EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Ladd, B.: Németország < > Jelavich, P.: A berlini kabaré

Az amerikai nagyvárosok erkölcsrendészeti
reformjainak két arca

__________
PAUL BOYER

      Részlet Paul Boyer: Urban Masses and Moral Order in America, 1820-1920 c. könyvéből. (Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1978) 175-187, 220-224. o. Engedélyezett utánközlés.

A századvég utolsó évtizedében a városi erkölcs megújulásának prófétái, ha nem akartak megrekedni az általánosságok szintjén, fogas kérdésekkel találták szembe magukat a gyakorlat síkján. Mindenekelőtt azt kellett fontolóra venniük, hogy az erkölcsi irányítás és lelkesítés milyen stratégiái kecsegtetnének leginkább sikerrel. Az első lépés nyilvánvalóan a politikai reform volt: eltávolítani a csirkefogókat, akik a városi élet erkölcsi forrásait megfertőzték; ám sokan látták, hogy az igazán nehéz feladat még ez után következik - ha a város fölötti uralom ismét a „tisztább elemek” kezébe került, hogyan tudják abból a város olyannyira kívánatos erkölcsi megújulását kicsiholni?
      Válaszul e kihívásra két teljesen különböző - bár végső soron egymást kiegészítő - stratégia bontakozott ki. Egyes reformerek az erős kéz politikája felé sodródtak, erőszak alkalmazásával kívánták kiirtani a bűnt s biztosítani a polgári erények magasabb szintjét; mások viszont finomabb, közvetettebb módszerekhez vonzódtak: a város erkölcsi állapotának fölemelését a tárgyi környezet átalakításával óhajtották megvalósítani.
      A két módszer - a harcias meg a környezetformáló - egyelőre még nem volt pontosan kidolgozva és nem is határolódott el élesen egymástól. Mindkettő számos alakváltozatban jelent meg, s gyakran előfordult, hogy egy és ugyanaz a személy hirdette mindkettőt egyszerre - olykor egyazon könyv, cikk vagy prédikáció keretében. Ráadásul a témát harsány szónokiassággal tárgyalták, s ennek hangneme a szivárványos optimizmustól a károgó aggályoskodásig terjedt: a város jövőjét rózsaszínben festő látomásoktól a legsötétebb jövőképekkel ijesztgető riogatásokig.

      A harcias megközelítés: a nagyváros mint leküzdendő fenyegetés
      Theodore Roosevelt (1901-1909 között az Egyesült Államok elnöke) még 1913-ban írt önéletrajzában is lelkesen emlékezett az 1895 és 1897 közötti szenvedélyes erkölcsi közhangulatra, amikor az „óriási, soknyelvű, mulatságkedvelő” New York város rendőrkapitányaként „könyörtelen harcot” vívott az „üzletiesített bűn” „embertelen” irányítói ellen. Egyedül azt bánta, hogy nem korbácsoltatta meg őket! A múlt század utolsó évtizedében a városi erkölcsreform számos prófétája folyamodott harcias módszerekhez azokkal szemben, akiket meg akart javítani; valamennyiük közül Theodore Roosevelt a leghíresebb. „Elcsépelt igazság - írta Jacob Riis, Roosevelt barátja -, hogy azok, akik a szegényekért akarnak küzdeni, a szegények ellen kénytelenek ezt a harcukat megvívni.” „Csak gereblyével kapargatjuk a földet, holott gőzekével kellene mélyszántást végeznünk” - írta William S. Rainsford tiszteletes a nyomornegyedekkel folytatott küzdelem kapcsán. [1]
      Az 1890-es évek harcias kedvű reformerei szívesen hozakodtak elő a „bűnös város” rémképével. Ha a folyamat beteljesedését sürgős intézkedésekkel meg nem akadályozzák - jelentette ki Walter Vrooman -, a felnövekvő városlakó nemzedék „szörnyetegek hordája” lesz. Charles Sheldon - akiben pedig nyilvánvalóan megvolt a vágy, hogy rokonszenvet érezzen a szegények és a munkanélküliek iránt - „hitvány, züllött..., tisztátalan, eltompult embertömeg” „latrinájának” nevezte a nagyváros nyomornegyedét. In His Steps című könyvének egyik reformere jó szándékkal közeledik egy részeg prostituálthoz, de a „nyomorúságos alak” láttán olyan érzése támad, hogy „már-már attól félt, erőt vesz rajta az undor”. [2] Benjamin Flower a Civilization's Inferno-ban a nagyvárosokat katonai helyőrségekké változtató nyomorlázadások rémképét idézte meg, s Boston erkölcsi és társadalmi romlását egy iszonyatos dögvész allegóriájával jelképezte. „A halál mindenütt ott pusztított. Láttam az ezrével menekülő embereket..., ám alig hagyták el a várost, a távírók már világgá röpítették a szörnyű hírt, hogy egyetlen város sem fogadja be a Bostonból menekülőket... A megfoghatatlan, mégis rettenetes járvány mindenütt jelenvalónak tűnt.” [3]
      Bár e harcias hangnemet gyakran ellensúlyozták reménykedőbb helyzetértékelések, az évtized városreform-irodalmában alig találni olyan művet, amelyből teljesen hiányozna. Még az általában derűs Washington Gladden sem mentes tőle. Gladden a Cosmopolis City Club-ban még elítélte a nagyváros erkölcsi megtisztításának a rendőri erőszakra alapozott módszereit; a két évvel később megjelent Social Facts and Forces-ban viszont már olyan komor képet fest a városokat fenyegető romlásról, hogy az a legszigorúbb megtorló intézkedéseket is igazolni látszik: „Hatalmas, irtóztató sötétség nehezedik városainkra” - jelentette ki Gladden. - Ez az ellenség, amely minden „megszálló hadseregnél hatalmasabb és veszedelmesebb..., megsemmisítő erővel ostromolja minden egyes nagyvárosunk fellegvárát.” A veszély - folytatta Gladden - „szörnyűséges és fenyegető”, s aki azt állítja: nem ér rá arra, hogy maga is részt vegyen a küzdelemben e démonok ellen, az bizonyára nem tudja, mit beszél." [4] E küzdelemben nagy volt a tét és iszonyatos a kockázat. Amikor az In His Steps-ben a reformerek csatarendbe akarják állítani a város „keresztény erőit” a „bűn és a romlás” ellen (ti. népszavazást akarnak szervezni az egész városra kiterjedő szesztilalom bevezetése érdekében), „émelyítő félelem”, sőt, „valóságos rettegés” vesz rajtuk erőt. [5]
      Charles Parkhurst volt az évtized legharciasabb nagyvárosi erénycsősze. „Ha helyes eltakarítanunk a mocskot, amit a gonosz hagy maga után - hirdette Parkhurst -, akkor a gonosz elleni küzdelem is helyes.” És Parkhurst küzdött is! Ahol „egy egész őserdőnyi fogcsikorgató vadállattal” kellett szembeszállnia, ott nem ismert megalkuvást, sem eljárásjogi finomságokat: a harc életre-halálra szólt. „Ezeket a dolgokat nem lehet számtannal meg a többség szavazatával eldönteni. Akit az ellenállhatatlan örök igazság tart fogva és nem fél semmitől, az egymagában felér egy ifjú vitézekből álló hadsereggel... Az igazság mezítelen pengéje mindig metszően éles lesz.” [6]
      A Parkhurst-féle erőszakos erkölcsérvényesítés lélektana nem esik messze a lincselők rögtönítélő bíráskodásától. Érdekes tény, hogy Hubert Howe Bancroft kaliforniai történész éppen 1887-ben - a Haymarket utáni esztendőben - jelentette meg elbűvölő könyvét azokról a törvényenkívüli csoportokról, amelyek egy emberöltővel azelőtt San Franciscóban és az aranyláz Kaliforniájának más városaiban megfélemlítették, elkergették, sőt, olykor fel is akasztották a gonosztevőket. A „közfelháborodás viharai” és az „igazság villámcsapásai”, amelyek az 1850-es években Kaliforniára záporoztak, „a jog hatalmas diadalát” jelentették - állította Bancroft, aki a New York-ban és más városokban történt „merényletekkel és lázongásokkal” szemben az önbíráskodás éveinek rendezett, biztonságos San Franciscójával példálózott. [7] Az 1890-es évek erkölcsjobbítói harciasabb pillanataikban érezhetően e hagyomány - a felháborodott polgárok hevenyészett igazságszolgáltatása - modern örököseinek tekintették magukat.
