Betiltotta a fókakereskedelmet Európa
Minden fóka-alapú összetevőt tartalmazó termék kereskedelme tilos az Európai Unióban – született meg hétfőn a brüsszeli döntés. A fő fókavadász Kanadát és Namíbiát nem érdekli a tilalom.
Egy éves törvényalkotási folyamat végére került pont hétfőn, amikor Brüsszel úgy döntött, megtiltja a fókabőr, fókabunda és minden egyéb, a sarki állatból készült termék kereskedelmét – írja a TreeHugger. A törvény a jövő évi vadászszezon előtt lép hatályba, s a döntéshozók azt remélik, a nagyszabású és kegyetlen fókavadászatok miatt sokat emlegetett Kanada és Namíbia meghátrál majd a hatására.
A két ország ugyanakkor nem tűnik különösebben ijedtnek. Kanada a Kereskedelmi Világszervezethez fordul panasszal, Namíbia pedig már a hónap elején kijelentette, hogy uniós tilalom ide vagy oda, ők bizony lemészárolják azt a 90 ezer fókabébit, amit egyébként is terveztek. Az Európai Unió kiesésével piacuk komoly részét elveszítik ugyan, a jelek szerint mégis bíznak valamiben – nem tudni, abban reménykednek-e, hogy a világ más területein növekszik meg hirtelen a fókaigény, vagy inkább abban, hogy az európai feketepiacon az eddiginél magasabb áron adhatják tovább a lemészárolt állatokat.
Ilijin Kinga
Eutanázia–A jó halál?
Glaser János, Magyar Krónika
A napi sajtóban újra felmerült az eutanázia, az úgynevezett „jó halál” törvényesítésének kérdése, ezúttal váratlan oldalról, a quebeci orvosi kamara részéről. Igaz, egyelőre csak belső használatra szánt okirat volt, egy csoportnak a Kamara hivatalos álláspontjának kialakítására vonatkozó javaslata, de mégis meglepő. Miről is van tulajdonképpen szó?
A kérdés nem új, már jóval több, mint egy évszázada itt-ott felmerült a gondolat, helyes lenne törvényileg is engedélyezni, hogy olyan személyek, akik nem akarnak tovább élni, megszüntethessék életüket, tehát öngyilkosságot követhessenek el. Ehhez még hozzájárulna joguk, hogy „megőrizhessék emberi méltóságukat”, azaz haláluk olyan körülmények között folyjék le, ami gyors, fájdalommentes, békés, és ehhez megkaphassák a szükséges támogatást és segítséget. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb eutanázia-támogató leszűkítette a kérdést és a „jó halált” azok számára kéri, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek és erős, sokszor egyre erősödő fájdalmakat kell elviselniük. A vélemény alapja rendszerint az, hogy a szenvedés elveszi a beteg emberi méltóságát, azt meghosszabbítani kegyetlenség, és mind a beteggel, mind hozzátartozóival szemben szükségtelen és igazságtalan. Mivel a fájdalom leküzdését csak olyan mértékű gyógyszerezéssel lehet elérni, ami az egészségnek úgyis káros és bizonyos határon túl jelenleg nem lehet menni, mert az adag, ami a növekedő fájdalmat megszüntetné, halálos lenne, helyes lenne megengedni olyan gyógyszer adagok alkalmazását, ami a fájdalmat megszünteti akkor is, ha az azonnali halált okoz.
Ennek az eljárásnak támogatói abban is egyetértenek, hogy szigorú szabályoknak kell alkalmazását alávetni: több orvosnak meg kell egyeznie, hogy a betegség gyógyíthatatlan és a beteg állapota más módon nem javítható, a betegnek szabad akaratából kell kérnie a halált, stb.
Ezek a szabályok általában fennállnak azokban az országokban, ahol az eutanázia megengedett, így pl. Hollandiában és Belgiumban is. Azonban a törvényesítés egyrészt nem oldja meg a törvénytelen eljárásokkal felmerülő problémákat, másrészt nem válaszol olyan kérdésekre, amiket nem lehet törvénnyel megoldani.
