Bevezető

A városok növekedése, amely a múlt század folyamán az iparosodás, a kereskedelem fellendülése s a nemzetek egységesülése révén oly látványos gyorsasággal ment végbe, világvárosi központok kiterjedt hálózatát hozta létre. Az 1800-ban még mindössze 54,000, majd száz év múltán immár 732,000 lakosú Budapest gyarapodása csupán egyike a modern urbanizáció megannyi, főként Nyugat-Európában és Észak-Amerikában szembetűnő példájának, melyek rendre előrevetítették, párhuzamos jelenségként kísérték, sőt nem egy esetben jócskán túlhaladták a magyar főváros dinamikus fejlődését. Ehelyütt elég csupán néhány nagyváros példáját idéznünk. London lélekszáma e száz év leforgása alatt 1,117,000-ről 6,586,000-re, Berliné 172,000-ről 1,189,000-re, míg a semmiből egyszeriben Amerika közép-nyugati metropoliszává lett Chicagóé a nulláról 1,100,000-re emelkedett! Ezzel együtt azon országokban, ahol e fenti városok találhatók, a városlakók össznépességen belüli aránya is érzékelhető növekedésnek indul. A tanulmánykötetünk által vizsgált korszak küszöbén, 1900-ban még csupán Angliában találunk jelentékenyebb (8,2%-os) arányban nagyvárosi (esetenként legalább százezres lélekszámú) népességet. Ám alig egy évtized múltán, 1910 körül ugyanez az arány Nagy Britanniában immár 40,7, Németországban 21,3 míg az Egyesült Államokban 22,1%-ra rúg. [1]
      A huszadik századi népességszaporodás lelassultával a városok növekedése is csökkent. Ezt követően a világháborús felfordulás és a nemzetközi vetélkedés zavarta meg az urbanizáció távlatosabb trendjét. Az 1945-től napjainkig tartó időszak folyamán jónéhány amerikai nagyváros, mely korábban prominensnek számított, lélekszámát tekintve folyamatos apadást mutat. Közülük talán Detroit a legfigyelemreméltóbb példa, az a város, amelynek sorsa szorosan egybefonódott az amerikai autóipar fénykorával és hanyatlásával. Hiszen míg Detroit lakossága 1940-ben, tetőzése évében 1,623,000 embert számlált, mára alig valamivel haladja meg az egymilliót. Másutt ugyanakkor - főként az Egyesült Államok „napövnek” nevezett déli és nyugati vidékén - újabb, kevésbé centralizált, az autóhasználathoz jobban kötődő, ám a régieknél nem kevésbé nagyvárosi jellegű központok kerültek előtérbe - elég csak néhányukra: Atlantára, Hustonra, Phoenixre, vagy éppenséggel Los Angelesre gondolnunk.
      A múlt századból megöröklött nagyvárosaink - részint azon kihívások miatt amelyeket maguk támasztottak, részint amelyekkel kényszerűen szembesülniük kellett -, jobbára az elmúlt száz év történelmében is megőrizték mértékadó szerepüket. Az általuk kiérlelt politikai és kultúrforradalmak hol büszkeséggel, hol félelemmel töltötték el lakóikat. A jólét és szegénység belőlük kisarjadt végletei némelykor tettekre ösztönöztek, máskor lesújtón hatottak. Akárhogy is, a nagyváros idővel temérdek kreatív erőforrást, tartalékot halmozott fel mind szellemi, kulturális, mind szociális, adminisztratív téren. E tanulmánygyűjtemény szerzői, noha a modern urbanizáció kérdéskörének legkülönfélébb aspektusait elemzik, valamennyien maradandó jelentőséget tulajdonítanak a metropoliszoknak Európa és Észak-Amerika életében. Válogatásunk tizenegy tanulmánya lépésről-lépésre követi nyomon a világvárosok elmúlt száz éves fejlődését, egyszersmind alkalmat kínál az európai és amerikai tapasztalatok tanulságos összehasonlítására.
