1.

Laikus vagyok, sajnos, a zsidók történetében s így, ami kifogásom van, Kecskeméti Ármin nagyszabású munkája ellen, nem tudományos, hanem érzelmi természetű. Szeretnék minél előbb túlesni rajtuk:

Kecskeméti a zsidók ókori életét aránylag elnagyoltan tárgyalja, az ember nem kap elég szemléletes és részletes képet a palesztinai őshaza világáról s azokról a férfiakról, akik a zsidóság fáradhatatlanúl hősies ókori szabadságharcait vezették: tehát éppen arról a félévezredről, amelyben Izrael népe ősei földjén élt s még aránylag az egészség, méltóság és nagyság képét mutatta. Kecskeméti képzelete akkor sem kezd erősebben érdeklődni, mikor később a hitükért halálba ment zsidók ezrei kerülnek szóba. Itt, meg itt 600 áldozat, írja röviden. Nem gondol rá, hogy ezek az áldozatok mint vértanúk is bemutathatók volnának: azaz nemcsak mint idegen erők tevékenységének passzív tárgyai, hanem mint egy nagyszerű erkölcsi erő és hűség példái. Kecskeméti szíve csak akkor dobban meg lelkesen, ha a zsidók beolvadási készségéről számolhat be. Fejezeteket szán annak a bizonyítására, hogy tudták a környezet nyelvét és szívesen sajátították el szokásait. Még a középkori gettó halálbaüldözött, kiutasított zsidójáról is azt állítja, hogy „a német zsidó jó német és a francia jó francia polgár” volt. Pedig ez már kissé valószínütlen; az a jó-németség és jó-franciaság nem mérhető oly könnyen. Az újabb zsidó történelemnek a bibliamagyarázók és a gondolkodók a legendaövezte hősei. Izraelnek a Rasik, a Majnumik a Rákóczi-jai, a Kossuthjai: egy zsidó történelem olvasója ugye joggal kíváncsi a gondolatvilágukra? Kecskeméti könyvéből nem ismeri meg őket. Kecskeméti könyve hét oldalon át ismerteti Luthernek a zsidókról való nézeteit: Spinozát azonban három sorban intézi el.

2.

Kérem az olvasót, ne ütközzék meg ezeken a panaszokon s lássa be, hogy történelmi munkák nemcsak az ismereteinket gazdagítják, hanem erkölcsi hatást is fejtenek ki. Paul Valéry azt írta a minap valahol, hogy a történelmi munkák a legveszedelmesebb szellemi mérgek közé tartoznak, mert mindenféle gonosz ábrándot és gyülölséget nevelnek a nemzetekbe. Valérynek igaza lehet: könnyen lehetséges, hogy históriai oktatás nélkül kevesebb gyújtóanyag gyülne össze a népek lelkében. Gondoljuk el azonban: ma a világ minden embere azt tanulja, hogy a nép, amelyből származik, nagyszerű nép. S az önérzettől duzzadó nemzetek közt van egy, egyetlen egy, amely alól leilopták a tulajdon történelmét. A zsidó nép ez. Ha már most például a montenegrói zsidó ifjú választást ejt a csatlakozását váró két közösség között: akkor a saját népének nem, csak a montenegróinak ismerve a multját, a zsidó közösségnek a jelenjére, a montenegróinak pedig a múltjára kénytelen gondolni. Természetesen úgy fogja találni, hogy a zsidó nép groteszkül, nyomorúságosan törpe a montenegróihoz képest, mert hiszen a Fekete Hegyek Országában is meg vannak győződve róla, hogy ott éltek az emberiség legnagyobb hősei. Ez a magyarázata, hogy nincs az a nemzet, amelynek súlya le nem nyomná a modern zsidó lelkében a tulajdon népének súlyát, azét a népét, amely pedig valaha végre is az egész emberi nem jelképeként tárgyalt Istennel Kánaán földjén és Bábel vizei mellett, azét a népét, amelynek prófétái ajkáról a Föld minden népei lesték mindmáig a szót... Dosztojevszkij „siheder”-je szerencsétlen beteg emberré válik, mert alacsony a származása és gőgös, előkelő ifjak között nő fel. A zsidó nép ma ép ilyen sihederje a világnak: mert ő is azt hiszi, hogy nincs családfája. A nem-zsidó olvasó is be fogja talán látni, hogy ezt az önérzetnélküli, méltósága-vesztett s ezért szerencsétlenül, hisztériásan hagyakodó népet nem lehet meggyógyítani, míg eléje nem tartják az égigragyogó dicsőséggel és mérhetetlen gyásszal teli családfáját. Ne tessék félni: nekünk nem bunkóul kell az önérzet. Csak mankónak kell.

