EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Willis, C.: Empire State < > Diefendorf: Várostervezés

A gazdasági világválság
hatása az urbánus Amerikára

________________
DAVID R. GOLDFIELD
BLAINE A. BROWNELL

      Részlet David R. Goldfield és Blaine A. Brownell: Urban America: A History. 2. kiadás (Houghton Mifflin Company, Boston, 1990) című könyvéből. (321-336. o.) Engedélyezett utánközlés.

A Franklin D. Roosevelt elnök által meghirdetett „New Deal” program a harmincas évek folyamán sok milliárd dollárt fordított különféle segélyekre és hitelekre, rohamosan megnövelte a szövetségi bürokráciát, s a törvényhozást is erőteljesen a nemzetgazdaság újbóli talpraállításának szolgálatába állította. Mindezen tényezők komoly hatással voltak a városokra s az egyes régiókra, az amerikai központi kormányzat pedig - akarva, nem akarva- gyakorlati intézkedései sorával mindinkább partnere és alakítója lett a nagyvárosi fejlődés modern trendjeinek.

      A válság sújtotta amerikai város
      Ahhoz, hogy megértsük azt a sajátos viszonyt, amely a szövetségi kormány s az amerikai város közt mondhatni önkéntelenül, ám annál távlatosabb jelentőséggel ez idő tájt kialakult, mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a válság drámaian föltornyosuló gazdasági és szociális bajaival szemben maguk a városok úgyszólván tehetetlennek bizonyultak. 1932 tavaszára a válság áldozatai hatalmas tömegekben lepték el a nagyvárosi utcákat. A munkanélküliek aránya vidékenként igen nagy eltéréseket mutatott: az olajban gazdag Houston 10%-os rátájától a kizárólag helyi acéliparra települt indianai város: Gary 90%-os rekordjáig. Foglalkoztatási szempontból a válság leghűbb barométereinek alighanem azok a városok tekinthetők, amelyek mindig is büszkék voltak iparuk sokszínűségére, így például Chicago, ahol 1932-re a munkások mintegy 40%-a vált fölöslegessé. Hasonló volt az arány Philadelphiában és Baltimoreban is.
      Ám a válság tényleges tragédiáit, áldozatainak egyéni megpróbáltatásait e szenvtelen statisztikai adatok aligha képesek érzékeltetni. Annál elevenebb kép tárul elénk a gazdasági összeomlás okozta sokféle emberi nyomorúságról a szemtanúk beszámolói s a korabeli riportok nyomán. Az alábbi látlelet Chicagóból, 1932 elejéről való: „Éjfél tájban, ha áthajtunk a Michigan Avenue pompás hídján, s körös-körül a ragyogó fények egy pazar és hasonlíthatatlan szépségű álomvárost sejtetnek, nem árt, ha eszünkbe jut, hogy alig hat méterrel alattunk, ugyanazon híd alsó szintjén vagy kétezer hajléktalan nyomorult vacog az éhségtől és hidegtől, tagjait újságpapírba göngyölve, szemétkupacokra hajtva le fejét.” Edmund Wilson, az író ugyanakkor arról ad számot a New Republic hasábjain, hogy „nincs a városnak egyetlen kukája, amit az éhezők hada napjában többször is szorgosan át ne kutatna”. Ezek az emberek, holmi kidobott ételmaradék reményében, minden büszkeségről és jó ízlésről megfeledkezve naphosszat turkálnak mások hulladékai közt. Wilson kiváltképp felfigyelt egy idősebb asszonyra, aki „valami romlott húsdarabra lelve mindenkor leveszi szemüvegét, hogy ne lássa a benne nyüzsgő kukacokat, miközben mohón befalja.” [1]
      Philadelphiában sem volt jobb a helyzet. A város polgármesterének 1932 júliusi becslése alapján, „a tényleges éhínség csaknem negyedmillió polgártársunk osztályrésze”. [2] Egy itteni asszony arról számolt be, hogy társával tizenegy napja nem evett egyebet penészes kenyérnél, amit vekninként három és fél centért sikerült „kimentenie” a disznóknak szánt moslékból. A város (magánalapítványként működő) munkanélküli segélyközpontja számos olyan családról tudott, amelyben rendszeresnek számított az egy-két napos koplalás, hogy a vészesen fogyó tartalékokkal minél tovább kihúzzák. E családok egyikében az apa elhagyatott grundokon szedett papsajttal próbálta elverni gyermekei éhét e megpróbáló „böjti napokon”.
      Ám ugyanilyen ínséges - ha nem még rosszabb - volt a helyzet a déli nagyvárosokban is. Azok a férfiak, akik Birmingham acélüzemeiben még munkát kaptak, óránként legfeljebb 10-15 centet kerestek, azok pedig, akik végképp utcára kerültek, a gátlástalan magánuzsorások tömegprédáivá lettek. Ám az acélhengerművek alkalmazottai is többnyire csak bónokban kapták ki bérüket, melyeket aztán kizárólag az üzemi boltokban lehetett élelmiszerre beváltani. A gyilkosságok száma ugrásszerűen megemelkedett, s 1931-ben Birmingham került az országos statisztika élére. Atlantában a nevezetes „Peachtree Street” üzletsora úgyszólván elnéptelenedett, s a helyzet oly reménytelennek tűnt, hogy a helyi elöljárók 1931-ben „Vissza a farmra!” jelszóval önkéntes elvándorló mozgalmat hirdettek meg. A valóságban azonban a népmozgás épp ellentétes irányú volt: a georgiai gyapottermesztő farmerek ezrével özönlöttek a városba megélhetést találni, mivel terményeiket senkinek sem tudták eladni.