      Az is a kényszerítő módszerek vonzóerejének növekedését igazolja, hogy az évtized egyes reformerei részletesen kidolgozott erkölcsvédelmi rendszereket eszeltek ki. Ennek előzménye volt a prostitúció- és szerencsejáték-ellenes csoportok működése még a polgárháború előtti időkben, utóbb pedig egyes karitatív szervezetek úgy próbáltak még szorosabb erkölcsi felügyeletet elérni, hogy magukat a családokat bízták meg egymás szemmeltartásával. Az 1890-es években egyes önjelölt erkölcs-csőszök már a teljes nagyvárosi népességre kiterjedő erkölcsi ellenőrzés gondolatát forgatták a fejükben. Boston erkölcsei rendkívül megjavulhatnának - írta Edward Everett Hale unitárius lelkész 1890-ben -, ha a város 500 lelkésze („Boston erkölcsi vezetői”) egy „erkölcsrendőrséget” alkotnának oly módon, hogy mindegyikük „személyes felvigyázója és felelőse” lenne a város egy-egy meghatározott területének. [8] Parkhurst Városőr Szövetsége (mint láttuk) részletes terveket dolgozott ki a nagyvárosi erkölcstelenség kinyomozására és megfékezésére, Benjamin Flower pedig a Civilisation's Inferno-ban arra buzdította mindazokat, akik hozzá hasonlóan aggódtak a nagyvárosok erkölcsi állapota miatt, hogy alakítsanak „összehangolt cselekvésre képes” helyi csoportokat. Bár - mint Flower kifejtette - e csoportok részint „csillapító” hatású intézkedésekre lennének hivatva (például kávéházakat építenének vagy ingyenes hangversenyeket rendeznének a nyomornegyedekben), ennél „sokkalta fontosabb” feladatuk az lenne, hogy kikutassák a nagyvárosi nyomor és erkölcstelenség forrásait, és megszervezzék ezek végleges kiirtását. [9]
      Mindezen tervek közös vonása volt az a meggyőződés, hogy az amerikai nagyvárosok „erkölcsi erőinek” össze kell fogniuk. A Városőr Szövetség arra törekszik - írta a szervezet titkára 1895-ben -, hogy „együttműködést” teremtsen „azon tisztességes fiatal polgárok között, akik szentül hiszik, hogy az ország külföldön született lakosait be lehet oltani amerikai ösztönzésekkel”. Benjamin Flower azt hangoztatta, hogy a javasolt erkölcsvédő csoportoknak szigorúan megszervezett, félreérthetetlen hatalmi struktúrával kell rendelkezniük. A „tökéletes fegyelem” elérése érdekében minden újoncnak „feltétel nélküli engedelmességet kell fogadnia felettes tisztjei vagy az irányító testület tagjai iránt”, s a fogadalom „éppoly kötelező érvényű lenne, mint bármely más fegyveres testületben”. [10]
      Az In His Steps kissé eltérő látószögből tárgyalja a szerveződés fontosságát. Sheldon középosztálybeli hősei - akik kívülről nézve sikeresek ugyan, ám szenvednek az érzelmi meddőségtől és az erős társadalmi kötések hiányától - úgy oldják meg ezeket a problémákat, hogy csatlakoznak a „Mit tenne Jézus?”-társasághoz. Ez a társaság nem olyan tekintélyelvű ugyan, amint azt Flower ajánlotta, de tagjai azért határozottan megtalálják benne az érzelmi hevületet és azt a „kimondatlan testvéri szellemet, amelyhez hasonlót sohasem ismertek”. Ahol csak összegyűlnek, „szabadon árad közöttük a közösségi szellem”, s régóta szunnyadó érzelmek törnek föl belőlük. Legtöbb gyűlésük örömrivalgással végződik. E szorosan összetartó kis társaságnak a családénál és az egyházénál is magasabb hőfokú érzelmi fűtöttsége már-már ijesztő: „Vajon hová vezetheti ez őket? ... Oly sokáig éltek felszíni érzelmeikből, hogy csaknem elfeledkeztek az élet mélyforrásairól.” [11]
      Az 1890-es évek városi erkölcsreformerei a szervezett, kollektív erőfeszítés fontosságát hangsúlyozva nem csupán arról tettek tanúságot, hogy mélyen átérzik a megfékezendő bűnök félelmetességét, hanem arról is, hogy mennyire a szívükön viselik a középosztály testi-lelki boldogulásának ügyét. Amint azt Robert Wiebe, Richard Sennett és mások megállapították, a városi középosztály a tizenkilencedik század vége felé fölöttébb zűrzavaros állapotban leledzett. A szerveződés régi mintái fölbomlóban, az újak pedig alakulóban voltak. A korszak irodalmát egészen áthatották az e helyzet támasztotta aggodalmak. Adna F. Weber a városiasodásról 1899-ben írt tanulmányában például nem a nyomornegyedek szemszögéből tárgyalja a „városi romlás” problémáját, ahogy várná az ember, hanem az „értelmiségi, kereskedő [és] munkaadó osztályok” kapcsán fejtegeti. Weber részletesen idézte George Hansen német társadalomkutató elméletét, miszerint az erős városi osztálymobilitás már önmagában véve „a társadalmi elfajzás eszköze”. A Hansen-modell Weber-féle átirata szerint a városi elit folyamatosan új erőkkel telítődik, az újoncok kezdetben telve vannak „kicsattanó, nyers erőkkel”, ám a verseny könyörtelen iramában csakhamar irányt veszítenek, kifulladnak, s az útszélre sodródván gyarapítják „a sikertelenek egyre szaporodó seregét”, míg helyüket a hátországból szakadatlanul áramló, törekvő újonnan jöttek foglalják el. [12]
      A reformok szószólói azt ígérték, hogy a városok nagy erkölcstisztító mozgalmának megszervezésével a középosztály nemcsak a bűn kiirtásának válhatna hathatós eszközévé, de maga is szilárdabb, rendezettebb egységbe kovácsolódhatna, s kigyógyulhatna a társadalmi elszigetelődés valamint az érzelmi sivárság leküzdhetetlennek tűnő rákfenéjéből.

