Polgári öntudat, önkormányzati vállalkozás és a városi viszonyok Németországban

_________
BRIAN LADD

      Részlet a szerző Urban Planning and Civic Order in Germany, 1860-1914 c. könyvéből (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1990 - 236-251. o.) Engedélyezett utánközlés.

Az 1906-ban többségbe kerülő Katolikus Centrumpártnak első ízben nyílt alkalma arra, hogy a kölni városi tanács egyik alpolgármesteri tisztét (Beigeordnete) saját jelöltjével töltse be. A párt vezérét végül is egy harmincéves kölni ügyvédnek sikerült rábírnia, hogy őt nevezze ki a megüresedett posztra. Konrad Adenauer a városi tanácsülésen tartott székfoglaló beszédében üdvözölte az új tisztségével járó kihívásokat:
      „Egy nagyvárosi önkormányzat alpolgármesteri tiszte manapság temérdek érdekes, izgalmas feladattal jár, főként amióta a település gazdasági feladatkörei szociális, kulturális és etikai funkciók egész sorával egészültek ki. Jómagam nagyra értékelem az ilyen irányú helyhatósági munkát, minthogy az a köz javát, a lakosság általános jólétét a legközvetlenebb módon képes előmozdítani.” [1]
      Amint példánkból is kitetszik: a városi tisztviselők ekkortájt mindinkább „kifizetődőnek” találták a „közjóra” s az „általános jólétre” való hivatkozást, ám ha kicsit is adtak magukra, úgy a „szociális, kulturális és etikai” feladatkörök hangoztatásáról sem feledkeztek meg. A városi önkormányzatok tényleges hatalmának jelentős megnövekedése Németország-szerte ama lényegi változások kézzelfogható következménye volt, melyek a korábbi évtizedek során gazdasági, földrajzi, politikai és társadalmi téren végbementek, s amelyek egyszersmind a városi élet újfajta magatartásmintáit hozták felszínre. Mindezen változásokat illetően a legtudatosabb szembesülési és befolyásolási törekvések az önkormányzatok azon sokrétű tevékenységében érhetők tetten, melyet összefoglaló néven „várostervezésnek” nevezhetnénk. A tervezés mechanizmusa és mindazon megfontolások, melyek formálták, ennélfogva kiváltképpen alkalmasak rá, hogy a korabeli városok belső szervezettségét és ellentmondásait felfedjék előttünk.
      A növekvő hatalmú önkormányzatok az útjukba álló akadályok zömét egyfajta bürokratikus logika alapján oly módon igyekeztek eltávolítani, hogy a felmerülő műszaki és pénzügyi kérdések lehető legtöbbjét rendeletileg önkormányzati irányítás alá helyezték. A helyi polgárság vezetői a tizenkilencedik század harmadik negyedében nem egyszer elszántan igyekeztek határok közé szorítani a kormány hatalmi terjeszkedését, sőt némely esetben a városi önkormányzatot kifejezetten védőbástyának tekintették az állami hivatalok zaklatásaival és okvetetlenkedéseivel szemben. A központi hatalom rovására ily módon megnövekedett önkormányzati befolyást az állami bürokrácia ellensúlyozására használták, mi több, esetenként (mint a lakásépítési programok nem egy példája mutatja) egyenesen megelőző intézkedésekkel próbálták elejét venni, hogy a kormány saját szociális reformjait rájuk kényszerítse. Azon törekvéseik, hogy a katonai helyőrségek, a birodalmi rendőrség s az államvasutak rájuk nehezedő közterheitől megszabaduljanak, mindegyre azt jelezték, hogy az öntudatos polgári vezetőréteg immár saját kezébe akarja venni a dolgok irányítását. És e tekintetben a városi elöljárók, az üzleti vagy értelmiségi körök helyi prominensei között nem volt különbség.
      Ám ennél is nagyobb, távlatosabb jelentőségű volt az önkormányzatok és a magángazdaság ez idő tájt megváltozó viszonya. Kezdetben bizonyos hagyományos városi közszolgáltatások, így a szemétszállítás, majd később újabbak is, mint az áram- vagy gázellátás többnyire egy-egy, a városi tanácshoz szoros szálakkal kötődő helyi üzletember irányítása vagy felügyelete alá tartoztak. Ez a testület nem volt érdekelt abban, hogy bizalmi emberét megfossza a saját befektetés és haszon lehetőségétől. Különben is: látványos fejlődésük kezdetén a németországi városok önkormányzatai nem mutattak túl sok vállalkozókedvet. Mi több, kínosan ügyeltek arra, hogy a szolgáltatások zömében az önkormányzati szerepvállalást a lehető legminimálisabbra szorítsák. Például a kölni erődrendszert lebontató városvezetés leghőbb vágya ugyan, hogy az állami terhek bilincseitől megszabaduljon, ám ekképpen megnövekedett hatáskörével - és tulajdonával! - nemigen tud mit kezdeni. Az 1840 és 1890 közötti időszakban ugyanezen passzív vonakodásnak lehetünk tanúi, valahányszor egy német város víz- vagy gázszolgáltatását, utcái tisztántartását próbálja megszervezni. Csupán a magáncégekkel kapcsolatos sorozatos negatív tapasztalatok késztették végül gyökeres változtatásra őket, például arra, hogy a korábban magánkézbe adott városi villamosvonalakat az 1890-es és az 1900-as években sorra visszaszerezzék vagy azt legalábbis megkíséreljék. A városvezetők - a magán- és közérdek éles elkülönülését látván - ez időre kénytelenek voltak felülbírálni korábbi álláspontjukat, miszerint az efféle szolgáltatásokat legcélszerűbb magánvállalkozásként működtetni. Hiszen amíg e magáncégek készséggel vállalták a már kiépített, nyereséges villamosvonalak üzemeltetését, makacsul ellenálltak az önkormányzat azon óhajának, hogy a város rohamos növekedését követve a meglévő hálózatot további vonalakkal bővítsék. Ott, ahol - miként Frankfurtban is - a tömegközlekedési rendszer nélkülözhetetlen eszköze volt a városfejlesztésnek és az önkormányzati lakáspolitikának, a közérdek nyilvánvalóan nem engedhetett teret a magánvállalkozók profitérdekének.
