EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Lees, A.-Lees, L. H.: Bevezető < > Ladd, B.: Németország

London élete - mai szemmel

______________________
CHARLES F. G. MASTERMAN

      Részletek Charles F. G. Masterman: „Realities at Home” c. tanulmányából, in: Masterman, ed., The Heart of the Empire: Discussions of Problems of Modern City Life in England. (London: T. Fisher Unwin, 1901, pp. 7-l4, l5-32.)

Anglia népessége a (tizenkilencedik) század egészén át szakadatlanul áramlott a nagyvárosokba, s ez idő tájt, egy új korszak küszöbéhez érve, szükségképp fel kell ismernünk, hogy a világtörténet merőben egyedi jelensége áll előttünk. Az elmúlt hónapok hadi sikerei nyomán támadt zavargások, a huliganizmus s a nyugtalan, könnyűszerrel felcsapó tömegkedély mindegyre azt jelzi, hogy egy kiszámíthatatlan cselekedetekre hajlamos, eleddig figyelmen kívül hagyott új emberfaj lép színre immár tényleges jelentőséggel - a „városlakó ember” jövőbeni típusa, a huszadik század „utcanevelte” népe, „ajtónkon zörgető új nemzedéke”.
      A hagyományos Anglia képét mindeddig a csöndes és tartózkodó, a vidéki kisvárosok, falvak, kúriák sokaságában szétszórtan élő emberek határozták meg. A jövendő Angliája ezzel szemben oly szoros, gigászi méretű népességtömörüléseket alkot majd, amilyeneket még sosem látott a világ. E változást eleddig jobbára elfedte a környékbeliek folyamatos beáramlása, mely képes volt akár egy London méretű várost is mindenestől átjárni, felfrissíteni egészséges és tetterős, még szabad levegőn felnőtt, mezei munkán fegyelmezett, új népességgel. Ám az elmúlt negyedszázad során egyfajta belső erő gyúrta át a város emberi „nyersanyagát”. Maga a szerkezet alakult át - akár egy észrevétlen, alkímiai beavatkozás nyomán. A bevándorlók utódnemzedéke már bérházak udvarán, a metropolisz zsúfolt utcáin nőtt fel, nyomorúságos viszonyok közepette, fülledt és zaklatott légkörben, kenyerét javarészt vég nélküli ülőmunkával, egészségtelen robottal keresve. Az előttünk álló évek legfőbb gondját tehát épp ezen újfajta városlakó tömegek jelentik, az ő felemelésükön, tetteiken múlik egész angolszász fajunk jövendő előbbrejutása - s legalábbis még jó félszázadon át a brit birodalom leendő politikája.
      Mindezt szem előtt tartva - s egyszersmind jelezvén, hogy ha London kész vállalni e küldetést, úgy szerte a világon beláthatatlan sokaság jólétét, jövendő boldogulását segítheti elő, épp azokét, kik manapság London vagy Anglia puszta létéről sem tudnak - ugyancsak érdemesnek tűnhetik behatóbban tanulmányozni a városi lakosság ezen új típusát és jövendőbeli kilátásait. Noha kialakulása még túlontúl közeli ahhoz, hogy valahány sajátságát maradéktalanul felmérni lehessen, összegzésképp azonban máris kijelenthetjük, hogy mind testileg, mind szellemi és lelki értelemben merőben eltér az angol ember azon típusától, amely az elmúlt két évszázadot jellemezte. A testi változások a zsúfolt munkásnegyedek fülledt televényein való felnövekedésnek tulajdoníthatók. Íme, ez az a közeg, mely a hajdani Anglia tágas-téres, nyugodt és földközeli életvitelének helyébe lépett - ez utóbbit még mindenestől áthatotta a természet ráérős, lassú ritmusa. Az életformaváltás nyomán mindinkább kitermelődött a mai városlakó testi mivoltában is olyannyira jellegzetes típusa: az a csenevész, beesett mellkasú, fáradékony, ám beszédes, izgága és állhatatlan teremtés, aki az ivásban, szerencsejátékban, s az úton-útfélen való békétlenkedésben keres magának elégtételt és felüdülést. A városlakók ezen újabb nemzedékeire az immáron három évtizede bevezetett elemi iskolai tankötelezettség is megtette hatását. Az eredmény egy manapság széles körben észlelhető tudati változás, pontosan annak következtében, hogy napjainkra csaknem mindenki részesévé vált az olvasás bizonyos kezdetleges s a szövegértés gyatra és homályos képességeinek. Innen a nagy példányszámú, szenzációhajhász sajtó újmódi divatláza, kész járványként pusztító hatása - mind vadabb izgalmakat („halálos fejszecsapást, véres mócsingot” és hasonlókat) követelő olvasóival, s az újságok lármás, rémségeikkel egymást túlharsogó, szünet nélküli vetélkedésével e kétes közönség kegyeinek elnyeréséért.
      Ám ennél is baljósabb árnyékot vet jövőnkre az a változás, melyet mindazok, akik közelebbről ismerik a városlakó ezen új típusát, rendre megerősítenek: a vallásosság általános hanyatlása, a lelki élet bármely formájának már-már teljes kiveszése e sorsukra hagyott néptömegek körében. Javarészt ugyan még magukévá tesznek bizonyos erkölcsi alapnormákat, így például a barátság becsületét, amint a balsors türelmes viselése, egyfajta makacs derű, a szoros családi kötődés s a szomszédok összefogása is széles körben jellemzi őket. Ámde a spirituális szféra - akár a természet, a művészet vagy bármely vallás közvetítésén át - már nem létezik számukra, érzékelésük, beszűkült horizontjuk nem terjed túl a materiális dolgokon s az emberi lét szánalmas végességén. Hajdan az emberek Angliában minden földi dolognak - jónak és rossznak egyaránt - spirituális jelentőséget tulajdonítottak, menny és pokol eleven, öröktől fogva létező valóságként terjedt ki e földi világra, s az „égi királyság” mint az ember „sorsmértéke”, „valahány tettének végső ítélőhelye” magasodott fölénk. Ezzel szemben napjaink nagyvárosi tömegei Istent legfeljebb halvány visszfényként, a világ jóllehet szeretetreméltó, ám mindegyre távolmaradó uraként érzékelik, menny és pokol pedig csak letűnt gyermekkoruk mind távolibb emlékfoszlányaivá lesz - emez vonzását, amaz visszatartó erejét mihamar elveszítvén. E változás hatását, egész jelentőségét ez ideig még nem mutatta ki senki, ám bizonyos jegyei máris kivehetőek. A materiális kielégülés növekvő vágya, mielőtt az éj, mely mindent elfed, végképp leszállna; a nehéz esztendők alatti szűkölködés s a megpróbáltatások viselésének mind hevesebb elutasítása; a kufár uralomvágy pusztán evilági javakra tekintő, korlátolt haszonlesése s az elvont spirituális eszmények látványos semmibevevése az emberi személyiség jövőbeni átalakulásának megannyi baljós előjeleként tűnnek elénk.
      E meglehetősen sarkos állítások olvasóink zömében alighanem felvetik a további árnyalás és bizonyítás szükségét, mint ahogy bizonnyal némiképp körültekintőbben kell majd szemügyre vennünk nagyvárosaink alsóbb néposztályok lakta negyedeit is. A probléma - melyet minden ilyen gigászi méretű népességtömörülés rendre ugyanúgy vet fel - London példáján immár teljes kifejletében tárul elénk. Érdemes hát figyelmünket e hatalmas embertömegre összpontosítani, mely a korábbi viszonyok átalakulását s a fejlődés főbb irányvonalait talán leginkább segíthet nyomon követni.

      Az új probléma
      E helyütt, Londonban ugyanis éppúgy tanúi lehetünk a korábbi társadalmi bajok enyhülésének, mint az új városlakó tömegek színrelépésével támadt súlyosbodó problémáknak.
      Azon nyomorúságok, melyek a társadalmi felelősségtudat ébredésének egy korábbi időszakában a közfigyelmet magukra vonták, mára javarészt eltűnőben vannak. Bűnözés, sötét tudatlanság, borzalmas létviszonyok, állatias életmód, Istentől és embertől való elhagyatottság - íme az áldatlan állapot, melyet a korábbi reformerek oly lankadatlan hévvel ostoroztak. Sikerült felfedniük - noha csak egy szűkebb körön belül - a valós viszonyokat, láthatóvá tették a bűn és elesettség döbbenetes mélyeit. London elmúlt fél századbeli története mindezen nyavalyák szívós felszámolásának, eltökélt orvoslási kísérletének jegyében telt. Való igaz persze, hogy e bajok szórványosan ma is léteznek - hisz egy ilyen méretű nagyvárosban ugyan mi nincs meg? -, mi több, összességükben talán még számosabb embert érintenek, mint korábban bármikor. A londoni bűnözők egybegyűlvén alighanem kitennék Európa bármely kisebb fővárosának lélekszámát, mint ahogy együttvéve az egészségtelen londoni szegénynegyedek is bízvást elérik egy önálló nagyváros méreteit. A megrögzött iskolakerülő gyerekek száma akár kétszeresen is meghaladhatja nem egy tengerentúli gyarmatunk lakosságát. Ám a megkezdett munka immár tovább halad, s a világosság, úgy tűnik, lassan mégiscsak győzni fog, sorra behatolva a sötétség maradék zugaiba, konok térhódításával évről-évre közelebb hozva a vágyott cél teljesülését.