      A városi tömegnyomor jórészt amiatt süllyedt ilyen mélységekig, mivel a helyi önkormányzatok nem voltak képesek eleget tenni szociális kötelezettségeiknek. A gazdaság egyre meredekebb örvénymozgása tragikus volt és látszólag feltartóztathatatlan. A vállalkozások tönkremenetelével mind több munkás került az utcára. A csődbement cégek és munkanélküliek ugyanakkor nem fizettek helyi adót, így aztán a városi kincstárak és jótékonysági alapok csakhamar kiapadtak. A városok többségében szünetelt az ingatlanforgalom, az adóbevételek 25-50%-kal - sőt helyenként még nagyobb mértékben - estek, miközben a korábban kibocsátott önkormányzati kötvények (melyek jó részét a húszas évek fellendülése idején lebegtették) adósságszolgálati kötelezettségei mind nagyobb arányban emésztették fel a városok amúgy is megcsappant erőforrásait. (Voltak városok, ahol ez az arány az összbevétel 70%-át is meghaladta!) Szembesülvén az új kötvénykibocsátás központi korlátozásaival és csekély piaci esélyeivel, nemkülönben saját nyomasztó adósságterheikkel, az önkormányzatok kezében szinte alig maradt bármi lehetőség. Pénzük fogytával hovatovább mind gyakrabban kényszerültek felfüggeszteni vagy elbocsátani saját alkalmazottaikat: a tanárokat, orvosokat, városi közhivatalnokokat, sőt a rendőröket és tűzoltókat is. Az önkormányzati bérjegyzék felére vagy még kisebbre zsugorodott, s jónéhány városi programot - főként a városfejlesztéseket és közmunkákat - teljesen le kellett állítani. Az elbocsátottak tömegei az idősek, betegek és fogyatékosok sorához csatlakozván óriási mértékben megnövelték a rászorulók igényét, holott a szociális és jótékonysági intézmények lehetőségei minden addiginál szűkebbek voltak. Cincinnatiben, ahol a munkanélküliek aránya 1932-ben elérte az 50%-ot, a városi elöljárók kénytelenek voltak a családonként juttatott heti segélyt 5 dollárra korlátozni, hogy a városi trezorok rohamos kiürülésének elejét vegyék. Denver önkormányzata már 1931-re kifogyott a pénzből, így a segélyezésre egy magánalapítványt hozott létre, mely adakozásból mintegy 452,700 dollárt gyűjtött. Ugyanezen alapítvány alig pár hónap múltán, 1932 tavaszára immár több mint 100,000 dollár adósságot halmozott fel.
      Délen a helyzet ennél is rosszabb volt, mivel az itteni városok hagyományosan csak igen keveset vagy semmit sem fordítottak közjóléti célokra. A birminghami önkormányzat, miután anyagilag igen hamar tönkrement, a városi parkok eladása révén próbált némi bevételt szerezni. A new orleans-i helyhatóságok a húszas évek során nem képeztek semmiféle családi segélyalapot, így amikor a nagy válság beköszöntével szükség lett volna rá, képtelenek voltak elegendő bevételt felhalmozni e célra. A város legnagyobb segélyakciója abban merült ki, hogy az állástalanoknak kedvezményes áron lehetővé tette, hogy néhány ládányi narancsot vásároljanak, s azt az utcasarkon maguk árusítsák. Ugyanakkor a városi tanács 10,000 dollárt szavazott meg a Kereskedelmi Kamarának, hogy az országos hirdetésben népszerűsítse a várost mint „az olcsó és tanulékony munkaerő korlátlan lelőhelyét”. [3] A little rock-i helyhatóságnak 1931 januárjában sikerült gyorssegélyként 20,000 dollárt elkülönítenie, amelyhez magánadakozók további 25,000 dollárral járultak hozzá, ám alig három hónap alatt az egész összeg semmivé apadt.
      Ha a déli önkormányzatok netán képesek voltak is bizonyos szerény segélyforrásokat előteremteni, szétosztásuk során kivétel nélkül hátrányos megkülönböztetésben részesítették a fekete lakosságot. Mint azt a Survey Graphic egy 1931-ben megjelent cikke Richmond segélyezési gyakorlatáról megállapítja: „a pénzek kiutalásakor mind a városi, mind a magánszervezetek részéről gyalázatos diszkrimináció érvényesült a négerekkel szemben”. [4] Norfolk város 1933 elején a feketék napi segélyét két dollárról egy dollár 25 centre csökkentette, miközben a fehér bőrűek járandóságát változatlanul hagyta. Houstonban pedig az illetékesek feketéktől és mexikóiaktól egyszerűen át sem vették a segélykérelmeket.
      A tehetetlen önkormányzatok már a válság kezdetén támogatásért fordultak az állami szervekhez. Ám a politikailag kényes helyzetű kormányzókból és a vidéki többségű törvényhozásból nem annyira együttérzést, mint inkább szemrehányást váltottak ki amiatt, hogy „túlköltekezésükkel csődbe juttatták magukat”. A bankoktól még ennél is kevesebb segítséget remélhettek. Minthogy ezek elsődleges üzleti érdeke saját befektetésük nyereségének biztosítása volt, a hitelek feltételeként ragaszkodtak a kiegyensúlyozott önkormányzati költségvetéshez, s a már kint lévő hitelek törlesztésének átütemezését többnyire lehetetlenül magas kamatokhoz kötötték. A városi elöljárók tehát nem tehettek egyebet, mint hogy végső mentsvárként jobb híján a washingtoni kormányhoz fordultak segítségért.
      A szövetségi kormány, jóllehet maga is észlelte a helyzet súlyosbodását, eleinte inkább a halogatás taktikáját választotta, azt remélvén, hogy a gazdasági hanyatlás előbb-utóbb eléri mélypontját, s a dolgok maguktól rendbe jönnek. A kormány gazdasági szakértői a válságot ekkoriban valóban úgy tekintették, mint az üzleti élet bizonyos ciklusonként szükségszerűen bekövetkező elkerülhetetlen korrekcióját. Herbert Hoover igen tehetséges elnök volt, hatékony irányító és meggyőződéses humanista. Bizonyos városi ügyek iránt is bizonyította érdeklődését és szakértelmét - főként a modern várostervezés s a magasépítkezés kérdéskörében. Ám Hoover - és vele együtt sok más republikánus és konzervatív demokrata - elvből ellenzett bármifajta szövetségi beavatkozást a helyi ügyekbe, s kiváltképp ellenezte egy nagyarányú központi segélyprogram beindítását, mely - miként ők vélték - csak méginkább fokozná a baj bajutottak függőségét és magatehetetlenségét. Ám mindezen túl, amint azt gyakran hangoztatták, arra sincs semmi garancia, hogy a rászoruló állampolgároknak közvetlenül juttatott segélyek egyszersmind a gazdaság újraélesztését is hatékony módon elősegítenék.
      Következésképp a Hoover-kormányzat programjai, amelyek az állampolgárok tömegei helyett inkább a vállalatokat és bankokat igyekeztek támogatni, eleve korlátozottak voltak, s az eredmény tekintetében nagyrészt hatástalanok maradtak. Az 1932-es Építkezési és Gyorssegély Törvény mindössze 1,5 milliárd dollárt irányzott elő a gazdasági válság kezelésére, s ezen összegből is csupán 300 millió dollár került gyorssegélyként tényleges kiosztásra. (Detroit egymaga havi 2 millió dollárt fordított polgárai segélyezésére!) A központi támogatásra a törvény jegyében csupán a megtérülő helyi programok tarthattak számot, ám ennél is nagyobb akadályt jelentett, hogy a pályázatokhoz az illető állam kormányzójának előzetes jóváhagyása kellett, s ezek az aktákat többnyire elfektették. A törvény által a gazdasági újjáépítés pénzügyi csúcsszerveként létrehozott „Reconstruction Finance Corporation” (RFC) ugyancsak elégtelen válasz volt a problémák összetettségéhez és nagyságrendjéhez képest, s az egyszerű polgárok milliói, akiket a nyomor és a létbizonytalanság napi gondjai szorongattak, vajmi keveset élveztek csekélyke áldásaiból. Az 1933-as év közeledtével így hát az ország egyre mélyebbre zuhant a válság szakadékába, s a városok felelős vezetői mind nagyobb kétségbeeséssel néztek a jövő elé.