3.

Mindezt azonban nem azért fejtegettem, mintha a könyv sok hibát követne el a zsidó történelem nevelő hivatása ellen. S ha nem is értek teljesen egyet Kecskemétivel a zsidóság útját illetően, egészében mégis vonzónak találom emelkedett és érett álláspontját. Az „asszimiláció” kifejezéshez, írja, sok igazságtalanság s félreértés tapad. A zsidótlanságot, a zsidó öntudat hiányát jelölik vele. Pedig minden kultúrzsidó — asszimiláns, a szónak legnemesebb értelmében. A kultura — asszimilál és nem az asszimiláció tehet róla, mely különben is a társadalmi együttélés természetes, észrevétlen folyamata, hogy egyeseknél vagy sokaknál — ami eléggé fájdalmas és resteni való — az asszimiláció vallástalanságban, a zsidóság kegyetlen, tüntető megtagadásában nyilatkozik meg, mintha ez elmaradhatatlan velejárója volna az asszimilációnak. Joggal ütközünk meg a kapaszkodó, nyegle zsidótlanságon, de ne bélyegeízük meg vele együtt a társadalmi és műveltségi egységet; hiszen ez nem kívánja a saját irodalmunk, emlékeink, vallási hagyományaink elhanyagolását”. Azt hiszem, az asszimilációnak ilyen értelmezését akár egy cionista is elfogadhatja. Ez nem annak az őszintétlen asszimilációnak a hisztériásan rikácsoló hangja, amelyet a magyarországi zsidók oly utálatossá tettek mindenki előtt, aki tisztázott lelkiismerettel szeret járni a világban. S a hisztériamentessége, az elfogulatlansága, a minden neofita túlbuzgalomnak fölötte lévő érett nyugalma az oka, hogy szívesen hallgatjuk Kecskemétit akkor is, ha nem értünk vele egyet, ha például olyanokat ír le, mint: „Zsidó fajról ép úgy nem lehet beszélni, mint katholikus vagy református fajról”.

4.

De végre is Kecskeméti hatalmas kétkötetes munkája nem politikai, hanem tudományos mű. A zsidó történelem tudományában azonban, sajnos, laikus vagyok s így, a tudományos érték megbirálásánál úgyszólván csak stiluskritériumokra vagyok utalva. De ez igen biztos kritérium. Az olvasó, aki ismeri Gr�ätz magyar fordításának fecsegő felhigítottságát, Wenetianer magyarországi zsidó történelmének lapos szellemét és üres kenetességét, jólesőnek fogja érezni Kecskeméti sürgőnystilusát és teljes frázistalanságát. Akinek oly becsületes (ha néha pongyola is) a stilusa, mint a Kecskemétié, az tudósnak is feltétlenül megbizható. Az olvasó érzi a friss kutatás jó izét. Főleg a középkorról szóló részben — a könyvnek, azt hiszem, legértékesebb részében, — amely nyugodt ecsetkezelésü és rendkivül gazdag, széles képet fest a középkori zsidóság világáról.

A szép kiállítású hatalmas két kötetet, amely jókorjött gazdagodása a magyar nyelvű zsidó irodalomnak, szép képanyag zárja be. Nagy kár, hogy névmutató hiányzik a könyvben. Nem hallgatom el azt sem, hogy a magyar szellemi élet zsidó képviselőinek névsora bosszantó felületességgel van összedobálva. (Budapest)

* Dr. Kecskeméti Ármin: A zsidók egyetemes történelme, Az Imit kiadása. Budapest. Két kötetben.