      A városi lakáskérdés egész történeti alakulása mellesleg arról tanúskodik, hogy miközben az önkormányzatok nagyon is tisztában vannak a cselekvés szükségességével, a konkrét teendőket, amennyire csak lehet, makacsul másokra hárítják. Az az elv, miszerint semmi olyat nem szabad tenni, ami a magánépítői aktivitást bármi módon visszavetheti, az ingatlantulajdonosok hathatós politikai befolyásával párosulván végül valamennyi önkormányzati lakásprogram látványos kerékkötőjévé vált. Ezt az ellenállást utóbb csak az állami hatóságok növekvő nyomása s legfeljebb az a szándék tudta megtörni, hogy az önerős lakásépítőknek példát mutassanak. A vonakodás azonban voltaképp egészen 1914-ig megmaradt, és bár papíron a különféle önkormányzati lakásprogramok mindinkább szaporodtak, aggályos fenntartásaival csaknem valamennyi német önkormányzat megakadályozta, hogy bármi komolyabb - arányaiban az első világháború utániakhoz fogható - lakásépítés történjék. Ám e különbség a háború előtti önkormányzati lakáspolitika és a húszas évek látványos programjai között valójában kisebb, mint amilyennek tűnik. Az embernek inkább az az érzése, hogy noha 1914-re a városi közlakásépítés összes szellemi és gyakorlati feltétele rendelkezésre állt, az elvi és politikai skrupulusokat csupán a spekulatív ingatlanpiac háborút követő összeomlása tudta magával sodorni. [2]
      Ám ellentmondó magatartásuk, minden vonakodásuk ellenére az önkormányzatoknak 1914-ig a hatalom jónéhány szálát sikerült kezükben összefogniuk. Ezzel párhuzamosan persze a kormányhatalom és az állami bürokrácia is megerősödött a modern ipari társadalom jellegzetes és sokat kárhoztatott modelljét követve. (Nyilván nem lehet véletlen, hogy Max Weber éppen itt és ez idő tájt fogalmazza meg nevezetes bürokrácia-elméletét!) Mindazonáltal a városirányítás bürokratizálódásában a különféle erők sajátos összjátékát érhetjük tetten. Ahogy a felmerülő új feladatok - például a közegészségügyi infrastruktúra kialakítása vagy a városépítészeti tervek koordinálása - egyre összetettebbek lettek, mindinkább megnőtt az igény a „Fachman”, azaz a szakember iránt, és az önkormányzati alkalmazottak vállára egyre több kötelesség hárult. A feladatok átruházásában a választott képviselőtestületek szakmai illetékesei jártak az élen, akik az egyes teendőket közszolgálatban álló kollégáiknak (építészeknek, mérnököknek, orvosoknak, jogászoknak) utalták át. Az iparosodás, a tömeges betelepülés és a bővülő kereskedelem nyomán arculatukban, gazdasági viszonyaikban mind hasonlóbbá váló nagyvárosok körében elterjedt az a (később beigazolódó) nézet, hogy a felmerülő problémákat legcélszerűbb szakemberekre bízni - még az esetben is, ha netán nem helybeliek. Így azután lassanként kifejlődött a fizetett városi közhivatalnokok kasztja, amelynek beltagjai más városbeli kollégáikkal is szoros személyes és szakmai kapcsolatokat ápoltak. A városi tanácsok tagjai a hivatásos szakértők avatott ítéletére hagyatkoztak, s képzelhetni, hogy ez utóbbiak mennyivel inkább hajlamosak voltak a közügyek mindenkori aprómunkáját további kollégákkal és beosztottakkal megosztani. [3]
      A hatáskörök - az önkormányzati apparátussal együtt - állandóan növekedtek és sokasodtak. A közterületfenntartás és az egészségügyi ellátás hagyományos alapfunkcióihoz előbb a víz- és gázszolgáltatás csatlakozott, amelyeket - az idő tájt még monopoljellegű tevékenységnek tekintvén - nem adtak magánkézbe, már csak amiatt sem, mivel profitlehetőségük az önkormányzatra is csábítóan hatott. A „szociális kérdés” növekvő fontossága később - mint Adenauer is megállapítja - „szociális, kulturális és etikai” teendők egész sokaságát zúdítja a város nyakába. E közcélok jegyében a városi környezet fizikai átalakítása felettébb hálás szerepnek bizonyult a bürokratikus igazgatás számára. A frankfurti Franz Adickes és más városok nagyhatalmú polgármesterei a városrendezési tervek valóságos megszállottjai voltak. Befolyásukkal, tekintélyükkel talán csak a korszak leghíresebb várostervezői (így például Josef Stübben) vetekedhettek. Mindennek eredményeként a német városok már az első világháború előtt kialakították azt a jogi és közigazgatási eszközrendszert, melyet világszerte csak a rákövetkező évtizedekben kezdtek alkalmazni. Jóllehet ugyanezen időkből, sőt még korábbról más iparilag fejlett országokban is kimutathatók hasonló jelenségek, ám az esetek túlnyomó többségében a városi politikusok és közhivatalnokok csak később veszik át a német mintát, saját földrajzi, politikai és gazdasági viszonyaikhoz igazítva. A német modell iránti megkülönböztetett nemzetközi érdeklődés arról tanúskodik, hogy a városi közigazgatás németországi, sajátosan kedvező körülményei olyan célkitűzéseket és érdekeket segítettek megfogalmazni, amelyek számos országéival egyezőnek vagy igen hasonlónak bizonyultak.
      Ezen fejlődésbeli hasonlóságok alapján mindazonáltal korántsem szabad arra a következtetésre jutnunk, mintha a várostervezés egyszersmind holmi objektív technológiai és szervezeti szükségszerűség elkerülhetetlen terméke volna. Hiszen a nagyvárosi szükségleteket ebben az időben oly széleskörűen határozták meg, hogy az önkormányzatok jogszerű beavatkozási lehetőségei némely kortárs szemében mármár határtalannak tűntek. [4] A liberális ideológia a hatalomkorlátozás alapelvéből kiindulva makacsul hirdette, hogy helyénvaló, ha a kormányzat csupán kisebb szerepet kap, ám ennek tényleges határait felettébb nehéznek tűnt megvonni. A városvezetők sok esetben semmiféle különbséget nem voltak hajlandók tenni a szennyvízcsatornák elemi szükséglete és az operaházak luxusigénye között. A többi várossal folytatott szüntelen vetélkedéstől űzve hol ilyen, hol olyan fejlesztési terveket helyeztek előtérbe, kijelentvén, hogy „korunkban egyetlen jó hírére kényes modern metropolisz sem nélkülözheti” történetesen az aszfaltozott utcákat, közfürdőket vagy éppen a város által nyújtott hitelfedezeteket. Ekképp az önkormányzatok sokrétű tevékenysége és az akörül kibontakozó viták érzékletesen megvilágítják az ideális nagyvárosról s annak szolgáltatásairól alkotott korabeli nézeteket. Sőt, bizonyos értelemben az egész várostervezés nem volt egyéb, mint különböző személyek és csoportok szüntelen kísérlete, hogy a jövő városáról alkotott elképzeléseiket valóra váltsák. Az ő - polgári öntudatként megtestesülő - büszkeségük, mohó tettvágyuk az a hajtóerő, mely valamennyi városfejlesztési törekvésben tettenérhető.
      Azon városvezetők, akik szívvel-lélekkel azonosultak városaikkal, csak a legritkább esetben tettek bárminemű kísérletet arra, hogy tételesen kifejtsék, melyek városuk életének azon sajátságai, amelyeket vállalnak, és melyek azok, amelyek e körön kívül esnek. Minderre legjobb esetben is csak nyilatkozataik felhangjából, egy-egy elejtett megjegyzésükből következtethetünk. A városok lakosságának látványos gyarapodása, nemkülönben határaik folytonos terjeszkedése jelentős anyagi, politikai és kulturális tekintélyt, befolyást kölcsönzött azoknak, akik ügyeiket irányították - ám e vezetők városaik fejlődésén érzett büszkesége sok esetben csupán a „nagyság” öncélú és kérkedő magasztalásában merült ki. A „Grossstadt” és „grossstadtish” szavak általánosan bevett jelentéshangsúlya a méretek és arányok nagyságát volt hivatott érzékeltetni: a magas házakat, széles utakat, a sűrű beépítettséget, a város összterületének és összlakosságának impozáns mutatóit. A monumentalista városesztétika túlnyomórészt Haussmann elveit visszhangzó hívei a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben lelkesen hirdették s egyben megkísérelték valóra váltani a kozmopolita „grandeur” eme vízióját. A nagyvároshoz kötődő pozitív jelentésárnyalatok egy másik csoportja a kényelmes és igényes életmódot, a kulturális lehetőségek bőségét sugallja. Josef Stübben például egy 1889-ben mondott beszédében a „Grossstadtot” olyan városként jellemzi, amely „a szellemi és anyagi létnek kiváltképp kedvező keretet biztosít”. [5] Ezzel ellentétben a német „kleinstädtisch” jelzőt (mely semleges alapjelentése - „kisvárosi” - szerint csupán eredet- vagy helymegjelölésre utal) mind gyakrabban használták abban a pejoratív értelemben, amiként manapság a „provinciális” jelzőt szokás. Ami azt illeti, persze nem minden ok nélkül, hisz a nagyváros régóta menedéket jelent a szűklátókörű és intoleráns ítéletek elől. És a nagyváros e téren való felsőbbrendűségét nem egy önkormányzat tudatosan is igyekezett megerősíteni a városi kulturálódás lehetőségeinek további bővítésével.
