzett: az újdonsága, a komplexitása és a veszélyessége. A városi szegények között van egy méltatlan alcsoport, amely saját lustaságának, felelőtlenségének és erkölcstelen magaviseletének köszönheti, hogy ilyen körülmények között él, és amely a neki juttatott segélyek költségkihatásai miatt terheket ró a becsületes adófizetőkre, fenyegeti a biztonságot, és korrumpálja a dolgozó szegényeket. A kirekesztettek, akik a mindinkább slumosodó kerületekben sűrűsödtek össze, egyre nagyobb társadalmi elszigeteltségben éltek, így a viselkedési mintáktól és a tehetősebbek által korábban nyújtott perspektíváktól elszakítva újratermelték a saját lealacsonyításukat.
      A szociálpolitikának nem sikerült megakadályoznia a kirekesztettség 19. századi formájának létrejöttét. A 19. századi politika egyik alapvető újítása a szegényház volt, amely fenntartóik szempontjából több célt is szolgált. A megvetettek és elhagyottak tömegeit szegényházak segítségével a szociálpolitika holtágába szorították, ráadásul ezek az intézmények a bentlakók speciális csoportjainak eltávolítása után (gyerekek, értelmi fogyatékosok és betegek) egyre inkább öregek otthonává alakultak át. A nyilvános iskolarendszer, az urbánus reformerek egykori reménye hatalmas, nehezen reagáló, bürokratikus gépezetté alakult át (lásd 3. fejezet), amely a kritikusok érvelése szerint kevésbé hatékonyan osztotta a tudást, mint a korábbi, kisebb iskolák. A szegényeket demoralizálta, hogy elfogadták az alamizsnát, a külső segélyt (közsegély), az adók viszont csillagászati magasságokba emelkedtek. Az amerikaiakat több mint egy évszázadig foglalkoztatta -- érthető okból -- az a kérdés, vajon miért tűnik úgy, mintha a szociálpolitika és az intézmények nem teljesítenék a feladatukat, és több kárt okoznának, mint amennyi hasznot hajtanak.
      A reformerek és a törvényalkotók új megoldásokat követeltek, de azért a szegények esetében továbbra is használták a méltó és méltatlan megkülönböztetést, és nem változtattak semmit a szegénység dimenzióinak meghatározásán sem. A méltónak ítélt szegényeket két osztályba sorolták. Az első csoportba azok a nyilvánvalóan segítségre szoruló és szánni való szegények tartoztak, akik koruknál vagy egészségi állapotuknál fogva nem tudják magukat ellátni és fenntartani. A másik csoportnál kettős kritériumot alkalmaztak. Ide tartoztak egyrészt azok, akik önhibájukon kívül kerültek kiszolgáltatott helyzetbe (például a férj halála vagy időszaki/szezonális elbocsátás miatt), és akikről bebizonyosodott, hogy akármely kismértékű támogatásért cserébe (közsegély, magánjótékonykodás) hajlandók dolgozni. A legméltóbbak azok az özvegyek voltak, akik tisztán járatták a gyerekeiket, iskolába küldték és jó modorra tanították őket, szűkös kis jövedelmüket jól be tudták osztani, és nagyon alacsony fizetésért hosszú órákat töltöttek padlósúrolással vagy ruhavarrással. Ide tartoztak még az életerős, szegény, családos férfiak, akiknek nem volt munkájuk, de felelősségteljes, józan életet éltek, és hajlandók voltak fát vágni vagy követ törni. Azért persze egy kicsit ezek az emberek is gyanúsak maradtak a jótékonykodók szemében, hiszen elfelejtettek pénzt tartalékolni a szűkös időkre, amelynek bekövetkeztét előre lehetett sejteni, hiszen visszatérő kísérőjelensége volt a munkásosztály életének. [11]
      A késő 19. századi városi szegénységről folyó viták fő témái, amelyek a fajok, a nemek és a kultúrák kérdését helyezték a középpontba, szintén emlékeztetnek a kirekesztettekről szóló mai, kortárs írásokra. A népszerű elképzelések szerint (bár nem a tények szerint) a kirekesztettek színe fekete. A tartósan továbbélő és az amerikai történelmen foltot ejtő rasszizmus ellenére viszonylag új keletű az a nézet, amely a városi szegénység problémáját faji kérdésként kezeli, hiszen csak a második világháború után az északi és a közép-nyugati városokba özönlő afro-amerikaiak tömeges bevándorlásának következményeként terjedt el. Korábban ugyanis a legtöbb afro-amerikai vidéken élt, így a faji gettók az északi városokban viszonylag kis méretűek voltak. Azokban az időkben a legnyilvánvalóbb, súlyos szegénység azokra a nagykiterjedésű bérház-negyedekre volt jellemző, ahol a második generációs fehérek és az új európai emigránsok laktak. E tények ellenére a vitában részt vevők sokszor faji kérdésként kezelték a szegénység problémáját, amelyet a különböző nemzetiségi csoportokra alkalmaztak. Ez a „tudományos rasszizmus” az eugenetikai (fajnemesítési) mozgalomban és a húszas évek bevándorlási korlátozásaiban érte el a tetőpontját.
      Az 1960-as években a szakírók fogalmazták meg azokat a nézeteket, amelyek a szegénység terjedéséért és tartós fennmaradásáért a kóros viselkedési mintákat és a defektusos kultúrát tették felelőssé. Ezek az érvek -- bizonyos politikai konnotációkban végbement eltolódások ellenére -- igen kitartónak bizonyultak. Oscar Lewis antropológus vezette be a „szegénység kultúrája” (culture of poverty) fogalmat, amelyet azután a társadalomtudomány és a népszerű tudományos magyarázatok egyaránt felkaptak. A szegénység kultúrája egyszerre visszhangozta a régi eszméket és előremutatott az új viták felé. Időben ez egybeesett a szociálpszichológia fejlődésével, és tükrözte azt a liberális értelmiségiek közt széles körben elterjedt elképzelést, hogy a rászorulók tehetetlenek, passzívak, és ha azt akarjuk, hogy kiszálljanak a nélkülözés és megalázottság mágikus köréből, amely nemzedékről nemzedékre újratermelődik köztük, segítenünk kell nekik. A szegénység kultúrája-elmélet egyben elfogadható magyarázatot adott arra is, hogy miért nem lázadtak fel -- vagy legalább miért nem tiltakoztak -- a nagyon szegények, és miért maradtak ki oly sokan a háború utáni meggazdagodási hullámból. [12]
      Lewis és a többiek a szegénység kultúrája-elméletet különböző témákra adaptálták. Így például az oktatásügy esetében a „kulturális nélkülözéssel” magyarázták a tanulási problémákat, azt remélve, hogy ezt a gondolatot a liberális politika szolgálatába állíthatják olyan erőként, amely tettekre sarkallja az aktivistákat és a szabályozókkal beavatkozó stratégákat. [13] Lewis köre nem szándékozott feltámasztani az érdemes és érdemtelen szegényekről szóló régi megkülönböztetést. Akadtak viszont más, konzervatívabb eszméket vallók, akik az eredeti koncepciót a feje tetejére állították. A szegénység kultúrája eufemizmusa lett az érdemtelen szegények patológiájának, amellyel meg lehetett magyarázni, miért élnek ilyen körülmények között. Edward Banfield írása például a szegénység kultúrájával magyarázza a cselekvés hiányát, és indokolja a kemény, büntető jellegű intézkedéseket. [14]
      A szegénység kultúrája-elmélet 1965-ben összetalálkozott a faji politikával, amikor kiszivárgott az a bizalmas jelentés, amelyet Daniel Patrick Moynihan, a fiatal munkaügyi államtitkár-helyettes készített Johnson elnöknek. Moynihan Negro Family: The Case for National Action című munkája nem használta a „szegénység kultúrája” kifejezést, de a nyelvezete és különösen az, hogy „patologikus gubanc”-ról beszélt, nagyon emlékeztetett a korábbi eszmékre. Moynihan elemzése szerint -- de erről a legtöbb kritikusa megfeledkezett -- a fekete férfiak munkanélküliségével magyarázható az egyedülálló szülő vezette fekete családok kialakulása. A fekete közösségek legnagyobb problémáját ugyanakkor a „család szerkezetének” szétesésében látta (házasságon kívül született gyerekek, egyedülálló nők vezette háztartások és a szociális segélytől való függés), és figyelmeztetett a fekete „matriarchátusból” származó súlyos következményekre is. [15]
      Moynihan jelentése akkoriban vált ismertté, amikor a polgárjogi mozgalom éppen a csúcspontján volt. A polgárjogi vezetők és mások a Moynihan-elemzést -- vagyis azt, ami abból a sajtóban publicitást kapott -- sértőnek, empirikusan tévesnek és rágalomnak minősítették, amely ráadásul az áldozatokat teszi felelőssé saját szegénységükért. A Moynihan-jelentés által kiváltott nagy felháborodás miatt a fekete családok ügye több mint két évtizedre lekerült a társadalomtudomány napirendjéről. Hasonló támadások diszkreditálták a szegénység kultúrája gondolatát is.
      Ősszességében elmondhatjuk, hogy az értelmiségiek nem álltak elő semmiféle új vagy használható ötlettel, amelyre a megoldást kereső politika vagy az új kérdéseket felvető kutatás épülhetett volna. Az értelmiség tradicionálisan úgy tekint a szegényekre (az ügyes paupereket leszámítva, akik ki tudták játszani a rendszert) mint demoralizált, akaratuktól megfosztott és hatékony önsegélyezésre képtelen egyedekre. Ez az a fő téma, amely a belső városrészek szegénységére vonatkozó 19. század eleji magyarázatoktól kezdve egészen a kirekesztettekről vallott mai, kortárs nézetekig végigvonul a gondolkodás történetén. Ezzel magyarázható, hogy a szegénységgel foglalkozó kutatás inkább a patológiával, mint a stratégiákat kialakító politikával foglalkozott, vagyis inkább megjavítani igyekezett a szegény embereket és viselkedésüket, mint meggyógyítani városi környezetük baját.
      Közben a szegénység elleni küzdelem lényegében ugyanazon keretek közt mozgott. Csak a közösségi programok utasították el a hagyományos megközelítéseket, mert a hangsúlyt a szegények részvételére fektették, és azt szorgalmazták, hogy maguk az érintettek vegyenek részt a megsegítésükre kieszelt akciók megtervezésében és gyakorlati megvalósításában. A szegénység leküzdéséért folytatott küzdelemben a legellentmondásosabb szerep a közösségi programoknak jutott, amelyek megkérdőjelezték az állam és a helyi politikusok kompetenciáját, ezzel olyan lépések megtételére serkentették a kongresszust és az elnököt, amelyek a mozgalom hatásának tompítását célozták, és amelyek megfosztották eredeti értelmétől. A szegénység elleni küzdelem elsősorban az ún. ellátáspárti nézeteken alapult, amelyek az oktatás és munkahelyi képzés révén az egyéni jártasságok fejlesztését hangsúlyozták, szemben a Munkaügyi Minisztérium által eredetileg meghirdetett programmal, amely a munkaerőpiacra koncentrált. [16] Az összhang hiánya, amely a szociális programok és a munkaerőpiac közt fennállt, továbbra is meghiúsította a szegénység leküzdésére tett szövetségi erőfeszítéseket. Nehezen érthető okokból a két irányvonal általában egymástól függetlenül tevékenykedett. Állami szinten akadt néhány ellenpélda, de általában elmondható, hogy a koordináció hiánya súlyosan hátráltatta azoknak a programoknak a megvalósítását, amelyek a szociális segélyprogramoktól függő emberek helyett önellátó emberek nevelését célozták meg. [17]
      Az azért elmondható, hogy az 1960-as években és a 1970-es évek elején a „szegénység elleni küzdelem” (War on Poverty), az ún. „nagy társadalom” (Great Society) és egyéb szociális segélyprogramok idején a szegények egyre könnyebben férhettek hozzá a programokhoz és a növekvő juttatásokhoz. A jogi tanácsadás, az élelmiszerjegyek, az orvosi ellátás, az orvosi segélyprogramok, a munkahelyi testületek, a fokozottabb szociális biztonságot elősegítő programok sok városi szegény életkörülményein javítottak. A törvényhozás ugyanakkor polgárjogi törvényekkel biztosította -- különösen az állami szektorban --, hogy az afro-amerikaiak bejuthassanak a középosztálybeli munkahelyekre, így az afro-amerikaiak körében határozottan és hirtelen csökkenni kezdett a szegénység. 1959 és 1979 között a teljes munkaidőben foglalkoztatott feketék körében a szegénység 43 százalékról 16 százalékra csökkent. [18] Reagan elnök egyszer azt mondta, hogy Amerika háborút viselt a szegénység ellen, és a szegénység nyert. Ez a kijelentése téves megvilágításba helyezte a történelmi folyamatokat. Először is azért, mert nem vette figyelembe a szövetségi kormányzat valódi sikereit: az öregek körében kétharmadával csökkent a szegénység, egyre többen jutottak állami lakáshoz közülük, és javult a szegények táplálkozása és orvosi ellátottsága is. Másrészt kétségbe vonta a szövetségi kormányzat hozzáértését, és azt sugallta, hogy az állam tehetetlen. A szövetségi kormány nemcsak bebizonyította, hogy képes hatékony programokat mozgásba hozni (bár, magától értetődően, egyes programok sikeresebbnek bizonyultak, mint mások), de az igazság az, hogy a szövetségi kormányzat -- hol jó, hol pedig rossz irányban -- mindig is jelentős befolyással volt a szegények életére, néha közvetlenül, néha csak úgy, hogy korlátozta a lehetőségeket. A szövetségi kormányzat potenciálisan továbbra is a legbefolyásosabb tényező maradt, hiszen a szegénység elleni küzdelemhez ő rendelkezett a megfelelő eszközökkel.