      A szegénység ama lelőhelyeit, melyek London középső és nyugati részében vannak, szemünk elől rendre elfedik a széles terek és utcák pompás kirakatsorai, amelyek mintha még a dolgok régi, magabiztos rendjét sugallnák a járókelőnek. Akárhogy is, számunkra ezek „a szegények”, azok, akikről tudunk, akiknek látványa ismerősen köszön vissza színpadi emlékeinkből: megannyi szenvtelen, alattomos, durva vagy éppen szánalomra méltó figura. Bűnözők, prostituáltak, utcai árusok, verejtékszagú hordárok, részeges alkalmi munkások ők, azok, akik a környék gazdag és sikeres urait alkalmi gyönyörhöz segítik, ezerféle igényét kiszolgálják, azok, akik a gyártelepek s a villasorok közti negyedek udvarait és sikátorait lakják, egymás hegyén-hátán összezsúfolódva, bűn és betegség könnyű prédáiként. Mindez továbbra is meglehetősen akut probléma, s felszámolása egy sereg teendőt jelöl ki e mostani nemzedék számára. Ám ezek a szegények jobbára a letűnő múlt rekvizitumai, s minthogy a civilizáció e mai trendje mindenestül ellenük dolgozik, óhatatlanul eltűnésre vannak ítélve. A gazdasági s nemkevésbé az eltökélt emberbaráti érdek előbb-utóbb kikényszeríti maradványaik végleges eltakarítását, s bízvást eljön a nap, midőn akár a magánvállalkozás, akár a közcélú beavatkozás felszámolja majd e nemkívánatos televényt, hogy mind, akik ez idő tájt még meghúzódnak benne, egykoron - akárcsak fölemelt kő helyén a riadtan szétrajzó rovarvilág - kérlelhetetlenül kitakartassanak a napvilágra.
      Hanem az itteni „szegényektől” meglehetősen elkülönülve él egy másik, hasonlíthatatlanul nagyobb londoni néptömeg, amelynek aránya már csakugyan aggasztó, s méltán nyugtalanítja képzeletünket: az a város kopár, ingoványos vagy elhagyatott részeit megtöltő sokaság, amely napról-napra növekedvén ezerkarú hidraként fojtogatja s ragadja magához a szomszédos negyedeket. Egyedülálló jelenség, merőben új probléma ez a világtörténelemben. A London lakosságát alkotó társadalmi osztályok egyfajta makacs szegregációs folyamat eredményeként mindinkább elszakadnak egymástól, s mára ez az elkülönülés immár számos nagykiterjedésű övezetben végbement. Számos északi nagyvárosunk hegyek övezte völgykatlanokba települt, hol az eszesebbje és tehetősebbje körgyűrűszerűen mindinkább kiköltözött a „kráter” peremére, míg a dolgozó néposztályok odalenn a mélyben, a kohók és gyárak zajában, füstjében zsúfolódtak össze. A szegregáció azonban kétségkívül itt, Londonban érte el legszélső határait. A város közepén ott a „City”, mely változatlanul a kereskedelem s a pénzvilág szívének számít. Innen nyugat felé haladva a jól ismert kép fogad: teraszok, parkok és ligetek által rejtett pompás villák, hol napjainkban a világ minden gazdagsága, pazar fényűzése alighanem a legkérkedőbb módon összpontosul. Hanem a cityt bármely más irányból megközelítve ugyancsak eltérő látvány tárul elénk. Füstös és szennyes utcák mérföldeken át, hol a mindent átható nyomorúság egyhangú képét legfeljebb kirívóan rút középületek: a környék lakóinak emelt templomok és iskolák törik meg. Ím, itt tenyész, e kusza, rendetlen negyedekben - a gondolkodó, lázasan sürgő és nagyvilágin fecsegő London árnyékában, a kereszténység huszadik évszázadának kezdetén - a teremtés merőben új faja: korunk közemberének vég nélküli, arctalan sokasága.
      Lám, csakugyan, itt él tömegével az elkövetkező század átlagembere, a legújabb kori „John Smith”, kinek céljait, eszményeit, konkrét életviszonyait ez idő tájt még oly kevéssé ismerjük. Az elmúlt száz év során elődei a földet odahagyván beköltöztek a városba, s ő, immár születésétől tömbházak neveltjeként, legfeljebb véletlenül emelte tekintetét az ólomszürke nagyvárosi égre - most pedig, hogy esendőn sodródó, felfoghatatlan léte végre felnőni engedte, elindul ösztönét követni, hogy éhét és vágyait a többiek módjára kielégítse. Körötte senki sincs, aki ráérne töprengeni, aki a világ folyását értőn figyelve tapasztalatát képes volna másokkal megosztva hasznosítani. A „társadalom”, a parlamenti képviselők s a majdani filantrópok szemében egyelőre nem több ő, mint a szegénység arctalan „tömegének” alkotóeleme, miként helyzete általában csakugyan az ínség, a nyomor és a küszködés világához köti. A szaporodás feltartóztathatatlan lendülete sokadmagával ellenállhatatlanul továbbsodorja, mindinkább kinövi korábbi negyedeit. Közeledtére a helybéliek riadtan szedelőzködnek, otthonaikat, egész addigi, jól berendezett világukat sötét bizonytalanságra s a John Smith-ek légióira hagyván. Az effajta ember nem ír panaszlevelet a „Times”-ba, tulajdon sérelmeit sohasem artikulálja, többnyire lármázik csak ahelyett, hogy mások számára is érthető, fegyelmezett formában fejtené ki mondandóját.
      Ám itt az ideje, hogy a részletek mélyére hatoljunk, megkísérelvén tényleges súlyában felmérni „John Smith”, más szóval azon szakképzett vagy szakképzetlen munkás problémáját, aki a kétkezi emberek mindinkább leszakadó övezeteit benépesíti. A probléma, az esetleges helyi eltéréseket leszámítva, lényegileg mindenütt ugyanaz, hiszen e negyedek legfeljebb nevükben és elesettségük fokában különböznek egymástól. Nyugat felől Shepherd's Bushból kiindulván Paddington-on, Marylebone-on át Saint Pancrasig, majd onnét északnak kanyarodván Pentonvillen át elérkezünk ama hatalmas és egybefüggő, kelet felé nyújtózó nyomornegyedekig, melyek végeit részint White-chapel zsidó negyede, részint a West Ham s a London határán nyújtózó ingoványok képzelhetetlenül nyomorúságos telepei jelölik ki. Íme a jellegzetes „East End”, amint az a londoni szegénység sűrített problémájaként a legtöbb elemző komoran fürkész tekintete előtt megjelenik. Ámde a Temzén átkelvén lényegében hasonló, legfeljebb némiképp egyhangúbb s kevésbé mocskos negyedekre bukkanunk délen is: Lambeth ódon, százezreket rejtő sikátoraiban, a folyópart és a peremvárosok között minden hozzáférhető helyet elárasztó telepein egy jellegében azonos, csupán eltérő nevekkel illetett homogén térséget találunk: Deptford és Bermondsey, Walworth, Camberwell és Battersea negyedeit, melyek már nevükkel is sugallják zsúfolt, szűk és nyomorúságos sikátoraik örömtelen világát.