      A pozitív, környezetformáló megközelítés: a nagyváros mint erkölcsi élettér
      Bár az 1890-es években a harcias indíttatás fölöttébb érzékelhető volt, a párhuzamosan jelentkező szelídebb megközelítés végül mégis éppoly erős - ha nem erősebb - hatásúnak bizonyult. Ez a megközelítés a városi élettér fizikai átalakításával kívánta elérni a városlakók erkölcsi színvonalának emelését. Míg a harcias reformerek csikorgó moralizmusa a tizenkilencedik század elejét idézi, a környezetelvűek áttételesebb érvelése felismerhetően modern. A környezet javítására épülő erkölcsreform eszméje már a tizenkilencedik század közepén megjelent, ám mindig csak más, közvetlenebb stratégiák kísérőjeként. A század végéhez közeledve azonban a környezetelvű megközelítés önállósodni kezdett. E megközelítés alapgondolatát az Arena egyik cikkírója fogalmazta meg „Erkölcs és környezet” címmel megjelent cikkében. A nyomornegyedben élő gyermekeknek - mondja a cikkíró - „nincs más választásuk, mint a bűn. Nincs is lehetőségük, hogy szabadon válasszanak a jó és a rossz között... Bármely gyakorlati emberbarát...megmondhatja, milyen csekély esélye van az ilyen környezetben felnövekvő gyermekeknek arra, hogy erkölcsösek legyenek.” [13]
      A nyomornegyedek bérházakban voltak, s az 1890-es években New York államban és másutt felerősödött bérházreform-mozgalom figyelme nemcsak a túlzsúfolt lakónegyedek egészségügyi veszélyeire terjedt ki, hanem a mindezzel együtt járó erkölcsi következményekre is. A kérdést már 1845-ben fölvetette Dr. John H. Griscom The Sanitary Condition of the Laboring Population of New York című könyvében. Ám a bérházak modernizálása csak a kezdetet jelentette. A neheze még csak ezután következett: a tudatosan megtervezett városi környezet kialakítása ott, ahol mindeddig csupán a nagyváros növekedésének sokesztendős törmelékhalmaza gyülemlett föl. Az 1890-es évek reformerei több fronton is ezt az általános célt kívánták megvalósítani: parkok és játszóterek, közfürdők, gyermekklubok, tornatermek és uszodák, valamint hangversenyek, előadások és kiállítások tartására alkalmas létesítmények kialakításával. Egy New York állambeli bizottság 1895-ben leszögezte, hogy a szegénynegyedekben létesített közfürdőknek „jellemformáló hatása lenne: elősegítené az önérzet és az erkölcsös életvitel kialakulását”; a William Strong New York-i polgármester által létrehozott Small Parks Advisory Committee (élén a mindenütt jelenlevő Jacob Riisszel) megállapította, hogy a városi ligetek és játszóterek létesítése a szegénysorsúaknak nem csupán a fizikai jólét, de „az erkölcsi egészség” szempontjából is javára válna; Washington Gladden pedig kijelentette, hogy az ingyenes szabadtéri hangversenyek a nagyvárosokban megakadályoznák „a közönségesség, a kicsapongás és az erkölcstelenség” elharapózását. [14]
      Mint az imént elmondottakból kitűnik, ezek a környezetelvű moralisták különösen fontosnak tartották azt a kérdést, hogy a nagyvárosok lakosai mivel töltsék a szabad idejüket. A Civilization's Inferno szerint Benjamin Flower a szegénynegyedekben található szórakozási lehetőségek szűkösségén csaknem ugyanolyan mélyen felháborodott, mint a szegények életének ínséges voltán. Flower a bevándorlók lakta egyik bostoni városrész valamelyik kocsmájában megfigyelt „egy csapat fiatal férfit és nőt, vidáman nevetgélve ültek egy pohár ital mellett”. Az effajta szórakozás - írta Flower méltatlankodva - valójában „hamis pénz: nem sok köze van a valódi örömhöz, amely mindig nemesíti és fölemeli az embert”; a nagyvárosokban pénzért kapható szórakozási lehetőségek „pontosan úgy viszonyulnak áldozataikhoz, mint a gyertyaláng a lepkéhez”. Az effajta pokolbugyrok helyett - vonta le a következtetést Flower - olyan alternatívákat kell teremteni, amelyek nem csupán szórakozást nyújtanak, de abban is segítenek mindazoknak, akik igénybe veszik őket, hogy „tiszták, igazak és nemesek” legyenek. [15]
      Az 1890-es évek környezetformálói abban is megegyeztek a korábbi évtizedek erkölcsreformereivel, hogy ők is kitüntetett figyelemmel fordultak a gyermekek felé. Benjamin Flower olyan fiú- és leányegyletek létrehozását sürgette, amelyekben a „magasztos eszméket” példázó történetek, a „legnemesebb érzelmeket” megszólaltató dalok és - természetesen - az egyleti vezetők személyes példamutatása folytán a fogékony városi gyermekek megtanulhatnák, hogy „gyűlöletes ragályként” kerüljék a bűnt, s „megszerezhetnék azt, amiben a dolgok természetéből adódóan mindaddig sohasem volt részük: a helyes életfelfogást, egy új világszemléletet”. Mindehhez Flower azt is hozzátette, hogy az ifjú elmékben ilyen módon elültetett eszmék „lassan beleivódnának a szerencsétlen párák szívébe, majd otthonuk légkörébe is, s így sokuk életében csodálatos változásokat idéznének elő”. [16] (Akik még emlékeztek az 1830-as években a városi vasárnapi iskolák létrehozása érdekében előhozott érvekre, azokat Flower 1893-as javaslatainak olvastán igen erősen megcsaphatta a déja vu érzete!)
      Az 1890-es években a környezetelvű reform egyik legmeggyőzőbb, leghatásosabb bajnoka volt Josiah Quincy, Boston polgármestere 1895 és 1899 között. Quincy szentül hitte, hogy a város feladata „elősegíteni a város valamennyi polgárának kulturálódását a szó legteljesebb értelmében”; ennek jegyében határozottan állította, hogy a város szegényebb negyedeiben az ő polgármestersége alatt létrehozott játszóterek, közfürdők, uszodák, az általa kezdeményezett ingyenes hangversenyek hathatós eszközök „a tömegek társas és erkölcsi fejlődésének” elősegítésére. Állításának igazolásául Quincy arra hivatkozott, hogy a nyilvános uszodákba és tornatermekbe járó fiatalok bizonyíthatóan „kevésbé hajlamosak rossz útra térni”, a városi fürdők közelében lévő területeken „csökkent a fiatalkori bűnözés”, a város pénzén rendezett hangversenyeken pedig, amelyek nem egyszer akár tízezer fős közönség előtt hangzottak el, nagyon kevés rendőr is „teljesen elég volt ahhoz, hogy rendet tudjon tartani”. [17]
      A nagyvárosi környezetjavításnak kevés területét lehetne említeni, amely elkerülte volna e késő-aranykori reformerek figyelmét, miközben az erkölcsi kényszerítés mumusa is mindig ott derengett a láthatáron. Mint azt ifj. George E. Waring (Strong polgármester reformszellemű irányítása idején New York várostakarítási főbiztosa) állította, még a szemétszállítás javítása is arra vezet, hogy a város szebbé válik, ez pedig erősíti a városlakók ragaszkodását városukhoz, elősegíti a közérdeknek a magánérdek elé helyezését, és végső soron a város életének egész erkölcsi színvonalát magasabbra emeli. Azok a szegénysorsú gyermekek, akik beállnak valamelyik „ifjúsági utcatisztító egyletbe”, Waring szerint „könnyebben válnak majd olyan, városukat szerető, egészséges, becsületes polgárokká, amilyeneket a kor megkövetel”. [18] Mindezen törekvések és kijelentések mögöttes értelmét talán Benjamin Flower foglalta össze a legjobban: az átalakított nagyvárosi környezet új, örvendetes jelentőséget adna" azon tömegek életének, akik „oly sokáig meg voltak fosztva minden örömtől, derűtől és vigasztalástól”. [19] Egészen bizonyos, hogy erkölcsi értelemben - átalakult életek és fölemelt lelkek formájában - az effajta átalakulás nagyszerű gyümölcsöket hozna!
      Az erőskezű meg a környezetformáló megközelítésmódot a századvég évtizedének legtöbb nagyvárosi reformere - a retorika és a stratégia minden különbözősége ellenére - csupán ugyanahhoz a célhoz vezető két különböző útnak tekintette. Jacob Riis csodálta Theodore Rooseveltet, aki könyörtelen szigorral törekedett a nagyvárosi bűnök elfojtására, Roosevelt pedig elismeréssel emlékezett meg Riis játszótereiről, amelyek elvonják a gyerekeket az utcákról és megakadályozzák, hogy „banditákká váljanak”. [20] Charles Sheldon az In His Steps csaknem minden lapján hirdeti a szesztilalom - a legsajátosabban kényszerítő jellegű reform - bevezetésének szükségességét, ugyanakkor azonban más, pozitívabb környezetjavító lépéseket is javasol, például főzőtanfolyamok és zeneiskolák létesítését a szegénynegyedekben.