      Mire Roosevelt új garnitúrája 1933 márciusában ténylegesen átvette a kormányzást, az Egyesült Államok városai már ijesztő, noha az elnök számára korántsem meglepő helyzetbe jutottak. Franklin Roosevelt sokban maga is osztotta ama - Clarence Perry, Lewis Mumford és más teoretikusok által ekkortájt hirdetett - elveket, miszerint a modern nagyvárosi létforma természetellenes, s mint ilyen kikezdi az emberek egészséges vitalitását. Eszerint a michigani híd alatt meghúzódó hajléktalanok, vagy a philadelphiai kukákban ételmaradék után turkáló idős asszony egyéni elesettségükben, meglehet, valóban szánalomra méltók, összességükben azonban nagyon is logikus végtermékei annak a civilizációnak, amely az elszigeteltség és személytelenség mintáit erősíti az emberekben. Roosevelt mélyen együttérzett a nyomor áldozataival, ám egyszersmind azzal is tisztában volt, hogy a nagyvárosi tömegek szavazatai adott esetben létfontosságúak lehetnek a demokratapárti koalíció számára. A szakszervezeti tagok növekvő száma, a bevándorlók ez idő tájt választójogosulttá érett második nemzedéke és a feketék jelentős mértékben kiszélesítették a városi szavazóbázist. A Roosevelt-kormány eredendően nem a városok, hanem a városlakók megmentését tűzte ki céljául. A New Deal azonban, utóbb e merőben elméleti különbségtételt félresodorva, éppannyira átformálta a városokat, mint a bennük lakókat.

      A városok működőképességének helyreállítása
      A New Deal 1933 és 1937 között főképpen négy, újonnan életbe lépő intézmény révén gyakorolt jelentős hatást a városokra és azok lakosságára. Ezek: az 1933-ban megalakult Közmunka Felügyelet („Public Works Administration” - „PWA”), az 1935-ben felállított Fejlesztési Program Igazgatóság („Works Progress Administration” - WPA"), az 1934-ben létesült Szövetségi Lakásügyi Hivatal („Federal Housing Administration” - „FHA”) s végül az 1937-ben elfogadott Nemzeti Lakásügyi Törvény (U. S. Housing Act - „USHA”). (A továbbiakban a tartalmi azonosíthatóság kedvéért magyar rövidítésükkel szerepelnek, úgymint: Közmunka Felügyelet = KMF, Fejlesztési Program Igazgatóság = FPI, Szövetségi Lakásügyi Hivatal = SzLH és Nemzeti Lakásügyi Törvény = NLT - a ford. megj.) Ezen programok és intézmények révén együttesen több mint 8 milliárd dollárt sikerült belepumpálni Amerika pénztelenséggel küszködő városaiba és metropoliszaiba. Valamennyi intézkedés a New Deal elsődleges célját tükrözte: azaz a hétköznapi és üzleti élet működőképességének helyreállítását a gazdaság s a politikai intézményrendszer alapelveire és alapstruktúrájára összpontosított erőfeszítések által.
      A KMF 1933 és 1939 között csaknem 2,5 milliárd dollárt fordított utak, hidak, repülőterek, városi középületek valamint víz- és csatornarendszerek megépítésére. E közmunkák egy részét oly módon finanszírozták, hogy az elnyert pályázati összeget állami hitelekkel egészítették ki, a kedvezményezett önkormányzatot pedig arra kötelezték, hogy a program irányítására, önálló adókivetési és jövedelemelosztó hatáskörrel, egy saját szervezetet vagy „hivatalt” állítson fel. Ily módon válhatott New York legbefolyásosabb - nem választással felruházott - tisztségviselőjévé az a Robert Moses nevű városi közhivatalnok, aki egyszemélyben volt a „New York Bridge Authority”, a „Jones Beach State Parkway Authority”, a „Henry Hudson Parkway Authority” és vagy még kéttucatnyi helyi közmunkaprogram irányítója. Moses kezén a szövetségi kincstár milliói folytak keresztül, és teljes hatáskörrel egymaga rendelkezett a New York-i közmunkákon dolgozó sokezer ember felett. Ám a KMF jótékony hatása még inkább szembetűnő volt a déli államok városaiban, hol a New Deal előtt a helyi infrastruktúrára alig is költöttek valamit. Virginiában például a KMF finanszírozta Danville 3 millió dolláros költséggel felépített, új vízierőművét, Arlington 2,5 millió dollárba került komplex csatornarendszerét, Richmond 663,000 dolláros szociális lakásépítési programját csakúgy, mint Lynchburg 600,000 dollár költségű vízműveit. De talán ennél is jelentősebb volt az a segítség, amit a kisebb városok kaptak, hiszen ezek önerejükből sohasem tudtak volna komolyabb infrastrukturális fejlesztéseket véghezvinni. A KMF által finanszírozott déli kommunális programok 75%-át ténylegesen az olyan, ezer lelkesnél kisebb városkákban valósították meg, mint amilyen az Arkansas állambeli Tyronza avagy a texasi Goose Creek volt - mindkettő új vízvezetékhálózattal gyarapodott.
      Az FPI a KMF-nél jóval célzottabb városi foglalkoztatási program volt, mely havi 50 dollár fejében közvetlenül maga alkalmazott munkásokat bizonyos tömegmunkaerőt igénylő vállalkozásokhoz. Az FPI pénzalapjaiból a legnagyobb hányadot (mintegy 40%-ot) útépítésekre költötték, beleértve a több mint 100,000 km hosszan megépült városi úthálózatot. Az FPI emellett mintegy 25,000 közparkot, sportpályát és játszóteret tervezett és építtetett meg szerte Amerikában, egyebek közt olyanokat, mint a San Francisco-i Grant Park avagy a New York-i Central Park állatkertje. A déli városoknak nyújtott segítség ezúttal is megkülönböztetett jelentőséggel bírt, mivel a munkanélküli segélyforrások köz- és magántartalékai e helyeken többnyire hamar kimerültek. Jóllehet az FPI-t gyakorta érte a vád, hogy csupán a „Fizetett Pihenés Intézménye” (hisz a munkások jól tudták, ha egyszer egy program véget ér, ismét az állástalanság vár rájuk), az azonban mindenképp javára írandó, hogy készpénzben folyósított bérei nem csupán a munkáscsaládok százezreinek biztosítottak megélhetést, hanem az ezáltal megnőtt vásárlóerővel egyszersmind a helyi kereskedelemre is élénkítően hatottak.