      A nagyváros turbulens növekedését azonban jónéhány, széles körben észlelhető, kedvezőtlen jelenség kísérte, mely utóbb csaknem mindenütt módosította megítélését. A művelt emberek zöme ilyen vagy amolyan mértékben javarészt osztozott a hovatovább kordivattá váló antiurbánus bírálatokban. Az „organikus” közösségi elv biológiai analógiákkal példálózó hívei sikerrel meggyökereztették azt a nézetet, mely szerint a rohamosan terjeszkedő városok alapjában bizonytalan és természetellenes képződmények. [6] A nagyváros védelmezői gyakorta defenzívába szorultak, s az antiurbánus vádak cáfolat-kísérletei nem egyszer alig is emlékeztettek várospárti állásfoglalásra. A történész Heinrich von Treischke merész kivételnek számított egy 1874-ben keletkezett gúnyiratával, amelyben az urbánus apokalipszis komor prófétáit kárhoztatja. [7] A rákövetkező évek feltartóztathatatlan városi növekedése úgy 1890-től kezdődően antiurbánus teóriák valóságos dömpingjét provokálta ki, melyek rendre a nagyvárosok biológiai, kulturális és politikai elfajulásait ecsetelték. Közülük is talán a legnevezetesebb Georg Hansen és Otto Ammon munkája, mely a szerzők szándéka szerint azt kívánta igazolni, hogy a városi népesség képtelen önmagát megfelelő ütemben reprodukálni a vidéki bevándorlók folyamatos vérfrissítő utánpótlása nélkül. Ezen elméleteket - melyek maguk is a városi élet egészségtelenségét bizonygató sokévszázados áltudományos tradíció feléledései voltak - a Julius Langbehn és Max Nordau-féle kultúrpesszimisták írásaik révén csak méginkább népszerűvé tették. [8] Azon aggály, miszerint a városban felnövő fiúk fizikailag és morálisan egyaránt alkalmatlanok arra, hogy belőlük rendes katonát faragjanak, csak egyike volt ama hangzatos érveknek, melyekkel e szerzők a figyelmet saját elméleteikre igyekeztek terelni. [9] Hisz ugyanezen időben a korszerű közegészségügyi ellátás megteremtésén munkálkodó szakemberek - a korabeli orvosi lapok tanúsága szerint - immár sikerrel azonosították a legtöbb kórokozót, amely a városi lakosság magasabb halálozási arányáért felelős volt. A századfordulóra pedig, sokan úgy vélték, a közegészségügy jórészt úrrá lett e problémákon, minek folytán a városi lakosság egészség és biológiai termőképesség dolgában bátran kiállhatta az összehasonlítást a korabeli vidéki népességgel. [10]
      Ugyanakkor abban az időben még egyetlen párt vagy ideológiai csoport sem akadt, amely a nagyvárost egész szívvel magáénak vallotta volna, amely benne tulajdon jelképét, erősségét látta volna megtestesülni. És lehet egyben elégséges magyarázat arra is, hogy a birodalmi Németországban ekkoriban miért ismeretlen az a politikai lelkesültség, amellyel az angol liberálisok az „urbánus haladást” zászlaikra tűzték. [11] Igaz, Bismarck birodalmában is a liberálisok voltak azok, akiket a városok ügyével leginkább azonosítani lehetett. A század derekán még német földön is akadtak, akik a városokat a szabadság és a haladás bástyáiként magasztalván brit elvbarátaik érveit visszhangzották, ám ezek a hangok 1870 után elnémultak, és valójában Treitschke volt az utolsó, aki még így érzett s így beszélt. [12] A városok pozitív politikai jelentőségét ugyanis mindinkább kikezdte szemükben a szociáldemokraták és más pártok növekvő népszerűsége, mely hamarosan megfosztotta őket a Reichstag-beli nagyvárosi képviselőhelyektől. Az Elbától keletre viszont - a reform-liberalizmust a szocializmussal összemosó - agrárius körök vehemens gyalázkodásai továbbra is a város melletti kiállásra ösztönöztek mondván, hogy az a „szabadgondolkodás menedéke s a reakcióval szembeni ellenállás gyülhelye”. [13] A reformerők szemében a nagyvárosi tömeg sokkal inkább a demokrácia réme, semmint „reménye” volt - amint azt Frederic C. Howe, az amerikai progresszió egyik vezére ekkoriban büszkén hirdette. [14] Ennek eredményeként alakult ki az a felemás polgári öntudat, amely miközben a nagyváros bizonyos aspektusait kiemelte, másokat kizárni igyekezett látóteréből. Önmagában ez az egyoldalúság talán még nem is oly szembeszökő, ám az a makacs célzatosság, amely tettenérhető benne, nevezetesen a munkásosztály túlnyomó többségének mint a városi élet integráns elemének szándékolt figyelmen kívül hagyása, már mindenestől átszínezte és eltorzította a reformerek gondolkodását. Kivételt képezett e tekintetben Hugo Preuss elképzelése, aki a német politikai élet „urbanizálását” tűzte ki célul, azaz az állami intézmények fokozatos meghódítását mindazon demokratikus erők által, melyek a városokban és az ország fejlettebb, nyugati felében létrejöttek. Ez egyszersmind a „Selbstverwaltung” jövőbe mutató értelmezéseként is felfogható, mely mintegy hídként kötötte össze a vilmosi városi önigazgatást a majdani weimari alkotmánnyal, mely utóbbi elsődleges szülőatyjának éppen Preuss tekinthető. [15] Preuss ugyanakkor mind a Berlini Városi Tanácson belül, mind az országos politikai és ideológiai életben a német liberálisok csupán egy kisebbségi csoportjához tartozott.
      A polgári öntudat és a nagyvárosok iránti bizalmatlanság e sajátos keveréke paradox elemként minduntalan felbukkan a korabeli reformjavaslatokban. Minthogy a tervezők és reformerek nyilvánvalóan igyekeztek kiküszöbölni a nagyvárosi élet nemkívánatos jelenségeit, kezdeményezéseikben éppúgy testet öltött a városokkal szembeni korabeli elégületlenség, mint az urbánus lét valamiféle pozitív jövőképe. [16] A reformerek így nem egy esetben vagy magukra vonták az antiurbánusság vagy a „provincializmus” vádját, vagy javaslataikkal önkéntelenül utat nyitottak a modern metropolisz létjogosultságát alapjaiban támadó ideológiai hadjáratoknak. 1874-ben az elvhű nemzeti liberális Treitschke, felelősségre vonván a nagyvárosok növekedése miatt aggályoskodókat, egy a lakáskérdésről megjelent jelentést akként pellengérez ki, mint amely hű tükre szerzője „kétségtelenül jószándékú és kétségtelenül nyárspolgári” nézeteinek. [17] Treitschke e beszédében rámutat arra a lakásreform-mozgalom egészét eredendően átható antiurbánus felfogásra, amely szerint a tizenkilencedik századi urbanizáció csupán a lakáskörülmények folytonos rosszabbodását eredményezte. [18] No persze kihívó álláspontját, miszerint a nagyvárosoknak még szennye és mocska is csak magasztalásra érdemes, kortársai közül kevesen osztották. Negyedszázad múltán egy merőben másfajta német liberális, Friedrich Neumann immár a közegészségügyi reformmozgalom teljes retorikai arzenálját beveti, hogy az egyént elnyeléssel fenyegető, túlzsúfolt nagyvárosokat kárhoztassa: „... milliós hangyabolyok, kősivatag, házak özöne, hol emberek sokasága úgy gubbaszt egymás mellett, fölött és alatt, akár madarak a kalitkákban, hol gyermekek százezreinek nincs egyéb játszóhelye, mint a járda vagy utca, hol az egyén semmi, sodródó homokszem, szélfútta lom csupán, hol a felsőbb osztályok csillogó felszíne alatt egy sűrű, sötét emberi massza hullámzik a mélyben.” [19]
      Neumann szerint csakis a népesség és az ipar nagymérvű decentralizálása teheti lehetővé, hogy a demokrácia, az emberi méltóság általa vallott eszménye megvalósuljon.