      Kötetünk egyetlen írása, amelynek szerzője már nem él, mindjárt a legelső: Charles F. G. Masterman kortársi értékelése a viktoriánus korszak legvégének londoni életéről. Egyúttal ez az egyedüli írás, amely nem e témára szakosodott hivatásos kutató tollából származik. Noha Masterman Cambridge-ben végzett és a Christ's College hajdani növendékeként mindvégig eleven kapcsolatot ápolt az egyetemmel, a brit fővárosban megtelepedve életét javarészt gyakorlati ügyeknek s az írói munkának szentelte. Ehelyütt kivonatosan közzétett (elsőként 1901-ben megjelent) esszéjének megállapításai sem tudós kutatáson, inkább a szegények körében gyűjtött saját élet- és munkatapasztalatán alapulnak. Tevékeny részeseként azon oktatási programnak, amely a múlt század nyolcvanas éveitől a kelet-londoni Toynbee Hallban megindult, nemkülönben mint a Szegénytörvény végrehajtásán őrködő helyi felügyelő testület tagja (s utóbb pár éven át mint liberális képviselő), Masterman mesterien képes ötvözni a közvetlen megfigyelést a művelt elemzőkészséggel. [2] Az eredmény, ebben és más munkáiban egyaránt, végül azon árnyaltan érzékletes analízisben ölt testet, melyet az általa „új fajként”, „a városlakó új típusaként” jellemzett modern tömegjelenségről állít elénk. Masterman szerint a világ az idő tájt legnagyobb metropoliszának lakói közül máris ijesztően sok a csenevész testalkatú, izgékony, egyszersmind bármely cél vagy irányultság nélkül egész életét hordában leélni kész tömegember. Jóllehet ő maga sikeresen elboldogult e városi közegben, az általa festett kép csaknem vigasztalanul komornak hat.
      De Masterman írásának keletkezése táján akadtak olyan férfiak is, akik noha a közügyek irányításában nála is közvetlenebb és nagyobb részt vállaltak, az általa felvetett problémákra - csakúgy, mint egyéb nagyvárosi bajokra - merőben másként reagáltak. Mint azt Masterman kortársai közül számosan elismerték, [3] s amint azt Brian Ladd tanulmánya immár történeti távlatból is meggyőzően igazolja: a „Leistungsverwaltung”, az eredményvezérelt városigazgatás méltán tölthette el öntudatos polgári büszkeséggel a korabeli német városok „Burgereit”. Hisz a német „Oberburgermeisterek” és más városi tisztviselők megannyi úttörő példával, távlatos kezdeményezéssel jártak az élen a korabeli városfejlesztésben: elektromos-, víz- és csatornahálózatot telepítettek, megteremtették a modern városi tömegközlekedés, az ingatlan és telekszabályozás alapjait, s egy sor új intézkedést vezettek be az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása terén. Mindabban persze, amit e városi önkormányzatok a második német birodalom korában tettek, kétségkívül erősen tükröződik egyfajta középosztályi érdek, sőt nemegyszer a részrehajlás és előítélet. Mégis, mindez együtt máig példás eredménynek számít, olyan vívmánynak, amely a szélesebb városi társadalomnak is javára vált, s amely többé-kevésbé, ha nem épp egészében, méltán kiérdemelte mind a hazai, mind a külföldi kortársak elismerését azok iránt, akiknek oroszlánrésze volt benne. [4]
      Paul Boyer egy társadalom-teoretikusok páratlan együttesét felvonultató eszmetörténeti művének válogatásunkba felvett részletéből az olvasó arról nyerhet képet, miként is viszonyult a kortárs amerikai közvélemény a Ladd által immár érintett kérdések egynémelyikéhez. Minthogy az Egyesült Államokban bizonyos hagyományos okok folytán a kormányzati szerepvállalás jóval csekélyebb volt, mint Németországban, Boyer inkább azon kétfajta válságkezelő stratégia ellentmondásos kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, amely a városok keretén belül az erkölcsi züllést és káoszt lett volna hivatott kezelni. Az „aranykor” (az 1870-es, 1880-as évek), majd a „progresszív éra” (nagyjából az 1890 és 1920 közötti időszak) mintegy fél évszázadát átfogva Boyer előbb a morális reform általa „kényszerítőnek” definiált változatát vázolja. Mivel e felfogás abból indul ki, hogy az erkölcsi zűrzavar lényegében az egyéni esendőségből és elvetemültségből ered, ezért szükségképp arra törekszik, hogy valahogyan elfojtsa ennek tömeges megnyilvánulásait: a prostitúciót, az alkoholizmust, a szerencsejátékok kultuszát - ha lehet, erkölcsi ráhatással, ha nem, a törvény erejével. Ez a „kényszerítő” álláspont azonban idővel mindinkább teret engedett egy másik - Boyer által „pozitív környezetelvűnek” nevezett - felfogásnak, mely jónéhány közös vonást mutat a Ladd által elemzett német stratégiával. Hívei annak a nézetnek adtak hangot, hogy az erkölcsi romlással szembeni leghatékonyabb eszköz az, ha megteremtjük az erényes életmód feltételeit. Hogy csak egyetlen példára hivatkozzunk: ez az elv vezetett a játszótérépítések széleskörű mozgalmához.