      Az 1970-es évek közgazdaságtudománnyal foglalkozó szakemberei lényegében nem vették számításba, hogy milyen távlati kihatásai lesznek a méltó és a méltatlan szegények közötti különbség felmérésére, valamint ennek a szegénységi szubkultúrával való kapcsolatára vonatkozó kutatásaiknak. A konzervatív írók azonban az 1980-as évek elején kapcsolatba hozták a kettőt. A kérdés, amelyet a korszak konzervatív politikai légkörében feltettek így hangzott: Miért súlyosbodott a szegénység, annak ellenére, hogy két szociális segélyprogram is működött, amelyeket ennek felszámolására hoztak létre (War on Poverty, Great Society)? Mivel magyarázható, hogy a belső városrészekben nőtt az egyedülálló anyák vezette afro-amerikai családok és a munkanélküli afro-amerikai férfiak száma, kiugróan megemelkedett a bűncselekmények és az erőszakos cselekmények száma és nőtt a szociális zűrzavar. A szociális segélyprogramokra költött összegek hihetetlenül megemelkedtek, a szegregáció mértéke és az afro-amerikaiak gazdasági és politikai érvényesülésének akadályai csökkentek, az ország szokatlan virágzásnak és gazdasági fejlődésnek indult. Mégis mi magyarázza, hogy ebben a kontextusban (különösen a belső városrészekben) szaporodnak az afro-amerikai lakosság körében tapasztalható szociális kóros tünetek? [19]
      A konzervatívok a szociális segélyt és a kormányzati szociális programokat okolták, amelyek, véleményük szerint, demoralizálták a szegényeket, mert nem ösztönözték őket munkavállalásra; aláásták a családokat és olyan kultúrát tápláltak, amely újratermelte a függőség állapotát. Tény, hogy társadalomtudósok vad támadásokat intéztek a konzervatívok írásai ellen, de a konzervatívok olyan, sok amerikait aggasztó témákat feszegettek, amelyekre ők legalább világos válaszokat is kínáltak. Sokan hajlottak arra, hogy higgyenek nekik, még akkor is, ha a tények ellentmondtak az érveléseiknek. A liberális társadalomtudósok pedig, azon túlmenően, hogy bírálták a konzervatívok adatait és módszereit, nem nagyon mutattak fel többet. A konzervatívokhoz hasonlóan ők is felvetették a szociális segélyprogramok hatékonyságát vitató kérdéseket, de közülük igazán keveset tudtak megválaszolni. [20]
      A konzervatívok biztosították a szellemi muníciót ahhoz a támadáshoz, amely valamennyi kormányzati -- helyi, állami és szövetségi -- szinten a szociális segélyprogramok ellen indult. Az első támadásra a 1970-es évek közepén, New York City pénzügyi válságának idején került sor. A kormányzat ekkor vezetett be először szigorú megszorításokat, hogy csökkentse a költségvetési hiányt. A köztisztviselők és az egyéni kommentátorok a deficitért a köztisztviselők állítólag elképesztően magas fizetéseit és juttatásait, az önző szakszervezeteket és az önkormányzati hivatalok elégtelen működését tették felelőssé, miközben a baloldali írókon kívül szinte mindenkinek elkerülte a figyelmét a bankok tevékenysége, amelyek először adósságfelhalmozásra ösztönözték a várost, majd megtagadták, hogy a kötvények lejáratát meghosszabbítsák. Az állam kinevezett egy költségvetési vizsgáló bizottságot, így a pénzügyi döntések ellenőrzési joga a szavazók kezéből az üzleti élet és állami tisztviselők kezébe került, akik a szegényeket szolgáló intézmények, például egészségügyi klinikák és napközi otthonok felszámolására, valamint arra biztatták a városi igazgatást, hogy ötezer, szerény fizetésű önkormányzati tisztviselőt bocsásson el. Ezzel egyidőben pedig új kötvényeket írtak alá, amelyekre a város kötvénytulajdonosai kicserélhették a régi papírjaikat, és így magasabb kamathoz juthattak. [21]
      A szociális juttatások rendszere ellen indított következő támadás az állami közigazgatási hivataloktól indult ki. Ennek fő célpontja a General Assistance program volt, amely örökölte a külső segélynyújtásra zúdított összes történelmi szidalmat. A General Assistance szerény program volt, amely minimális juttatást biztosított mindazoknak, akik jogosulatlanságuk miatt nem vehették igénybe az egyéb közsegély-programokat. A General Assistance ellen 1975-ben Massachusetts államban indított kampány az egész országra kiterjedt, aztán tovább gyűrűzött a 1980-as években egészen az 1990-as évekig. Azokban az államokban (például Pennsylvaniában), ahol a törvényhozásnak sikerült csökkenteni a General Assistance programot, a szegények körében tovább nőtt az ínség és a szenvedés, ezzel szemben nem csökkentek az állami kiadások, az egyének segélytől való függősége és a munkanélküliség, ahogyan azt az intézkedések támogatói megjósolták.
      1980-ban, Ronald Reagan megválasztása után a szociális juttatások ellen indított szövetségi kormányzati támadás, a New York Cityben megvalósított regresszív takarékossági intézkedésekhez hasonlóan, mind ideológiai, mind gyakorlati téren támadásba lendült. A Reagan-kormányzat, miközben támadást indított a szociális kiadások ellen, előráncigálta a szociális segélyprogramokhoz és azok igénybevevőihez kapcsolódó legósdibb és leglejáratottabb sztereotípiákat, és romantikus legendákat szőtt az önkéntes jótékonyság előnyéről, amely fontos szerepet játszhat a szociális szükségletek kielégítésében. Igaz, hogy a programokat nem sikerült olyan mértékben keresztülvinni, ahogyan azt Reaganék remélték, de a szociális segélyhálón így is hatalmas rések keletkeztek, hiszen lényegében beszüntették az állami lakásépítéseket, a városok iszonyú költségvetési hiányban szenvedtek, egy sor programot megszüntettek és a közigazgatási szabályozók szigorításával kizárták az embereket a juttatások köréből. (A városok számára nyújtott szövetségi pénzalapokat közel a felére csökkentették). [22] Ennek eredményei meg is mutatkoztak a nagyobb amerikai városok utcáin a rogyadozó infrastruktúrában. Az adózási rendelkezések pedig, természetesen, a gazdagokat juttatták nem várt előnyökhöz. Ennek is láthatók az eredményei a városok utcáin, hiszen a gazdagok inkább égnek törő, luxus irodaépületeket és társasházakat emeltek, mintsem a szükséget szenvedőknek csepegtettek volna valamit.
      Az 1980-as években, a konzervatív elméleteknek, amelyek a szociális juttatások elleni háború alapjául szolgáltak, nem igen akadt komoly vagy hatásos ellenfelük. A liberális társadalomtudósok nem tiltakoztak, amikor a kirekesztettek szó felbukkant a Time-ban és más folyóiratokban, majd Autletta könyvében. Nem tudtak más alternatívát kínálni, mert még a szükséges nyelvezetük sem volt meg ahhoz, hogy leírják és megértsék a belső városrészekben lezajló folyamatokat, így a kirekesztettek fogalma lett az az új semleges terület, amelyen a vitát folytathatták. Melyek voltak e vita jellemzői? A forrásai? A prognózisa? A vezető liberális tudósok, amikor megpróbálták a médiából és a konzervatív magyarázatokból leszűrt elméletet kisajátítani és a maguk képére igazítani, egy különösen kényes problémába botlottak. Hogyan lehetne visszahelyezni a társadalomtudományba a kultúra és az afro-amerikai családok ügyét, anélkül, hogy engedményeket tennének a konzervatívoknak? Egyetlen, a belső városrészek szegénységével foglalkozó és reális képet megrajzolni igyekvő elemzés sem tagadhatta le azoknak a családoknak a létét, amelyek a legfőbb gondot okozták az afro-amerikai közösségeken belül. De az 1960-as években a politikában és a társadalomtudományban a konzervatívok sajátították ki a család és a kultúra témakörét. A legjobb liberális válasz erre 1987-ben William Julius Wilson Truly Disadvantaged (Az igazán hátrányos helyzetűek) című könyvének megjelenésével született meg, amely megpróbálta a család és a kultúra kérdését a belső városrészek és a kirekesztettek szociális-demokratikus elemzésébe illeszteni. Wilson aggasztónak találta az egyedülálló szülők vezette családok számának növekedését, s következményeit olyan fogalmakkal írta le, amelyek hasonlítottak ugyan a konzervatív szóhasználathoz, de az ő magyarázata szerint a kevesebb házasságkötést és a házasságon kívül született gyermekek számának növekedését a fiatal férfiak munkából való kiesése okozza, amely jelenség viszont, véleménye szerint, a gazdasági alapok és a társadalom szerkezetének átalakulásával, valamint a városok területi átrendeződésével hozható összefüggésbe. A Truly Disadvantaged hamarosan a legnagyobb hatású tudományos könyvnek számított a modern kori amerikai szegénységről írott művek között. [23] Wilson ajánló szövegében azt írja, hogy a Truly Disadvantaged című könyv a rendelkezésekre álló adatok és az ezek alapján kidolgozható hipotézisek gyűjteménye, amelynek tételeit egy később beindítandó hatalmas kutatási programmal kívánja ellenőrizni. A többi társadalomtudós Wilson nyomdokain haladt, így a Truly Disadvantaged szabta meg a városi kirekesztettek tanulmányozására indított első kutatások programjait.