      „Mi ez a gigászi embertömeg, a túlnépesedett nyomortelepek ez idő tájt még szakadozott láncolata?” - teszi fel a kérdést Lord Rosebery. Mi ez az irdatlan sivatag, amit az emberiség magára hagyott fele szemünk láttára benépesít? Gettó - felelhetnénk -, ijesztő zárvány, amelybe dolgozó néposztályaink mind reménytelenebbül beszorulnak. Határain kívül (a benne lakóknak elérhetetlen távolságra) ím, ott a világ, a számon tartottak és sikeresek világa, azoké, akik képesek múltba és jövőbe tekinteni, akik gondolkodnak, terveznek, szüntelen törekednek valami felé. Odabenn pedig, ím, azokat látni, akik e most kezdődő század gyermekeiként legfeljebb ünnepnap támolyognak elő a fényre, nyirkos, dohszagú gúnyákban kábán hunyorogva, hogy aztán az éj leszálltával mihamarabb lerészegedjenek és vad randalírozásban töltsék ki kedvüket. E felfoghatatlan zárványvilág pereme mentén körös-körül ott találni azoknak otthonait, akiket sorsuk megkímélt e nyomorúságtól, a villák lakóiét s a hivatalnokét, mely utóbbiaknak vég nélküli, egészségtelen ülőmunkájukat nap-nap után csak azon egy gondolat segít elviselni, hogy lám, ők még nem hullottak bele e szakadékba. Csakhogy ebből a szakadékból, a folytonos szaporodás lendülete nyomán, újabb és újabb emberfölösleg csap ki, immár a környékbeli tisztes utcákat is menthetetlenül elárasztván. A villákat hovatovább bekerítik a bérkaszárnyák, a zöld növényzet eltűnik, s a tágas ligetek helyén kis házak végtelen sokasága támad. Ám a gettónak semmi sem elég, miközben mohón burjánzik tovább, lakóit mindinkább összetömöríti, a tömbházakban sűrűn egymás fölé halmozza, népes bérlő családokat egy házba, egy emeletre s végül egyetlen szobába zsúfolva. Mindeközben szakadatlan terjeszkedik a környező mocsarak és szántóföldek irányába is. London peremvidékén ez idő tájt már három kerületet mindenestől bekebelezett, s nemsokára két széles nyugati nyúlványa is satuként összezárul. A brit birodalom büszke fővárosát hamarosan körbeéri e roppant gyűrű, mely korántsem arany- vagy gyémántfénytől ragyog, és ha van valami, ami talán mégis holmi derengő, inkább csak lelki szemmel észlelhető fényt kölcsönöz neki, úgy az alighanem e végtelen sokaság tűrése és heroikus sorsviselése.
      Ezekbe a negyedekbe legfeljebb az tér be, akit üzleti ügyei elkerülhetetlenül arra visznek. Hasonlóképpen az itt élőknek is alig van fogalmuk a külvilágról, leszámítva a pletykákból s a félpennys néplapokból szerezhető felettébb kétes információkat. Népszerű regényírók származtak el innen, akik mindenkor friss szenzációkat tálaló s egy magasabb közönség ízlését kiszolgáló műveikkel lettek sikeresek, fura alakjaikkal nevetésre, koronkénti emelkedettségükkel könnyekre bírván olvasóikat. A különféle felekezetek karitatív missziói egymással vetekednek az elesettek felkarolásában, nőegyletek és egyházi gyűlések vitatják szünet nélkül e problémát, a szegények elégületlenségét veszélyes jelenségként csillapítani, társadalmi felemelésük ügyét megszállott hévvel előmozdítani igyekezvén. Minderről maguk az érintettek mit se tudnak: éppúgy nem érzékelik, miként a mélytengeri lények az óceán felszíni rétegeit megmozgató ár-apály hullámzást. Ők csak elodázhatatlan kötelességeikről tudnak, csak az aznapi betevő falat s az éjjeli menedékhely könyörtelen szükségét ismerik. Nem gondolnak a jövővel, sem reszketőn, sem reménnyel - gondjuk kizárólag a „dolog”, az előttük álló munka, a többit egykedvűen Isten akaratára hagyják.
      De lássuk már most közelebbről, miként is festenek e sokak számára ismeretlen negyedek. Mikor az alkalmi látogató alig tíz-húsz perc vonatozás után, egy merőben más világból érkezvén leszáll és körülnéz, mindjárt az első látásra meglehetősen lehangoló látvány fogadja. Menjünk csak ki London bármely vasúti pályaudvarára, s válasszunk találomra egy célállomást a város belső körgyűrűjén belül. Alig néhány perc, és máris Cambridge Heath-ben, Dalston Junctionban avagy a Walworth Road-on, e rejtélyes terra incognita szívében találjuk magunkat. Vég nélküli, nyomorúságos utcasorok futnak minden irányba, födetlen csatornáik peremén szurtosan játszódó gyermekekkel. Az elmúlt idők emberbaráti és vállalkozói buzgalmának eredményeképp körös-körül tömbházak, valóságos emberkaptárak meredeznek az égnek. A népsűrűséget híven érzékeltető, szorosan egymáshoz épített kétszintes, szürke sorházak sivatagi egyhangúságában még ama sárgás vagy vöröses téglákból rakott, komor és puritán iskolaépületek is üdítő színfoltot jelentenek, melyeket a London Városi Iskolatestület emeltetett szerte e negyedekben. A kegyesség helyi jelenlétéről melankolikus késő-György-korabeli, avagy amazoknál is melankolikusabb neogót templomok tanúskodnak. A főutcákon kora reggeltől késő estig zsúfoltan megtömött, kopott villamosok vánszorognak. Estelente a kerozinlámpák fellobbanó fényei alá bizarr színfoltként zöldségárusok települnek ki. Standjaik hosszú sora előtt megfáradt asszonyok vonulnak szakadatlan menetben, krumplira, babra, karfiolra és más efféle, az elemi létfenntartáshoz szükséges portékára alkudozva. Minden utcasarkon ott áll fényesen kivilágítva a „gin palota”, ez az újmódi tömegitató, melynek valamennyi ajtaján egyszerre tódulnak ki s be a szomjas vagy már szomjukat oltott zarándokok. Ahogy az ember e harsány és érdes hangokat, a néma csillagok alatt nyugtalanul zajgó sokaság lármáját hallgatja, ahogy érzékszerveit mindinkább eltelítik a kellemetlen fizikai ingerek, az átható bűz, az ápolatlan testek szaga, a nap-nap utáni létharctól elgyötört csőcselék folytonos tülekedése, egyre baljósabb komorsággal támad fel benne a kérdés: vajon mi értelme, célja vagy haszna lehet e nyomorúságos tömeglétnek, s vajon mivel is kecsegtethet az a fejlődés, melynek során az individuum Isten és ember szemében tökéletesen elveszti minden jelentőségét.
      Az első benyomás tehát mindenestől taszító. Íme az élet, mely látványos módon megfosztatott minden szépségtől. Hisz a lét - bármi örömöt is rejtsen egyébként - itt mindegyre csupaszürke utcák csupaszürke embereinek elviselhetetlen monotóniájaként tárul elénk, ami egy ponton túl idegborzolóan, már-már személyes inzultusként hat a járókelőre. Ha valamely magas épület tetejéről mint afféle „égi tornácról” alátekintünk ezen ijesztően szapora nagyvárosi nyomorúságra, mely mérföldek végtelennek tűnő során át a korunkra összezsúfolódott emberiség képét tárja elénk, úgy minden korábbinál jobban megértjük, mit is jelent voltaképp „London átka” - azé a Londoné, amely „a világegyetem kicsinyített másaként az egyéni szenvedéssel mitsem törődve, ajzottan siet önnön kifürkészhetetlen céljai felé”. Hisz látszólag afféle lények élnek itt, kik még a bűnözők „erényeit”: a leleményességet, a kifinomultságot és az egyéni vállalkozókedvet is nélkülözik, slampos, egykedvű, a szakadatlan létharcban dőrén felemésztődő tömegemberek, kik e mérhetetlen sokaságban - mint számukra egyedül lehetséges életközegben - nyom nélkül elenyésznek. Az emberi sors örök dilemmáját a valóság, ím, még kegyetlenebbül fogalmazza újra. Hiszen ha múlt és jövő nem számít, ha a halál úgyis „lezár majd mindent”, úgy a megfoghatatlan életerőn kívül vajon mi egyéb tarthatja vissza e sodródó tömegeket attól, hogy nyomorúságuknak véget vessenek, hacsak az nem, ami az egészben talán a legszánalmasabb, hogy maguk sem fogják fel e lét méltatlan voltát és elviselhetetlenségét.