      A protestáns lelkész, Neumann vágya egy széleskörű társadalmi reformmozgalom beindítására sokban találkozott a Katolikus Centrumpárt korabeli, az övénél némileg sikeresebb erőfeszítéseivel. A morális társadalomkritikát politikai célokra alkalmazván a centrumpárti propagandisták mind hangosabban fejezték ki aggályaikat a család és a társadalom hagyományos eresztékeinek széthullása miatt, amint „a jámbor és béketűrő vidéki népesség számlálhatatlan tömegei mindinkább hajléktalanul hányódó, bármely demagógiára fogékony városi proletárokká lesznek”. [20] A nagyvárosok morális elfajulásának ezen félelmei (s a veszedelmes kísértések között az alkohol, a bűnözés vagy a prostitúció mellett immár a szociáldemokráciával is számolni kellett!) szolgáltak nyomatékos érvként bármely reformhoz, ám főként a lakáspolitika és a városi tömegközlekedés decentralizációs célzatú megváltoztatásához. Balduin Schilling, a Kölni Városi Tanács egyik centrumpárti reformista vezére a városba való beáramlást egyenesen „korbetegségnek s a jövő legfőbb veszélyének” nevezte egy 1887-es képviselőtestületi vitában, amelyben paradox módon éppen az elővárosok közigazgatási annektálása mellett érvelt, mondván, hogy a város elszabadult növekedésével szembeni leghatékonyabb eszköz az önkormányzati felügyelet kiterjesztése. [21]
      Azok, akik a modern urbanizáció hatásaitól a városlakók testi-lelki épségét, társadalmi egyensúlyát féltették, mindinkább hátat fordítottak az iparosodás szülte nagyvárosoknak, hogy helyettük inkább régi minták sugallta új terveknek szenteljék figyelmüket. A nagyság - a monumentalista városesztétika, a széles utak és magas házak - erősödő kritikája a modern nagyváros fizikai és társadalmi közegével szembeni általános kiábrándultságot tükrözte. A korábban tisztán formai, építészeti viták mind gyakrabban csaptak át antiurbánus moralizálásba és romantikus nosztalgiázásba. Az urbánus decentralizálás hívei szakmai érveiket rendre az egybezsúfolt tömeg veszélyes voltával s az egyedül álló, kertes családi ház jótékony, erényserkentő hatásával támasztották alá. Mint láttuk, velük szemben a közgazdászok és városfejlesztők, akik továbbra is kiálltak a „Mietskaserne”-k szükségessége mellett, azzal vádolták a lakásügyi reformereket, hogy a városokat mindenáron a falvak képére igyekeznek átformálni.
      A reformmozgalmak érezhetően hatottak a városfejlesztői gondolkodásmódra. A századfordulóra a városvezetők beszédeiben méltatott „nagysághoz” immár nem társultak többé a „Grossstadt” azon jelentésárnyalatai, amelyek korábban a méret- és arányviszonyok büszkén vállalt kivételességét érzékeltették. Az elöljárók ugyan továbbra is szívesen látták az irányításuk alá tartozó városok lakosságának, területének és vagyonának gyarapodását, nemkülönben e felhalmozódó javak nyomán a kulturális lehetőségek bővülését, ám városaik küllemével, azok tényleges formáival már korántsem voltak mindenkor elégedettek. Utólag persze lehet a reformereket azzal vádolni, hogy az „antiurbánus várostervezés” apostolaiként a modern nagyvárost valami szolidabb, kötöttebb és kezelhetőbb közeggel próbálták felváltani, csakhogy azok számára, akik a korabeli városirányításban tevőlegesen részt vettek, az efféle kritika vajmi keveset nyomott volna a latba, minthogy ők maguk jobbára semmiféle városfejlesztési elvet vagy koncepciót nem dolgoztak ki. Hiszen a város valójában még a módszeres szaktanulmányok szerzői: Reinhard Baumeister vagy Stübben számára sem jelentett egyebet eseti problémák halmazánál. És bár e problémákra sok esetben sikeres gyakorlati megoldásokat találtak, e megoldások nem valamely utópikus jövőképből, de nem is a modern nagyváros jellegét markánsan meghatározó elképzelésből következtek - miként a konkrét praxisból sem vált soha semmiféle koncepció vagy teória. [22]
      Az urbánus problémák e merőben gyakorlati megközelítése egyszersmind jól illett ama divatos korfelfogáshoz, miszerint a város mindennemű organikus stabilitást nélkülöző természetellenes képződmény. A társadalmi egyensúlyt a piacgazdaság lett volna hivatott fenntartani, ámde, mint számos példán láthattuk, a városvezetők zöme akkoriban úgy vélte: a nagyváros eleve hajlamos a monopolista, anarchikus és más efféle „természetellenes” tendenciákra. A várostervezés műszaki és adminisztratív eszköztára így hát jobbára ezek mederben tartását vagy helyreigazítását szolgálta. E korrekciós módszer ugyanakkor azon a meggyőződésen alapult, hogy a városi közeg kellő felügyelete és befolyásolása egyszersmind a városlakók életminőségét is képes magasabb szintre emelni. A fentiekben jellemzett „várostervezést” tehát végső soron az tette vállalhatóvá, hogy létezett egyfajta közmegegyezés a kívánatos célokat illetően - közegészségügy, decentralizáló lakáspolitika és így tovább -, melyek előmozdítása a városvezetésre hárult.
      A várostervezők erőfeszítéseinek rokonszenvvel kísérése ekként hát korántsem korlátozódott ama szűkebb politikusi és hivatalnok elitre, amely a helyi hatalmat kezében tartotta, jóllehet e konszenzus pontos határait utólag nemigen lehet megvonni. Kétségtelen, hogy a munkásság - csakúgy, mint a „Mittelstand” szószólói - minduntalan kinyilvánítják abbéli elégedetlenségüket, hogy csoportjaik és érdekeik a helyi önkormányzatban nem bírnak kellő képviselettel. Ugyanígy mellőzöttségükre panaszkodnak bizonyos városrészek, főként az akkoriban becsatolt külső övezetek lakói is. Ám a lakásviszonyok, az útépítés, csatornázás, parkosítás s a városi közszolgáltatások terén kétségkívül azon külvárosi iparnegyedeknek volt a legmostohább soruk, amelyek a befolyásos elit lakó- és munkahelyi körzetein kívül estek. [23] A hivatali elöljárók s a helyi kereskedelmi kamara nagyhatalmú üzletemberei abban az időben gyakran hárítják el a városi tanács külvárosi képviselőinek - például Köln közigazgatási határának 1888-as kiterjesztését követően a centrumpárti városatyák - ez irányú panaszait azzal az érvvel, hogy az efféle partikuláris ügyekkel a város egészének boldogulását szem előtt tartó felelős testületek nem foglalkozhatnak. [24]