      Wilson és az ő hatása alatt álló többi kutató feltételezése szerint a kirekesztettség annak a sohasem tapasztalt mértékű szegénységnek a terméke, amilyen az amerikai városok történetében korábban soha nem volt. A szegénység azonban az amerikai városok történelme során mindvégig jelen volt, még azokban a korszakokban is, amelyekre mindenki mint a bőség korszakára emlékezett. A modern kori Amerika történelme során a szegénység az amerikai városok lakónegyedeiben összpontosult. 1900 körül New York City lakosságának majdnem fele, bármely józan mércével mérve is, szegénynek számított. A többi nagyvárosban is hasonló volt a helyzet. Nagyon sok városlakó a bizonytalan munkalehetőségek és az alacsony fizetések miatt soha nem küzdötte fel magát a szegénységből, bár többnyire fenn tudta tartani a családját anélkül, hogy igénybe vette volna a közsegélyt. Akadtak, akik fenn tudták magukat tartani, és akadtak, akik segélyre szorultak. Ez volt a fő választóvonal, amely a szegények és a szociális függők között húzódott. A gyakorlatban azonban nagyon sokan ide-oda csúszkáltak az önfenntartás és a szociális függőség között az előre megjósolható válságkorszakokban és vészhelyzetekben, amelyek a munkásosztály életét befolyásolták. [24]
      Az afro-amerikaiakra vonatkozóan pedig a tudósok mindig arról írtak, kezdve a 19. század végétől (pl. W.E.B. Dubois), egészen a ma publikáló Roger Lane-ig, hogy az amerikai városi gettókon belül terjed a bűnözés, az erőszak és nő az egyedülálló anyák vezette családok száma (bár ez mára példátlan méreteket öltött). [25] Akkor hát, mi ebben az újdonság? Lehetséges, hogy a problémák súlyosbodtak az elmúlt években, de a körvonalaikat tekintve ugyanazok maradtak? A válasz, nem. A belső városrészekben kialakult helyzet példa nélküli (semmihez sem fogható). A szavaink és a jól lehordott eszméink viszont, amelyeket ennek az új helyzetnek a leírására használunk, a régiek. Ez talán az egyik oka annak, hogy miért is hangzanak a szegénységről folyó vitáink olyan áporodottnak, önismétlőnek, és miért tűnnek oly haszontalannak.

      A szegénység és a posztindusztriális város
      A belső városrészek jelenlegi helyzete csak akkor érthető meg, ha a szegénységet, a rasszizmust és a szociális felbomlást nem tekintjük állandó, objektív kategóriáknak, hanem a társadalmi szerkezetváltozások részeként vizsgáljuk. Ezek által és ezek révén testesülnek meg az egyének, a csoportok, az intézmények és a környezetük közötti kapcsolatokat, és ezek változó jelentése és körvonalai egyben tükrözik a társadalmi, szociális, gazdasági, politikai és szellemi kontextus változásait is. A posztindusztriális város létrejötte az elmúlt évtizedekben drámaian és visszafordíthatatlanul átalakította ezt a kontextus és vele együtt a szegénység, a faj és a szociális bomlás jelentését is.
      A posztindusztriális városok képét három lényeges változás -- a gazdasági, a demográfiai és a gazdaságföldrajzi -- alakította át. A gazdasági változások összetevői a következők: egyrészt az ipar helyébe a szolgáltató szektor lépett, különösen a korábbi ipari nagyvárosokban, amelyek mára elsősorban az információszolgáltatás és nem a termékgyártás központjai lettek, másrészt az új, egyre inkább kettéváló foglalkoztatási struktúra, amely ezt az új fejlődő városi szektort kiszolgálja. A demográfiai átalakulás is különböző folyamatok következménye, amelynek jellemzői a következők: a populáció elvándorlása, az elsősorban európai eredetű fehérek afro-amerikaiakkal, latin-amerikaiakkal és új bevándorlókkal történő felváltása, a lakosság növekvő százalékának elszegényedése, a mindkét nembeli fiatal felnőttek elszakadása a családtól, és az egyedülálló anyák vezette családok számának növekedése. A gazdaságföldrajzi átrendeződés jellemzői: a szuburbanizáció, a fokozottabb mértékű szegregáció, a szegénység egyre nagyobb koncentrációja, a városközpontok feltámasztása, a szegénynegyedek hanyatlása, a kerületek balkanizálása, a gyorsforgalmi utak helyének megválasztása, az állami lakásépítés és a gentrifikáció. Mindezek az egymással összefüggő változások olyan városi mintát hoztak létre, amelyhez fogható még nem volt a történelemben.
      Az átalakulások következtében a mai belső városrészekben a múlthoz képest három dimenzióban változott meg a szegénység jelentése, a vele kapcsolatos tapasztalatok és a belőle származó következmények: (1) a szegények számára nyíló lehetőségek, (2) a munkaerőpiachoz való viszonyuk és (3) a szegénység térbeli eloszlásának szempontjaiból. Az iparosodás korában a szegények egy terjeszkedő városban éltek, amelyben bővültek a lehetőségek, ez pedig Amerika-szerte a szakképzetlen és félig képzett munkaerő iránti szükséglet növekedését jelentette. A nagyipar állandó munkahelyeket és jobb fizetést biztosított, és olyan belső szamárlétrát, amely lehetővé tette a munkásemberek érvényesülését. A táguló lehetőségek szerény mértékű társadalmi mobilitást is eredményeztek. A dolgozó családtagok fizetése összegződött, így még tulajdonszerzésre is lehetőség nyílt, a biztos állás a gyáron belül magasabb fizetést eredményezhetett, az iskoláztatás révén pedig a gyerekek többre vihették, mint a szüleik. Ezek a folyamatok nem működtek tökéletesen, és hatásukra döntő változás -- már ami a mobilitást illeti -- ritkán következett be. A munkásemberek többsége továbbra is küzdelmesen élte a mindennapjait. Mégis, idővel ténylegesen nőttek a keresetek, az etnikai csoportok életkörülményei javultak, és csökkent körükben a szegénység aránya. A szegénység olyan kontextusban létezett, amelyben még volt remény.
      A helyzet azonban megváltozott, főleg a nagyvárosok belső részeiben élő kisebbségi populáció számára. Erre a környezetre nem a növekedés, hanem az ipar kitelepedése és a lakosság elköltözése volt a jellemző. Kevés munkalehetőség maradt az iparban dolgozók számára. Megcsappantak azok az állami munkahelyek, amelyek egykor a gazdasági biztonságot és az afro-amerikaiak számára a felemelkedést jelentették. A szolgáltató szektorban keletkező új munkahelyek többségét két csoportba lehetett osztani: a jól fizetőkre, amelyek betöltéséhez magasabb fokú képzettség kellett, mint amellyel a kisebbségiek rendelkeznek, és a rosszul fizetőkre, amelyek részfoglalkoztatást kínáltak, mindenféle szakszervezeti védelem nélkül. A kifejezetten a szegények megsegítését szolgáló segélyek relatív értéke csökkent, számos programot visszafogtak vagy leállítottak, az állami lakásépítések pedig gyakorlatilag megszűntek az 1980-as években. A rasszizmus -- igaz sokkal visszafogottabban -- továbbra is korlátozta az afro-amerikaiak esélyeit, különösen a férfiakét, akik szembe találták magukat a vonakodó munkáltatókkal, akik nem akarták őket alkalmazni. Andrew Hacker politológus szerint az „apartheid amerikai változatából... bár hiányoznak a nyílt jogi szankciók, egyre közelebb kerül ahhoz a rendszerhez, amelyet már ott is megreformáltak, ahonnan eredetileg származott.” [26] A szegénység ma olyan kontextusban létezik, amelyben nincs semmi remény.
      Korábban az emberek akkor kerültek szociálisan függő helyzetbe (amelyet a szegénységgel szembeállítva használok, hiszen az alacsony fizetések miatt oly sok munkás élt szegénységben), amikor gazdasági recessziók idején -- többnyire ideiglenesen -- elvesztették az állásukat. (Nem számítjuk ide azokat, akik egészségi állapotuk vagy koruk miatt nem tudtak dolgozni.) Manapság, különösen a belső városrészekben -- annak ellenére, hogy a dolgozó szegények száma növekszik -- a kisebbségi lakosság körében a szegénység és a szociális függőség egyet jelent a munkaerőpiacról való leszakadással. Ezt a réteget azzal a sok, nem dolgozó (vagy legalább is nem a legális gazdaságban dolgozó) emberrel szokták asszociálni, akik már hosszú ideje nem dolgoznak és valószínűleg soha nem is dolgoztak, és akiknek a foglalkoztatási kilátásai egyre romlanak. Igaz, hogy a szegény afro-amerikaiak aránya az 1960-as évek óta jelentősen csökkent, a krónikusan munka nélkül lévők száma viszont ugrásszerűen megemelkedett. A szegények között soha eddig nem tapasztalt mértékű a munkanélküliség, az afro-amerikaiak esetében pedig ez az állítás még inkább érvényes, akik közül sokkal többen vannak állandóan munka nélkül, mint a korábbi időszakokban. Ez a kapcsolat, amely a faji hovatartozás, a városi szegénység és a munkanélküliség között fennáll, új jelenség az amerikai történelemben.
      A probléma azonban messze túlmutat a munkanélküliség kérdésén. 1940-1980 között a fehér és a fekete férfiak munkabére között csökkent a különbség, elsősorban annak köszönhetően, hogy emelkedett a feketék iskolázottsági szintje. A szakírók akkoriban azt jósolták, hogy az iskolázottsági egyenlőtlenségek megszűnésével a maradék bérkülönbségek is hamarosan eltűnnek. Az 1980-as években azonban valamennyi iskolai végzettségi szinten nőtt a feketék és fehérek bére közti különbség. Ennek magyarázata egy nemrég megjelent tanulmány szerint az, hogy az 1980-as években megnőtt az alapvető matematikai és olvasási „készség” becsülete/értéke. A középiskolai végzettség értéke jelentőségét veszíti ott, ahol mérhető készségekről van szó. A középiskolánál magasabb végzettséggel rendelkező fekete és fehér férfiak bére között egyre nőtt a különbség, és ez egyben tükrözte a mérhető készségeikben mutatkozó -- vagy más megközelítésben az oktatásuk hatékonyságában mutatkozó -- differenciákat. Az iskolai végzettség mint a kompetencia igazolására szolgáló bizonyítvány lassan hitelét vesztette, és a fehérek és feketék oktatásában mutatkozó színvonalbeli különbségek újra kitermelték a faji egyenlőtlenséget. Az új munkaerőpiaci helyzet ezzel is hozzájárult az afro-amerikaiak előtt nyitva álló lehetőségek beszűküléséhez. [27]
      A posztindusztriális amerikai városokban a szegénység területi eloszlása is megváltozott. A 19. századi elemzők, akik az amerikai városokban a szegény népesség koncentrációja és a szegények és gazdagok közötti érintkezés hiánya miatt aggódtak, előre vetítették azokat a problémákat, amelyekkel a mai kirekesztettekről szóló irodalom foglalkozik. A térbeli differenciálódás akkoriban nem volt szignifikáns. Erre az egyértelmű következtetésre jutottak a városi lakókörzetek múltját rekonstruáló társadalom-történészek. Az olcsó és kényelmes tömegközlekedés feltalálása előtti időkben ugyanis egymás közelében laktak a gazdagok és szegények, hiszen az utóbbiak a sikátorokban és kisebbségi szigeteken zsúfolódtak össze, a tehetősek otthonai közelében.
      A faji gettók kialakulása már az első világháború utáni nagy bevándorlási hullám előtt megkezdődött. Ezekből a kezdeti gettókból fejlődött ki a faji elszigetelődés mai formája. A második világháborút követő évtizedekig a városok szűk sikátoraiban élő afro-amerikaiak viszonylag alacsony részarányát képviselték a városi populációnak. A szegregációs index sokkal alacsonyabb volt a mainál. A 20. század elején az európai emigránsok például szegregáltabb városrészekben laktak, mint az afro-amerikaiak. A mai városokban a szegény és fekete kerületek növekvő koncentrációja, a kirekesztettség ökológiai alapjainak megteremtődése példa nélkül áll az amerikai történelemben.
      Douglas S. Massey és Nancy Denton az American Apartheid című hiánypótló könyvükben a szegregáció tartós fennmaradását bizonyítják, és azzal érvelnek, hogy ez állandósítja a szegénységet. A szerzők szerint a fekete szegregáció, „példa nélküli és kivételes [...] és kevés jel mutat arra, hogy az idő múlásával valami változna vagy a társadalmi-gazdasági helyzetet illetően valami javulna”. A szegregációval azért kell foglalkozni, mert „nem egy közömbös tényről van szó, hanem valamiről, ami módszeresen aláássa az Egyesült Államok fekete lakosságának szociális és gazdasági jólétét”. A fekete lakónegyedekre oly jellemző „káros” környezet azért „létezik, mert a szegregáció összezsúfolja a szegénységet, így kialakul az a hanyatlási spirál, amely egymást kölcsönösen felerősítő és önmagát tápláló mozzanatokból áll össze”. A szegregált lakókörzetekben a munkahelyek megszűnésével a szegénység tovább koncentrálódik, és így a társadalom többi részétől -- földrajzilag, társadalmilag és gazdaságilag -- egyre inkább elszigetelődő, „kivételesen hátrányos környezet jön létre”. [28] Hasonló jelenségre még nem volt példa az amerikai történelemben.