      A New Deal az iméntiek mellett egy szövetségi lakásépítő programot is beindított. A lakásépítkezést hagyományosan a gazdasági trendek egyik legfőbb barométerének tartják: ha fellendülőben van, úgy azt - a közfelfogás szerint - hamarosan a gazdaság más szektorai is követni fogják. A lakásépítés emellett egyike volt azon ágazatoknak, amelyek leginkább megsínylették az ország pénzügyi rendszerének általános meggyengülését. A hitelezés ekkori gyakorlata szerint 5 vagy 10 éven át csupán a kamatokat kellett törleszteni, s csak ekkor vált esedékessé a hitelek visszafizetése. A legtöbb adós ilyenkor további hitelek felvételével egyenlítette ki tartozását, ám amikor a válság beütött, a bankoknak többé nem maradt elég tőkéjük a hitelek ily módon történő refinanszírozására. A munkanélkülivé vált lakástulajdonosok nem tudták törleszteni a bankokkal szembeni adósságaikat, így 1932-re a jelzálog-érvényesítés napi átlaga az ezer esetet is meghaladta. A bankok ennek nyomán rengeteg ingatlannal, csak éppen pénzzel nem rendelkeztek, miközben a középosztályi családok sorra elvesztették otthonukat, sőt esetenként még lakniuk sem volt hol. Jóllehet ez idő tájt a hatóságok hivatalos statisztikát nem vezettek, becslések szerint a városi hajléktalanok száma az 1933 és 1937 közötti években az 5 milliót is meghaladta. A New Deal lakáspolitikája mindezen bajok együttes orvoslására tett kísérletet, ám a legnagyobb eredményt kétségkívül azzal érte el, hogy mind a hitelezők, mind a hitelfelvevők számára újra megteremtette a hitelezés pénzügyi garanciáit, ezáltal elősegítette, hogy a középosztályi családok - lehetőleg az elővárosi övezetben - saját otthonhoz jussanak.
      A lakástulajdonosok hitelfinanszírozására felállított „Home Owners Loan Corporation” („HOLC”) a Roosevelt-kormányzat legelső kísérlete volt a jelzálog-érvényesítések drámai folyamatának megállítására s a lakáshitelezés egészséges pénzügyi alapjainak megteremtésére. Ez az 1933 júniusában létesített központi alap több mint egymillió rövidlejáratú lakáshitel refinanszírozását vállalta magára, azokat hosszú távú (húsz- vagy harmincéves) kölcsönökre átírva, melyeket az adósoknak immár a kölcsöntőke és a kamatok egyidejű részlettörlesztésével kellett visszafizetniük. A HOLC egyszersmind az ingatlanbecslés egységes szempontrendjét is meghonosította, a városi lakóingatlanokat négy kategóriába osztva. Általában a házak magasabb életkora, illetve a bevándorló vagy fekete lakók hangsúlyos aránya eredményezett kedvezőtlenebb besorolást. A HOLC hivatalnokai jórészt osztották azon uralkodó nézeteket, miszerint a házak élemedett kora, eltérő rendeltetése és lakóinak vegyes összetétele értékcsökkentő tényezőnek minősül. Habár maga a HOLC hitelezési gyakorlatában többnyire mentes volt a diszkriminációtól, utódja, az SZLH s bizonyos magánérdekeltségek átvették és továbbfejlesztették e szempontokat, s nagyban közrejátszottak abban, hogy nem egy városi negyed hanyatlásnak indult az efféle leértékelés s az elmaradó befektetések következtében. Ez a tendenciózus gyakorlat utóbb az „elvörösítés” néven vált hírhedtté, mivel a városok egyes részeit értékkategóriánként más-más színnel jelölték, s ezek közül a vörös volt a legrosszabb minősítés.
      Az urbánus előítéletek e káros következményei igazán csak az ötvenes, hatvanas években váltak nyilvánvalóvá. Addig azonban az SZLH sikeresen továbbfejlesztette a HOLC által bevezetett lakáshitel-támogatási rendszert, méghozzá olyan újabb garanciákkal, amelyek az ügyfelek késedelmes törlesztése esetén kezességet vállaltak a magánbankokkal szemben. Ezen új garanciák bevezetésének közvetlen következményeként a hitelkamatok 2-3%-kal csökkentek (az SZLH kezessége előtt átlag évi 6-8% között mozogtak), ami ugyanakkor nagyban megnövelte az efféle kölcsönök iránti hitelképes keresletet. E pénzügyi gyakorlat hosszú távú eredménye pedig az lett, hogy a saját tulajdonú otthonnal rendelkezők aránya az 1934-es 44%-ról meredeken emelkedvén 1972-re elérte a 63%-ot. Az építési vállalkozóknak úgyszintén rendelkezésükre állt e hosszú távú hitellehetőség, amely csökkentette saját üzleti kockázatukat, egyben ösztönözte őket a nagyobb arányú vállalkozásokra. Az SZLH mindezen felül további támogatást is nyújtott az építőknek, listát készítvén mindazon elővárosi övezetekről, ahol az új otthonokhoz a legmagasabb hitelkedvezményt nyújtja. Végül a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága is hozzájárult, hogy a magánszemélyek lakáshitelük kamatát (és ingatlanadójukat) levonhassák éves adóalapjukból. Az 1950-es évekre ez az adótámogatás immár sok milliárd dollárra rúgott évente, azaz jóval nagyobb összegre, mint amit valaha is akár a legköltségesebb szövetségi lakásprogram fölemésztett.
      Mindamellett a szövetségi kormány maga is épített lakásokat az olyan családoknak, amelyek önerejükből nem tudtak otthonhoz jutni. A KMF részeként 1933 decemberében felállított Szövetségi Szükséglakás Alap (továbbiakban: „SzSzLA”) fennállásának négy éve alatt 36 amerikai városban mintegy 50 szociális lakásépítkezést finanszírozott. Az igényjogosultság feltételeként e lakások bérlői állandó munkahellyel s a lakbér összegét legalább hatszorosan meghaladó összjövedelemmel kellett rendelkezzenek. Ezek a lakások tehát nyilván nem a legszegényebbek számára épültek, jóllehet munkáscsaládok is megpályázhatták s nem egyszer meg is kapták azokat. Igénybevételüket semmiféle faji vagy etnikai megkötés nem korlátozta - ekképp a KMF a társadalmi szegregációt egy új, szalonképesebb formában sikerrel konzerválta.