      Mindazonáltal ha személyes közelségbe kerülünk e világgal s kissé jobban megismerjük, lehangoló első benyomásunk némiképp módosulni fog. A „szegények tömege” mint összkép mindenkor sötét, ám amint egyenként s részleteiben vizsgáljuk életüket, e komor árnyak sorra eltünedeznek. Hiszen e zsúfolt negyedek számottevő részében állandó munkájú és aránylag tisztes jövedelmű hivatalnokok, iparosemberek is szép számmal élnek. Mi több, a helyi társadalom még ezen rétegei alatt is van egy meglehetősen népes csoport, amely bár felettébb könnyelmű és labilis életmódot folytat, a valódi ínséget és nyomort nem ismeri. Kelet-London szegényei közül - jegyzi meg Mr. Charles Booth - kétszázezer ember „egyáltalán nem mondható sem alultápláltnak, sem elégtelen öltözetűnek. Életük ugyan szakadatlan küzdelemben telik, s a kényelmet csakugyan nélkülözik, ámde jómagam aligha hiszem, hogy egyszersmind boldogtalanok is lennének.” És valóban: e negyedek lakóinak élete korántsem tűnik oly boldogtalannak, ha azt nem külső szemmel, holmi általunk ideálisnak vélt mérce alapján próbáljuk megítélni, hanem lakói saját személyes tapasztalata és értékrendje alapján. Hiszen, gondoljuk meg, mindezen embereknek részük lehet a fizikai élet megannyi primitív élvezetében: izmaik nap-nap utáni próbára tételében, ha megéheznek és megszomjaznak, az étel és ital nyers örömében, esténként pedig a nehéz munka utáni jóleső pihenésben. Azután ott van a meghitt családi örömök kifogyhatatlan erőforrása: a szülők és gyermekek s a házastársak érzelmi kötődése, egymáshoz való ragaszkodása. A megszokás idővel észrevétlenné teszi a kopottasságot s a látszólagos egyhangúságot. A természet nem hiányzik, ha sohasem ismertük, a szépség iránti vágy nem gyötör, ha immár magzatkorunk óta nem volt belénk plántálva. Ama felfogás, miszerint mindazoknak, akik megszokták, hogy szüntelenül „előre és hátra tekintsenek”, az efféle állapot elviselhetetlen tehertétel - a megélhetés mindenkor hajszálon függő egyensúlya, „a szüntelen létbizonytalanság, amelyen voltaképp semmiféle előrelátás nem segíthet” s amelyért végső soron a közönséges emberfaj mértéktelen szaporulata kárhoztatható -, nos, mindez éppoly viszonylagos és semmivel sem nyom többet a latba, mint azon eshetőség, hogy a hirtelen halál akár a legsikeresebb és legfelhőtlenebb életeknek is bármely pillanatban véget vethet. A testi kielégültség primitív örömei, egy-egy alkalmi nyaralás vagy vidéki kirándulás, a szomszédok nyers, mégis szolidáris közege az egyén röpke létét - a szeretet rejtélyes hatalma által - éppúgy képes megnemesíteni e zsúfolt szegénynegyedekben is, mint bárhol egyebütt, hol tisztes feltételek közepette az élet mindezen értékei valódi és általános jólétet eredményezhetnek.
      Hasonlóképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül mindazon emberi erőfeszítéseket sem, melyek éppen e boldogság elősegítését célozzák. Hiszen közelebbről szemügyre véve látnunk kell azt is, mi minden történt e túlnépesedett negyedekben a szenvedés enyhítése, az élet élvezhetőbbé tétele érdekében. A városi erőforrásból létesült közfürdők, mosodák, könyvtárak, a magánvállalkozók által alapított képtárak, technikumok és tanoncképzők megannyi kézzelfogható bizonyságai e törekvésnek. Az egyházak szerte e negyedekben a szolid társasélet buzgó szervezői: temérdek férfikar, leánykör és legényegylet sarjadt munkájuk nyomán, az apróbb nép kedvét pedig vidám estek, betlehemes és farsangi mulatságok szolgálják. Önsegélyző egyletek sora jött létre, hogy az öregség és betegség elkerülhetetlen napjait majdan megkönnyítsék. A felnőtteknek alkalmi kirándulásokat szerveznek egy-egy kies avagy nevezetes hely felkeresésére, a gyermekek pedig különféle emberbaráti szervezetek vezetésével nyaranta országjárásra indulnak. A közelmúltban látványosan megsokasodtak az olcsó színházak, zenetermek és szórakozó helyek, melyek, a legszegényebbek kivételével, immár mindenkinek elérhető - erkölcsileg jobbára ártatlan - szórakozást kínálnak. Az utcákat mindinkább gondozzák, a közegészségügy jelentős mértékben javult, a halálozási arány csökken, a bérek emelkednek. A szakértők egybehangzóan megerősítik, hogy az angol munkásember életszínvonala hosszú évek óta nem volt ily magas, mint manapság. Úgy tűnik, a moralisták és szentimentális széplelkek kétségbeesett, éhhalál szélén tántorgó, szánalmas szegényei mindinkább kivesznek, hogy helyüket egy szorgos, tevékeny, férfias helytállásra kész újfajta népesség foglalja el, mely napról-napra lendületesen gyarapítja a földkerekség leggazdagabb városának jólétét.
      Az iméntiekben vázolt kép felettébb vonzónak tűnhetik. Ahogy azt szavaival Őfelsége, e ma élő legfőbb tekintély is igazolni látszik: „Örömteli és egészséges családi lét, egyszerű étkek, szigorú szokásrend, ép testben ép lélek, meghitt kötődés férj és feleség, anya és gyermekei, idősebbek és kicsinyek, barát és barát között. Noha e gyermekeknek kicsiny korukban talán kisebb az esélyük a túlélésre, mint gazdagabb családokba született társaiknak, életük, úgy hiszem, mégis boldogabb emezekénél. A cselédek, dajkák és nevelőnők nyűgétől kezdettől áldásos módon mentesülvén, ezen gyermekek alighanem jobban szenvednének a kényeztetéstől, mint az élet zordon próbatételeitől.” Az efféle kijelentések nyomán az optimisták - a szentimentális ellenvetéseket méltatlankodón elhárítván - a modern nagyvárosi életet mindenestől a lehető legjobb úton látják előrehaladni. Tisztes munka, meghitt családi érzés, ártatlan örömök; a fizikai szükségleteken túli igények felkeltésén és kielégítésén fáradhatatlan munkálkodó emberbarátok és felekezeti missziók, humanitárius szervezetek, melyek mindenkor készek a balsors esetleges csapásait orvosolni; felvilágosult rendőri intézkedések, melyek az eltévelyedetteket hivatottak ismét az erény útjára vezetni; önkormányzatok, állami hivatalok, iskolaszékek és körzeti elöljáróságok, melyek mindegyike derekasan kiveszi részét a közemberek jobblétre emelésének feladataiból - csoda-e, ha az optimisták helytelennek ítélnek mindenfajta beavatkozást ezen üdvös folyamatokba, magabízón remélve, hogy a bölcsesség és előrelátás végül is képes lesz minden emberi erőfeszítést magától összefogni a lehetséges legjobb világ megteremtése érdekében?
      Ám térjünk csak makacsul vissza a tényekhez, amint azt az összképről alkotott első, még ugyancsak fogyatékos benyomásunk nyomán tettük, s próbáljuk megragadni a felszín alatt munkáló mélyebb folyamatokat. Lássuk, valójában mit is jelentenek a fenti törekvések egy itt élő család vagy egyén számára? Vajon miért, hogy e könnyed elégedettség oly heves ellenérzést és felháborodást vált ki legkiválóbb kortársaink körében? Ugyan honnét e bírálatok kérlelhetetlen tüze, mely a fenti impozáns képpel egybevetve oly túlzóan valószerűtlennek hat? Kutassuk csak tovább az okokat, melyek városlakóink életét a mélybe húzzák, és lássuk, mennyiben igazolja a valóság teljesebb képe a jelen állapot dicsérőit avagy kárhoztatóit.
      Tapasztalni fogjuk, hogy a bajok, melyek London s a zsúfolt városnegyedek életét terhelik, voltaképp két osztályba sorolhatók. Vannak bizonyos sajátos problémák - így az alkoholizmus, a túlzsúfoltság, a legszegényebbek közti létharc -, melyek csaknem az egész közösséget érintik. Vannak azután olyanok is - például a szegregáció, a természettől való elszakítottság s az általános gyökértelenség -, melyek a modern élet tüneteiként egy mélyebben fészkelő s ekképpen áldozatosabb gyógymódot igénylő bajra utalnak.