      Válogatásunk első részének zárótanulmánya ismét visszavisz Németországba, s az eddigi meglehetősen tárgyias és földhözragadt témák után a filozófia és esztétika birodalmába vezeti az olvasót. A modern müncheni színházról díjnyertes tanulmányt [5] készítő Peter Jelavich válogatásunkba felvett írása nem egyéb, mint a szerzőnek a berlini kabarék világát bemutató kötetének bevezető fejezete. Az itt közreadott részletben Jelavich nem annyira magát a kabarét, mint inkább a német főváros sajátos korabeli közegét vizsgálja, melyben az feltűnik. A város fejlődését vázlatosan áttekintvén, a szerző főként azon értelmezésekre összpontosítja figyelmét, melyek a kabarét mint különleges színpadi műfajt valamiképp a modern, változékony és heterogén világvárosi élet kulturális megfelelőjének, egyfajta metaforájának tekintik. Ezzel összefüggésben részint Georg Simmel gondolatait, részint a látványművészetek fejlődését idézi. A színházi életről szólva megvilágítja a kabaré és a show-varieté műfaji összefüggéseit, s egyben feltárja a berlini szatirikus szellem mélyrenyúló hagyományát, amelynek a kabaré is oly sokkal adósa, s amelynek számos berlini művész öregbítette hírét, dicsőségét.
      A század húszas és harmincas éveit vizsgáló második részt az amerikai szerkesztők nevével jegyzett két tanulmány egyike nyitja meg. Ehelyütt elég csupán annyit jelezni, hogy a szerző szándéka szerint megkísérelt a választott korszelet urbánus problémáiról minél teljesebb körképet adni azon bőséges korabeli forrásanyag alapján, amely az első részben érintett három ország közül legalábbis kettőt jellemez. Ez időre Angliában (vagy Franciaországban) a modern nagyváros többé nem keltett oly nagy közfigyelmet, mint akárcsak egy-két nemzedékkel korábban. Németországban és Amerikában viszont ez az érdeklődés csak még inkább fokozódott. A német és amerikai fejlődés ekkortájt megmutatkozó éles ellentétét válogatásunk e részében további árnyalt tanulmányok érzékeltetik.
      Carol Willis esszéje az Empire State Building születéséről az elméleti megközelítések helyett inkább a városkép gyakorlati változásait igyekszik nyomon követni. A szerző sorra kimutatja, hogy a pénzügyi szempontok miként határozták meg New York első felhőkarcolóinak tervezői és építészeti megoldásait. A húszas években látványos gyorsasággal egymás után emelkedő manhattani toronyházak hátterében szemünk láttára feslik fel az ingatlanspekulációknak, a tőkés konzorciumok mohó vetélkedésének bonyolult szövevénye. A modern metropoliszok jellegzetes arculatát mindezek nyomán üzleti és esztétikai megfontolások egyaránt formálták.