      Mindazonáltal nem árt fenntartással kezelnünk ama bevett felfogást, miszerint az önkormányzati vállalkozás korabeli gyakorlatát döntően a „liberális” elvek határozták meg. Mint azt a lakáskérdéssel összefüggésben már megjegyeztem, ezek az elvek nem csupán a liberálisokat jellemezték, ám még a különféle antidemokratikus elitek is vonzónak találták egy olyan társadalmi reform lehetőségét, amelynek nincsenek politikai következményei. A Centrumpárt s kiváltképp annak Rajna-vidéki frakciója erőteljesen támogatta a jóléti, szociális intézkedéseket, sőt a nagyvárosi munkásság szavazataira számítva inkább a Centrumpárt, semmint a Liberális volt az, amely végül is kidolgozott egy nagyvárosi szociálpolitikai programot. [25] A demokratikusabb szellemű erők, így a baloldali liberálisok és szociáldemokraták e reformokban maguk is sok tekintetben a városi tömegigények iránt megnyilvánuló pozitív önkormányzati hozzáállást láttak. A szociáldemokraták például nem egyszer jelentős mértékben támogatták a városi tanácsok szociális javaslatait, mindössze azt kifogásolva, hogy azok nem mentek oly messzire, mint amennyire lehetett volna. Sokuk szemében az „önkormányzati szocializmus” jelentette az általuk vágyott világ valóra válásának legelső lépcsőfokát. A kertes családi házak, a decentralizált nagyváros eszménye csakúgy, mint általában az ipari monstrumok vonzó „Heimat”-tá való átalakítása egyaránt vágyott célja volt a polgári reformereknek, akik mindezt népszerűsíteni igyekeztek és a reformszellemű szociáldemokratáknak, akik számos javaslathoz maguk is csatlakoztak: „Távol áll tőlünk, hogy megtagadjuk az elismerést ama burzsoá körökben is tapasztalható őszinte igyekezettől, amely a jelen nyomorúságos lakás- és létviszonyaira próbál gyógyírt találni. Igenis hálával tartozunk ezen új mozgalomnak, mely mindegyre azon fárad, hogy valahára a mi szépség és egészség iránti igényeink is teljesülhessenek, s amely, mint hisszük, még a jelen mostoha viszonyai közepette is képes leend e téren komoly eredményeket elérni.” Az elvi és „módszertani” kritikát csupán a legvégére hagyják: „Ámde a megváltást hozó végső megoldás csakis alulról jöhet, minthogy egyes-egyedül a szervezett tömegek elszánt küzdelme vezethet egy új és valódi kultúra megteremtéséhez!” [26]
      Ezen önkormányzati törekvéseket pedig legfőképp azon hivatásos alkalmazottak ösztönözték, akik politikai szimpátiájuk szerint ugyan jórészt liberális érzületűek voltak, ám dédelgetett szakmai terveik sikere érdekében kínosan ügyeltek arra, hogy pártatlanságuk látszatát megőrizzék. Ők adták az urbánus problémák adminisztratív ügyintézőinek derékhadát, sőt esetenként kezdeményező frontharcosait. A bürokratikus önérdek ily módon további lendületet biztosított a várostervezői programok megvalósulásához, bármi is lett légyen azok tényleges formája. Az ehelyütt vizsgált kezdeményezések ugyanis, noha egykor szociális programként voltak meghirdetve, jóval túlmentek a jóléti, szociális intézkedések körén, s voltaképp a gazdaságba történő adminisztratív beavatkozás újabb formáját jelentették. Karitatív és represszív intézkedéseket, gazdasági hatékonyságnövelő avagy tudatos társadalomtervező szándékokat egyaránt felfedezhetünk közöttük. Ez pedig kétszeresen is megnehezíti, hogy általános ítéletet formáljunk a különféle várostervező programokért síkraszálló reformerek tényleges indítékairól. Hisz reformjavaslataiknak nem csupán személyes késztetései, ám egyszersmind végcéljai is merőben eltérőek lehettek. A várostervezés széles köréből e reformerek egyidejűleg többféle célkitűzést is magukénak vallhattak: a közerkölcsök jobbátételét, a közösségi összetartás erősítését, a közrend és közbiztonság megszilárdítását (beleértve akár a munkásosztály pacifikálását is), vagy éppen egy hatékonyabb városgazdálkodás megteremtését. Mindezen célok nem különíthetőek el tisztán egymástól, mint ahogy maradéktalanul nem is férnek össze.
      Mind a kortárs megfigyelők, mind a történészek előszeretettel próbáltak a reformerek aránylag szűk csoportja mögött valamely konkrét (vagy akár konspiratív) érdekközösséget felfedezni. Az egyik efféle meglehetősen szókimondó „leleplezésnek” a vilhelmiánus szociáldemokraták s a korabeli háztulajdonosok adtak hangot mondván, hogy a városok folytonos növekedésének jelszava csupán a helyi kereskedő elit anyagi érdekeit hivatott elleplezni. Nyilvánvaló, hogy a befolyásos bankárok és kereskedők nem támogattak olyan intézkedéseket, amelyeket üzletileg hátrányosnak véltek - csakhogy mind a kortárs bírálók, mind magunk hajlamosak vagyunk náluk jóval élesebb különbséget tenni a között, ami az üzlet (s ne feledjük, ezek az emberek egyidejűleg számos különféle vállalkozásban voltak érdekeltek!) és ami a város hasznát szolgálta. Ők maguk úgy ítélték meg, hogy az általuk felkarolt önkormányzati vállalkozások mind a város, mind a maguk számára hasznosak lehetnek - netán adójuk mérséklése vagy más kevésbé közvetlen előny révén. Az pedig, hogy vajon a városfejlesztő vagy városszépítő munkák közhasznú eredménye elsődleges avagy csak másodlagos volt-e személyes indítékaik sorában, végső soron egyre megy. Ugyanez érvényes a városi közhivatalnokokra is: alkalmi személyes előnyeiktől eltekintve a legfőbb szempont mégiscsak az, hogy buzgalmukkal elősegítették e tervek megvalósulását.
      Mindezzel pedig nem az a célunk, hogy utólag tisztára mossuk a reformereket, hanem hogy érzékeltessük, mennyire terméketlen ez esetben a „jó” avagy „rossz” szándék alapján való különbségtevés. Hasonló problémát vet fel az a közkeletű felfogás is, amely a várostervezésben pusztán a „társadalom felett gyakorolt ellenőrzés” eszközét látja. Napjaink várostervezőit ma is gyakorta éri a vád, hogy önkényesen, mintegy felülről erőltetik a lakosságra akaratukat, miközben rendre félresöprik annak alulról jövő kezdeményezéseit. Nos, bizonnyal nem véletlen, hogy a modern várostervezést éppen a birodalmi Németország azon befolyásos üzleti és politikai körei karolták fel, melyeknek demokratikus kormányzati módszerekkel szembeni eredendő ellenszenvét legfőképp a forradalomtól való rettegés táplálta. Az ő nagyváros iránti, gyakorta ellentmondásos érzéseik talajából sarjadt azután az a nyilvánvaló vágy, hogy a proletariátust a maga helyén mint tisztes, megállapodott és megbékélt osztályt lássák. A „társadalom feletti ellenőrzés” hipotézise ugyanakkor szándékos rosszhiszeműséget tulajdonít a reformereknek, azt sugallván, mintha csak tudatosan próbálták volna aláásni azok érdekeit, akiknek „ellenőrzésére” törekedtek. Mi több, még azon jóval rafináltabb érv, miszerint e reformszándékok nemtője sokkal inkább valamiféle önáltatás volt, semmint a cinizmus vagy összeesküvés, sem mentes ama feltevéstől, hogy a reformerek - ha mégoly öntudatlanul is - voltaképp az alacsonyabb társadalmi osztályok megtévesztésére törekedtek. [27] A „társadalom feletti ellenőrzés” teóriája egy valószínűtlenül következetes és egységes (jóllehet rejtett) akciótervet tulajdonít a korabeli reformereknek, történelmi kulcskérdésként próbálván beállítani e vélelmezett „akcióterv” genezisét, s a reformereknek az adott társadalmi helyzettel kapcsolatos nézeteit és törekvését.