      Az orvoslásra váró sajátos problémák
      Mindenekelőtt itt van - ámbár a dolgos és derék lakosság soraiban elvegyülve - a bűnözők, kéregetők, alkalmi munkások és nincstelenek szám szerint jelentős rétege, mely ugyan a bérből élők nagy tömegéből csak szórványos foltokban tűnik elénk, ám ha együtt látnánk, e látvány bizonnyal elegendő volna ahhoz, hogy az „emberiséget megindítsa”. E réteg egyrészt észrevétlen húzódik meg a szakképzetlen, alacsonyan fizetett munkástömegek árnyékában, melyekre eleven lidércnyomásként nehezül, s amelyek sorából folytonos utánpótlását nyeri; másrészt a notórius bűnözök azon szűkebb csoportját alkotja, mely a társadalom egészén ragadozó farkasként vagy méginkább hiénaként élősködik. Közéjük tartoznak a legszegényebbek, akiknek száma látszólag állandónak tűnik. Közéjük tartoznak az özvegyek és rokkantak, akik éltüket szűkös, alkalmi alamizsnán tengetik, no és persze hátrahagyott utódaik, akik az ő nyomorúságukat, testi fogyatékosságukat öröklik. Ám éppúgy ide tartoznak a magukat nyíltan, sőt kihívón bűnözőnek valló alakok is, akik talán e lehangoló társaság legreménytelenebbnek tűnő esetei. Itt van azután az örökösen „fáradtak” népes serege: akik hetente pár napot dolgoznak csupán, a virág-, újság- és gyufaárusok hada, a fiákerek ajtainak nyitogatói, vagy épp ama semmirekellő alakok, akik feleségük bérén, a gazdagok könnyelműn osztott adományain élősködnek. Itt vannak továbbá a semmihez sem értő tanulatlanok, akiknek még csak reményük sem lehet a folyamatos foglalkoztatottságra. És végül itt vannak - e komor társaság csekély töredékeként - a jóravaló szegények, akiket ilyen vagy amolyan egyéni balszerencse juttatott a szakadékba: néhány havi betegeskedés, a családapa váratlanul feltámadó, olthatatlan szomja, egy balul kiütött üzleti vállalkozás, vagy csak a múló évek ínséget, öregséget hozó könyörtelensége - egyszóval mindazok, akik bármi okból oly mélyre süllyedtek, ahonnét önerejükből immár nem képesek ismét felküzdeni magukat. Nos, ezt az elegyes és népes osztályt a változások minduntalan széttördelik, amint e negyedeket sorra megtisztítják és újjáépítik, amint London központi részein a szegénység koncentrált, sötét tömbjei lassanként eltünedeznek. Csakhogy maga az osztály ezzel korántsem szűnik meg, hanem tisztán nyomonkövethető módon eloszlik, szétterül a környéken. Éppen úgy, mint amikor egy tintafoltot próbálunk vízzel eltávolítani: maga a folt ugyan többé nem éktelenkedik ott kirívóan, ám egész környezete érzékelhetően sötétebb lesz egy árnyalattal. Ugyanakkor némely távoli, eladdig ismeretlen városszélen egyszerre riasztó gyorsasággal sötét utcák nőnek ki a földből, s ahhoz, hogy egy-egy tisztes külvárosi negyedből rohamos gyorsasággal lepusztult slum legyen, mindössze az kell, hogy valahol beljebb lakbért emeljenek, holmi zárvány keletkezzék, a házak kistulajdonosok kezébe kerüljenek - sőt néha akár csak egyetlen rosszhírű család váratlan feltűnése is elég, hogy egy alig két éve épült tisztes külvárosi telep mihamar a belső nyomornegyedeknél is szennyesebb, elhanyagolt vidékké váljék. London nyugati és középső részein a szegénység eltűnőben van, csupán a bűnözők, prostituáltak, az önmagukat kizsigerelő, ám jól kereső idénymunkások képesek állni a versenyt a lázas üzleti terjeszkedés nyomán egyre emelkedő lakbérekkel. Akik pedig képtelenek megfelelni e kihívásnak, azok mind kijjebb sodródnak e kerületekből, magukkal vivén a szennyáradatot, mely ily módon többé nem fojtogatja már közvetlenül a gazdagok világát.
      Ezen osztály megléte egyszerre kettős csapásként nehezedik ránk. Részint már most súlyos terhet jelent a tényleges nélkülözés és szenvedés aggasztó koncentrátumaként, másrészt mindinkább megnehezíti az érintett tömegek jövőbeni sorsának bármely hathatós rendezését. Ami az elsőt illeti, némi joggal - amint azt Mr. Charles Booth is teszi - mondhatni: „magában véve még nem olyan vészes, ha a legszegényebb réteg az összlakosság egytizedét teszi ki (...), ám ha belegondolunk, hogy ez egyedül Kelet-Londonban mintegy százezer lelket, húszezer családot jelent, amelyhez még vagy kétannyit kell hozzáadni, ha azokat is számba vesszük, akik noha nem nélkülöznek, minden tartalék nélkül, csupán máról-holnapra élnek - úgy bizonnyal visszahőkölünk a szemünk elé táruló képtől. És a különbség, amely e kétfajta - abszolút és relatív - megítélés közt feszül, egyszersmind elégséges magyarázatul szolgálhat ahhoz is, hogy az optimista és pesszimista álláspont alapját megértsük. Ahhoz, hogy a helyzetet reálisan megítéljük, végtére is egyaránt szem előtt kell tartanunk mindkettőt: százalékos arányokban gondolkodván sosem feledkezhetünk meg a tényleges nagyságrendről, és viszont: amikor számadatokat veszünk, látnunk kell relatív arányaikat is. Ez utóbbi, persze, felettébb nehezére eshetik azoknak, kik nap nap után elevenen átélik vagy szemük előtt látják az egyéni sors megannyi szomorú megpróbáltatását. Ők aligha fognak azzal vesződni, hogy mindezen nyomorúság ellensúlyaként aprólékosan számba vegyék ugyanezen osztály vagy éppen ugyanezen szenvedők esetleges »boldog óráit« is. Még kevésbé hajlandók méltányolni a többi társadalmi osztály eredményeit, hogy azután ezen ellentétes előjelű mutatókkal az összképet feljavítván önelégülten megvonhassák napjaink zárómérlegét. A gondok sivár aritmetikája őket csak a szorzásra, összeadásra tanította meg - osztani, kivonni nem képesek. S a világot végtére is nem statisztikai adatok, ám éppen az ilyen feszítő létélmények fogják eleven mozgásba hozni.” Való igaz, csakhogy ugyanez a szerző a nagyvárosi szegénység problémájának sarkalatos pontját némivel alább egy másodlagos jelenségben véli diadalmasan felfedezni. Mint írja: „A szegénység a gazdagok számára pusztán szentimentális kérdés. A szegényeknek azonban létüket megnyomorító állandó teher. A szegények szegénysége nagyrészt a nincstelenek egymással vívott szüntelen létharcának eredménye.” Avagy másutt: „Ama betegség, mely társadalmunkat gyötri, valójában a rászorulók és kiszolgáltatottak megélhetésért vívott parttalan küzdelméből ered.” S szerzőnk olyannyira meg van győződve arról, hogy a probléma egészének kulcsát ragadta meg, hogy még drasztikus gyógymódokat sem átall javallani: hathatós állami beavatkozást, afféle szocialista típusú munkásközösségek felállítását, csakhogy a munkaerőfelesleg - bármi áron - felszívódjék.