      Az SzSzLA tevékenységét 1935 júliusában az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának egy határozata („Szövetségi kormány kontra Louisville város bizonyos építési telkei”) váratlanul leállította azzal, hogy a szövetségi kormánynak nincs alkotmányos felhatalmazása arra, hogy nem közvetlen tulajdonába tartozó területen lakást építsen s azt bármiképp hasznosítsa. A kormánynak természetesen jogában állt, hogy pénzügyi támogatást nyújtson bizonyos közcélú lakásépítkezésekhez a helyi önkormányzatok számára. Így hát 1936 végére nem kevesebb mint harminc állam törvényhozása hagyta jóvá a helyi közcélú ingatlanfejlesztő szervezetek felállítását. A következő évben a Kongresszus is megszavazta a Nemzeti Lakásügyi Törvényt (mely „Wagner-Steagall Törvényként” is ismeretes), hogy az e célra tartalékolt szövetségi alapokat a helyhatóságoknak törvényesen kiutalhassák. 1941-re az NLT jegyében így a helyhatóságok 300 program keretében együttvéve 130,000 új szociális bérlakást építettek. Ezek a házak általában alacsony építésű, szolid téglaépületek voltak. Noha az eredetiséget nélkülözték, mindenképp jóval különbek voltak, mint elődeik, azok a nedves, faváz-szerkezetes, patkányjárta, ócska épületek, amelyekben se WC, se folyó-, se melegvíz nem volt. Ráadásul az újonnan épült bérlakásokban valamennyi helyiségnek volt ablaka, ahonnét lakói rendezett parkokra és játszóterekre láthattak, ahol nem kellett félteni gyermekeiket a belvárosi forgalomtól.
      A Nemzeti Lakásügyi Törvény legfőbb célkitűzése nem egyszerűen új lakóházak felépítése, hanem egy újfajta városi környezet kialakítása volt. E tágabb célkitűzés törvénybe illesztését nagyban elősegítette Catherine Bauer, Edith Wood és más lakásügyi reformerek hatékony lobbyzása, akik maguk is lelkes hívei voltak a harmincas évekbeli Európa szociális lakásépítkezésének: a csak néhány szintes, tágas és világos, korszerű közművekkel ellátott új bérházaknak, melyek lakóközösségét többnyire parkok és játszóterek óvják a nagyvárosi közeg durvább hatásaitól. E reformerek úgy vélték: az új környezet nagyban segíthet helyreállítani a modern nagyvárosi életmód által kikezdett közösségi szellemet, egyben jelentős mértékben javíthat a városi ember konkrét életfeltételein. Miként azt Abraham Goldfield, lakásügyi reformer 1938-as beszédében hangsúlyozta: „E közcélú program legfőbb célja, hogy amennyire csak lehet, segítsen felszámolni a 'slum'-ok súlyos társadalmi betegség-gócait, hiszen nincs pusztítóbb annál az elszigeteltségnél és elvadultságnál, amelybe egy ilyen nyomornegyed mind az egyént, mind a családokat kíméletlenül beletaszítja.” [5]
      A Roosevelt-kormányzat oly módon tudta „eladni” a lakástörvényt a Kongresszusnak, hogy azt egyfelől foglalkoztatási csomagtervnek, másfelől olyan óvintézkedésnek tüntette fel, mely által elkerülhető a komoly belvárosi ingatlanok további értékcsökkenése. A városok persze siettek sorra cáfolni ama „alattomos szocialista vádat”, miszerint a kommunális lakásprogramok csupán alibiként szolgálnak a helyi ingatlanspekulánsok újabb nyerészkedéséhez. Amiképp Charles F. Palmer, Atlanta lakásügyi vezetője (aki maga is ingatlanvállalkozó volt) kollégái előtt bizalmasan kifejtette: „A slumok eltakarítása csak tovább növelné a mi központi fekvésű kereskedelmi ingatlanaink értékét”. [6] Valójában ez volt a legfőbb ok, amiért az amerikai városok - szemben európai társaikkal - a kommunális lakótelepeket nem a perifériára építették. A város külső övezetei ugyanis magánterületnek: a családi házak, villák szent és sérthetetlen birodalmának számítottak. A radikális műtéti beavatkozások s az újjáépítések kiszemelt terepe a városközpont volt, éspedig éppen azért, hogy a hanyatló városrészek ingatlanainak értékét növeljék, s egyúttal biztonsági zónát hozzanak létre a központ üzleti negyedei körül. Így hát a helyi önkormányzatok, miközben buzgón bólogattak a lakásügyi reformerek várostervező okfejtéseihez, a gyakorlatban rendre elszabotálták e szempontok érvényesítését. Amint azt egy csalódott reformer a Nemzeti Lakásügyi Törvény végrehajtásának New York-i tapasztalatait összegezve megállapította: „A város a tulajdonosi jog égisze alatt gyakorlatilag önhatalmúlag rendelkezik az új lakások helyszíne, nagyságrendje, száma és minősége felett oly módon, hogy ezáltal az ingatlanpiaci keresletet s vele az árakat és a nyereséget minél inkább felverje.” [7]
      A szövetségi tisztviselők s a lakásügyi reformerek érvei tehát korántsem voltak mindenkor meggyőzőek - kiváltképp a Délen nem, ahol bizonyos államok és városok vezetői eleve minden szövetségi beavatkozást gyanakvással fogadtak. A New Deal erőfeszítései révén a feketék fehérektől való függősége amúgy is erősen csökkent, s egy szövetségi finanszírozású szociális lakásépítkezés ezen önállóságot csak még inkább növelné. Így hát nem csoda, ha egynémely déli állam tisztségviselői minden igyekezetükkel azon voltak, hogy lépten-nyomon akadályokat gördítsenek a szövetségi programok - s legfőképp a lakásprogram - megvalósításának útjába. Amint azt Eugene Talmadge, Georgia kormányzója megjegyezte: „Végtére is a 'slum' nem árt senkinek. Mi több: csak javára válik lakóinak. Megedzi őket, hogy túléljék a mostoha viszonyokat...”
      1939-re a Kongresszus érezhetően konzervatív irányba tolódott, s mindinkább aggódni kezdett a hovatovább csillagászati méreteket öltő szövetségi túlköltekezés miatt. Az ingatlanvállalkozók úgyszintén hangot adtak abbéli aggodalmuknak, hogy a túlzott arányú szociális lakásépítés csökkenti az önerős otthonteremtés igényét. Így hát a Kongresszus - a már jóváhagyott tervek és megkezdett munkák kivételével - befagyasztotta az NLT további finanszírozását.