      A „társadalom feletti ellenőrzés” elmélete avagy a társadalmi reform egyéb politikai implikációi végső soron azon érvekre támaszkodnak, amelyek a mindenkori érdekviszonyokat fölébe helyezik a korabeli eszményeknek és értéktudatnak. Ugyanakkor bármely kísérlet, amely a reformerek indítékait eszmék és érdekek szerint igyekszik szétválasztani, komoly veszélyeket rejt magában. Hiszen a történész, aki az előbbieket kiemeli az utóbbiak közül, nyilván olyasmit cselekszik, amire maguk az egykori szereplők aligha voltak képesek - s teszi ezt méghozzá merőben hiábavaló módon, anélkül, hogy ezáltal amazok viselkedésére egyértelmű és végleges magyarázatot nyerne. Alkalmasint minden efféle „objektív érdekazonosításnál” fontosabb lehet azon megfontolások értő elemzése, amely a korabeli történelmi szereplőket bizonyos célok kitűzésére és követésére vezette. Mindezzel persze nem azt állítjuk, hogy az érdekek szükségképpen alárendelt szerepet játszanak az eszmékhez képest, csupán arra kívánunk rámutatni, hogy a várostervezést életre hívó sajátos feltételek arra késztették a reformereket, hogy saját gazdasági, jogi és erkölcsi elképzeléseiket egyéni, közösségi és kormányzati kötelezettségként értelmezzék. Az a történész tehát, aki érdekeiket utóbb tévedhetetlen magabiztossággal azonosítani véli, épp csak e társadalmi csoport sokarcúságáról, megannyi belső bizonytalanságáról feledkezik meg. [28]
      A polgári öntudat látszólag kevésbé lényegi indítéka számos tekintetben elégtelennek tűnik ahhoz, hogy az osztályérdekek vagy a reformereknek tulajdonított társadalmi ellenőrző szerep motivációit pótolni tudja. Ám ha belátjuk, hogy a reformerek reményei, vágyai és célkitűzései mennyire kusza és széttartó halmazt képeznek, egyszersmind azt is el kell ismernünk, hogy esetenként az indítékokról kevesebbet tudhatunk meg, mint magáról az egykori szemléletmódról és problémaérzékelésről. A polgári öntudat mint magatartásminta szoros szálakkal kötődik az urbánus problémák megoldásához. Ha megengedjük, hogy a reformerek elvi nyilatkozatai nem pusztán számító önérdekeiket voltak hivatottak leplezni, úgy nekünk is érdemes lehet komolyan számot vetnünk a polgári öntudat jelentőségével, amelynek fogalmát a kortársak ugyan sok esetben önmaguk számára sem tisztázott jelentéssel, ám mindenkor feltűnő nyomatékkal használták.
      A polgári öntudatot nemegyszer a burzsoázia azon múlt századi, valamennyi nyugati társadalomban feltűnő törekvésével azonosítják, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályok erkölcsi fölemeléséhez mintát teremtsen. Nyilvánvaló, hogy valamiképp ezen eszmény munkált a városi lakáskörülmények méltóbbá és egészségesebbé tételének erőfeszítéseiben is. Alighanem Németországra is érvényes Paul Boyer értékelése a századforduló Amerikájának várostervező és városszépítő buzgalmát illetően, amelyben a szerző a mindinkább növekvő nagyvárosok társadalmi és morális kohézióját megerősíteni hivatott, tudatos mozgalmat lát. [29] Céljaik ilyeténképpeni meghatározásával szemben feltehetően maguk az egykori városvezetők sem emeltek volna kifogást. Ám mindez csupán annak érzékeltetésére szolgál, hogy a múlt századi polgári reformerek társadalomképe még morális kategóriákba rejtve nyert kifejezést. Hiszen Boyer értékelése s a hasonló megállapítások valójában sokkal inkább a reformereket, mintsem magukat a reformokat jellemzik. Óvatos konzervativizmusuk eleve lehetetlenné tette, hogy az általuk beterjesztett javaslatokban bármi egyértelmű társadalomkép nyíltan testet öltsön. Morális reformjaik lehetséges hatókörét szoros, noha általuk sem tudatosított határok közé vonta az a körülmény, hogy a piaccal, a fennálló gazdasági és társadalmi tagozódással implicit módon mint változtathatatlan adottsággal számoltak. E korlátok azután sok esetben az általuk kijelölt célkitűzések sikerét, kudarcát is döntően meghatározták.
      A német várostervezést az ipari-urbánus társadalom problémáinak egy sajátosan egyéni polgári kezelésmódja jellemezte. [30] Ebben egyidejűleg tükröződött az osztálybizalom és az a kollektív aggodalom, amelyben a német burzsoázia bizonyos mértékig osztozott más országbeli osztályostársaival. A piaci törvényekbe, a technikai megoldásokba és a városi környezet feletti uralom megőrzésébe vetett rendíthetetlen hit némiképp elszemélytelenítette a polgárság humanitárius törekvéseit, s közösségtudatának egyfajta elvont valóságfelettiséget kölcsönzött. A polgári öntudat számukra gyakorlatilag inkább az ész, semmint a szív dolga volt, s a kegyes jótékonyság szerepét a tudomány és a statisztika vállalta magára. A technikai eszközökkel véghezvitt urbánus reformokat morális elvekkel szentesítették, jóllehet ott, ahol ezek valóban jelentős méreteket öltöttek, már csak halványan emlékeztettek bárminemű morális indíttatásra. Amint azt Boyer is megállapítja, a progresszív polgári reformerek városfelfogása olyannyira elszakadt a tömegektől, hogy többé képtelenek voltak belátni, mi az, ami abból csupán önnön érdekeik és aspirációik csalóka visszfénye. [31] Kétségtelen tény, hogy az egészséget és a családi életet fenyegető városi problémák diagnózisába a szennytől és zűrzavartól való tulajdon félelmüket is jócskán belevetítették. A korabeli várostervezők az Atlanti óceán mindkét partján közcélú buzgalmukkal sokkal inkább saját középosztályi életformájukat védték, még ha ez jórészt nem is tudatosult bennük. [32] A várostervezés, mely az ő aktív erőfeszítéseik eredményeként jött létre, hogy megküzdjön a modern ipari nagyvárosok megannyi gondjával, egyben óhatatlanul visszatükrözi korabeli irányítóinak felfogását s a burzsoá világkép megoldatlan belső konfliktusait.