      Az a kutató, aki a nagyvárosi szegregáció mértékét vizsgálja, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy romlott a feketék helyzete, míg a másik, aki a szegények oktatáshoz való hozzájutását tanulmányozza, arra, hogy javult. És egyikük sem tévedne nagyot, csak mindketten rosszul tették fel a kérdést.
      A baj az, hogy a szakirodalomban túl sok olyan írás található, amely a faji kérdés, a szegénység és szociális segélyek történetét mindig a haladás és hanyatlás szempontjából igyekszik vizsgálni. Mickey Kaus szerint például az a folyamat fontos, amellyel a szociális segélyprogram-politika, aláásva a munka és a család tiszteletét, kitermelte a kirekesztettek csoportját. Lawrence Mead számára a kulcskérdés az a paradoxon, amely szerint egyik oldalon javulnak a gazdasági és társadalmi feltételek, míg a másikon romlik a magatartáskultúra, amelynek különös kísérőjelensége az önként /szívesen vállalt munkanélküli állapot. Andrew Hacker számára a fő kérdés a fajok közötti viszony romlásának társadalmi következménye. Még William Julius Wilson, a tapasztalt elemző magyarázata is arra a tételre épül, hogy az osztályok közötti érintkezés aranykorának elmúlása ad magyarázatot a belső városrészek gettóinak jelenlegi problémáira. A legújabbak közül Christopher Jencks írása részben szakít a hagyományos nézetekkel, amikor az elmúlt évtizedek megváltozott -- javuló és romló -- mutatóiról is beszámol. Jencks igyekszik komplex választ adni a felvetett kérdésekre, mégis az elemzés vezérfonalát mindvégig „a romlik vagy javul a helyzet?” dilemma képezi. Mindez emlékeztet a régimódi whig (liberális) párti történetírás esetére, amely belefeledkezett a haladás vagy hanyatlás örökzöld kérdésébe, és a faji problémákat, a szegénység és a szociális segélyek történetet saját kontextusukból kiemelve, attól elvonatkoztatva vizsgálta. Ez a történetírás egyrészt a múltbeli jelenségeket mai mércével méri és nem veszi tudomásul, hogy az eszméket és stratégiákat az adott körülmények termelik ki, másrészt a felszíni azonosságokat tévesen olvasva alapvető egyezéseket vél kiolvasni ott, ahol nincsenek. Ezzel összemos és egységesít egy bonyolult történetet, azaz félremagyarázza a történelmi folyamatokat, másrészt eltereli a figyelmet arról a feladatról, amely segítene szétválasztani az események, intézmények, eszmék és eljárások történetében a kontinuitás és diszkontinuitás mozzanatait. A városi szegénység esetében, amely ennek a fejezetnek a témája, elkerüli a legfontosabb megfigyelést: a szegénység új tapasztalatát, amelyet az amerikai belső városrészekben végbement átalakulás során szerzett.

      Szegénység, irányelvek és a kutatás
      Az amerikai szegénység történelmi tapasztalatát a társadalomban és a gazdaságban lezajló nagy változások formálták. A városok átalakulásával, a posztindusztriális városok létrejöttével mindkét (társadalmi és gazdasági) folyamat felerősödött, s ennek egyik következménye egy olyan réteg kialakulása, amelyet a kutatók a kirekesztettek címkével láttak el. A belső városrészek és a benne lakók helyzetét azonban nem érthetjük meg akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a politika és a kormányzat szerepét. A „kirekesztettek” csoportja nemcsak úgy, magától alakult ki, és létrejötte nem volt elkerülhetetlen; a posztindusztriális városhoz hasonlóan (amelynek része), különböző akciók és döntések eredményeként, hosszú idő alatt alakult ki.
      Az 1960-as évek közepéig a városi, az állami és a szövetségi kormányzat keveset tett annak érdekében, hogy lelassítsa vagy megfordítsa azt a folyamatot, amely a belső városrészekben, különösen az afro-amerikaiak körében a koncentrált és tartós szegénység kialakulásához vezetett. Sőt, az amerikai történelem évszázadai alatt a helyi, szövetségi kormányok, valamint az állam gyakran segítette elő a marginalizálódás, a kirekesztődés és az elszigetelődés folyamatát, gondoljunk csak az alkotmányra, amely jóváhagyta a rabszolgaság intézményét, vagy a városok rehabilitációjára, amely teljesen tönkre tette a szegénynegyedeket. Ezzel nem azt kívánjuk állítani, hogy a kormányzati politika mindig a hátrányos helyzetűek érdeke ellen cselekedett, vagy azt, hogy a kormányzatnak nincsenek meg a szükséges eszközei, amelyek a szegénység csökkentését, a lakáshelyzet és az orvosi ellátás javítását, valamint az éhezés mérséklését szolgálnák. A szociális programok már a New Deal idején, a 1930-as években, sőt azóta is gyakran értek el szép sikereket. Az 1960-as évek elejétől körülbelül 1973-ig tartó időszak eredményeit pedig számos tanulmányból is ismerhetjük.
      A kormányzat lépései mégis (ezzel együtt) elősegítették a szegénység terjedését és a nagyvárosok hanyatlását. Ezt az állítást a következő példákkal bizonyítom: az 1930-as években a szövetségi mezőgazdasági politika a kis gazdasággal rendelkező -- és gyakran fekete -- farmerek érdekeit sértette, mert megengedte a nagy ültetvényeseknek, hogy széttelepítsék őket olyan, meg nem művelt területekre, amelyekre állami támogatást kaptak. Ugyanezekben az években, a jelzálog becslés során bevezették „vörös vonal” (redlining) elvet, amellyel a Szövetségi Lakásügyi Hivatal felgyorsította a városi szegénynegyedek hanyatlását, megfosztva őket a tőkétől, amelyre az ott lakóknak oly nagy szükségük volt, hogy lakáshoz jussanak. A szövetségi autópályaépítési program keretében olyan gyorsforgalmi utak épültek, amelyek tönkretették a lakóhelyeket, hermetikusan lezárták a kisebbségek által lakott területeket, és hozzájárultak ahhoz, hogy a középosztály elhagyja a várost. A városok rehabilitációján munkálkodó szövetségi politika nem biztosított új otthont a lakók többségének, akiknek otthonait a belvárosok felújítása során lebontották, és helyükre új irodatornyokat és kereskedelmi centrumokat húztak fel. A kormányzati hivatalok azon dolgoztak valamennyi szinten, hogy az állami lakások nagy részét megbélyegzett, szegregált és alulpénzelt gettókká alakítsák át.
      Az 1960-as években a szegénység leküzdésére indított harc (War on Poverty) és az ehhez kapcsolódó kormányzati programok hatására a társadalomtudományon belül megjelent egy új ágazat, a szegénységkutatás, amelyet részben a törvényhozás részéről megnyilvánuló igény is szült, hiszen szüksége volt a programok értékelésére. A kutatásokban a közgazdaságtan játszotta a vezető szerepet, mert úgy tűnt, hogy a társadalomtudományok közül egyedül neki vannak meg a szükséges eszközei, az elméleti megalapozottsága és a tekintélye. A „szegénység kultúrája” elméletet érő heves támadások, amelyek a Moynihan-jelentés ellen indított kampányban érték el tetőpontjukat, rossz színben tüntették fel a szociológiát és az antropológiát, mert nem tudtak a szegénység felszámolására és annak módszereire vonatkozó meggyőző alternatívát felmutatni, és nem tudták megválaszolni a törvényalkotók és végrehajtók kérdéseit, amelyek a programok eredményességére vonatkoztak. Maga a stratégiakutatás is új területként jelentkezett, amely a gazdaságban eredeztette gyökereit, és az egyetemeken belül kialakuló új iskolákból, a független központok és intézmények világából indult ki. A szegénységkutatók új, okos módszereket dolgoztak ki, amelyeket elsősorban a nagy, átfogó társadalmi kísérletekben lehetett jól alkalmazni, és amelyek különösen a jövedelemkezelési stratégiák tesztelésénél működtek jól, de összességében, az elmélet szempontjából kevés új gondolatot tartalmaztak. A szegénységkutatás lényegében a szegénység és a szociális segély történetének egyik legrégibb témája körül forgott, vagyis arra keresett választ, milyen eredményt hoztak a szegénység enyhítésére kidolgozott programok. Vajon veszélyeztette-e a szociális segély a munkaerőpiacot azzal, hogy a szegények nem éreztek késztetést a munkavállalásra? Vajon tönkretette-e a családi életet és demoralizálta-e a szegényeket? Ezek az első fejezetben tárgyalt kérdések vezérelték a szegény törvényről folyó 18. század végi és 19. század eleji vitákat, és ezek adtak újabb lökést az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején elinduló költséges, bár nem túl eredményes kutatásoknak. A politikai bal- és jobboldal abban osztozott, kulcsfontosságúnak tartotta a fentiekben említett kérdéseket, de a kérdésekre adott válaszaik különböztek.
      Az 1980-as években megindult kutatásokat részben már más kérdések foglalkoztatták, de figyelmük homlokterében továbbra is az érintett csoport viselkedése maradt. A kutatások fő témái a következőkben foglalhatók össze: milyen mértékben felelős az egyén a saját szegénységéért, milyen szerepet játszanak az egyéni, illetve a strukturális tényezők, valamint a kultúra (amelyet mint attitűdök, értékrend és csoportmagatartás együttes hatását határoztak meg) a szegénység és a szociális függőség kialakulásában, milyen mértékben járul hozzá a család szerkezete és a gyermeknevelés módszerei a szociális patológiák kialakulásához és újratermelődéséhez, milyen hatással van az ökológia vagy a környezet a viselkedésre, másképpen fogalmazva a városi lakókörnyezet mennyiben járul hozzá a bűnözés, a szociálisan függő helyzet, az alacsony iskolázottság és a házasságon kívüli gyermekszülés jelenségegyüttesének kialakulásához, miért marad fenn tartósan a szegénység annak ellenére, hogy az állam számos programot működtet, és végül, vajon ezek a programok javítottak vagy ténylegesen rontottak-e a helyzeten. Az elmúlt időszakban a leginkább kutatott kérdés az, hogy a fekete férfiak miért teljesítenek olyan rosszul a munkaerőpiacon. [29]
      Az etnográfusok és a társadalomtörténészek, más-más oldalról közelítve, igyekeztek megváltoztatni a kérdéseket, amelyekre a szegénységkutatás épült. Az egyik, mostanában véghezvitt nagy tettük az, hogy újrarajzolták az átlagos városlakóról kialakult képet. A korábbi demoralizált és passzív egyedek helyett leírták a szegények túlélési stratégiáit, családjaik rugalmas alkalmazkodási készségét és az őket sújtó megkülönböztető politikát. (Erre a témára a 4. fejezetben még visszatérünk). Tény, hogy a hatalmi viszonyokban és az anyagi erőforrásokban megmutatkozó egyenlőtlenség mérsékelte a szegények harcának sikereit, mégis, a hátrányok ellenére, a 19. századtól kezdve, kiemelkedő szerepet játszottak a rabszolgaság elleni és a polgári jogokért vívott küzdelemben, és nagyszerű eredményeket könyvelhettek el, amelyek az ültetvényen rabszolgasorban élő emberek ellenállási törvényétől az 1960-as években a szociális segélyhivatalokban zajló tüntetésekig és a fekete egyházhoz hasonló, intézmények létrehozásáig terjedtek. [30]
      Igaz ugyan, hogy a fehér és fekete családok között változatlanul nagy különbségek mutatkoznak a család szerkezetére vonatkozó valamennyi mutatóban, de az afro-amerikai és fehér családokon belül megfigyelhető fő trendek, mint például az egyedülálló anyák vezette családok számának szaporodása, ugyanabba az irányba mutatnak. (1960-tól 1990-ig a nők vezette háztartások száma a feketék között 24,4 százalékról 56,2 százalékra, a fehérek között pedig 7,3 százalékról 17,3 százalékra növekedett.) Minthogy valamennyi -- fekete, latin-amerikai és fehér -- családra ugyanaz a nyomás nehezedik, így a kirekesztett családok története sem kivételes, és nem lehet úgy beszélni róluk, hogy az amerikai társadalom többi részéről ne beszélnének. Nem az a kérdés, hogy mi történt a feketékkel, a latin-amerikaiakkal vagy a kirekesztettekkel, hanem inkább az, hogy milyen erők formálták a huszadik század végi Amerikában a családok életében végbemenő döntő változásokat. Miért sújtanak ezek a változások egyes csoportokat jobban, mint másokat? Hogyan lehetséges, hogy az azonos erők átalakulnak és a család szerkezetében a különböző helyszíneken különböző változásokat eredményeznek? A bizonyítékok más irányba is mutatnak. A részben az afrikai kulturális tradíciókból táplálkozó afro-amerikaiak családok csodálatra méltó alkalmazkodó képességgel és rugalmassággal rendelkeznek. A rabszolgaság idején rájuk kényszerített szeparáció, a belső városrészek hanyatlása és a gazdasági szerkezetváltás rájuk gyakorolt hatása, valamint mindazok a nyomasztó problémák, amelyekkel az afro-amerikai családoknak szembe kell nézniük ugyanazokból a folyamatokból táplálkoznak, amelyek a belső városrészek hanyatlásához vezettek. Ezeket a családokat felelőssé tenni azért, hogy így élnek és ilyen túlélési stratégiákat használnak, hasonlít ahhoz az állásponthoz, amely az áldozatot teszi felelőssé sorsa alakulásáért. Mégis, pontosan ebbe az irányba indultak el még legutóbb is azok a viták, amelyek a szociális segély reformjával foglalkoztak, és amelyek szinte hisztérikus pánikhangulatban a „házasságon kívüli törvénytelen gyermekek” számának növekedésével magyarázták a függőség és egyéb szociális patologikus tünetek jelenségét. A Bill Clinton-féle kormányzat retorikájából is kitűnik, hogy az egyébként megosztott politikai pártok egyvalamiben egyetértenek, mégpedig abban, hogy az amerikai erkölcsi rothadás gyökereit valamennyien a házasságon kívül született gyermekek és a szegény fiatal nők létében keresik. (A nyilvános diskurzusnak erre a lealacsonyító szintjére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a szociális segélyről szóló vitában valamennyi párt késznek mutatkozott a gyermekeket [vagy bármely emberi lényt] „törvénytelennek” bélyegezni. A rasszizmus, amely a szociális segély reformjáról szóló vita mögött megbújik, leveti technokrata és bürokrata maszkját, amikor világossá válik, hogy az így dehumanizált „törvénytelenek” többsége afro-amerikai, az a csoport, amelyet korábban törvényekkel fosztottak meg teljes jogú emberi mivoltuktól.)
      Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feledkezzünk meg a házasságon kívül született gyermekek számának növekedéséről (1988-ban 63,7 százalék az afro-amerikaiak és 14,9 százalék a fehérek körében), és ne foglalkozzunk a szegénységgel és a sokféle problémával, amelyekkel az egyedülálló anyáknak kell megbirkózniuk. Inkább azt gondolom, hogy újra kell fogalmazni a kérdést, és olyan tényezőkben kell keresni e folyamatok forrásait, amelyek valamennyi családot érintenek, feketéket és fehéreket egyaránt. Így elkerülhetjük azt a csapdát, amely most a fiatal fekete nőkből csinál új méltatlan szegényeket, és őket tünteti fel fő gonoszként, minden szociális baj okozójaként. Patricia Williams így fogalmaz:
      „A média előszeretettel használja fel az egyedülálló fekete anyák számának növekedéséről tanúskodó statisztikai adatokat arra, hogy a feketék egész gyermeknevelési programját tüntesse fel a gonosz fő forrásaként, a konzervatívok pedig arra, hogy mindezért a «szociális segélyfüggőség» állapotát tegyék felelőssé. Többet tudhatnánk meg az igazi okokról, ha egy sor egyéb, a fekete nők életét befolyásoló körülményt is figyelembe vennénk, gondolok itt a gyermekhalandóságra, az erőszakos közösülési és a vérfertőzési statisztikákra, a krónikus depresszióra, az egészségügyi szolgáltatások hiányára, a megelőzhetőnek tartott betegségek okozta halandóságra és az öngyilkosságra. A egyedülálló fekete anyák helyzetét bizonyára nem lehet megérteni a tágabb kontextus, azaz a fekete férfiak helyzetének vizsgálata nélkül: a halálozási statisztika, a hajléktalanság, a letartóztatások, a rendőrségi támadások, a bebörtönzések, az általános munkanélküliség, az öngyűlölet és a gyilkossági adatok nélkül. Mindemellett még számolni kell azzal a történelmi ténnyel is, hogy a fekete nők korábban is nagyobb függetlenséget élveztek, hogy az egyedülálló anyák száma általánosan, világszerte növekszik. Mindezek figyelembe vételével kezdhetjük újraformálni azt a képet, amelyet a szégyentelen promiszkuus, vadul szaporodó fekete nőkről alkottak.” [31]
      A politika szempontjából az egyik kérdés természetesen az, hogyan lehet a családfenntartáshoz szükséges támogatást biztosítani azoknak a férfiaknak és nőknek, akik együtt akarnak élni és össze akarnak házasodni. Más szóval, hogyan lehet egy olyan minimálprogramot megfogalmazni, amely elhárítaná az akadályokat, amelyek elveszik a kedvüket a családalapítástól. Másrészt, tekintettel a fekete- és fehér, illetve munkás- és magas beosztású nők között egyaránt tapasztalható trendekre, a politikának a szegénység és az egyedülálló anyaság között fennálló kapcsolatot kellene valahogyan felszámolnia. Végső soron ugyanis semmiféle belső törvényszerűség nincs abban, hogy az egyedülálló anyáknak szegénynek is kell lenniük. Úgy gondolom, hogy a munkalehetőségek, a képzés, a gyermekmegőrzési rendszer, az egészségbiztosítás, a gyermekvállalás támogatása és -- ahol szükséges -- a bérkiegészítés sokkal hatékonyabban számolná fel a szociális függőség kultúráját, mint az a kényszerítő mechanizmus, amely a büntető szociális segélyprogramokba ágyazva a jelenlegi stratégiák lényegét alkotják, és amelyek a szegénységben élő nők „megjavítását” célozzák.
      A szegények családi életére összpontosítva elkendőzünk egy másik összefüggést is, amely összeköti őket az amerikai társadalom többi részével. A szegénység az egyenlőtlenségi spektrum legszélén elfoglalt pozíciót jelzi, amelynek mértéke részben attól függ, hogy milyen a többiekhez való helyzete. A szegénység növekedése pedig azt jelzi, hogy gazdaságilag növekszik a többiek hozzájuk viszonyított távolsága. Ezért a gettóbeli szegénység növekedése nem elszigetelt jelenség, hanem, éppen ellenkezőleg, a legszembetűnőbb megjelenési formája annak az egyre növekvő egyenlőtlenségnek, amely az Egyesült Államokban a jövedelmek terén kimutatható, és amelyről az 1980-as években már sok kutató beszámolt. A másik, kevésbé feltűnő jelenség, hogy növekszik a dolgozó szegények száma. Így tehát, aki csak a gettó szegénységére összpontosít, eltereli a figyelmet a bajok forrásáról, a társadalmi szerkezet átalakulásáról, vagyis arról, ami az amerikaiak tömegeinek jólétét fenyegeti.
      Az amerikai társadalomtudomány fő kutatási irányvonala nem az egyedüli megközelítési mód, amely a szegénység okaira keres választ. Az 1960-as években főleg az afro-amerikai értelmiségiek fogtak össze, hogy kialakítsák a szegénységre vonatkozó saját magyarázatukat, amely különböző, termékeny kutatási programokat indíthatott volna útjára. A fekete tudósok más szellemi irányzatokból merítettek, amikor magyarázatot igyekeztek adni a szegénység tartós fennmaradására. Az elnyomott emberek szerte a világon küzdöttek a szabadsághoz való jogukért. Volt, ahol a diktatúrák ellen vívtak gerillaháborúkat, és volt, ahol -- mint az Egyesült Államokban is -- a rasszizmus és a szegregáció ellen küzdöttek, rávilágítva azoknak az eszméknek a csődjére, amelyek őket passzív, önfenntartásra és saját vezetőválasztásra képtelen embereknek igyekeztek beállítani. Az elnyomottak vezetői kidolgozták saját, a szociális függőségre és a belső kolonializmusra vonatkozó elméleteiket, amelyekkel meg tudták magyarázni a szegénység okait és a harmadik világ elmaradottságát is. Az amerikai radikális szerzők szemében a gettó gyarmati terület, a kizsákmányolás és a rasszizmus fészke, amely helyzet egyben magyarázza a szegénységi szubkultúra tartós fennmaradását is. Szerintük nincs semmi értelme azoknak az elméleteknek, amelyek a szegénység kultúrájáról vagy a méltatlan szegényekről szólnak, hacsak az nem, hogy elködösítsék a valódi bajokat és elrejtsék a hatalom és az alávetettségét viszonyait. A kisebbségi mozgalom által, az amerikai írásokban oly hosszú ideje divatos és a szegénységgel kapcsolatos témákkal szembeállítva felkínált alternatíva azonban nem volt hosszú életű. A mozgalom kapcsolata a Black Powerrel, az a tény, hogy kívül esett a fő tudományos erővonalakon és hiányzott belőle az értelmiségi csiszoltság, valamint a polgárjogi mozgalom apadó energiája, mind hozzájárultak ahhoz, hogy ennek a vonulatnak nem sikerült megváltoztatnia azokat a kereteket, amelyek között a szegénységről folyó viták zajlotak.

      A szegénység és a térség politikai gazdaságtana
      A belső kolonizációról szóló irodalom (még mielőtt eltűnt volna a küzdőtérről) hívta fel a szegénységkutatók figyelmét az adott terület politikai gazdaságtanára, vagyis arra, hogyan segítették elő a gazdasági és politikai döntések a városi szegénység növekedését. A tudósok a történészekkel karöltve a belső kolonializmus szerepét hangsúlyozták, és rámutattak, hogy az afro-amerikaiak családok mindig olyan környezetben éltek, amely akadályozta az elképzeléseik és a céljaik megvalósítását. Az utóbbi időben megjelenő városkutatással foglalkozó tanulmányok új megvilágításba helyezték a szegénység értelmezését és az ezzel kapcsolatos kutatási programokat, amikor a terület társadalmi szerkezetének és a városi hanyatlás politikai gazdaságtanának kérdéseit emelték ki. Szerintük a városok hanyatlása nem a könyörtelen erők elkerülhetetlen hatására következett be, hanem inkább döntések, emberi tényezők, intézkedések és stratégiák eredményeként. A várospolitika története valójában a terület birtoklásáért és átalakításáért folyó vetélkedés története. A belváros rehabilitációja, az autópályák építése, a tömegközlekedés pénzhiánya, a szegregáció, a „vörös-vonal” (redlining), a beruházások visszafogása -- mindezek együttesen jelennek meg abban a helyi politikában, amely újjáformálta a belső városrészeket.
      A városi szegénységről folyó vita átalakulására utaló jelek egy tágabb kontextus felé mutatnak. Az SSRC kirekesztettek-bizottsága által szervezett konferencián, amelyen a követendő stratégia került megvitatásra, a figyelem végre a város újjáélesztése és a szegénység közötti kapcsolat felé terelődött. A bizottság felkérésére született dolgozatok beszámoltak azokról az erőfeszítésekről, amelyek a közösségek újjáélesztésére, az intézmények újjászervezésére és a városi tér visszahódítására irányultak. Ezek a dolgozatok országszerte számos helyi kezdeményezésről is hírt adtak. [32] Úgy tűnik, az alapítványokat egyre inkább aggasztja a városok állapota, amelyet most már tágabb értelmezésben, nemcsak a szegénység vagy a kirekesztettek vonatkozásában vizsgálnak. A szövetségi Lakásügyi és Városfejlesztési Hivatal keresi azokat a megoldásokat, amelyek elősegíthetik a város fejlesztését. Kialakulóban van egy új, tudományos irodalom, amely a nyilvános szféra eróziójával, az intézményi megoldások sikertelenségének következményeivel, a társadalmi ügyekben a civil demokrácia fontosságával és az életképes közösségek fenntartásában a „szociális tőke” szerepével foglalkozik. [33] Ez a sokféle, eltérő tevékenység kapcsolatot tételez fel a felbomló városi szociális háló és az intézmények eltűnése vagy pusztulása, a tőke menekülése, illetve a befektetések hiánya és a szegénység új formáinak felbukkanása között. Az új kutatások nem tudják mindig pontosan megnevezni ezeket a kapcsolatokat vagy meghatározni a legcélravezetőbb intervenciós megoldásokat, de együttesen olyan anyagot gyűjtenek össze, amelyek az új kutatási programok ígéretes kezdeteit képezhetik.