      Mintha csak a stratégia kettősségének visszhangja lett volna az a kedélyhullámzás, amelyet a nagyváros jövőjén merengő reformerek tanúsítottak. Ez a jövő olykor a lehető legkomorabbnak tűnt előttük, máskor reménytelibbnek, ám a két álláspont együttes megjelenése sem volt ritkaság. „A figyelmetlen szemlélő szemében a kilátás elszomorítónak tűnhet - írta Walter Vrooman -, ám aki mélyebbre tekint, azt eltölti a végső győzelem bizonyossága.” [21]
      Bár Washington Gladden tartott a jó és a rossz erőinek közelgő nagy csatájától, amelynek a nagyváros lesz majd a színtere, mégis képes volt arra is, hogy a városiasodást az embereket egymáshoz vonzó isteni erők megnyilvánulásának tekintse. János apostol „valóban a jövőbe látott” - jelentette ki Gladden -, amikor Jelenéseiben „a megdicsőült emberiséget városlakónak” írta le. A Civilisation's Inferno-ban Benjamin Flower lidérces mesét sző arról, hogy Boston lakosságát járvány tizedeli meg, ám ezt a képet egyszeriben egészen másfajta kép váltja föl: a bűnben fetrengő nyomornegyedek helyén gyönyörű, levegős lakások és „templomként szolgáló” közösségi központok magasodnak játszóterekkel, ligetekkel, uszodákkal és előadótermekkel, ahol „más tájak és korok csodáit” „nagyszerű sztereoptikonok” segítségével mutatják be. [22]
      A Chicagóban rendezett 1893-as világkiállítás - a nagy „Fehér Város” - roppant jelentős, sokat ígérő eseménynek tűnt mindazok szemében, akik előtt a bűntől megszabadult város látomása lebegett, ám akiknek ugyanakkor a létező nagyvárosok csüggesztő valóságával kellett szembenézniük. „Ha New York-ban minden sötétnek látszott is - írta William Rainsford -, íme, volt egy másik város, amelynek fehér, klasszikus szépsége egy nyáron át elénk magasodott... Ezt az eszményi várost a lenyugvó nap fényében pillantottam meg először..., és kimondhatatlan szépsége azonnal a lelkembe hatolt.” [23]
      A Nagy Tavak vidékén lévő, nem sokat ígérő mocsaras területet Frederick Law Olmsted tájrendező és több tucat építésztársa Daniel H. Burnham irányítása alatt változtatta át a világkiállítás színhelyévé. A pazar kiállítási épületek egy gyönyörű tó és sétány körül helyezkedtek el. A látnivalók együttes hatása csodálattal elegy, szinte vallásos áhítatot ébresztett a látogatók millióiban. E tiszavirág életű alkotás fenséges szépsége fényképek, újságok és személyes beszámolók közvetítésével mindenhová eljutott, s mélyen beleivódott a nemzet tudatába. „Az emberek akkoriban »álomváros«-nak nevezték - írta Charles Mulford Robinson várostervező egy évtized múltán -, de az álom túlélt minden mást.” [24]
      A nagyvárosok reformerei számára a világkiállítás erkölcsi jelentősége természetesen még esztétikai jelentőségét is felülmúlta. Íme, a rendezettebb és fölemelőbb városi környezet megteremtése lehetséges, és e környezet mély hatást gyakorolhat az emberi magatartásra. Íme, lehetséges egy város erkölcsi meghatározottságát a fizikai környezet megváltoztatásával befolyásolni! „Mindenütt a rend uralkodott - folytatta William Rainsford -; ...sehol semmi féktelenség, semmi illetlen vigadozás. Mintha csak a hely szépsége tette volna a látogatókat is gyöngédebbé, boldogabbá és önérzetesebbé.” [25]
      A világkiállítást a kortársak ismételten ebben a hangnemben méltatták. „Emberek sokasága még... sohasem mutatott ilyen mértékű odaadást a rendezettség iránt” - lelkendezett John C. Adams a New England Magazine-ban. „Az emberek meglepő fegyelmet és önuralmat tanúsítottak - hangoztatta egy másik megfigyelő -, ...Versailles vagy Fontainebleau udvaroncai sem viselkedhettek volna illőbben vagy mutathattak volna a hely és az alkalom méltósága iránt nagyobb tiszteletet, mint az egyszerű, névtelen munkásoknak ezen tömegei... A modern társadalom tudatlanságának, bűneinek, nyomorúságának, szegénységének és ostobaságának árnyékában... a kétségbeesés tűnik az egyedüli elfogadható világnézetnek; itt azonban minden kétség és csüggedés szertefoszlik.” [26]
      A világkiállítás tehát örömüzenetet hozott az 1890-es években a nagyváros erkölcsi ébredését hirdető próféták számára. „A Fehér Város nem megdicsőülés - hangoztatta a Cosmopolitan egyik cikkírója -, hanem remény.” De hát miféle remény? A választ John C. Adams tömören így fogalmazta meg a világkiállítás befejeztével: „A nagy Fehér Város eltűnik. Ám... meg fogjuk látni, mint jönnek majd létre szerte az országban azok a városok, amelyek maradandó alakban testesítik meg a Fehér Város méltóságteljes eszméit.” [27]
      A Fehér Város keltette magasztos remények nem oldották föl - sőt, valószínűleg inkább kiélezték - azt a nyugtalanságot, amelyet az erkölcsreform hívei a városiasodás kísérő jelenségeinek láttán éreztek. A fennkölt álmodozás mély aggodalmakkal váltakozott. Az effajta bizonytalanságban rejlő feszültségek gyötrelmesen átsütnek Lyman Abbott tiszteletes szavain, aki „a ragyogó, szépséges, mégis borzalmas város” erkölcsi jelentőségét akarta szavakba önteni: „Egyfelől a városban ott van minden gonoszság - ez a démoni, a szennyes, a rontó hatású város. Másfelől azonban ott van a városban minden jó, minden, ami nemes - ez az Isten dicsőségével teljes város, mely tiszta, ragyogó fénnyel világít.” [28] Az erkölcsreform stratégiájának ellentmondásait különös élességgel fogalmazta meg a Congregationalist 1896-os évfolyamának egyik cikkírója, aki azt hangoztatta, hogy a város „olyan valami, amit egyszerre kell félni és szeretni, szolgálni és leigázni.” [29]
      Ám ihletett pillanataikban ezek a nagyvárosi erkölcsreformerek látni vélték az Ígéret Földjét, azt a megtisztult, megnemesedett Amerikát, amelyet utódaik végül majd valóban birtokba fognak venni. „Amit eddig tettünk, annak még szinte semmi látszatja nincs - írta egyikük 1902-ben -, ám kicsikét megemeltük a függöny sarkát, megpillantottuk, megízleltük azt, ami végtére is egyszer majd elérhető lesz.” [30]
      A legjobban talán William S. Stead If Christ Came to Chicago című, 1894-ben megjelent könyve érzékelteti az évtized nagyvárosi erkölcsreformereinek nyugtalanságát és ingatagságát. Stead, miután megszervezte azt a népgyűlést, amely 1893 novemberében a Chicagói Polgári Egylet megalapításához vezetett, még félévig ott maradt a városban. Ezt az időt, a világkiállítás eufórikus hangulatú időszakát követő nyomasztó telet Stead politikusok, prostituáltak, üzletemberek, kocsmárosok, újságírók, hazárdjátékosok és köztéri munkások között töltötte, akikkel számtalan beszélgetést folytatott a város politikai, üzleti és erkölcsi életéről. Az If Christ Came to Chicago az ekkor szerzett tapasztalatok alapján íródott. A hosszú és kissé szétszórt könyvet a szerző izzó erkölcsi buzgósága forrasztja egységbe.