      Az NLT néhány éves epizódja már csak azért is tanulságos, mivel előrevetíti a második világháború utáni idők majd egy nemzedékkel későbbi lakáspolitikájának sorsát. Először is azért, mert megmutatta, mennyire fontos szerepe van a szövetségi lakástörvény megfogalmazásában és gyakorlati végrehajtásában az ingatlanforgalmi magánérdekeltségeknek. Másodszor azért, mert híven kifejezte a városközpontok leértékelődése felett érzett aggodalmat s e folyamat hathatós eszközökkel való megállításának igényét. Harmadszor azért, mert bebizonyította, hogy a szövetségi lakáspolitika legnyomósabb érve nem a lakáskörülmények, hanem a foglalkoztatottság javítása. Végül negyedszer azért, mivel úgyszintén bizonyította, hogy a szövetségi bürokráciánál jóval nagyobb helyi nyomásnak kitett önkormányzatok képesek elszabotálni minden olyan törekvést, amely az urbánus Amerika fejlődését egységes politikai elvek és gyakorlati kritériumok alapján próbálja előmozdítani. A Roosevelt-kormányzat végül is nem mert nyíltan ujjat húzni sem a déli szegregáció-párti önkormányzatokkal, sem más nagyvárosok üzleti vagy politikai hatalmasaival.
      Mindez persze korántsem azt jelenti, hogy a városok egyszerűen bezsebelték a központi segélyeket és hátat fordítottak a New Dealnek. A kormányzat és a városok közti kapcsolat, mely ebben az időszakban kialakult, jóval összetettebb és kölcsönösebb volt ennél. 1933-ban az ország legkülönfélébb vidékeiről egybesereglett városvezetők a szövetségi kormány városfejlesztő programjainak demonstratív támogatásaként megtartották az Egyesült Államok Polgármestereinek I. Konferenciáját. Ez a hagyományteremtő gesztus - mely első megnyilatkozása volt annak, hogy az ország városvezetői képesek bizonyos közös célok érdekében összehangoltan cselekedni - a városi érdekek és törekvések máig elsőrendű fórumát, legfontosabb kifejezési lehetőségét hozta létre.
      Az Országos Tervhivatal („National Planning Board” - majd későbbi nevén: „National Resources Planning Board”) decentralizálása jól tükrözte azon szövetségi kormányzati felismerést, hogy a városi problémák regionális szintű megoldásokat igényelnek. 1938-ra így aztán a Tervhivatal mintegy 500 körzeti és megyei alközpontot segített felállítani szerte az országban, melyek azután 370 átfogó tanulmányt készítettek olyan elsőrendű témákról, mint a lakásügy, a jóléti intézkedések vagy a közmunkák helyi lehetőségei, kivétel nélkül azzal a céllal, hogy a szövetségi és helyi testületek közös terveket munkáljanak ki a jövőbeni fejlesztést illetően. 1937-ben az Országos Tervhivatal Urbanisztikai Bizottsága közzétette a városi problémák első, átfogó elemzését „Városaink - és szerepük a nemzetgazdaságban” címmel.
      A „Városaink” c. dokumentum szám szerint harminckét nagyvárosi problémát vizsgál a szegénységtől a térségi együttműködés hiányáig, s egyben egy sor ajánlást fogalmaz meg a szövetségi tervezés és politikai gyakorlat számára, amelyből a következő fél évszázad amerikai kormányai jó néhányat meg is valósítottak. A tanulmány hangneme - számos korabeli teoretikus helyzetértékelésével s a közvélemény jelentős részének negatív véleményével szemben - alapvetően optimista. A szerzők legfőbb aggálya az volt, hogy a decentralizáció elszívja az „urbánus életerőt” a hagyományos városközpontokból, s ezen aggályuknak oly módon adtak hangot, hogy azt a városvezetők is megértsék: „Mi legyen tehát nagyvárosaink sorsa? Vajon a 'peremvárosiasodás' jelensége, az ti., hogy mindenki a városszéli lakóövezetek felé törekszik, egyfajta kórtünet vagy éppenséggel az egészséges növekedés jele?” A tanulmány szerzői - az ingatlanvállalkozókkal ellentétben - ugyanakkor nem javasolják a városközpontok radikális „műtéti” átalakítását. Organikus metaforával élve úgy érvelnek, hogy a városi problémák „nem egyebek, mint holmi szépségfoltok, vagy lokális fertőzések, amelyeket egy különben egészséges szervezet képes magától kikezelni (...) a városlakó közösség körültekintő átalakítása, a városi közeg ésszerű és előretekintő tervek jegyében fogant folytonos megújítása révén”. Habár a szerzők arra ösztönzik a politikai döntéshozókat, hogy átfogó nagyvárosi szempontból mérjék fel a helyzetet, s olyan terveket dolgozzanak ki, amelyek képesek összhangba hozni mind a városközpont, mind a peremkerületek fejlesztését, a tanulmány egyértelmű célja, hogy helyreállítsa, sőt tovább növelje a „city” befolyását; olyan törekvés tehát, mely sokkal inkább hasonlít a New York-i regionális rendezési terv koncepciójához, mint Lewis Mumford elképzeléseihez a „térségi egyensúlyt” illetően. Ennek jegyében javaslatai, megvalósításuk esetén, „még inkább kiterjesztik majd a modern civilizáció áldásait, melyeket a nagyváros a lakosság mind szélesebb tömegeihez képes eljuttatni.” [8]
      A „Városaink” c. tanulmány látványosan kiemeli a Roosevelt-kormányzat urbánus politikájának jellegzetes nagyvárosi térszemléletét. A New Deal lakásügyi politikája, amint az az SZLH és az NLT gyakorlatában érvényesült, egyfelől a peremvárosok fejlesztésére (SZLH), másfelől a városközpontok rekonstrukciójára (NLT) irányult a „slum”-ok felszámolása révén. Amíg tehát az egyik program, a középosztályi rétegek városközpontból való kimentése révén, a peremvidéket egyértelműen lakóövezetté volt hivatott fejleszteni, addig a másik a városközpontot tisztán az üzleti élet koncentrátumává kívánta átalakítani, melyet a városi szegénység lakónegyedei öveznek. A nagyvárosok térbeli átrendeződése a húszas évek folyamán amúgy is ebbe az irányba haladt, ám azt a szövetségi politika hangsúlyos válaszvonalaival csak még inkább fölerősítette. E politikai gyakorlat azon a megrögzött szemléleten alapult, hogy a városközpont s a peremvidék két, egymástól merőben különböző egység, mely mint ilyen más és más bánásmódot igényel. Amíg Európa várostervezői a metropoliszok egészét egyetlen szétválaszthatatlan entitásként kezelték, a „Városaink” c. tanulmány - minden metropolisz iránti szónoki lelkesültsége ellenére - egész érvrendszerében a városközpont és a peremkerületek szüntelen szembeállítása uralkodik, mely szereposztásban természetesen az utóbbi marad mindenkor alul.