      Vegyük például Robert D. Putnam politológus munkáját a társadalmi tőkéről. „A munkanélküliség, az oktatás hiányosságai és az emberek rossz egészségi állapota nyilvánvalóan korlátozzák a gettólakók lehetőségeit, de ugyanebbe az irányba hatnak a társadalmi tőke alapvető hiányosságai is.” Putnam azokra a kutatási eredményekre támaszkodva, amelyeket Olaszországban a sikeres civil demokrácia tanulmányozása során, valamint a világ más tájain összegyűjtött, az amerikai városok faji és osztályegyenlőtlenségeinek megoszlása fölött töprengve azt látja, hogy ez megmutatkozik másban is, például „a szociális szerveződések, a szociális kapcsolatok, normák és a bizalom kérdésében is, amelyek a kölcsönös előnyök érdekében elősegítik a koordinációt és a kooperációt.” Ha ezeket pontosan mérik, ugyanolyan nagy egyenlőtlenségekről tanúskodnak, mint amilyenek a pénzügyi és az emberi tőkében mutatkoznak, és ezek a jelek nem kevésbé vészjóslók. Putnam elmélete új irányt jelöl ki a várospolitikával foglalkozók számára: „a fizikai, a pénzügyi, az emberi és a társadalmi tőkébe történő befektetés egymást kiegészítő és nem egymással versengő dolgok. A munkahelyekbe és az oktatásba történő beruházás például sokkal hatékonyabb lesz, ha a közösségi szerveződések újjáélesztésével együtt jelenik meg.” [34]
      A posztindusztriális városokban az általános romláshoz a kimerült társadalmi tőke mellett hozzájárult az is, hogy a belvárosok rekonstrukciója lerombolta a piacokat és az intézményeket.
      A belső városrészekben sem a lakóhelyhez jutás, sem a munkalehetőség nem a normális piaci elvek szerint működik, és nem valószínű, hogy a piacra épülő stratégiák átalakítanák ezeket a viszonyokat. Az építési vállalkozók és a telektulajdonosok nem tudnak profitot termelni, ha a szegények által nagy sűrűségben lakott területeken építenek alacsony bekerülési költségű házakat. A munkaadók pedig nehezen tudnak munkaerőt toborozni és olyan munkabéreket ajánlani, amelyek versenyre kelnének az illegális gazdaságban elérhető jövedelmekkel. Ugyanakkor a koncentrált szegénység övezeteiben a városi hanyatlás politikai gazdasága sok intézményt tönkretett. (Camilo Jose Vergara, a fotográfus, a belső városrészekről úgy beszélt mint „intézményesített gettókról”.) [35] Gerald Gamm megfigyelése szerint „a városi lakókörnyezetnek mint társadalmi szerveződésnek mindig szüksége volt a szociális interakciók közös hálójára. Ez a háló gyakran intézmények formájában kristályosodott ki.” [36] A magán- és az állami intézmények sorsukra hagyták a belső városrészeket, tönkretéve ezzel a civil társadalom alapjait és megfosztva őket a közösségi élet eszközeitől. Ezért különös, hogy a belső városrészeket és a kirekesztetteket tanulmányozó diákok jelenlegi munkái is lényegében figyelmen kívül hagyják az intézmények szerepét. Gamm szerint „a városnegyedek és a közösségek szempontjából életbevágóan fontos intézmények és a szociális háló szerepének vizsgálata gyakorlatilag hiányzik a lakókörzetek változásairól szóló tanulmányokból”, amelyek többnyire az ökológiai modellek vagy „az egyéni döntések ellentmondásos kollektív következményei felől közelítik” meg a problémákat. [37]
      A közintézmények csődje előkelő helyen áll a rangsorban, amely a belső városrészekben lakó szegények nehézségeit sorolja fel, hiszen ez a gyermekeiket egyedül nevelő anyák életének minden mozzanatára kihatással van. Az iskolákban a diákok többsége nem kap megfelelő oktatást; a rendőrség nem akadályozza meg a bűnözés, az erőszak és a kábítószerfogyasztás terjedését; az egészségügyi ellátás nem csökkenti a csecsemőkori halandóság magas mutatóit, amelyekben a belső városrészek magasan vezetnek az elővárosokkal szemben; a közsegélyek pedig ritkán segítik az embereket abban, hogy megmeneküljenek a szegénységtől, vagy abban, hogy minimális komfortszinten, emberi méltóságuk megőrzése mellett egyáltalán fenntartsák magukat.
      A közintézmények csődje nemcsak a kirekesztett és a nagyon szegény népesség ügye, mert Robert Bellah és kollégái szerint: „mi ezekben az intézményekben és ezek által élünk”. Az amerikaiak, mint mondják, „fájdalmas, morális egyéni dilemmaként élhetik meg a hajléktalan emberek megsegítésének nehézségeit, pedig ezek a nehézségek valójában a nagyobb intézmények kudarcának következményei, amelyektől a mi közös életünk is függ.” [38] Az intézmények kudarca valamennyi amerikai életét érinti, így ez újabb kapocs, amely őket a kirekesztettekkel összeköti. Csakhogy a szegény emberek életére ez a csőd sokkal súlyosabb hatással van, hiszen nekik nincsenek alternatíváik. Nem tudják megfizetni a magániskolákat, a biztonsági berendezéseket és a magánorvosi ellátást, mint ahogyan a jómódúak teszik például Philadelphia szívében, akik megteremtették a saját területi szervizhálózatukat, amely a tiszta és biztonságos utcákat biztosítja. Az intézmények egymásra halmozódó sikertelensége fokozatosan tönkreteszi a közéletet, így felvetődik a kérdést, vajon lehetséges-e még valamilyen közösségi élet az amerikai városokban. Ha bebizonyosodik, hogy a privatizáció az egyetlen életképes válasz, akkor mi akadályozza majd meg az intézményi források még egyenlőtlenebb szétosztását? Mi történik a városlakó definíciójával és a közösségi lét lehetőségével? [39]
      A belső városrészeket nagyon sok intézmény hagyta cserben, a megmaradtak pedig omladoznak, és a jogosultságuk -- mint a városi önkormányzatoké is -- összeomlott. A legéletképesebb intézmények, amelyek még megmaradtak a belső városrészekben, az egyházak, amelyeknek mind egyházi, mind világi tevékenységét továbbra is tisztelet övezi. Gamm ugyanakkor rámutat arra is, amikor a Boston egyik negyedében található zsidó zsinagógák és katolikus templomok környezeti hatását veti össze, hogy az egyházak legalább annyira hozzá is járultak az erózióhoz, mint amennyire segítették a közösség megszilárdítását. [40] A belső városrészeket ellátó intézmények, amelyeket nehéz elérhetőségük, alkalmatlanságuk és rugalmatlanságuk miatt sok támadás ért, fokozottabban érzékelik azt a válságot, amely Amerika-szerte a nyilvános szféra és az egész kormányzat jogosultságait érinti.
      Az intézmények kivonulása és összeomlása a belső városrészeket nemcsak a szolgáltatásoktól fosztotta meg, de azoktól a kellékektől is, amelyekre egy életképes közéletnek és közösségi létnek szüksége van. Ez pedig tönkreteszi a „civil társadalom” alapjait. Az intézményeiktől megfosztott városok így egyre távolodnak a közélettől és közösségi léttől, és elkerülhetetlenül haladnak a privatizáció és az atomisztikus individualizmus felé. A közösség a belső városrészekben egyre megfoghatatlanabbá válik, fékező ereje megszűnik, ezzel párhuzamosan az egyén és a fogyasztói kultúra közötti ütközők elkopnak, hiszen az utóbbi javaihoz az egyén nem tud legális úton hozzájutni.
      Az intézményi csőd, a meggyengült közélet és a közösség összeomlása nemcsak a belső városrészekben érzékelhető jelenségek, de hatással vannak valamennyiünk életére is. Ezért is mondhatjuk, hogy a kirekesztettek problémái hatványozottabb formában képviselik azt az átalakulást, amely valamennyi amerikai életére kihat. Ha újjá akarjuk éleszteni a közéletet és a közösség életet, feltétlenül szükség van a városi intézmények feltámasztására. A közösségi szféra újjáéledése nélkül minden hiába, nem segítenek a családsegítő, munkateremtő programok vagy a szociális segélyek, mert a belső városrészek válságát nem tudják megoldani.
      A belső városrészek szegénységét „helyi” problémaként kezelő nézetek egy újabb kérdésre is felhívják a figyelmet, nevezetesen arra, hogy melyek a kutatás és a közös akciók szempontjából a legígéretesebb helyszínek? Az egyetemeken folyó kutatást, a tudományos diszciplína korlátai közé szorítva, inkább a szakma diktálta frontok vezérlik, és nem a valódi égető szükségletek. A hagyományos társadalomtudomány sok tehetséges tagja nagyon nagy energiát fektet abba, hogy a régi kérdésekre új válaszokat adjon. A kormányzat az általa kezdeményezett kutatásoktól ugyanezekre a kérdésekre vár választ, illetve viszajelzést akar kapni a kormányzati lépések eredményességéről. A kormányzat tehát nem újító gondolatokat vár, és mivel a pénzügy források zöme tőle származik, így meg is szabja az egyetemek falain kívül működő, független agytrösztök számára, hogy milyen kérdésekkel foglalkozzanak, amelyek azután eluralják az egész szegénységkutatást. (A Chicago School Research konzorcium kiváló példája az egyetemről jött kutatók, a nonprofit, az állami és a helyi kormányzati szervek koalíciójának, amely a jelenlegi problémákra választ kereső program kidolgozására és a „hasznosítható tudás” terjesztésére szerveződött. A hivatalos leírás szerint „a konzorcium a kutatást nemcsak technikai műveletnek tekinti, amely anyagot gyűjt és jelentéseket ír, hanem a közösségi nevelés folyamataként fogja fel, amely a nyilvános diskurzus révén működik”. [41]
      Elképzelhető, hogy az alternatív kutatási program megjelenésével új helyszínekre is szükség van, olyanokra, ahol a társadalomtudósok, a szervezők, a programkivitelezők, a politikai vezetők és a közösségek tagjai egyenlő eséllyel vehetnek részt a munkában. Ehhez olyan elkötelezettségre van szükség, amely a kutatást nem a megszerezhető tudományos érdemek elnyerése miatt folytatja, hanem az általa megszerzett tudást népszerűsítve, a közösség feltámasztása érdekében kamatoztatja.