      E buzgóság részint a nagyvárosi erkölcstelenség jól ismert jelenségei ellen irányul: a kocsmák, a nyilvánosházak, a játékbarlangok és a színházak ellen, amelyeknek „közönségessége és mocskossága... inkább helyén volna Szodomában és Gomorrában, mintsem Chicagóban”. Bár Stead együttérzést tanúsít az egyes örömlányok, sőt, még az engedélyezett nyilvánosházakat rendben tartó madameok iránt is, mindazonáltal nem hagy kétséget afelől, hogy a leánykereskedelmet „bűn”-nek, és „az erkölcsi törvény” közvetlen megsértésének tekinti. A könyv egyik fejezete a város egyetlen területére összpontosít, az első kerület tizenkilences számú körzetére. Csupán ezen a területen negyvenhat kocsma, harminchét nyilvánosház és tizenegy zálogház található, s „az egyetlen, ami a körzetbe emberi színt visz: a szolgálati körútját járó rendőr...” Stead az évtized nagyvárosi erkölcsreformereinek írásait jellemző utálkozással ír e bűnökről. A körzeti rendőrőrsöt, a részegek, csavargók és prostituáltak gyűjtőhelyét „központi pöcegödör”-nek nevezi, „ahová a város mérgező szennye mind összegyűlik”; maga Chicago „a világ cloaka maximá-ja”. [31]
      Steadet nemcsak az egyéni erkölcstelenség, de a politikai igazságtalanság is felháborítja. Több fejezetben foglalkozik a becstelen városatyákkal - „civilizációnk ronda disznói”-nak nevezi őket -, akik „Augiasz istállójává változtatták” a városházát; a rendőrséggel, amely egyszerre tűri és zsarolja a nyilvánosházakat; a kocsmárosokkal, akik egyúttal az önkéntes rendőr szerepét is eljátsszák; végül a játékbarlangok irányítóival, akik választási hadjáratokat is pénzelnek. Ostorozza a város közműveit hatalmukban tartó nyerészkedőket, megbélyegzi a nagytőkéseket, amiért elhanyagolták a közügyeket, s azok ennek folytán gyanús elemek kezére jutottak. Ilyen körülmények között - figyelmeztet Stead - a forradalmi zűrzavar fenyegetése nagyon is valóságos és közvetlen. A könyv ezen, politikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozó fejezeteiben mindvégig nyilvánvaló a szerző erkölcsi indíttatása. Chicagót „a gonosz szellemek serege tartja hatalmában” - állítja Stead -, s a város erkölcsi egészségét csak „a polgárok öntudatra ébredése” adhatja vissza. [32]
      Miképp valósulhat hát meg ez a szellemi újjáéledés? Stead sorra veszi, majd sorra elutasítja azokat az intézményeket, amelyektől valamit talán lehetne remélni. A sajtó bátortalan és teljességgel az üzleti érdekek szolgálatában áll. A városi jótékonysági egylet reménytelenül szűk látókörű. S mit mondjunk az egyházakról? Stead szinte róluk nyilatkozik a legcsípősebben. Gúnyosan dicséri a katolikus papságot, amiért „hétről hétre oly ügyesen díszszemléznek az egyházi gyakorlótéren”, ám sajnálatosnak találja azt, hogy mindez „oly csekély befolyással bír a város életére”. A protestáns egyházak „rengeteg szén eltüzelésével forgatott lendítőkerekek, amelyek nem hajtanak meg semmit”. Benjamin Flowert visszhangozva ő is elítéli az egyházak „enerváltságát és bűnös közömbösségét” a várost fenyegető „erkölcsi dögvész” iránt. [33]
      Végső soron - állítja Stead - a politikai folyamatban rejlik a legígéretesebb lehetőség: „a megváltás művét a politika által, a politikán keresztül és a politikában kell véghezvinni”. És ez nem akármilyen politikai mozgalom lesz, hanem „a szellemi élet megélénkülése a politikai szférában” - a város erkölcsi erőinek egységbe forrása, amelynek célja nem csekélyebb, mint az egész világváros szellemi újjászületése. „Ha Krisztus Chicagóba jönne, hogy uralma alá hajtsa a várost, akkor főhadiszállását... a Városházán rendezné be... Ugyanúgy cselekedne, mint annak idején: arra törekedne, hogy összegyűjtse azokat, akik szeretik őt és hisznek benne, s megszervezné őket, hogy valóra váltsák az ő eszméit s megszüntessék mindazon bűnöket és nyomorúságokat, amelyek alatt oly sokan gyötrődnek az ő felebarátai közül.” [34] A Chicagói Polgári Egylet megalakulása Stead szerint sokat ígérő bizonyítéka annak, hogy ez az erkölcsi és „polgári megújulás” már meg is kezdődött. [35]
      Időnként úgy tűnik, mintha Stead elsősorban megszorító, kényszerítő intézkedésekben látná e megújulás bizonyítékait. Az eszményi Chicagóban - írja - az erkölcsi értelemben magára ébredt sajtó afféle „kíméletlen és kérlelhetetlen... társadalmi pellengér” lenne, az egyházak pedig „központi végrehajtó hatalmat alkotnának, amely a köz egyesített erejével sújthatna le... a köz ellenségeire”. S ha a „kinevezett hatóságok” kibújnának az erkölcsrendészeti feladatok elvégzése alól, „úgy a cselekvés kötelezettsége a [Polgári] Egylet erkölcsi kérdésekkel foglalkozó bizottságára hárulna át”. [36]
      Végeredményben azonban Stead esetében a bizakodás lesz úrrá az aggodalmak fölött, s a környezet megjavítása iránti elkötelezettség erősebbnek bizonyul, mint az erőszak iránti hajlam. Ha Chicago lakói „felfognák városuk egységének és küldetésének nagyszerű voltát” - jelenti ki Stead -, akkor Chicagót „az erkölcsmegújhodás szempontjából az angolul beszélő világ fővárosává” tehetnék. [37] Az If Christ Came to Chicago-t egy sajátosan utópikus fejezet zárja, amely néhány évtizeddel előre tekint a jövőbe: „A huszadik században” játszódik. A Stead által megálmodott jövőbeli Chicagóban - amely ekkor már az ország fővárosa - a közműveket köztulajdonba vették, s a város életének egyéb területei is hasonló átalakuláson mentek keresztül: a szemetet fűtőanyagként hasznosítják; a Szent Lőrinc-folyó medrét kimélyítették, s a város ezáltal tengeri kikötővé vált; a Michigan-tavat csatorna köti össze a Mississippivel (a tó vizét ezáltal áramfejlesztésre lehet felhasználni); az egyszintű vasúti átjárókat megszüntették; a széles, fasorokkal szegélyezett főútvonalakat naponta lesikálják a bámulatosan ügyes és szorgalmas takarítók. Egyszóval: a „tökéletes felügyelet” a modern nagyvárosi élet minden gyakorlati ügyét-baját megoldotta. [38]
      De az emberek is tökéletes kontroll alatt élnek. Stead látomásának sugárzó derűjét nem zavarja meg semmilyen erkölcstelenség, bűn, rendellenesség vagy közveszélyes magatartás. A környezetátalakítás, a város rejtett és szétzilált erkölcsi erőinek hathatós összefogása valamint az egyéni önzés helyén az egységes polgári erény kialakulása - mindez együttesen vezetett erre a nagyszerű eredményre. A jövő Chicagója telis-tele van játszóterekkel, ligetekkel, állatkertekkel és tóparti sétányokkal. Szinte minden napra jut valamilyen cirkuszi előadás, díszfelvonulás vagy polgári ünnepség; a „hivatalos közlöny” a város minden lakóját tájékoztatja „a polgári élet fejleményeiről”; a színházak pedig - amelyeket egy bizonytalanul meghatározott hivatalos testület irányít, nem a magánérdek, hanem a köz javára - „a város erkölcsi erőit” csodálatosan izmosító eszközként működnek. [39]
      Az If Christ Came to Chicago utolsó lapjai fennkölt magasságokba repítenek. A város a Polgármester Napját üli, a polgári naptár egyik nagy ünnepét. A nap ragyog, a zászlók lobognak, fellobogózva a Városháza és - egy kivételével - valamennyi templom; a könyv végén II. Vilmos német császár megy fölfelé a Városháza lépcsőin, hogy hivatalos látogatást tegyen a polgármesternél - Mrs. Potter Palmernél! -, s fejedelmi áldását adja Chicagóra, „a világ legeszményibb városára”. [40]
      Nos, a nagyvárosi erkölcsök elkötelezett megjobbítói ilyen hangulatban várták a századfordulót. Az általuk kidolgozott kétféle módszer - a derűlátóan környezetelvű, meg az aggodalmaskodóan erőszakos - a századforduló után határozottabban elvált egymástól, s az elkövetkező években mindkettő az amerikai társadalomtörténet jellegzetes alakító erejévé vált.
      1914-et írtak, s Newton D. Bakernek főtt a feje a gondtól. Két éve volt már Cleveland polgármestere, s egyik dédelgetett vágya - a nagyvárosi haladás szokványos reformcélkitűzései (alacsonyabb fuvardíjak, a közművek köztulajdonba vétele és más hasonlók) mellett - az volt, hogy bár sikerülne ebben az iparosodott nagyvárosban is (legalább közelítően) megvalósítani a saját gyermekkorának Nyugat-Virginiájában megtapasztalt erkölcsi rendet.