      A bajok egy másik sajátos gócpontja: a túlzsúfoltság. Mialatt gyanútlan szenderegtünk, ez az átok oly mértékben elhatalmasodott fölöttünk, hogy mára immár egy fojtogató sokaság közepén eszmélünk magunkra, szorongva, lökdösődve, a szűkös helyen, mind kétségbeesetten küzdve önnön lakóterünkért. A laissez faire elve e téren tanulságos leckét adott mindannyiunknak: a magánvállalkozások ama egyenlőtlen, gátlástalan és ellenőrizetlen küzdelme, amely a tizenkilencedik század túlnyomó részét jellemezte, íme manapság csaknem elviselhetetlen terhet ró az utódnemzedékek vállára. Mindenünnen csak panaszszót hallani: növekvő lakbérek, a szűkös családi jövedelmek megrablása, elégtelen lakáskörülmények, a házak bérlakásokra, a bérlakások szobákra való felszabdalása, s végül e szobák további albérlőkkel vagy ágyrajárókkal történő telezsúfolása. Ez idő tájt Londonban csaknem egymillióan - Dél-Afrika fehér összlakosságát is jóval meghaladó számban! - élnek törvényellenes módon összezsúfolt körülmények közepette. E hatalmas tömeg pár hét alatt mindenestül utcára kerülne, ha a hatóságok netán ragaszkodnának az előírások következetes érvényesítéséhez. Hogy e számok egyéni sorsokra lefordítva valójában mit is jelentenek, arról csupán azok tanúskodhatnak, akik valaha is laktak e zsúfolt negyedek valamelyikében. Tizennégyen laknak egyetlen szűk szobát, egyikük fertőző himlős, egy másik kislány haldoklik éppen, holtteste majd egy álló héten át hever a szomszéd hálószobában; vagy épp egy másik sokgyermekes család, mely házról-házra járva egy dermesztő januári éjszakán végül kicsapatik az utcára, mert (bár még pénze is volna) nem talál magának albérletet - íme csak két kirívó, ám megtörtént eset e sorok írójának szűkebb személyes tapasztalatából. Ám a helyzet általános, átlagnépességre gyakorolt hatása e megindító egyedi példák nélkül is épp elég szembetűnő. A zsúfoltság kezdetben szobánként jelentkezik, majd az ennek felszámolását célzó, jószándékú hatósági kísérletek oda vezetnek, hogy rohamosan szétterül, s minden még üres helyet elárasztván immár egész negyedeket kerít hatalmába, míg végül a szapora igények nyomán rendre sok emeletes, gigantikus lakóépületek emelkednek. A gettó életének akár legfelületesebb tanulmányozója előtt sem maradhat rejtve a zsúfoltság kétféle hatása: ama fásultság és kimerültség, mely tömegnegyedeink utcanépét jellemzi, nemkülönben a vészes vérszegénység, mely legfőképp azon nagyvárosi gyermek feltűnő ismérve, ki egyedüli játszótérként a nehéz, elhasznált levegőjű utcákat veheti igénybe. Annak előtte, hogy az elmúlt fél évszázad során az egészséges vidéki lakosság beáramlott volna a városokba, az őshonos városi nép úgyszólván minden küzdelem nélkül találhatta meg helyét az életben. Mára azonban az elismertebb szakmák és munkahelyek zömét csaknem kivétel nélkül a hajdani betelepülők másod- vagy harmadnemzedékéhez tartozók töltik be. Részint e hirtelen beáramlás sajátosságait tükrözve e legújabbkori népességtömörülés következményei máris megmutatkoznak, s a nagyvárosi és vidéki lakosság arányának további eltolódásával méginkább nyilvánvalóak lesznek. A halálozási arány ugyan valóban folyamatos csökkenést mutat, ám ez, úgy tűnik, sokkal inkább a hatékonyabb orvosi ellátásnak és gyógyszerhasználatnak tudható be, semmint a növekvő egészségnek és vitalitásnak. Az állástalanok manapság mind satnyább kondíciót mutatnak, s utódnemzedékeik szintúgy megöröklik vértelen és enervált testalkatukat. Szorosan összetömörült népességünk sorában tömegével pusztítanak a legkülönfélébb légző- és emésztőszervi megbetegedések. Ám azok, akik e hajlékokba bejáratosak, s kiváltképp azok, akik az itt élő gyermekek helyzetét személyes közelből ismerik, jónéhány más, kevésbé súlyos tünet krónikus jelenlétéről is számot adhatnak: az általános fáradékonyságról és ingerlékenységről, a kisebb-nagyobb emésztési zavarokról, idegi rendellenességekről, mely mind megannyi láthatatlan tétele annak a számlának, amiről a védett otthonok lakói még csak nem is tudnak, ám amit a modern városi élet könyörtelenül behajt a szegényeken.
      Múltbéli mulasztásaink mindezen következményeinek helyrehozatala Anglia legkiválóbb elméinek legkevesebb száz évnyi erőfeszítését igényli. Ám ez idő tájt e gyógyító erők, ha egyáltalán léteznek, legfeljebb szórványosan mutatkoznak. A felelős államférfiak rendre csak üres szólamokat hajtogatnak, a filantrópok kezüket tördelik, az értelmiség pedig holmi igazságosztó diktátorért epekedik. Mindeközben nyájas elégedettség fogadja, ha a körmükre égő probléma által tettekre ösztökélt közhivatalok netán négyezer embernek hajlékot biztosítanak egy négymilliós nagyvárosban - holott ezen éves keretnél a spontán üzleti terjeszkedés magában is jóval több hajlékot lerombol London-szerte. Ráadásul pusztán a népesség természetes szaporulata is folytonosan tovább súlyosbítja a helyzetet. A város peremvidékén a magánvállalkozói önzés egyre-másra hevenyészett munkástelepek sokaságát építi fel, melyek a jövőben éppoly elhanyagolt és akut problémát jelentenek majd, mint ez idő tájt a központi negyedek nyomortelepei. London - amint azt Lord Rosebery fáradhatatlanul igyekszik elménkbe vésni - a brit világbirodalom központja. Csakhogy a Birodalomépítő Ember életerejének állandó csökkenését az anyaország zsúfolt nagyvárosaiban aligha lesz majd képes bármi lázas és hektikus igyekezet pótolni a birodalom határszélein, annak érdekében, hogy a belső legyengülés folytán elkerülhetetlen hanyatlást valamiképp feltartóztassuk.
      A munkásnegyedek harmadik sajátos problémája az alkoholfogyasztás. Ezzel kapcsolatban megint csak széles körben elterjedt illúziókat találunk. A szegények ugyanis összességükben nem mondhatók iszákosoknak. A rendszeres kihágás csupán egy töredékükre jellemző, mely arányaiban eltörpül e mérhetetlen sokasághoz képest, jóllehet a legtöbb slum örökös szennye, a rendőrőrsök és kapitányságok gyakori jelentése s a szétdúlt családi otthonok tragédiái, melyek elszórtan szerte e sötét térségben minduntalan felbukkannak, talán túlságosan is látványos bizonyítékai e probléma meglétének. Ám az itteni lakosság túlnyomó része mindennek ellenére nagyon is józan életet folytat, s legfeljebb alkalmanként engedi meg magának, hogy kirúgjon a hámból: nemzeti ünnepeken, szilveszter éjen vagy más társas vigalmakon. Nem az alkalmi italozások, hanem a rendszeres ivás teszi a szeszfogyasztást nagyvárosaink társadalmi viszonyainak meghatározójává. Mert bár az engedélyezett italmérőhelyek számát csökkentették, az alkoholfogyasztás rendületlenül nő. A modern nagyvárosi élet sokféle szüksége ellenére a családok semmivel sem költenek kevesebbet e haszontalan luxusra. Férfiak, akik azelőtt sohasem ittak, ma mindegyre spicces vagy elázott állapotban tűnnek elénk, s nem kétséges, hogy az úgynevezett „mértékletes ivás” éves szinten óriási teljesítménykiesést jelent a brit ipar számára. Hisz aligha véletlen, hogy Amerika, mely máris elhódítani látszik vezető helyünket a világtermelésben, az egy főre jutó alkoholfogyasztást illetően a brit átlag felénél is kisebb mértékkel dicsekedhet - annak ellenére, hogy a bérek ott magasabbak, a munka keményebb és fáradságosabb, s a lakásviszonyok is összehasonlíthatatlanul jobbak. Mert bármi csodás serkentő erővel bírjon is némelykor a szesz egészségünkre s a jó társas kedélyre, azt szükségképp el kell ismerje bárki, aki e gettók életét közelebbről ismeri, hogy a „mértékletes ivás” gyakorlata egyenes úton sodorja tömbökbe zsúfolt munkástömegeinket életszínvonaluk általános csökkenése, s nemzetünk egészét - az anyagi létharc e mai, világméretű vetélkedése közepette - a végzetes lemaradás felé.
      Zsúfolt negyedeink bőviben vannak az italmérő helyek legkülönfélébb nagyságú és rendű-rangú válfajainak - noha az utóbbi időkben ezek körében is nagymérvű átalakulások tapasztalhatók. Az ádáz versengés nyomán mindenestül kiveszni látszanak ama régi, kissé kopottas, ám annál barátságosabb „ivóházak”, melyek a falusi korcsmák utódaiként a szomszédoknak kínáltak alkalmat, hogy egy-egy korsó fölött egymás társaságában csöndben elüldögéljenek, avagy megvitassák az aznap történteket. Helyüket sorra elfoglalták a közcégek által fenntartott, fizetett alkalmazottakkal működtetett, újmódi „gin paloták”, eme fényes és impozáns, soktermes, tiszta és gyors kiszolgálású mulatóhelyek. Bárpultjaik előtt férfiak és nők sorjáznak szakadatlan menetben, az áhított nedűt mihamarabb magukba döntve. Ráérős ácsorgásra, csöndes elüldögélésre ezek a helyek többé nem ösztönöznek. Az egésznek tisztán üzleti jellege van, mindent áthat a fogyasztás komor rítusa, melyben az ital egyrészt pusztán mint tömegszükséglet, másrészt mint jó pénzen értékesített árucikk jelenik meg. Ama jámbor, tájékozatlan emberbarátok által gyakorta hangoztatott érv, miszerint a kocsma nem egyéb, mint a „munkásnép klubja”, s ezért, ha nem akarunk még komolyabb lelkifurdalást szerezni magunknak, jobb, ha érintetlenül hagyjuk - e helyek láttán mindenestől elveszti értelmét. Egyébként is, jókora tévedés azt hinni, hogy a mai átlagember napi munkája végeztén még kivágyna az éjszakába. Hosszú és fárasztó út hazáig, vacsora, egy jó pipa s aztán az ágy - csupán ennyi száz- és százezrek szokásos esti programja. Minden emberbaráti és felekezeti missziósmunka egyik legfőbb akadálya, hogy a meglett férfiakat esténként úgyszólván lehetetlen elcsalni a házi tűzhelyek mellől. A könnyelmű italfogyasztásért javarészt inkább a munkába menet és munkából jövet útjai, az ebédszünetek, a szombat esték és legfőképp a vasárnapok a felelősek - a modern nagyvárosi élet ama, talán leginkább lehangoló látványa, ahogyan vasárnap hajnalonként a sötét és kihalt utcákon feltűnik a kocsmanyitásra várakozó komor és szótlan férfiak vég nélküli sora.