      A szegénység újradefiniálása, amely szerint a probléma gyökerét inkább a „helyekben” és nem az „emberekben” kell keresni, néhányegyéb problémát is felvet. Margaret Weir politológus például megírta a szegénység leküzdésére alkalmazott, 1960-1980 között zajló „helyközpontú” stratégiák szomorú történetét. Az 1930-as években a New Deal úgy próbálta kezelni szegénységet, hogy az egyének megsegítésén fáradozott: munkanélküli és öregkori biztosítás, szociális segélyprogram és az eltartott gyermek számára nyújtott segély formájában. Bár a szegénység elleni küzdelem (War on Poverty) idején ezek közül néhányat még tovább bővítettek, például kiterjesztették az orvosi ellátást az idősekre és a nagyon szegényekre is, lényegében ezek a helyközpontú stratégiák maradtak az 1965-ben létrehozott Lakásfejlesztési Minisztérium irányításával működtetett szegénységellenes program középpontjában. A szegénységellenes program megalkotói két okból fordultak a helyközpontú stratégiákhoz. Az egyik ok a kongresszus ellenséges magatartása volt, amely hallani sem akart a jövedelem kiegészítését szorgalmazó vagy egyéb szociális segélyprogramok további bővítéséről. A másik ok pedig az volt, hogy a Demokrata Párt függött a városi szavazóktól és erős volt a városi érdekeltség dominanciája a demokrata kongresszusiak között. [42]
      A helyközpontú programok az esetek többségében célt tévesztettek. A városi rehabilitáció során, amely még a „War on Poverty” előtt kezdődött, nem sikerült új lakáshoz juttatni az alacsony jövedelmű embereket, akiknek a házait lerombolták. A városokban a szövetségi pénzek aránytalanul nagy hányada vándorolt a politikusok és az üzleti érdekeltségek zsebébe, amelyek ezeket a forrásokat a belvárosok újjáépítésére és nem a hátrányos helyzetű városrészek újjáélesztésére fordították. Weir szerint a szegény emberek csak az intenzív mobilizáció révén juthattak valamilyen, a szövetségi programokból származó előnyökhöz. „A források fölötti rendelkezés jogáért folytatott küzdelem”, amely néha eredménnyel járt, „gyakran ösztönözte politikai megmozdulásokra a városi és különösen a fekete lakosságot”. Ennek az lett az eredménye, hogy „a szegénység leküzdésére indított harc és a későbbi városi akciók a szegénység fenntartásához és izolációjához járultak hozzá.... Ez pedig azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló korlátozott források inkább a feketék politikai megerősödését, mint a szegénység orvoslását szolgálták.” A helyközpontú stratégiáknak volt még egy közös gyengesége: nem tudták „megakadályozni, hogy tovább emelkedjenek azok a politikai válaszfalak, amelyek az 1950-es és 1960-as évek folyamán a nagyvárosok lakosságát jövedelmi és faji szempontból megosztották.” Azzal, hogy hallgatólagosan hozzájárultak szegregáció erősödéséhez, tovább növelték a városok és a bennük lakók szegénységét. A helyközpontú megoldások zátonyra futottak, és az elővárosok sekély vizében elsüllyedtek. [43]
      Az 1980-as évek konzervatív időszaka alatt még az a kevés eredmény is semmivé foszlott, amelyet a helyközpontú akciók elértek. A populáció húzódott ki a városból az elővárosokba, így a politikai pártok egyre kevésbé függtek a városi szavazóktól, a városi érdekek képviselői pedig elvesztették többségüket a kongresszusban. 1980-ban Ronald Reagan a városok támogatása nélkül nyerte meg az elnökválasztást. Az új republikánus stratégia alacsonyabb adót és csökkentett szociális kiadásokat hirdetett. Ennek következtében a Reagan- és a Bush-kormányzat 1980-1990 között megnyirbálta (egyes becslések szerint 46 százalékkal) a városoknak juttatott alapokat. A kongresszus jóváhagyásával a kormányzat a következő programokat szüntette meg: a városoknak extra munkalehetőséget biztosító foglalkoztatási és képzési programot, a nem célirányos pénzforrásokat biztosító General Revenue Sharing programot, és város újrafejlesztését szolgáló Urban Development Action Grants programot. Ezzel egyidőben az állami lakásépítésre szánt pénzalapok szinte teljesen elapadtak. A zsugorodó adóalapokkal gazdálkodó és egyre súlyosabb szociális problémákkal (például a hajléktalanság) szembesülő városok pedig nem tudták pótolni a szövetségi kormányzat miatt elvesztett dollárokat. [44]
      A helyközpontú akciókról bebizonyosodott, hogy még sebezhetőbbek, mint a egyének támogatását célzó programok voltak. A szociális segélyek és az egészségügyi támogatás költségei (a Medicare és a Mediaid) az inflációval együtt nőttek. Az eltartott gyermeket nevelő családok számára nyújtott támogatás (Aid to Families with Dependent Children) reálértéke az évek folyamán 30 százalékkal csökkent, míg a program lényegében érintetlen maradt. A városok könnyebb célpontot kínáltak a politikusok számára, mint az emberek, és a helyközpontú irányelvek törékeny alapnak bizonyultak, amelyre a szegénység elleni stratégia épült. A 1980-as évek alatt, mutat rá Michael J. Rich, „az egyének támogatását szolgáló szövetségi pénzforrások egyharmadról ötven százalékra növekedtek, míg az igazán rászoruló területek megsegítésére szánt pénzforrások vagy megszűntek, vagy lényegesen lecsökkentek.” A közösségfejlesztési célokra fordítható Community Development Block Grant (továbbiakban CDBG) pénzalap például az évtized folyamán 25 százalékkal csökkent, és ha figyelembe vesszük az inflációt is, akkor 1990-ben ugyanaz a dollár csak a felét érte, mint egy évtizeddel korábban. Rich szerint „az oktatást, a képzést, az egészségügyet, a táplálkozást, az alkohol- és kábítószerfogyasztás kezelését célzó” fontos programok fenntartásával még nem szűnik meg az olyan helyközpontú programok iránti igény, amelyek a szegénység alapvető okait veszik célba, azokat az erőket, amelyek az elnyomorodott városrészek fizikai pusztulásában manifesztálódnak, vagyis a beruházás hiányában, a lakó- és középületek elnéptelenedésében, a munkalehetőségek megszűnésében, az elöregedő infrastruktúrában, a közintézmények (iskolák, egészségügyi klinikák és rekreációs központok) hiányában öltenek testet. [45]
      A mai helyközpontú szegénység elleni stratégiák különböznek a szegénység elleni háború idején alkalmazott megoldásoktól. Ezek már helyi és nem országos kezdeményezésekből indulnak el. A pénzalapok különböző forrásokból jönnek össze, és nem elsősorban (sok helyütt egyáltalán nem) a kormányzattól származnak. Ezek a programok a helyi kormányhivataloktól függetlenül jönnek létre, és nem függnek a városi önkormányzattól sem. Így a pénzek viszonylag nagyobb biztonságban vannak, mert sem politikusok, sem a „belvárosok” üzleti érdekeltségei nem tudják megkaparintani. A közösségi gazdasági fejlesztésnek köszönhetően -- amely a legelterjedtebb az új típusú helyközpontú kezdeményezések közül -- a leggyakoribb az alacsony költségráfordítással megvalósuló lakásépítés, amelyre az 1980-as évek folyamán került sor. [46] Különböző egyéb stratégiák is tovább élnek, amelyek hatását az írás keletkezésének időpontjában még nehéz lenne értékelni és osztályozni. Annyi azonban bizonyos, hogy szerte az országban, szinte minden városban találkozhatunk kreatív programokkal, amelyek a közösségek újjáépítését és újjáélesztését tűzték ki célul. Tény az is, hogy csak kevésnek van elég pénze, és néhány kisebb helyi érdekű program sikerre vitelén túl nem telik egyébre. Így amennyiben ezek a programok nem jutnak újabb pénzforrásokhoz, hatásuk csak korlátozott lehet. A magánforrásból és az alapítványoktól származó pénzek nem képesek egyébre, mint hogy csekély pénzalapot biztosítsanak e kis programok számára vagy esetleg állják a működési költségeiket. Csak a kormányzat képes olyan forrásokat előirányozni, amelyek a belső városrészek újjáépítéséhez és a bennük lakó emberek életminőségének javításához szükségesek.
      Rich szerint a megoldás túlmutat a pénzalapok biztosításának kérdésén. A CDBG tapasztalatai bizonyítják, hogy változó annak mértéke, ahogyan a szövetségi pénzalapok a legjobban rászoruló városokhoz és városrészekhez eljutnak. Bizonyos esetekben egy sor tényező együttese fejtett ki olyan hatást, amely a szövetségi pénzeket eltérítette eredeti céljuktól, míg más esetekben lehetőleg igyekezett megtartani őket a céloknál. Ebből az következik, hogy nagy jelentősége van annak hogyan működik a „döntéshozatali rendszer”, hogyan érintkeznek egymással a szövetségi, állami, és helyi kormányhivatalok a pénzsegély-programokban. A számos csalódás ellenére, amelyet a CDBG tevékenysége kiváltott, sikere mégis bizonyítja a város rehabilitációjában a szövetségi pénzalapok fontosságát, másrészt a hely központú stratégiákban rejlő lehetőségeket. [47]
      A csökkenő adóbevételből származó alapok és az eltűnő szövetségi támogatás mellett a szociális szolgáltatások iránti megnövekedett igény kettős csapdájában vergődő városi kormányzatoknak nincs módjuk rá, hogy nagyobb kezdeményezéseket pénzeljenek. Az állami kormányhivatalok, ahol az elővárosokban élő törvényhozók vannak többségben, nem szívesen támogatnak városi programokat. A törvényhozásnak ugyan megvan a hatalma, hogy forrásaik megosztására kényszerítse az elővárosokat, de a bíróságok, a demográfiai trendek, a kormányzati irányelvek egymást erősítő hatása, valamint a politikai realitások mind a válaszfalak ledöntése ellen dolgoznak, így az elővárosok tovább halmozhatják készleteiket. Csak országos léptékben, a kormány tud hozzáférni azokhoz a pénzforrásokhoz, amelyek a városi szegénység felszámolására indított kitartó és hosszantartó támadáshoz szükségesek. Az 1992-es Los Angeles-i zavargásokat követő lanyha reakciók azonban azt tanúsítják, hogy a kormányzattól nem nagyon remélhető komolyabb pénzforrás, hiszen neki magának is szembe kell néznie egyrészt azzal a hatalmas deficittel, amelyet többé már nem a városi érdekeltségek ellenőriznek, másrészt az ellenséges hangulattal, amely a városokkal szemben megnyilvánul. [48]
      1994-ben, amikor ezt az tanulmányt írtam, úgy látszott, kevés okunk van az optimizmusra. Csak az alulról feltörő energia -- a közösségi fejlesztési szervezetek, a sok fantáziáról bizonyságot tevő szociális programok, a helyi szerveződések, az elhivatott szomszédok és önkéntesek -- nyújt némi reményt, hogy egyszer még javulhat a helyzet az amerikai városokban. A kormányzat pedig, tizenkét év óta először, törődni látszik az ország városainak állapotával, és szándékában áll kidolgozni a városokra vonatkozó irányelveket. Igaz ugyan, hogy az első javaslatok olyan eszközöket említenek, amelyek egyáltalán nem alkalmasak a probléma megoldására. A Bill Clinton-féle, a városok infrastruktúrájának helyreállítását célzó, igen szerény gazdasági ösztönzést tartalmazó javaslat veresége, a Los Angeles déli központi részének újjáépítésére biztosított pénzalapok szűkössége, az állami és a szövetségi szintű kormányhivatalokban a kreatív városi irányelvek hiánya, az elővárosok ellenállása, hogy megosszák bevételeiket és egyéb forrásaikat (nevezetesen az iskoláikat) a szegényekkel, a város politikai erő eróziója, a városi gazdaság sorsa és benne az egyre súlyosabb szociális problémák eszkalációja, a faji ellenségesség, amely minden reakció mélyén meghúzódik, a bűnözőről kialakított sztereotípiák, és a zavaros viszony, amely a belső városrészek lakossága és bőrszíne kapcsolatából kikerekedik -- mindez együtt előre megjósolhatóvá teszi, hogy sem lényeges új pénzforrások, sem kreatív programok nem áramlanak majd a városok felé. De még ha javul is a városi gazdaság helyzete, az sem változtatja meg a gazdasági szerkezetátalakulás folyamatát, amelynek következtében nagy tömegű városlakó válik feleslegessé a munkaerőpiacon, aki ha kap is valami munkát, az csak szegénységi szintű fizetést biztosít. A belső városrészekben tapasztalható szegregáció sem csökken majd észrevehetően, hacsak a kormányzat rá nem kényszeríti az elővárosokat, hogy nagy mennyiségben építsenek alacsony költségű házakat. Az eredmény a legjobb esetben is csak az lehet, hogy a szegények társadalmi elszigeteltsége és a hozzájuk kapcsolódó problémák stabilizálódnak, vagy nagyon lassan romlanak, a rosszabbik esetben súlyosbodnak, és ezzel együtt még több könyv születik majd az amerikai városok rugalmatlan, méltatlan és fenyegető deklasszáltjairól.