      Amint láttuk, a várostervezés egész fejlődéstörténetét léptennyomon az egymással ütköző érdekek és kötelezettségek kísérik végig. A polgári identitást az egyén és az állam két szélső pontja közötti kötelezettségek egész sora jelöli ki: a belső családi kötelékek, a családokat egymással összekötő társadalmi kapcsolatok és szervezetek, a valamely hivatáshoz vagy társadalmi osztályhoz való tartozás és végül a tágabb közösséghez, avagy a város egészéhez fűződő viszony. [33] Mindezek felett a polgári reformerek - jóllehet mindegyre megpróbáltak valamiféle „harmadik utat” találni a mammonizmus és a kommunizmus között - igyekeztek körülhatárolni egyfelől a közérdek, másfelől a magánérdek szféráját. Utólag visszatekintve jól kivehetők a kommunális vállalkozások bontakozó körvonalai csakúgy, mint a nagyvároson belüli közterek (utcák, terek, parkok, középületek), s a magánszféra (lakóházak, üzletek, gyárak, stb.) mind markánsabb térbeli elkülönülése. A várostervezők megpróbálták a városon belüli térviszonyokra alkalmazni azon sokat hangoztatott polgári elképzelést, hogy a köz- és magánszféra választassék külön egymástól. Ekként a városi közegészségügy iránti növekvő üzleti érdeklődés - mely korántsem csak az orvostudomány látványos fejlődésének volt tulajdonítható - úgy jelent meg, hogy előbb az ürülék, majd a többi hulladékféleség elszállítását adták magánkézbe. E folyamat azt tükrözte, hogy az utcának kizárólag nyilvános használatot, közcélú rendeltetést szánnak, míg ezzel egyidejűleg a lakóház, a lakás és a családi élet színterét éppoly kizárólagossággal a magánszférába utalják. Ebben az értelemben nagy jelentőséget tulajdoníthatunk az utcahálózat rendezésének, azaz annak a szisztematikus törekvésnek, hogy a város egész területét utcákra és belterekre osszák fel, az átmeneti zónákat - a nyílt udvarokat, sikátorokat és átjárókat - sorra megszüntetvén, hogy ekképp teljesülhessen végre a lakásügyi reformerek leghőbb vágya - azaz valamennyi munkáscsaládnak meglegyen a maga önálló, zárt és egyedül általa lakott hajléka. [34]
      A köz- és magánszféra gazdaságbeli meghatározása már jóval közvetlenebb problémaként merült fel a várostervezők számára. A gyarapodó helyi vállalkozásokat kezdetben a korlátozott kormányzati beavatkozás elvének hívei pártfogolták, akik a rend és prosperitás fenntartásával biztosították a szabadpiaci törvények érvényesülését. Ezt követően a kommunális vállalkozás voltaképpen a magánvállalkozások további ösztönzésére lett volna hivatott, ám ezen hivatásának csakis úgy tehetett volna eleget, ha maga is beavatkozik ez utóbbiak üzletmenetébe. Amiként láttuk, e két érdekszféra elkülönítése sem egyértelműnek, sem következetesnek nem volt mondható. A szabadpiaci elv, a köz- és magánérdek szétválasztásának doktrínája áthagyományozódott egy olyan korra, amely bár továbbra is hangoztatta, érvényesíteni már nem volt képes mindezt. A piac csakhamar úgy tűnik elénk, mint ama kiterjedt köztes tartomány meghódítója, mely igazából sem a köz-, sem a magánszférához nem tartozott. A városi lakásellátás például egyszerre szolgált magán- és közcélokat, és a lakásügyi reform vitája során még az is felmerült, hogy a helyi szociális reformoknak netán csak a lakóházak bejáratáig kellene terjedniük. Általában - habár voltak kivételek - mind az önkormányzat, mind az üzlet elismerte a másik fél jelenlétének szükségességét. Az új helyzet egyik aspektusát az önkormányzati vállalkozások látványos gyarapodása jelezte, mely azon széleskörű együttműködés eredménye volt, amely a nagyvárosi önkormányzat és a nagyvállalkozás között a növekedés és stabilitás érdekében létrejött. A várostervezés ily módon egyidejűleg volt hivatott védelmezni és támogatni a piaci magánérdekeket, és esetenként kiemelni ezek köréből bizonyos, általa meghatározott közérdekeltségeket. E szüntelen próbálkozást a köz- és magánszféra újbóli definiálására a gazdaságban s a konkrét városi élettérben egyaránt a korszak egészén át konfliktusok, kiegyezések és kudarcok kísérték. [35]
      A megoldatlan konfliktusok sokasága végül is meghiúsította, hogy az első világháború előtti német várostervezés bármi komolyabb eredményt elérjen a modern nagyváros képének részleges és befejezetlen felvázolásán túl. A köz- és magánszféra elválasztásának tendenciája s ez utóbbinak a családdal való azonosítása sajátosan érzékelteti a rend azon formáját, melyet a polgári reformerek városaikban igyekeztek kialakítani, mint ahogy nemkülönben jellegzetes az is, ahogy a városi térrendezést s az egyes műszaki átalakításokat morális jelentőséggel próbálták felruházni. Végül is az új rend, amelyet megvalósítandó célként maguk elé tűztek, ugyancsak szolidnak mondható. A kor várostervezői nemigen éreztek késztetést, hogy helyreállítsák azt a vélt vagy valós hajdani egységet, mely a középkori városok társadalmi, gazdasági elszigeteltségének talaján egykor létezhetett, amiként az abszolút monarchiák barokk városainak hagyományát sem kívánták feléleszteni. [36] Szakadatlan viaskodván a kor - általuk felfoghatatlan - erőivel, végül is mindegyre szembesülniük kellett tulajdon képességeik határaival, azzal a ténnyel, hogy az urbánus behemótot képtelenek a maguk akarata szerint megszelídíteni. Céljuk tehát az uralom helyett mindinkább a kezelésre és korrekcióra tevődött át. Az eredmény, bár bizonnyal nem mindenki ítélte a maga számára elég kedvezőnek és gyorsnak, a legtöbb volt, ami tőlük kitelt.

      1. Verhandlungen der Stadtverordneten-Versammlung (=StVV), Köln, 1906. június 13. - 149. o.
      2. Ld.: Nicholas Bullock: „Housing in Frankfurt and the 'neue Wohnkultur', 1925-1931” in: Architectural Review 163. évf. (1978), 336-338. o. valamint Krabbe: „Die Anfange”. A háború előtti gyakorlat és a 20-as évek bécsi szociális lakásprogramja közt hasonló folytonosságot mutat ki Peter Marcuse: „The Housing Policy of Social Democracy: Determinents and Consequences” in: Anson Rabinbach (szerk.), „The Austrian Socialist Experiment” (Boulder, Colorado: Westview Press, 1985 - 201-221. o.) és Helmut Gruber: „Socialist Party Culture and the Realities of Working-Class Life in Red Vienna” (uo. 223-246. o.), továbbá ugyanezen szükségszerű fejlődésről ad számot a korabeli Liverpool közegészségügyét és lakáspolitikáját elemezvén C. Taylor: „The Insanitery Housing Question and Tenement Dwellings in the Nineteenth-Century Liverpool” in.: Anthony Sutcliffe (szerk.) „Multi-Storey Living” (London, Croom Helm, 1974 - 80. o.)
      3. Ld.: Wolfgang Hofmann: „Oberbürgermeister und Stadterweiterungen” in.: Helmut Croon, „Kommunale Selbstverwaltung im Zeitalter der Industrialisierung (Stuttgart, Kohlhammer (társszerzőkkel) 1971. - 59-85. o.)
      4. Josef Neven DuMont kölni liberális városi képviselő tette e megjegyzést egy korabeli költségvetés-korlátozási indítvány tárgyalása kapcsán. (Ld.: StVV, Köln 1910. febr. 3. - 49. o.)
      5. „Kölnische Volkszeitung” 1889. május 17. Hozzáfűzte, hogy Köln ugyan még nem számít „Grossstadt”-nak, de hamarosan azzá növi ki magát.
      6. Ld.: Anthony Sutcliff: „Introduction: Urbanisation, Planning and the Giant City” in.: Sutcliff (szerk.), „Metropolis, 1890-1940” (London, Mansell, 1984 - 12-13. o.) valamint kifejezetten Németországra vonatkozóan: Klaus Bergman: Agrarromantik und Grossstadtfeindschaft (Meisenheim am Glan, Hain, 1970) és Andrew Lees: „Critics of Urban Society in Germany, 1854-1914”, Journal of the History of Ideas 40. évf. (1979) 61-83. o.
      7. Heinrich von Treitschke: „Zehn Jahre Deutscher Kämpfe” (Berlin, Reimer 1874. 546-549. o.) Az angol városokra vonatkozóan ld.: Andrew Lees: „Cities Perceived: Urban Society in European and American Thought, 1820-1940” (New York, Columbia University Press, 1985. - 48-56. o.)
      8. Ld.: Bergmann: Agrarromantik, 50-62. o.; Lees: Critics 143-148. o.; Johanna Bleker: „Die Stadt als Krankheitsfaktor”, Medicinshistorisches Journal 18. évf. (1983) 118-136. o.
      9. Ezt az érvet Adolf Damaschke kevéssel az első világháború előtt fűzte hozzá „Die Bodenreform” c. áttekintése 6. kiadásához. (Jena, 1912, Fischer Verlag - 10. o.)