      A polgármesternek mindenekelőtt Cleveland számtalan zenés mulatóhelyével gyűlt meg a baja, az ott tapasztalható iszákosságal, feslettséggel és általános trágársággal. Előbb a szokott módszerrel próbálkozott: a mennydörgő szavak és az erős kéz politikájával. Ám a rendőri erőszak - megfigyelések, letartóztatások, mulatóhelyek bezáratása - nem hozta meg a kívánt eredményt. A mulatóhelyek láthatólag csak egyre népszerűbbé és egyre arcátlanabbá váltak.
      A kétségbeesett polgármester ekkor cselhez folyamodott. Ahelyett, hogy szemtől szembe rohant volna neki a mulatóhelyeknek, városi tánctermeket nyittatott a ligetekben, gondoskodván arról, hogy ezek a szórakozóhelyek vonzóak, jól megvilágítottak és szeszmentesek legyenek, s hogy „gondosan megválogatott férfi és női felvigyázók” őrizzék bennük a rendet. A rossz hírű magánintézmények csakhamar gyakorlatilag kiürültek, közönségük átpártolt a közpénzekből működésbe hozott vetélytársakhoz. 1918 tavaszán az akkor már hadügyminiszter Baker bokros teendői közepette is tudott időt szakítani arra, hogy tanulságos tapasztalatait megossza az Amerikai Szociálhigiénés Társulattal. [41]
      Baker számára - mint megannyi nemzedéktársa számára - a tanulság egyértelmű volt: a nagyváros erkölcseinek kézbentartására hosszú távon nem az elfojtás a leghatékonyabb stratégia; a nagyvárosi környezet megváltoztatása, tudatos megtervezése - a viselkedés- és jellemformálás finomabb és összetettebb módszere - célravezetőbb lehet. Ez a meggyőződés, mely az 1890-es évek pozitív, környezetjavító kezdeményezéseiből nőtt ki, nem csupán a Baker-féle városi mulatóhelyek létrehozásában nyilvánult meg, hanem a bérházi állapotok megreformálásában, ligetek és játszóterek létesítésében, látványos parádék és műkedvelő kiállítások szervezésében, s végül a várostervezési mozgalomban is. Bár a haladás korszakának nagyvárosi erkölcsreformjáról többnyire a kocsmák és a nyilvánosházak elleni hadjáratok alapján szoktunk magunknak képet alkotni, az imént felsorolt erőfeszítésekben is komoly erkölcsjobbító indíttatások hatottak.
      A környezetjavítók gyakran ugyanazokból az erkölcsi alapelvekből indultak ki, mint az erős kéz politikájának képviselői, módszereik azonban alapjaikban különböztek egymástól. A környezetjavítás hívei (amint azt szüntelenül hangoztatták is) nem a retorikus kipellengérezés meg a törvényes erőszak alkalmazásával kívántak véget vetni a nagyvárosi romlottságnak, hanem arra törekedtek, hogy a városi élettér megfelelő átalakítása révén a kifogásolható magatartásminták táptalajukat veszítsék, és fokozatosan elsorvadjanak. Delos F. Wilcox 1904-ben megjelent és nagy visszhangot keltett könyvében, a The American City-ben kérlelhetetlen következetességgel hirdette, hogy a nagyvárosi feslettség és romlottság „a városi demokrácia életerején élősködő” utálatos társadalmi betegség, ugyanakkor azonban határozottan tagadta, hogy a kérdés megoldását az erőszak jelentené. Az „elfojtás” és a „puritán törvénykezés” helyett „más, hatékonyabb fegyverek” szükségességére hivatkozott, amelyek a városlakókban „szélesebb látókörű tudatosságot, az együttműködésre való hajlamot, a jövő iránti nagyobb felelősségérzetet” ébreszthetnének. [42]
      De olykor még az erős kéz politikájának híveivel is előfordult, hogy - saját megközelítésmódjuk hátrányait hallgatólagosan beismerve - helyesléssel nyilatkoztak a környezetjavítás módszereiről. Raymond Calkins például Substitutes for the Saloon című könyvében azt hangoztatta, hogy a kocsmák és a nagyvárosi feslettség melegágyai elleni harcnak nem abból kellene állnia, hogy a tömegekre valamiféle erkölcsi kényszerzubbonyt erőltetnek. A reformereknek inkább a kocsmák, a mulatók és a többi által kiszolgált társadalmi szükségleteket kellene tanulmányozniuk, hogy e szükségletek kielégítésére más, ártalmas mellékhatások nélküli lehetőségeket dolgozhassanak ki. Calkins „cserébe” többek között ligeteket, játszótereket, városi színházakat és „szeszmentes kocsmák”-at ajánlott, ahol az ember alkohol nélkül is jó társaságra lelhet. (Az egyik ilyen „kísérleti” kocsmában - mint arról Calkins 1919-ben bizakodóan beszámolt - a vendégek éppoly vígan voltak, mintha sör mellett mulatnának, pedig az asztalon csak „tejeskakaót, mogyorós csokoládét, esetleg szódavizet vagy valamilyen jeges üdítőt” lehetett látni.) Ha a városban efféle változások történnek - vonta le a következtetést Calkins -, akkor „a környék gorombább elemeinek befolyása egyre csökkenne”. [43]
      A prostitúció elleni kereszetes hadjáratban a Louisville-i Erkölcsvédelmi Bizottság azt hangoztatta, hogy „az erkölcsös fiatalság” nevelésének egyik módja „a szabadidő egészséges eltöltésének” elősegítése. A hartfordi erkölcsvédők hasonló szellemben állapították meg, hogy miután az egyik főútvonalat „1908-ban kiszélesítették [és] kikövezték, a prostituáltak eltűntek”, s ezért további környezetfejlesztési beruházásokat sürgettek a város erkölcsi megtisztulásának érdekében. Az Amerikai Szociálhigiénés Társulat 1914-ben történt megalakulásától fogva hangoztatta, hogy a „pozitív lépések” éppolyan fontosak a prostitúció elleni küzdelemben, mint a törvényes visszaszorítás. „A törvényhozás lényeges... - mondta a Társulat egyik szóvivője -, de mélyebbre kell mennünk. Az eszményi cél az, hogy úgy alakítsuk az ifjúság érdeklődését, tevékenységét és szervezett életét, hogy a látogatók nélkül maradt nyilvánosházak tulajdonosai kénytelenek legyenek lehúzni a redőnyt.” [44]
      Ezekben az években a keresztény hitelvek társadalmi vonatkozásairól prédikálók is fennen hirdették, hogy a legmaradandóbb erkölcsi előrelépést a nagyvárosi élettér fokozatos átalakításával, színvonalának emelésével lehetne megtenni. Az erkölcs világában - írta Walter Rauschenbusch a Christianity and the Social Crisis (1917) lapjain - „a fizikai kényszerítés” nem vezet semmire, ha nem „a közösség általános, spontán erkölcsi akaratán nyugszik”. Lehet a törvény „a közerkölcs merev csontváza”, de a „finomabb szöveteket... más erőknek kell szolgáltatniuk”. Még Josiah Strong is eljutott odáig - pedig ő a nagyvárosok feslettségét továbbra is ijesztően komor színekkel ecsetelte -, hogy kijelentse: a városok erkölcstelenségét immár nem szemtől szemben kell ostromolni „drákói törvények szigorával”, hanem a nagyvárosi tömegek „ébredező társadalmi lelkiismeretét” kell táplálni, s ily módon „a rosszat jóval győzni le”. [45]