      Igaz ugyan, hogy létezett egy olyan New Deal program is, amely épp a másik véglet felől közelítette meg a kérdést, noha a városközpontot és a peremkerületeket ez is a nagyváros két, egymástól eltérő és különböző módon kezelendő egységének tekintette. E program csúcsszerve a Visszatelepítési Hivatal („Resettlement Administration”) volt, irányítója pedig Rexford Guy Tugwell személyében egy olyan ember, aki mélységesen meg volt győződve arról, hogy a metropoliszok jövőjét a peremvárosok fogják meghatározni. Tugwell úgy vélte, hogy a „slum”-ok felszámolása és a városközpontok újjáépítése sem a nagyvárosok hanyatlását nem képes feltartóztatni, sem a városlakók életkörülményein nem fog komoly mértékben javítani. Így hát azt javasolta, hogy a szövetségi kormány - ahelyett, hogy pusztán követné és esetenként támogatná a nagyvárosi decentralizálódás folyamatát - kezdeményező módon maga lásson hozzá a peremvárosok fejlesztéséhez. E célból a nagy városközpontok köré kisebb „bolygóvárosok” telepítését javasolta. „Tervem a következő: hagyjuk magunk mögött a zsúfolt negyedeket, vásároljunk a város határában olcsó telkeket, s építsünk fel egész kis városkákat, ahová könnyű lesz majd kicsalni a belvárosi lakókat.” [9] Tugwell terve korántsem volt eredeti, Lewis Mumford és munkatársai már egy évtizeddel korábban igen hasonló javaslatokkal álltak elő. A két elgondolás között mindazonáltal volt egy lényegi különbség. Tugwell ugyanis már nem hitt abban, hogy „bolygóvárosai” egyszersmind a „city” újjáélesztéséhez is hathatósan hozzájárulnak. Nem, Tugwell úgy vélte, ő csak az elkerülhetetlen szükségszerűség: a belváros hanyatlásának s a peremvidék felemelkedésének végrehajtója.
      A „zöldövezeti városok” programja, amiként Tuggwell nevezte kísérletét, igen sokat átvett Radburn „kertvárosának” elemeiből, jóllehet e másik program filozófiáját nem tette magáévá. Ez utóbbi alapegységeit egyedi tervezésű lakóházak alkották, amelyek közt célszerű elrendezésben járdákat, autóutakat, parkokat, játszótereket és kisebb bevásárló központokat alakítottak ki. Tugwell azt remélte, hogy Radburn „kertvárosával” ellentétben a maga zöldövezeti települései az alacsony és mérsékelt jövedelmű családok számára is vonzóak lesznek, s e célból - és egyben költségkímélésként - a Visszatelepítési Hivatal nagy számban épített többlakásos társasházakat is.
      1937 szeptembere és 1938 júniusa között három újonnan elkészült zöldövezeti városkába költözhettek be a lakók: a Washington melletti „Greenbelt”-be (Maryland), a Cincinnati határában épült „Greenhills”-be (Ohio) valamint a Milwauke-kal szomszédos „Greendale”-be (Wisconsin). Tugwell úgy tervezte, hogy összesen huszonöt ilyen mintavárost épít több mint 200,000 lakó számára, akiknek az új otthonokon kívül egyszersmind jó közlekedést, bőséges kulturális, sportolási és szórakozási lehetőséget, s mindehhez kellő infrastruktúrát is biztosít. Mindezt avégett, hogy a nagyvárosok által kikezdett közösségi szellem az új környezetben ismét kialalkulhasson.
      Tugwell nem válthatta valóra elképzelését. A konzervatív politikai hullám, amely a Nemzeti Lakásügyi Törvény programját félresodorta, a Visszatelepítési Hivatal kísérletének sem kegyelmezett. A program ellenzői azt hangoztatták, hogy a három megépült város „szocialisztikus jellegű”, és sűrű beépítettségük valamint lakóik összetétele rontja a környékbeli földek értékét. Ám a zöldövezeti program alighanem magától is hamarosan kifulladt volna, ha a Kongresszus nem állítja le a további építkezéseket. Költségei így is messze túllépték az előzetes becsléseket, s az új telepek nem vonzották sem a kereskedőket, sem az áramszolgáltató cégeket - nélkülük pedig aligha voltak többek egységes tervezésű, elővárosi alvófalvaknál. Így azután a szövetségi kormány 1954-ig maradék tulajdonrészeit is eladta e kísérletként felépített telepeken.

      A New Deal öröksége
      Ám a zöldövezeti program kudarca s az olcsó tömeglakások építésének elvetélt kísérletei nem homályosíthatják el azt a nagyon is valóságos urbánus fejlődést, amely a New Deal intézkedései nyomán végbement. A megújult infrastruktúra, a hathatós állami segélytámogatás, a tervezés városi és regionális apparátusainak talpraállítása - mind megannyi fontos eleme volt a városok újbóli magukra találásának. Miként azt Fiorello La Guardia, New York város polgármestere megfogalmazta: „Ha nem lett volna szövetségi segítség, úgy nemigen tudom, a magunk erejéből mire mentünk volna.” [10]
      La Guardia mellesleg maga is a városvezetők azon új típusához tartozott, amely a válság éveiben bizonyos nagyvárosokban épp a New Deal kezdeményezéseinek partnereként lépett a színre. E városvezetők legfőbb feladatukat abban látták, hogy a szövetségi alapokat bizonyos helyi fejlesztésekhez megnyerjék, s eközben módszeres terveket dolgozzanak ki a jövőre nézve. A válság minden korábbi kétségnél jobban meggyőzte őket arról, hogy a növekedés korántsem szükségszerű folyamat, s a hanyatlás - főként a peremvárosi kitelepülés húszas évektől tartó tömegjelensége közepette - nagyon is könnyen bekövetkező eshetőség. A New Deal lehetőséget kínált e vezetőknek arra, hogy radikálisan átalakítsák a nagyipari városok hagyományosan kialakult térszerkezetét egy a modern metropoliszhoz jobban illő tagozódás szerint. Ekként a szövetségi támogatással megvalósított különféle helyi közmunkák nem pusztán azt célozták, hogy a városi munkanélküli tömegeket valamiképp „dologra fogják”, hanem előrelátó befektetések is voltak a jövendő gazdasági fejlődés megalapozásához. Dallasban például a helyi bankárokból, építési vállalkozókból és kiskereskedőkből 1937-ben megalakult „Polgárok Tanácsa” fejlesztési ütemtervet dolgozott ki a helyi önkormányzat számára. Atlantában William B. Hartsfield, a város 1937-ben kinevezett új polgármestere sajátos, hosszútávú költségvetési tervezést vezetett be, s ami ennél is fontosabb: elhatározta, hogy egy hatalmas, új repülőteret építtet, mely Atlantát regionális központból az ország egyik legnagyobb kereskedelmi gócpontjává emeli. Bizonyos értelemben tehát e programok a húszas évek vállalkozó szellemének sajátos újjáéledései voltak. Ám a korábbi törekvésekkel szemben ezen újabb fejlesztések immár növekvő hivatali apparátussal, fizetett szakértők hadával, jelentős szövetségi támogatással jártak együtt s nem utolsó sorban azzal az igénnyel, hogy a várostervezés ne csak bizonyos kereteket és felügyeleti formákat biztosítson, ámde érdemi alakítója legyen a helyi közösség életének.