      A „kirekesztettek” fogalom használata ugyanakkor összemossa a vitákat, és lehetetlenné teszi egy konstruktív terv kidolgozását. Ez a fogalom azt a évszázados igyekezetet tükrözi, amely a szegény embereket erkölcsi értékük alapján próbálta kategóriákba sorolni. A „méltatlan kirekesztettek” a szegény címke helyett álló modern eufemizmus újra feleleveníti azt a tradíciót, amely az áldozatot vádolja sorsa alakulásáért. A „kirekesztettek” azzal, hogy stigmatizálja, meg is sérti azokat, akiket jelöl. És érdekeik ellen is működik, mert a munkásosztály és a szegények között a politikai megosztottság táptalaja, holott szükségük lenne egymásra mint szövetségeseknek, arról nem beszélve, hogy a belső városrészekben összezsúfolt viszonylag kisszámú ember viselkedésére összpontosítva eltereli a figyelmet a szegénység valódi problémájáról. A kirekesztettek szó kevés intellektuális tartalommal rendelkezik. Hiányzik az összefüggő, védhető elméleti alapja. A kirekesztettek nem alkotnak „osztályt” a szónak semmilyen szokásos értelmében. A legtöbb definíció, amint ez a fejezet bizonyította, csak a korábbi különböző rossz magaviseleti meghatározásokat helyettesít a rétegződési elméletek szokásos kritériumaival. Nem is tudnak megegyezni a definícióban a társadalomtudósok, a médiáról már nem is beszélve.
      Van egy még ennél is alapvetőbb probléma a kirekesztettekkel. Az a hatalmas átalakulás, amely a városokba sűrítette a szegénységet, és a „kirekesztettek” fogalommal jelzett jelenség kialakulásához vezetett, és amelyet ebben a fejezetben tárgyaltam, újrarendezi az amerikaiak életét, mert megváltoztatja a munkáról és a családról szerzett tapasztalataikat, lepusztítja egykor oly eleven városaikat, aláássa az intézményeiket és leszűkíti a közéletet. A kirekesztettek problémájában az átalakulások következményei intenzív formában jelentkeznek, de ezek végső soron egész Amerikát átformálják. Ezért az átalakulásoknak a hatásáról úgy beszélni, mintha csak egy kis szegmensét érintenék a lakosságnak, súlyos tévedés.

Fordította: Valló Zsuzsa

      [*] A „kirekesztettek” terminust a továbbiakban az angol „underclass” jelölésére használom -- a ford.
      [**] In: Improving Poor People: The Welfare State, the „Underclass” and Urban Schools as History (Princeton, Princeton University Press, 1995. 60-98. old.)
      [1] Mary O. Furner: Advocacy and Objectivity: A Crisis in the Professionalization of American Social Science. Lexington, University of Kentucky Press, 1975; Robyn Muncy: Creating a Female Dominion in American Reform, 1860-1935. New York, Oxford University Press, 1994.
      [2] "The American Underclass". Time, 1977. augusztus 29. 14-17. old.
      [3] Ken Auletta: The Underclass. New York, Random House, 1982.
      [4] James Q. Wilson: Redefining Equality. The Liberalism of Mickey Kaus. In: Public Interest, 1992. ősz, 109. sz., 101-108 old., idézet: 103. old.
      [5] Mickey Kaus: The End og Equality. New York, Basic Books, 1992. 103, 104. old.
      [6] Nicholas Lemann: The Promised Land: The Great Black. In: Migration and How it Changed America. New York, Alfred A. Knopf, 1991. 344. old.
      [7] A téma tárgyalása során a The Undeserving Poor: From the War on Poverty to the War on Welfare című könyvemre (New York, Pantheon, 1989) és az általam szerkesztett The "Underclass" Debate: Views from History (Princeton University Press, 1993) című könyv bevezetőjében és összefoglalójában elmondottakra támaszkodnak. A teljes idézet ezekben a művekben található.
      [8] Children's Aid Society of New York második éves jelentése. New York, 1855. 3.
      [9] Central Council of Charity Organization Society of the City of New York negyedik éves jelentése, 1886, január 1. New York Central Office, 1886. 14.
      [10] Charles Rosenberg: What is an Epidemic? AIDS in Historical Perspective. In: Daedalus 118. 1989. 2. sz., 1-17. old.
      [11] A 19. századi filantróp szervezetek esetfeljegyzései alapján vontam le a következtetéseket.
      [12] Lee Rainwater: The Problem of Lower Class Culture. In: Journal of Social Issues, 1970. 26. 133-137 old.; Oscar Handlin: Boston's Immigrants, 1790-1865. A Study in Acculturation. Átdolgozott kiadás, Cambridge, Harvard University Press, 1959. 51, 120-121, 125.old.; Stanley M. Elkins: Slavery: A Problem in American Institutional Life. Chicago, University of Chicago Press, 1976., 3. kiadás; David McClelland: The Achieving Society. New York, Free Press 1961., 36, 43, 205. old.).
      [13] Frank Reissman: The Culturally Deprived Child. New York, Harper and Row, 1962.
      [14] Edward Banfield: The Unheavenly City. Boston, Little Brown, 1970
      [15] Moynihan jelentését és kitűnő válogatást a válaszokból - lásd: Lee Rainwater és William L. Lancey: The Moynihan Report and the Politics of Controversy. Cambridge, MIT Press, 1967.
      [16] Margaret Weir: The Federal Government and Unemployment: The Frustration of Policy Innovation from the New Deal to the Great Society, In: Margaret Weir és társai (szerk.) Politics and Jobs: The Boundaries of Empolyment Policy in the United States. Princeton, Princeton University Press, 1988; Poverty and Urban Policy: Transcript of 1973 Group Discussion of the Kennedy Administration Urban Poverty Programs and Policies, John Fitzgerald Kennedy Archives, Boston; Katz: Undeserving Poor. 79-123. old.
      [17] A munkaerőpiaci politika csődjéről lásd, Margaret Weir: Politics and Jobs: The Boundaries of Empolyment Policy in the United States. Princeton, Princeton University Press, 1992: a massachusettsi szociális segélyprogram, amely E.T. néven vált közismertté, sikeresen kapcsolta össze a munkaerőgazdálkodási és a szociális segélyprogramokat; jelenleg Pennsylvaniában a New Direction program tesz figyelemre méltó erőfeszítéseket a probléma megoldására.
      [18] Mark J. Stern: Poverty and Family Composition since 1940, In: Katz, "Underclass" Debate. 223. old.
      [19] Charles Murray: Losing Ground: American Social Policy, 1950-1980. New York, Basic Books, 1984; George Gilder: Wealth and Poverty. New York, Basic Books, 1981.
      [20] Robert Greenstein: Losing Faith in Losing Ground. In: New Republic, 1985. március 25. 14. old.; Christopher Jencks: How Poor are the Poor? In: New York Review, 1985. május 5., 32. sz., 41. old.
      [21] Roger E. Alcaly és David Mermelstein: The Fiscal Crisis of American Cities: Essays on the Political Economy of Urban American with Special Reference to New York. New York, Random House, 1977; William K. Tabb: The Long Default: New York City and the Urban Fiscal Crisis. New York, Monthly Review Press, 1982; Martin Shefter: Political Crisis/Fiscal Crisis: The Collapse and Revival of New York City. New York, Basic Books, 1985.
      [22] Demetrios Caraley: Washington Abandons the Cities. In: Political Science Quarterly, 1992. tavasz, 107, 1-30. old.
      [23] William J. Wilson: The Truly Disadvantaged: The Inner City, the Underclass, and Public Policy. Chicago, University of Chicago Press, 1987.
      [24] Lásd, 4. fejezet, és Alexander Keyssar: Out of Work: The First Century of Unemployment in Massachussetts. New York, Cambridge University Press, 1986.
      [25] W.E. B. Dubois: The Philadelphia Negro: A Social History. 1899, reprint, New York, Shocken Books, 1967; Roger Lane: The Roots of Violence in Black Philadelphia, 1860--900. Cambridge, Harvard University Press, 1986.
      [26] Andrew Hacker: Two Nations: Black and White, Separate, Hostile, Unequal. New York, Charles Scribner's Sons 1992. 4.
      [27] Ronald F. Ferguson: New Evidence on the Growing Value of Skill and Consquences for Racial Disparity and Returns to Schooling. Kézirat, H-93-10, Malcolm Wiener Center for Social Policy, John F. Kennedy School of Government, Harvard University, 1993. szeptember.
      [28] Douglas A. Massey és Nancy A. Denton: American Apartheid: Segregation and the Making of the Underclass. Cambridge, Harvard University Press, 1993. 2.
      [29] Philip Moss és Chris Tilly: Why Black Men Are Doing Worse in the Labor Market: A Review of Supply-Side and Demand-Side Explanations. New York, Social Science Research Council, 1991.
      [30] Robin D.G. Kelley: The Black Poor and the Politics of Opposition in a New South City 1929-1970, In: Katz, "Underclass" Debate. 293-333. old.
      [31] Patricia Williams: The Great Divide. In: Tikkun 7. 5. 1992. szeptember-október., 65-68. old., az idézet a 67-68. oldalon található.
      [32] Jó példáit adják ennek a "programokat" és a "legjobb gyakorlatokat" összegző dolgozatok, amelyek a Social Science Research Council által rendezett, a városi deklasszálódással foglalkozó konferencián hangzottak el, 1993. november 10-én. Az előadások címjegyzéke megszerezhető: SSRC, 605. Third Ave., New York, New York 10158.
      [33] Robert D. Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, Princeton University, 1993. 167-71 old.
      [34] Robert D. Putnam: The Prosperous Community: Social Capital and Public Life. In: American Prospect, 1993. tavasz, 13., 35-42. old.
      [35] Camilo Jose Vergara: A Guide to the Ghettos. In: Nation, 1993. március 15. 339-342. old.
      [36] Gerald Gamm: Exodus and Stability: Institutions and Neighborhood Change in Boston, 1948-1993 (előadás az American Historical Association 1994. januári éves konferenciáján. 14. old.).
      [37] Uo., 16. old.
      [38] Robert N. Bellah, Richard Madsen, William, M. Sullivan, Ann Swidler és Steven M. Tipton: The Good Society. New York, Alfred A. Knopf, 1991. 256. old.
      [39] Ezeket a kérdéseket veti fel Jeffrey R. Henig kitűnő könyvében: Rethinking School Choice: Limits of the Market Metaphor. Princeton, Princeton University Press, 1994.
      [40] Ez a fő kérdés, amellyel Gamm Exodus című munkája foglalkozik.
      [41] A "hasznosítható tudás" kifejezés Charles E. Lindblom és David K. Cohen könyvéből származik: Usable Knowledge: Social Science and Social Problem Solving. New Haven, Yale University Press, 1979. A konzorcium szándéknyilatkozata megtalálható a következő könyv hátsó borítóján: Anthony Bryk, John Q. Easton, David Kerbow, Sharon G. Rollow és Penny A. Sebring: A View from the Elementary Schools: The State of Reform in Chicago. A Report of the Steering Committee Consortium on Chicago Research. 1993. július.
      [42] Margaret Weir: Cities and the Politics of Social Policy in the United States, In: Stephan Leibried és Paul Pierson (szerk.): Prospects for Social Europe. Megjelenés alatt.
      [43] Weir: Cities and the Politics of Social Policy, id. mű.
      [44] Uo.
      [45] Michael J. Rich: National Goals and Local Choices: Distributing Federal Aid to the Poor. Princeton, Princeton University Press, 1993. 345-346. old.
      [46] Mike Davis: Who Killed LA? Part Two: The Verdict is Given. In: New Left Review, 1993. május-június., 197., 29-54. old.
      [47] Rich: National Goals and Local Choices: Distributing Federal Aid to the Poor. Princeton, Princeton University Press, 1993. 350. old.
      [48] Mike Davis: Who Killed LA? A Political Autopsy. In: New Left Review, 1993., 195., 3-28. old.