      A két háború közötti nagyvárosi lét fonákját a legnagyobb mértékben a világválság okozta emberi tragédiák jellemezték. A gazdaság szétesése egyben temérdek városlakó egzisztenciális csődjét jelentette. Napközben munkanélküliek özönlötték el az utcát, éjszakánként hajléktalanok sokasága próbált hidak alatt vagy hevenyészett viskókban menedéket találni. David R. Goldfield és Blaine A. Brownell azon erőfeszítéseket ismerteti, amelyek révén az egykori szövetségi kormány a Roosevelt elnök nevével fémjelzett „New Deal” program keretében megpróbált úrrá lenni minden idők talán legsúlyosabb urbánus válságán. Noha e válságprogram leglátványosabb eleme, a „bolygóvárosok” s az olcsó és tömeges lakásépítések terve kudarcba fúlt, a központi kormány a közmunkák megszervezése révén sikerrel elősegítette a nagyvárosok újbóli talpraállását.
      Jeffry M. Diefendorf legújabb könyvének (In the Wake of War) válogatásunkba felvett fejezete ismét visszatérít az Óceán innenső partjára, hogy a német nagyvárosok 1945 utáni újjáépítését közelebbről szemügyre vehessük. Diefendorf a rekonstrukció tényleges menetét a negyvenes évek végének zavaros politikai közegén át próbálja nyomon követni, néhány eltérő példán szemléltetve: miféle válaszlehetőségek álltak az idő, a forráshiány s a helyi igények folytonos szorításában munkálkodó várostervezők előtt. A pragmatisták végül mind a merőben új városokat álmodó radikálisokat, mind a régieket maradéktalanul helyreállítani akaró konzervatívokat legyőzték. Az eredmény: modern épületek és műemléki rekonstrukciók tarka egyvelege, mely híven tükrözi a sokféle érdek és törekvés kompromisszumos egyensúlyát.
      Ám az az urbánus válság, mely századunk második felében sújtotta Amerikát, már nem a háborúnak, hanem az egyenlőtlen jövedelemeloszlásnak, a bevándorlásnak és a faji sérelmeknek tulajdonítható. John Teaford tanulmányában felidézi a hatvanas évekbeli New York-i és Los Angeles-i zavargásokat csakúgy, mint az akkoriban számos más amerikai nagyváros életét feldúló tiltakozó tömegmegmozdulásokat. A várostervezők és városvezetők gondjaik megoldása érdekében rendre a washingtoni kormányhoz fordultak segítségért - Teaford elemzésének másik fókusza épp annak feltárására irányul, hogy a hatvanas évek végén az olcsó lakásépítés és a szociális programok céljaira új forrásokat biztosító demokraták vajon miként feleltek meg e kihívásnak. Az egyesült államokbeli nagyvárosok jellegét szorosan meghatározza lakosságuk eredete és összetétele - a világ minden tájáról érkező intenzív bevándorlás azonban mindinkább átformálja őket.
      Robert Fishman az urbánus Amerika egy alternatív jelenségének bemutatására vállalkozik a külvárosokba, avagy újabban inkább a városszélre, az autópályák becsatlakozási övezetébe való kirajzás okait kutatván. Az USA metropoliszaiban az üzleti élet, a szociális és kulturális szolgáltatások központjai az utóbbi időkben nagymértékben áthelyeződtek, s emiatt a korábbi városközpontok mindinkább elnéptelenednek. Kiváltképp a Nyugat s a Dél-Nyugat újabb városaiban szembetűnő, hogy az urbanizáció sajátos posztmodern ismérve inkább a szétterülés, semmint a koncentráció.
      Lynn Lee esszéje e napjainkra jellemző urbánus átstrukturálódás közterekre gyakorolt hatását vizsgálja. Los Angeles, Philadelphia, Peking és Berlin eltérő jelenségei mind arról tanúskodnak, hogy a városlakók továbbra sem mondtak le a közügyekbe való beleszólás jogáról, s ha kell, bárhol és bármikor megtalálják a nyílt politikai akaratnyilvánítás helyét és formáját. Ekképpen tehát a közterek és a demokratikus törekvések szorosan - noha világszerte más és más módon - kötődnek egymáshoz.