      A szociális telepek vezetői közül Jane Addams emelkedett ki a környezetelvű felfogás ékesszóló bajnokaként. Az erkölcsjavítást a környezet megjobbítására alapozó felfogás a szociális telepek természetéből következett, hiszen a környezeti tényezőknek kiemelt szerepük volt a bevándorló tömegek életének alakításában. Bár a The Spirit of Youth and the City Streets (1909) című könyvében és akkoriban keletkezett más írásaiban Addams egyáltalán nem titkolta, hogy a modern nagyváros erkölcsiségét - „bűnös izgalmaival és közönséges örömeivel” - mennyire nem szívlelheti, az erkölcs irányításának városiasodás előtti módszereit „a modern városokban tapasztalható feltételekre teljességgel alkalmatlannak” tartotta. Amennyiben a városi hatóságok „értelmes módon kívánják ápolni a közerkölcsöt”, akkor a hitvány, haszonelvű szórakozási lehetőségek helyett más lehetőségeket kell a város pénzéből megteremteniük. Addams - kedvenc témájához érve - leír egy átalakított várost, amelyben a pihenési és szórakozási tevékenységek a városi közösség egységének kötőanyagává váltak. „Egyelőre csak sejtjük - írta -, milyen hatalmas lehetőségek rejlenek az utcai fesztiválokban, felvonulásokban, alkalmi zenészek együttesében vagy a köztéri hangversenyekben”. Az Addams elképzelte jövőbeli nagyváros utcáin és terein sétálva nem a kommersz mulatóhelyek bántó lármája csapná meg az ember fülét, hanem „felszabadult nevetés, egy-egy lírai dalfoszlány, újraélesztett régi táncok zenéje s vidám játékok hagyományos köréneke”. Az „a nagyszerű érzés, amit egy uszoda nyújthat”, minden bizonnyal csábítóbb lesz, mint „a kockázás egy szennyes és bűzös sikátorban, még ha azt a hazardírozás természetellenes izgalma kíséri is”. [46]
      A New Conscience and an Ancient Evil című, a prostitúcióról írt 1912-es könyvében Addams megemlíti ugyan a régi szép időket, amikor a falusi pletyka fékező hatása még érvényesült, ám elismeri, hogy az új társadalmi valóság a nagyvárosi erkölcsiség egész kérdéskörének újragondolását követeli. Az „új lelkiismeret” Addams szerint nem valamely merev erkölcsi értékrend erőszakos érvényesítéséből adódik, hanem ama felismerés érlelődéséből és egyre fokozódó elterjedéséből, miszerint a modern nagyvárosi élet követelményei között az egyéni örömkeresést alá kell rendelni az átfogó közjó érdekeinek. „Erkölcsi fejlődésünk szempontjából szerencsés módon... a társadalmi rendtartásnak új formája van kialakulóban... Ez az új és erővel teljes fejlemény... bár tükröz valamit abból a közvéleménytől való egészséges félelemből, amely a házasságon kívüli kapcsolat ”természetes" velejárója egy-egy kisebb közösségen belül, mégis sokkal inkább a régi közösségi önuralommal és egymás kölcsönös oltalmazásával rokon, amelynek szükségessége előtt az emberi akarat annak idején először meghajolt." [47] Az újfajta nagyvárosi erkölcsösséget - hangoztatta Addams - nem lehet mesterségesen ráerőltetni az emberekre; csakis lassan, gondos ápolás mellett alakulhat ki, s forrásai az egyes városlakókban találhatók. Az „új rendtartás” - nem úgy, mint „a társadalmi korlátozás régebbi formái, melyeknek külső erőszakkal kellett érvényt szerezni” - „öntörvényű egyének szabad együttműködésén” fog alapulni. [48]
      Az Addams által megpendített témát más szociális telepvezetők is visszhangozni kezdték. A szociális telepek dolgozóinak az a feladatuk - írta a chicagói Graham Taylor -, hogy segítsenek az olyan életterek kialakításában, ahol „könnyebb helyesen élni, és nehezebb tévútra kerülni”. Mary Kingsbury Simkhovitch, aki 1917-ben a New York-i Greenwich House-t irányította, szintén egyetértett azzal, hogy a munkástömegek „silány” örömei és általános feslettsége ellen nem a szigorú korlátozás módszereivel, hanem a városi-ipari környezet alapvető körülményeinek megváltoztatásával kell fellépni. [49]
      A környezetjavító módszerek iránti korai, tétova érdeklődés a századforduló után a jótékonysági egyletekben is megélénkült. Az új szemléletmód egyik leghatásosabb hirdetője továbbra is - mint már az 1890-es években - Edward T. Devine, 1896-tól 1912-ig a New York-i jótékonysági egylet titkára, a szociális munkával foglalkozó Survey című befolyásos folyóirat szerkesztője s a „szociálökonómia” professzora a Columbia Egyetemen. Devine egy egész sereg könyvben, cikkben és előadásban támadta a jótékonysági egyletek mélyen begyökerezett szemléletmódját, amelynek alapján a hangsúly az egyéni erkölcsi hibákra és a családgondozásra helyeződött. Devine gondolatainak legteljesebb kifejtését a Misery and Its Causes címmel 1909-ben megjelent könyvben találhatjuk meg. A nyomor okai - jelentette ki Devine - „gazdasági, társadalmi, átmeneti, mérhető és kezelhető” okok; a középosztálybeli szociális munkásokat olyannyira elkeserítő nagyvárosi bűnözés és feslettség „inkább a társadalmi környezet, mintsem a jellemgyengeség eredménye”. A jótékonysági szervezeteknek - szögezte le határozottan Devine - az egyén fölemelésére irányuló „önkényes és mesterkélt” törekvésekről a környezet megváltoztatásának átfogóbb programjára kellene átváltaniok. [50]
      Ez nyilvánvalóan időszerű gondolat volt. „A fizikai értelemben rossz környezet morális értelemben is rossz környezet” - hangoztatta ugyanabban az évben a Nőegyletek Országos Szövetségének egyik tisztviselője, mintha csak egy magától értetődő igazságot hirdetne. Julian W. Mack, a chicagói fiatalkorúak bíróságának egyik bírája is bekapcsolódott a kórusba. A bűnt nem elegendő törvényekkel korlátozni - jelentette ki. „Konstruktív segítségre van szükség.” A fiataloknak biztosítsuk az ártatlan örömök lehetőségét, s akkor „nem fognak elkárhozni”. [51]
      Az új gondolkodásmód összefoglalását Newton D. Baker próbálta megfogalmazni az Atlantic Monthly 1915-ös évfolyamában megjelent cikkében, amely a clevelandi tánctermek elleni békés konkurrenciahadjáratát ismertette. Baker ebben a cikkben leszögezte, hogy a nagyvárosok erkölcsiségének megreformálásában „a lármás retorika... érzelmi lobbanékonyságát” és az erőszakos módszerek „merev parancsuralmiságát” egyaránt olyan pozitív erőfeszítések váltják fel, amelyek a városlakóknak a rendet és a „társadalmi önszabályozást” előtérbe helyező, velük született jóérzését kívánják erősíteni. Amint ez az újfajta felfogás fokozatosan elterjed Amerika városaiban - vonta le Baker a derűlátó következtetést -, az erkölcsi krízis szüntelen fenyegetése végre el fog múlni. [52]

      1. William S. Rainsford: „What Can We Do for the Poor?” in: Forum, 11. sz. (1891 április) 117; Theodore Roosevelt: An Autobiography (New York, Macmillan 1913) 178, 202; Jacob Riis: How the Other Half Lives (New York 1890; reprint: New York, Hill and Wang 1957) 207.
      2. Charles M. Sheldon: In His Steps (Chicago 1896; reprint: Chicago, Moody Press 1956) 73, 93, 11, 156; Walter Vrooman: „Playgrounds for Children” in: Arena 10. sz. (1894 július) 284.
      3. Benjamin O. Flower: Civilization's Inferno; or, Studies in the Social Cellar (Boston 1893) 79, 218.
      4. Washington Gladden: Social Facts and Forces (New York 1897; reprint: Port Washington, N.Y. Kennikat Press 1971) 189-190.
      5. Sheldon: i. m. 72, 123.
      6. Charles H. Parkhurst: Our Fight with Tammany (New York 1895) 20, 22, 23, 38.
      7. Huber Howe Bancroft: Works (San Francisco 1887; reprint: New York, McGraw Hill é.n.) XXXVI. és XXXVII. (Popular Tribunals), az idézett részletek: XXXVII. 649, 655, 662.
      8. Edward Everett Hale: „Destitution in Boston: A Symposium” in: Arena 2. sz. (1890 november) 741, 742.
      9. Flower i. m. 150, 152.
      10. Ibid. 149; William H. Tolman: Municipal Reform Movements in the United States (New York 1895) 198.
      11. Sheldon i. m. 120, 122, 130. Vö. Paul S. Boyer: „In His Steps: A Reappraisal” in: American Quarterly, 23. sz. (1971 tavasz) 73-74.