      10. Rudolf Finkelnburg: „Über den hygienischen Gegensatz von Stadt und Land, insbesondere in der Rheinprovinz”, Zentralblatt für allgemeine Gesundheitspflege 1. évf. (1882) 4-15. és 43-54. o. - Walter Kruse: „Über den Einfluss des Städtischen Lebens auf die Volksgesundheit”, Zentralblatt für allgemeine Gesundheitspflege 17. évf. (1898) 312-334. és 377-420. o. - Wilhelm Gemünd: „Hygienische Betrachtungen über offene und geschlossene Bauweise, über Kleinhaus und Mietskaserne”, DVföG 38. évf (1906) 384. o. - Meydenbauer: „Die Stadt Düsseldorf” 98. o., (Kölner Tageblatt, 1903. okt. 27.) - F. Schrakamp: „Gesundheitwesen”, in.: Theodor Weyl: Die Assanierung von Düsseldorf, (Leipzig 1908, Engelmann - 85. o.) - Düsseldorfer Bau-Zeitung, 1907. június 22. - Bleker: „Die Stadt” (130-132. o.) - Hansen és Ammon elméleteinek közvetlen cáfolataként ld.: Robert René Kuczynski: „Der Zug nach der Stadt” (Stuttgart, 1897, Cotta) továbbá Adna Ferrin Weber: „The Growth of Cities in the Nineteenth Century” (1899, reprintben: Ithaca, Cornell University Press, 1963 - 368-409. o) valamint Lees: Cities (191-194. o.) A hasonló angol fejlődésről ld. Anthony Sutcliffe: „In Search of the Urban Variable” in.: „The Pursuit of Urban History” (Szerk.: Derek Fraser és Anthony Sutcliffe, London 1983, Edward Arnold -241-242. o.)
      11. Ld.: Briggs: „Victorian Cities” (67-71. o.)
      12. Lees: Cities... (88-89. o.)
      13. Idézet Stoffers, a Düsseldorfer Zeitung szerkesztőjének egyik beszédéből, in.: „Beilage der Düsseldorfer Zeitung” - 1904. dec. 9.
      14. Howe maga is írt egy könyvet „The City: The Hope of Democracy” címmel. (New York 1906, Scribner's)
      15. Hugo Preuss: „Die Entwicklung des deutschen Städtewesens”, (Lipcse 1906, Teubner - 1. köt. 351, 377. o.) Az aktív és hajdani polgármesterek központi szerepe a weimari demokrácia politikai életében úgyszintén a „Selbstverwaltung” figyelemreméltó örökségének tekinthető. Ezzel kapcsolatban ld.: Wolfgang Hofmann: „Zwischen Rathaus und Reichskanzlei” (Stuttgart 1974, Kohlhammer)
      16. Paul Boyer: „Urban Masses and Moral Order in America, 1820-1920” (Cambridge, Massatchusset, 1978 - Harvard University Press). Miként Boyer megjegyzi: az 1890-es évek Amerikájának urbánus reformerei a nagyvárost egyszerre látták félelmetesnek (s ekképpen leküzdendő rossznak) és szeretetreméltónak (mit ekképpen szolgálni érdemes).
      17. Treitschke: „Zehn Jahre...” (548. o.) Treitschke utalása egy bizonyos „Herr Arminius”-ra Adelheid von Dohna-Poninski grófnőt fedi, aki ezen az álnéven írta Treitschke által bírált könyvét: „Die Grossstädte in ihrer Wohnungsnoth und die Grundlagen einer durhgreifenden Abhilfe”.
      18. Ld.: Clemens Wischermann: „Wohnungsmarkt, Wohnungsversorgung und Wohnmobilität in deutschen Grossstädten 1870-1913” in.: „Stadtwachstum, Industrialisierung, Sozialer Wandel”, (szerk.: Hans Jürgen Teuteberg, Berlin 1986, Duncker und Humbolt).
      19. Friedrich Naumann: Demokratie und Kaisertum (1900) in.: „Werke” (Köln 1964, Westdeutcher Verlag, 2. köt. 108. o.)
      20. Kölnische Volkszeitung, 1890. jan. 27.
      21. StVV Köln, 1887. okt. 21. - 353. o.
      22. Daniel Wieczorek: „Camillo Sitte et les débuts de l'urbanisme moderne” (Brüsszel, 1981, Mardaga) - Leonardo Benevolo: „The Origins of Modern Town Planning” (London, 1967, Routledge and Kegan Paul) - Giorgio Piccinato: „Städtebau in Deutschland, 1871-1914” Braunschweig, 1983, Vieweg Verlag.
      23. Rheinische Zeitung, 1895. aug. 5. és nov. 30. - Kölner Tageblatt, 1895. szept. 13. - Kölner Lokal-Anzeiger, 1903. okt. 30. és nov. 2. - StVV Köln, 1899. márc 23. - 102-103. o. - StVV Frankfurt, 1901. jan. 17. - 51. o., 1901. okt. 22. - 547. o., és 1907. máj. 14. - 302. o.
      24. StVV Köln, 1896. jan. 2. - 9. o. valamint 1908. okt. 22. - 327. o.
      25. E nézetek programszerű kifejtését ld. Karl Trimborn és Otto Thissen: „Die Tätigkeit der Gemeinden auf socialem Gerbiete (Köln, 1900, Bachem). Ld. még a párt önkormányzati ügyekkel foglalkozó, 1910-től megjelenő folyóiratát: a Kommunalpolitische Blatter”-t.
      26. Rheinische Zeitung, 1910. aug. 22. A villamosokról mint a decentralizálás eszközeiről ld.: Rheinische Zeitung, 1904. okt. 1. és „Sozialdemokratie und Stadtverwaltung in Frankfurt am Main” (1906) - 34. o. A zónákkal kapcsolatban ld.: Rheinische Zeitung, 1912. márc. 21. és 1913. máj. 7. A közigazgatási annektálásról ld.: Kommunale Praxis, 8. évf. (1908) 58-59., 344., 694. o.
      27. Thomas Haskell: „Capitalism and the Origins of Humanitarian Sensibility, Part 1.”, American Historical Review 90. évf. (1985) 350-351. o. Haskell itt a „társadalom feletti ellenőrzés” elméletével vitába szállván inkább a reformerek önáltatására helyezi a hangsúlyt.
      28. Haskell: „Capitalism” 343. o. - Peter Gay: „Freud for Historians” (New York: Oxford University Press, 1985, 99-115. o.) Ld. még: Clifford Geertz: „Ideology as a Cultural System”, in.: Geertz: „The Interpretation of Cultures” (New York, Basic Books, 1973, 202. o.): „Az érdekelméletek legfőbb hibája, hogy pszichológiai megközelítésük túlontúl éteri, a szociológiai pedig túlontúl izzadságszagú...”
      29. Boyer: „Urban Masses” 280-281. o.
      30. Hasskell: „Capitalism” c. munkája 342. oldalán azt sugallja, hogy a humanitárius eszmék és értékek formálódására a kapitalizmus kezdeti lendületében az osztályérdeknél nagyobb hatással volt a szemléletváltozás és a valóságismeret igénye.
      31. Boyer: „Urban Masses” 280-281. o.
      32. Boyer: „Urban Masses” 57-64. o. jellemzi ekképpen az amerikai urbánus reformereket.
      33. Ld.: David Harvey: „Consciousness and the Urban Experience” (Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1985, 253-272. o.)
      34. Ld.: Alain Corbin: „The Foul and the Fragrant: Odor and the French Social Imagination” (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1986. - 92. o.) - Clemens Wischermann: Wohnen in Hamburg vor dem ersten Weltkrieg (Münster, Coppenrath,1983) - Eduard Führ és Daniel Stemmrich: „Nach gethaner Arbeit verbleit im Kreise der Eurigen: Bürgerliche Wohnrezepte für Arbeiter zur individuellen und sozialen Formierung im 19. Jahrhundert” (Wuppertal, 1985 Hammer) - M. J. Daunton: „House and Home in the Victorian City: Working-Class Housing, 1850-1914” (London, 1983. Edward Arnold, - 11-37. o.)
      35. Ld.: Piccinato: „Städtebau” 118. o. - Juan Rodriguez-Lores: „Die Grundfrage der Grundrente” in Stadtbauwelt 65. évf. (1980) 29-36. o. - Richard E. Foglesong: „Planning the Capitalist City” (Princeton 1986, Princeton University Press, 20-24. o.) és általában: Jürgen Habermas: „Strukturwandel der Öffentlichkeit” (Darmstadt, 1962, Luchterland)
      36. Ld.: Francois Choay: „Urbanism and Semiology” in.: „Meaning in Architecture” (szerk.: Charles Jencks és George Baird, New York, 1970, Braziller - 27-37. o.)