      Antológiánk térben felettébb tág, időben és tematikában némileg szűkebb anyagot igyekszik átfogni. Bemutatott tanulmányai többségét mintegy vezérfonalként fűzi össze a városok születése és folytonos újjászületése: az a szükség, hogy valamennyi városi közösségnek időről-időre változnia kell ahhoz, hogy az adott politikai, társadalmi és gazdasági kihívásoknak meg tudjon felelni. Az urbánus közeg - egyszerre térbeli és társadalmi - folytonos átalakulása számos konfliktus forrása lehet az elvek megfogalmazódásában és a mindennapi gyakorlatban egyaránt. Szerzőink, akik jórészt az Egyesült Államokban élnek és dolgoznak, e problémák többféle megközelítését kínálják, ám végső soron valamennyit a modern metropolisz szüntelen fejlődése formálta, amelynek maguk is közvetlen tanúi és részesei lehettek.
      Néhány szót a szerkesztőmunkáról. Habár a választott szövegek eredeti változatát jelentősebb mértékben nemigen tömörítettük, imitt-amott némi karcsúsítást végeztünk, amit minden esetben a szokásos (...) jelez. A jegyzetapparátuson viszont - főként a Boyer-, Willis- és Diefendorf-tanulmányok szerkesztése során - már jóval merészebb rövidítéseket hajtottunk végre, s a forrásdokumentumok adatain kívül úgyszólván minden mást elhagytunk. E kihagyások helyét alább már sehol sem tüntetjük fel. Azon képek, amelyek forráshelye nincs külön jelezve, minden esetben a tanulmányok első közléshelyének általunk átvett illusztrációi.
      Végül hadd tegyünk eleget azon kötelességünknek, amellyel a munkánkat elősegítőknek tartozunk. Mindenekelőtt ama kollégánknak, aki hosszú évek óta fáradhatatlanul munkálkodik az Egyesült Államok és Magyarország (nemkülönben Közép-Európa más országai) közötti szakmai kapcsolatok kiépítésén, s akinek magunk is számos szakmai ismeretséget és budapesti barátot köszönhetünk. Joseph Held, a camdeni Rutgers Egyetem történelem tanszékének professzora nagyszerű példáját adta a nemzethatárokon átívelő, valódi tudományos együttműködésnek. Ugyanígy köszönettel tartozunk egy némileg újabb barátunknak és kollégánknak, Gerő Andrásnak, az ELTE tanárának, aki e kötet összeállítására bennünket felkért, s aki ittlétekor, a Pennsylvaniai Egyetem Történelem Tanszékének Fullbright-ösztöndíjas vendégtanáraként maga is együtt dolgozott rajta velünk. Az európai és tengerentúli urbánus tapasztalatokról folytatott eszmecseréink, Budapesten és Philadelphiában egyaránt, mindenkor nagy élményt jelentettek számunkra. E munka azonban éppúgy nem jöhetett volna létre azon történész kollégáink értékes hozzájárulása nélkül sem, akik készséggel lehetővé tették, hogy műveiket a magyar olvasók is megismerhessék, amiért is nekik (és kiadóiknak) ezúton is köszönetet mondunk. Hasonlóképpen elismerés illeti fordítóink igényes és áldozatos munkáját.

Andrew Lees és Lynn Hollen Lees

      1. B. R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1970 (New York 1975, Columbia University Press - 76-77. o.) Bayrd Still: Urban America: A History with Documents (Boston 1974, Little Brown - 221. o.), Andrew Lees: Cities Perseived: Urban Society in European and American Thought, 1820-1940 (Manchester - New York 1985, Manchester University Press and Columbia University Press - 4. o.)
      2. Ld. Bentley B. Gilbert bevezetőjét Masterman művének újabb kiadásához: F. G. Masterman: The Heart of the Empire: Discussions of Problems of Modern City Life in England (New York 1973, Harper and Row - XXI-XXXIV o.)
      3. Lásd például: William Harbutt Dawson: Municipal Life and Government in Germany (London 1914, Longman's, Green)
      4. E témában ld. még: Andrew Lees: „Das Denken über die Großstadt um1900: Deutsche Stellungnamen zum urbanen Lebensraum im internationalen Vergleich,” Berichte zur Wissenschaftgeschichte 15 (1992) 139-150. o.
      5. Peter Jelavich: Munich and Theatrical Modernism: Politics, Playwriting and Performance, 1890-1914 (Cambridge, Mass.: 1985. Harvard University Press)