      Mindezen intézkedéseken persze a szükség is erősen nyomot hagyott. A válságnak jelentős része volt abban, hogy e vállalkozások jobbára komor és puritán formát öltöttek. Ám mindeközben az amerikai közvélemény is egyre növekvő pesszimizmussal nézett a városok jövője elé. Habár baljós hangok már az előző évtizedben is hallhatók voltak, a festők, regényírók és filmesek, akik koruk amerikai életérzését szólaltatták meg, még többnyire igen pozitívan viszonyultak a nagyvárosi környezethez, jóllehet maguk is elismerték fogyatékosságait. Ez a város iránti pozitív elkötelezettség azután a harmincas évek során egyre ritkább jelenséggé vált. Ami persze nem is meglepő, hisz a városok zöme ekkoriban aligha nyújtott felemelő látványt a válság emberi roncsai s az általános lepusztultság közepette. Raphael Soyer és Reginald Marsh képeiről a hajléktalanok s az ingyenkonyhák előtt sorban állók szomorú alakjai tekintenek reánk. Ben Shahn sivár nagyvárosi tájai az elszigeteltség és a magány szorongató urbánus élményét sugallják - mely témával a korabeli teoretikusok is előszeretettel foglalkoztak. Edward Hopper puritán képein pedig (melyeken többnyire kihalt vasúti várók, étkezőkocsik és színházi előcsarnokok tűnnek fel) a nagyvárosi közeg elidegenítő hatása érződik.
      A filmgyártás - a harmincas évek e kivételesnek számító sikerágazata - rendületlenül igyekezett habkönnyű musicalekkel feledtetni közönségének nyomasztó köznapi gondjait. Amikor azonban Hollywood a realizmussal kezdett kacérkodni, a város egyre gyakrabban tűnt fel negatív színben a filmeken is, így például az 1937-es „Szurtos képű angyalok”-ban, amely ama moralizáló közhely illusztrálására vállalkozott, hogy a „slum”-ok embertelen világa szükségképpen bűnözőket nevel ki magából. Az ugyanezen évben készült „Zsákutca” hasonló mondandóját még az osztályharc rémének baljós felidézésével is megtoldotta. A harmincas évek urbánus Amerikájának nyomasztó közérzetét egy dokumentumfilm fejezte ki a leghitelesebben: Pare Lorentz, a jónevű kortárs rendező, „The City” című műve, amely a Carnegie Alapítvány támogatásával készült. Lorentznek szakértőként Lewis Mumfordot is sikerült megnyernie a filmhez, amelynek ügyes forgalmazója, Aaron Copland elintézte, hogy a bemutató egybeessen a Robert Moses szervezte 1938-as New York-i Világkiállítás megnyitásával - amelynek azután csaknem egy éven át egyik legfőbb attrakciója maradt. Maga a film egy New England-i falucska bukolikus képsoraival indít, majd váltásként egy „slum”-októl fojtogatott pennsylvaniai acélvárost látni, hogy végül New York City kellős közepén találjuk magunkat: az ebédidő forgalmi dugóktól megbénult, zajos és füstös utcáin. Miként a folytatásból kiderül, e tömegpszichózisból a hétvégék sem nyújtanak menekvést: a tengerpart felé özönlő városlakók alig tudnak utat törni maguknak a felforrt hűtővízzel várakozó, dugóba szorult autók között. Valahol felsír egy csecsemő, izzik a levegő, felforrósodnak a kedélyek, s a hétvégi kikapcsolódás reménye mindinkább szertefoszlik. Végül a megváltás képei következnek: egy takaros és makulátlanul tiszta elővárosi lakónegyedet látni, ahol az élet még emberi dimenziók közt zajlik, s a természet ott vár a hátsó kertkapukon túl...

      1. Mindkét idézet az alábbi műből való: John C. Teaford: The Twentieth-Century American City: Problem, Promise and Reality (John Hopkins University Press, Baltimore, 1986) 77-78. o.
      2. Ld. in: Urban America: A History with Documents, szerk.: Bayrd Still (Little Brown, Boston, 1974) 421. o.
      3. Ld. Roger Biles: „The Urban South in the Great Depression”, kiadatlan kézirat, 90. o.
      4. Ld. Ronald L. Heinemann: Depression and New Deal in Virginia: The Enduring Dominion (University Press of Virginia, Charlottesville, 1983) 39. o.
      5. Ld. Gail Radford: „Reform Housing in the Twentieth Century: The New Community Ideal Takes Shape”, in: Organization of American Historians Convention, New York, 1986 ápr. 34. o.
      6. Ld. Biles: The Urban South in the Great Depression, 140-141. o.
      7. Ld. Rosalie Genevro: „Site Selection and the New York City Housing Authority, 1934-1939”, Journal of Urban History 12. évf. (1986 aug.) - 343. o.
      8. Ld. Carl Abbott: Urban America in the Modern Age: 1920 to the Present (Harlan Davidson, Arlington Heights, Ill., 1987) - 54. o.
      9. Ld. John Hancock: „The New Deal and American Planning: the 1930s” in: Two Centuries of American Planning, Szerk.: Daniel Schaffer (Mansell, London, 1988) - 215. o.
      10. Ld. Mark I. Gelfand: A Nation of Cities: The Federal Government and Urban America, 1933-1965 (Oxford University Press, New York, 1975) - 46. o.


EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Willis, C.: Empire State < > Diefendorf: Várostervezés