      12. Adna F. Weber: The Growth of Cities in the Nineteenth Century: A Study in Statistics (New York 1899) 369, 386, 389, 397; Robert H. Wiebe: The Search for Order, 1877-1920 (New York, Hill and Wang 1967) II-IV. fej.; Richard Sennett: Families against the City: Middle-Class Homes of Industrial Chicago, 1872-1890 (Cambridge, Mass. Harvard University Press 1970).
      13. Arthur Dudley Vinton: „Morality and Environment” Arena 3. sz. (1891 április) 574.
      14. Gladden i. m. 177; Roy Lubove: The Progressives and the Slums: Tenement House Reform in New York City, 1890-1917 (Pittsburgh, University of Pittsburgh Press 1962) 88-89, 91 (a fürdőkről szóló idézet); James B. Lane: Jacob A. Riis and the American City (Port Washington, N.Y. Kennikat Press 1974) 125.
      15. Flower: i. m. 110, 111, 177, 232.
      16. Benjamin O. Flower: „Union for Practical Progress” in: Arena 8. sz. (1893 június) 86, 87.
      17. Josiah Quincy: „Municipal Progress in Boston” in: Independent 52. sz. (1900. február 15.) 426; uő.: The Development of American Cities" in: Arena 17. sz. (1897 március) 536; Geoffrey Blodgett: The Gentle Reformers: Massachusetts Democrats in the Cleveland Era (Cambridge, Mass. Harvard University Press 1966) 9. fej. „Mayor Quincy's Boston”, különösen 249-253.
      18. George E. Waring, Jr.: Street Cleaning and the Disposal of a City's Waste: Methods and Results and the Effect upon Public Health, Public Morals, and Municipal Prosperity (New York 1897) 186. Vö.: Martin V. Melosi: „'Out of Sight, Out of Mind' The Environment and Disposal of Municipal Refuse, 1860-1920” in: Historian 35. sz. (1973 augusztus) 621-640, különösen 626, 632, 639.
      19. Flower: Inferno 47.
      20. Roosevelt: i. m. 174.
      21. Walter Vrooman: „First Steps in the Union of Reform Forces” in: Arena 9. sz. (1894 március) 546. Vö. Tolman: Municipal Reform Movements 38.
      22. Flower: Inferno 219, 220; Gladden: i. m. 157. Vö. Sheldon: i.m. 253-255.
      23. William S. Rainsford: The Story of a Varied Life (Garden City, N.Y. Doubleday, Page 1922; reprint: Freeport, N.Y. Books for Libraries Press 1970) 329.
      24. Charles Mulford Robinson: Modern Civic Art; or, The City Made Beautiful (New York G. P. Putnam's Sons 1903) 371. Vö. Charles Zueblin: „'The White City' and After”, Chautanquan 38. évf. (1903 dec.) 372-384. o.
      25. Rainsford: The Story of a Varied Life 329, 330.
      26. John J. Ingalls: „Lessons of the Fair” in: Cosmopolitan 16. sz. (1893 december) 141-149, az idézett részek: 143, 144; John Coleman Adams: „What a Great City Might Be - A Lesson from the White City” in: New England Magazine, új évf. 14. sz. (1896 március) 3-13, az idézett rész: 6.
      27. Adams: „What a Great City Might Be” 13; Bourget: „Farewell to the White City” in: Cosmopolitan 16. sz. (1893 december) 135. Vö. John W. Reps: The Making of Urban America: A History of City Planning in the United States (Princeton, Princeton University Press 1965) 498; David F. Burg: Chicago's White City of 1893 (Lexington, Ky., The University Press of Kentucky 1975) 7. fej. „Visions of the Celestial City” 286-348.
      28. Lyman Abbott: „Bevezetés” in: Helen Campbell: Darkness and Daylight; or, Lights and Shadows of New York Life (Hartford 1892) 41; Josiah Strong: The Challenge of the City (New York, Eaton and Mains 1907) v. old. (Abbott-tól idéz).
      29. William J. Tucker: „The Spiritual Life of the Modern City” in: Congregationalist 1896. december 31. 1038.
      30. Joseph Lee: Constructive and Preventive Philanthropy (New York, Macmillan 1902) 237.
      31. William T. Stead: If Christ Came to Chicago (Chicago 1894; reprint: New York, Living Books 1964) 377, 259, 248, 123-133 (VI. fej.: The Nineteenth Precinct of the First Ward"), 128, 129, 21, 19; Joseph O. Baylen: A „Victorian's 'Crusade' in Chicago 1893-94.” Journal of American History 51. sz. (1964 dec.) 418-434. o.)
      32. Stead: If Christ Came to Chicago 51-121, 228, 231-241, 370; az idézett részek: 357, 182, 342.
      33. Uo. 141, 264, 266, 269, 277, 327-328.
      34. Uo. 281, 282, 337, 342.
      35. Uo. 322.
      36. Uo. 272, 329, 372.
      37. Uo. 335; Baylen: „A Victorian's 'Crusade' 421 ('az angolul beszélők fővárosa').”
      38. Stead: If Christ Came to Chicago 409-428 (25. fej. Az idézett rész: 413).
      39. Uo. 414, 420, 427.
      40. Uo. 426, 428.
      41. Newton D. Baker: „Expression versus Suppression” Social Hygiene 4. sz. (1918 július) 309-316.
      42. Delos F. Wilcox: The American City: A Problem of Democracy (New York, Macmillan 1904) 91, 156, 157, 158.
      43. Raymond Calkins: Substitutes for the Saloon (Boston, Houghton Mifflin 1901; reprint: 1919, új függelékekkel) 149, XIII.
      44. Clark W. Hetherington: „Play Leadership in Sex Education” Social Hygiene 1. sz. (1914 december) 42; Report of the Vice Commission, Louisville, Ky. (Louisville, Smith and Dugan 1915) 74; Report of the Hartford Vice Commission (Hartford, k.n. 1914) 72, 73, 82 (az idézett rész); Joseph Mayer: „The Passing of the Red Light District - Vice Investigations and Results” in: Social Hygiene 4. sz. (1918 április) 206.
      45. Josiah Strong: The Challenge of the City (New York, Eaton and Mains 1907) 49, 55, 141, 208 (az idézett rész); uő.: The Twentieth Century City (New York, Baker and Taylor 1898) 76, 118, 122 (az idézett rész), 123-125, 173 (az idézett rész); Walter Rauschenbusch: Christianity and the Social Crisis (New York, Macmillan 1907; reprint: New York Harper 1964, (szerk.) Robert D. Cross) 373, 374, 376-377.
      46. Jane Addams: „Public Recreation and Social Morality” Charities and the Commons 18. sz. (1907. augusztus 3.) 492, 494; uő.: The Spirit of Youth and the City Streets (New York, Macmillan 1909; reprint: Urbana, University of Illinois Press 1972, Allen F. Davis bevezetőjével) 15, 20, 98; a nagyvárosi erkölcs miatti aggodalmakról még: 4, 7, 12, 15, 20, 27, 79.
      47. Jane Addams: A New Conscience and an Ancient Evil (New York, Macmillan 1912) 206-207.
      48. Uo.
      49. Mary K. Simkhovitch: The City Worker's World in America (New York, Macmillan 1917) 109, 114; Graham Taylor: Pioneering on Social Frontiers (Chicago, University of Chicago Press 1930) 366.
      50. Edward T. Devine: Misery and Its Causes (New York, Macmillan 1909) 7, 11, 163, 267; Who Was Who in America (Chicago, A. N. Marquis 1950) II. kötet, 154 (E. T. Devine).
      51. The Child in the City. A Series of Papers Presented at the Conferences Held during the Chicago Child Welfare Exhibit (Chicago, Department of Social Investigation, Chicago School of Civics and Philanthropy 1912) 9 (Julian W. Mackról); Mrs. Imogen B. Oakley: „The More Civic Work, the Less Need of Philanthropy” American City 6. sz. (1912 június) 805.
      52. Newton D. Baker: „Law, Police, and Social Problems” Atlantic Monthly 116. sz. (1915 július) 13, 14, 16, 20.


EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Ladd, B.: Németország < > Jelavich, P.: A berlini kabaré