      A családi összjövedelem italra fordított hányada tehát átlagértékben maga is tekintélyes százalékot tesz ki. Ezt gyakorlatilag teljes egészében a család felnőtt férfitagjai költik el, mit sem törődve az elkerülhetetlen következményekkel: a zsúfolt, nyomorúságos otthonnal, a gyermekek hiányos öltözékével, az ínséggel vívott nap nap utáni küszködéssel s a mindennemű magasabbrendű igény kielégítését eleve meghiúsító tárgyi létfeltételekkel. Mindez, ismételjük, száz- és százezrek otthonára jellemző, amelyekben részeges jelenet - ha egyáltalán - legfeljebb elvétve fordul csak elő. A keresztényi lelkiismeretet s a józan reformerek figyelmét leginkább azon bűnök, kihágások és nyomorúságok keltik fel, melyeket az iméntiekhez képest egy jóval kisebb csoport, a megrögzött iszákosok idéznek elő kirívó életvitelükkel. Ám a társadalmi változások általános trendjét fürkésző elemzőknek ennél is baljósabb szimptómaként kell felfigyelniük az úgymond „mértékletes ivás” okozta temérdek pazarlásra, mi éppoly esztelen veszteség, mint ha a nemzeti produktum értékeinek jelentős részét évről-évre közönségesen beleürítenénk a szennycsatornába. Az önző és nemtörődöm élvetegség kétségbevonhatatlan bizonyítéka ez, oly súlyos, oly nagy ár, amit a világméretű ipari versengés jelen fázisában egyetlen nemzet sem engedhet meg magának.
      Ezen egyedi és remélhetőleg átmeneti problémák vizsgálata nyomán térjünk már most vissza azon általánosabb következményekre, amelyeket színre lépésével az új típusú nagyvárosi ember idézett elő - azaz tekintsük át ismét e gigászi népességtömörülések valós életközegét, mely, úgy tetszik, gigantikus öntőformaként arra hivatott, hogy a jövendő emberfaj furcsa és bizarr alakját szemünk láttára megformálja. Lássuk tehát, melyek azok az elemek - túl az alkalmi munkások, a bűnözők, a zsúfoltság és az alkohol okozta problémákon -, amelyek a „hazai valóság” lelkiismeretes elemzőitől további figyelmet követelnek.
      Néhány gettóban töltött év bőséggel elég, hogy rádöbbenjünk, mily távol áll a tényleges valóság attól a képzelet által kiszínezett, vidám és eleven, sokfajta emberi törekvést és tartalékot sejtető benyomástól, amely az alkalmi látogatót elsőre megragadja. Hiszen a felszíni élénkség, nyüzsgés ellenére e sötét utcák népének élte túlnyomórészt elképesztően sivár és monoton. A „boldog Anglia” bizony nem ezen a tájon, sokkal inkább a falvak és kisvárosok még szabadon lélegző, természetközeli világában keresendő. A London nagyobb részét kitevő szürke utcák labirintusába zsúfolódott angoloknak csupán az jutott osztályrészül, hogy „mechanikus bábként egész életükön át fel-alá masírozzanak” - aminek egyhangúságát legfeljebb egy-egy alkalmi kihágás, nyers élvezet törheti meg. A „beszűkült, sivár és egyenszabású” elme tehát ösztönösen ajzószereket keres magának. A fogadások és szerencsejátékok, a hangos részegeskedés s a nemtelen ajzószerekkel való korlátlan visszaélés városi tömegeink körében mindegyre a modern életmód ragályosan terjedő ártalmaiként tűnnek elénk. Az új városlakó emberfaj túlnyomó részének életét a munkahelyre való mindennapos ingázás határozza meg, amit évente csupán pár napnyi szabadság tesz változatosabbá. A város folytonos növekedése mind élesebben elkülöníti munka- és lakóhelyét, eképpen egyre nagyobb részt követelvén a londoni munkás életéből, olyannyira, hogy végül evésen, alváson túli szabadideje, mi ahhoz kellene, hogy testét-lelkét némileg felüdítse és elméjét csiszolja, jobbára azzal telik, hogy a munkásvonaton vagy a vánszorgó villamoson szemközt ülők kifejezéstelen ábrázatát bámulja. A képzetlen munkaerő kimeríthetetlennek tűnő utánpótlása oda vezetett, hogy mára egész iparnegyedek épültek a kétkezi munka e legolcsóbb és legnyersebb tömegerejére alapozva. Mindeközben semmiféle igény nem mutatkozik arra, hogy a gyermekek, asszonyok és férfiak vég nélküli munkáshadainak magasabbrendű készségeit: az egyéni ambíciót, vállalkozó kedvet, a nagyobb teljesítményt és állóképességet bármiféleképp ösztönözzék avagy kiaknázzák. Így azután a kezdetleges ipar egyfajta óriásmasszája jött létre, mely akárcsak a megkelt tészta, ruganyosan ellenáll mindenfajta külső behatásnak, valahányszor az állam vagy az önkormányzat rapszodikus kísérletet tesz rá, hogy a tanulást, önfejlesztést valamiképp előmozdítsa, hogy e tömegek körében felkeltse az igényt a szélesebb látókör vagy a mélyebb ismeretek iránt. E páratlan népességtömörülés létrejötte, az Észak-Angliára még ma is oly jellemző szorgalom, előrehaladás és kezdeményező készség kiveszése, az egymással vetekedő milliók magányos elszigeteltsége e Londonnak nevezett óriási és kusza embervadonban, nemkülönben a kifakult múlt, a hiányzó háttér, mely a pillanatnyi cselekvéshez, bármily homályos, mégiscsak tágabb, értelmesebb keretként szolgálna, egyszersmind az egyént is személyes felelősséggel ruházva fel - nos, íme az általános helyzetkép, mely a gettóélet megfigyelőit oly komor balsejtéssel tölthetik el a jövendőre nézve.
      A felszíni aktivitás tehát jobbára megtévesztő. Van ugyan három közkönyvtárunk, ám csak kevesen veszik igénybe, vannak képtáraink, de az utca népe ide is csupán elvétve, jobbára melegedni tér be. Azok száma, akikkel az egyházaknak és emberbaráti szervezeteknek sikerült eleven és személyes kapcsolatot felvenniük, elenyésző a lakosság egészéhez képest: egy kétszáz fős munkáskör egy tízezres lélekszámú egyházközségben olyannyira kirívó példa, hogy valóságos csodaként ünnepeltetik. Az emberbaráti buzgalom valahány erőfeszítése jó esetben is csak a felszínt érintheti, a mélyben tovasodródó sokaság mit sem tud ezen elszánt törekvésekről. Az átlagnegyedek átlaglakója se nem templomjáró, se nem bűnöző. Sajátos attitűdjét leginkább afféle sorsszerű belenyugvásként lehet jellemezni, mely alól néha ugyan nyersen előtör az elégületlenség, ám többnyire megőrzi együgyű, fatalista derűjét. A világ mindazon jelensége, mely nem kimondottan a legállatibb élvezetekhez kötődik vagy amelyben bármi közvetlen matérián túli szellemiség nyilvánul meg, jobbára kívülreked látóhatárán. A természet legfeljebb néhány csenevész útszéli fát, háztetők felett tovasikló felhőt jelent számára, s talán nyaranta egy-két környékbeli kirándulást. Az irodalom az ő szemében az egypennys vasárnapi újság a heti rendőrségi összefoglalók rémséges zagyvalékával s a válóperes tárgyalások pletykamorzsáival - vagy netán egy rikácsoló, félpennys napilap, mely aránylag még csökkentett dózisban mérgezi olvasóit, minthogy rendre teletömi lóverseny-eredménnyel. Házról-házra, lakásról-lakásra járva alighanem utcák hosszú sorát átkutathatnánk anélkül, hogy akárcsak egyetlen véletlen felbukkanó könyvre is akadnánk. Mi több, a modern élet elsöprő nyomására még a Biblia házi ereklyeként való dédelgetésének jámbor hagyománya is eltűnt. A művészet iránti igény mint a szépség megragadásának valamely öntörvényű kísérlete mindenestől kiveszett, s a tömegízlésről beszédesen tanúskodnak a stílustalan lakóházak, bérkaszárnyák, a sivár középületek, a szegények otthonainak szánalmas bútorzata, no és a kandallópárkányon díszelgő olajnyomatok, amelyek manapság a tiszteletreméltóság s az idilli jólét áhított netovábbjaként tűnnek elénk szerte e lakokban. A vallást a tömegember az „Üdvhadsereg” lármás buzgalmával, a sábesz esték utcasarki olajmécseivel, lelkes zsoltáraival és a vasárnap délelőttök verejtékszagú prédikációival, a karácsony- és szilveszteréjek jótékonysági ügyeletével s végül a temetések tisztes gyászszertartásaival azonosítja. Mi az tehát, ami megmaradt még a lét egészséges, tartós ösztönzéseként? A testi munka, a pihenés, az éhség elverése, mely összességében valóban nem nélkülöz bizonyos elemi örömöket. A családi kötelékek, melyek máig elevenek és erősek maradtak, jóllehet máris fenyegetőn kiszolgáltatottak mindannak, amivel csak a modern élet szétzüllesztheti őket: a szűk és túlzsúfolt otthonoknak, az olcsón kínálkozó gyönyöröknek, a munkába menet és munkából jövet hosszú órákig tartó utazásainak, az asszonyok kényszerű munkavállalásának, a gyermekek növekvő szükségleteinek s a társadalom koronkénti jószándékú, emberbaráti beavatkozásainak. A szabadban eltöltött évi néhány napos pihenés, mely a még hozzáférhető természeti helyek rohamos csökkenésével mind nehezebben biztosítható, az előbbre jutás homályos, konkrét erőfeszítések híján meg nem valósuló álmai és végül egyfajta sztoikus kedély, mely képes humorral viselni az élet kisebb-nagyobb nehézségeit - nos, íme a reménység maradék tartaléka, egy szeretetreméltó Isten gondviselésébe, az elérhetetlen vágyak egy más világbeli, majdani teljesülésébe vetett hit szórványos és halvány jelei.
      Mi az tehát, aminek nagyvárosi tömegeink ez idő tájt a legnagyobb, legégetőbb szükségét látják? Az élet valamelyest mélyebb dimenziója - egyfajta közösségi kötelék, amely a napi létharc, a szüntelen vetélkedés kuszasága ellenére is képes az egyén esendő létét egy nagyobb egészbe kapcsolni -, valamely lelkesedésre, önzetlen követésre méltó cél, ami az értelmetlenül elfutó éveket megnemesítheti, valami lelki megerősítés vagy eszmény, mely képes a mindenkori elesettség lesújtó élménye fölé emelni. Hiszen ennek birtokában a viszonyok folytonos változásával járó megpróbáltatások s az egyes orvoslásra váró társadalmi bajok is kiegyensúlyozottabban kezelhetők lennének - nélküle azonban a hiábavalóan reprodukálódó, céltalan tömeglét rémlátomása válik valósággá. És ezt az alapvető lelki igényt semmiféle materiális kielégültség, az ész és technika vívmányainak semmilyen látványos elterjedése nem pótolhatja. A jövendő fejlődés legfőbb próbaköve ez, ami nélkül csupán állati élvezetek növekvő habzsolása felé tartunk, a fejlődésé, amit kizárólag az hitelesíthet, ha végre az átlagember világa is spiritualizálódik valamiképp, s megtelik olyan eszményekkel, amelyek egyéni létét, törekvéseit egy magasabb szintre emelik.
      A fejlődés lelkes párthívei előszeretettel hasonlítgatják a földművest a modern nagyvárosok kézműveseihez - ez utóbbi nyilvánvaló felsőbbrendűségét, nagyobb jövedelmét, mobilitását, értelmi képességét s általában szélesebb látókörét bizonygatván. Kétségtelen, hogy a populáris sajtó ama kedvenc érve, miszerint dolgozó néposztályaink az elmúlt száz évben hatalmas fejlődésen mentek keresztül, általánosságban nehezen cáfolható, miként ezt ékesen bizonyítják a takarékbetétek, a növekvő bérek s az emelkedő életszínvonal. Csakhogy az éremnek másik oldala is van, s e másik merőben eltérő képet mutat. Valaha a természetközelség, a földdel való szoros és állandó kapcsolat egyfajta stabil életvitelt biztosított a köznépnek, mi több, koronként még a kiemelkedésre is alkalmat adott. Mindez, úgy tűnik, teljességgel hiányzik modern nagyvárosaink zűrzavaros, hajszolt és hektikus életviteléből. Ám éppúgy nem kell bizonygatnunk azt sem, hogy hajdan nem egyszer a legtávolibb tanyák, a legszegényebb falusi kunyhók lakói közül is hány és hány egyszerű, tanulatlan ember szentelte életét a legmélyebb vallásosságnak, miáltal hétköznapjaik legközönségesebb történései is egyszeriben az örökkévalóság jelentőségével ruháztattak fel. Hiszen számukra a lét immár nem puszta robotot, értelmetlen egyhangúságot jelentett, sokkal inkább egy időtlen, szédítő mélységű látomást: Isten szakadatlan harcát ellenségeivel.
      Ámde a múlt század előrehaladtával eme lelki felelősségtudat, az egyéni munkálkodás e hittel való megszentelése - legalábbis a nagyvárosokban - mindinkább megtört, s mára odáig jutottunk, hogy zsúfolt negyedeink valahány felekezeti missziója zavartan téblábol az üzenete iránt többnyire süket és érdektelen, közönyösen tovahullámzó tömegben. A spirituális élmény persze szorosan kötődik a természet örökkön megmegújuló csodájához, s aligha kísértheti meg az embert a nagyvárosi utcákon, hol csak a komor tömeg lábdobbanásainak visszhangja hallik, ahonnét a csend és magánélet száműzetett, s ahol az emberi figyelem legfeljebb a kenyérkereső robotra összpontosulhat. Köztudott, hogy a lakosság többsége mára felhagyott a templomba járással. Mindazonáltal tanulságos volna kideríteni, hogy vajon Anglia nagyvárosi tömegeiből hányan akadnak ma is még, akik naponta előveszik a zsoltároskönyvet, akik a Bibliát rendszeresen olvassák. E változás különben korántsem csak a brit szigetekre korlátozódik, a modern civilizációs fejlődés egészére jellemző. Csakhogy nálunk további súlyosbító körülmény, hogy ennek híjával úgyszólván alig is találni bármi lelkesítő eszményt, mely az egyénnek valamely pozitív ösztönzést, hátteret jelenthet, bármit, ami az üresen tátongó lelkeket - legalább időlegesen - képes volna betölteni. A franciák elvont eszmények iránti vonzalma, a „Liberté, Egalité, Fraternité” jelszavainak lelkesítő ereje, a „Haza” és legfőbb megtestesítőjének, a „Hadseregnek” rajongó kultusza, mely a francia nagyvárosok munkásai számára mára oly sikerrel pótolni látszik a katolikus vallás hagyományos, közösségi rítusait, noha e serény osztály eközben tetteivel is minduntalan ámulatba ejti a civilizált világot és a „Szajna-part bolondos úri népét” - lám, a francia köznép mára kimunkált magának egy közös eszményt, mely a férfiakat szoros kötelékként összetartja, s egyúttal az egyént az arctalan tömegből kiemelvén feladattal és küldetéstudattal ruházza fel. Avagy ott van a szocialisták hódító hitvallása, mely Németország immár összes nagyvárosában a protestantizmus helyébe lépett! Bármennyire nyers, groteszk és siváran materiális elemek keveredjenek is benne, mégiscsak olyan példa ez, mely az egyéni önzést legalább az osztályönzés szintjére emelte, mi több, híveinek még arra is esélyt ad, hogy a nemzethatárok szűk horizontján tovább tekintsenek. Anglia városlakó tömegein korunk e lelkesült mozgalmainak semminemű hatása nem észlelhető. Miként a szónokok szájából gyakorta elhangzik: „A brit munkást ép érzéke és józansága megóvja e külhoni egzotikumok divatlázától.” Ám ha a régi hitek jobbára elhamvadnak s helyüket semmiféle új eszmény nem tölti be, az élet mindinkább a megszokás lélektelen rutinjává válik, melynek foglyaként immár meg se kísérlünk előre vagy hátra tekinteni, tetteink valódi értékével szembesülni - vagy még rosszabb esetben: e tátongó űrben egyszerre féktelenül és ijesztőn elszabadul az individualizmus, mely nem néz semmi egyébre, csakis az élvezetre és a legszűkebb családi érdekre, s eképp a társadalom eleven szövetét szétzilálva mindinkább önnön vesztébe rohan.


EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Lees, A.-Lees, L. H.: Bevezető < > Ladd, B.: Németország