A legfontosabb ilyen kérdés, van-e az emberi életnek elidegeníthetetlen, természetéből fakadó értéke. Ez elvont, hivatásos moralistáknak vagy teológusoknak való problémának hangzik, de gyakorlati fontossága is van, hiszen nemcsak az abortusz (egyedül Kanadában évente több mint százezer magzat veszti így életét), hanem a huszadik századnak nagy tömeggyilkosságai, mint a német haláltáborok, a Szovjetunió alatt a hárommillió ukrán „kulák” elpusztítása, a szibériai munkatáborok, Katyin, stb. mind arra az elvre alapultak, hogy aki a fennálló rendszer értelmezése szerint nem járul hozzá a közösség jólétéhez, annak élete értéktelen, meg lehet szüntetni. Hozzátehetjük, hogy az ilyen tömeggyilkosságok nem szűntek meg a háború végével: gondoljunk csak Ruandára, Darfur-ra, Kínára…
A most már több évtizedes tapasztalat Európában (Hollandiában már kb. 30 éve törvényessé tették az eutanáziát és a „segített öngyilkosságot”) és nemrégiben végzett kutatások azt is bizonyítják, hogy a törvényes előírások távolról sem biztosítják, hogy valóban a beteg szabad és tudatos beleegyezése esetén történik csak életének megszakítása. Halálosan beteg, fájdalommal küzdő betegek ítélőképessége magában is kétséges, de ehhez gyakran más tényezők is járulnak. Mennyire szabad annak a betegnek gondolkodása, akinek fontosabb, hogy családját ne terhelje, mint saját élete? Mekkora nyomást gyakorolhatnak –tudatosan vagy tudat alatt– olyan családtagok, akiknek a beteg terhükre van? Mekkora a befolyása az orvos hozzáállásának, véleményének? Ezekre a kérdésekre gyakorlatilag lehetetlen felelni, pedig mind elveheti vagy jelentősen csökkentheti a beteg szabadságát, korlátozhatja döntési képességeit. Ehhez hozzájárul, hogy ilyen betegek gyakran már erős gyógyszerek kábító hatása alatt állnak, ami ugyancsak csökkenti döntési képességüket, sőt, a kutatások azt is kimutatták, hogy ez az állapot esetek komoly százalékában olyan méretű, hogy a beteget már meg sem kérdezik.
A több orvos véleményezésével is problémák vannak, mert kiderült, hogy az esetek több mint felében ez amolyan „kéz kezet mos” alapon történik: ha te jóváhagyod az én javaslatomat, legközelebb én is jóváhagyom a tiédet. Ez aztán mélyebben fekvő problémára is rámutat. Az országokban, ahol eutanázia rendszeresen és törvényesen történik (Belgiumban pl. az összes halálesetek 10%-a), sok orvos beállítottsága megváltozik, mert a cél most már nem az, hogy minden erejét és figyelmét a gyógyításra összpontosítsa, hanem a beteg fájdalommentesítése, kényelme, jövőbeli kilátásai, a család kívánságai, stb. ugyanakkora értékűek lettek.
Az egész kérdés-komplexumnak vannak történelmi fontosságú, az egész társadalomra kiható következményei is. Ha a többség gondolkozásában elfogadott elvvé válik, hogy az emberi életnek önmagában, természetéből kifolyó érteke nincs —és nem vagyunk messze ettől a gondolkozástól— az abortusz és eutanázia mellet sok minden lehetségessé és elfogadhatóvá válik, ami ma képtelenségnek hangzik. Kínában már évtizedek óta törvény, hogy egy párnak csak két gyereke lehet, és következő terhességek esetén az abortusz kötelező. Mivel azonban a fiúgyermeknek a kínaiak szemében sokkal nagyobb értéke van, mint a lánynak, olyan sok magzatelhajtást kértek a szülők a magzat neme szerint, hogy az egész országban a felnövő nemzedékben katasztrofális egyenetlenség van a férfiak és nők arányszámában. A Föld népessége egyre nő, részben azért is, mert tovább élünk, ezzel párhuzamosan az élethez szükséges dolgok, mint ivóvíz, élelem, energia, egyre csökken. Ha az emberi élet értékét csupán a „hasznosság” határozza meg, mi akadályozná az államot, hogy elrendelje, egy bizonyos koron felül a „jó halált”? Miért ne válogatnánk ki a tehetséges, egészséges gyerekeket és „szabadulnánk meg” azoktól, akiknek haszna a társadalomra nézve kisebbnek látszik?
Ha a társadalom értékelésében az emberi élet, mint olyan, elveszti értékét, az önkényes intézkedéseknek tág tere nyílik. Erre a nem nagyon régi múlt elég példát ad. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy a bizonytalanság, az életünkért való félelem uralkodjék, hangot kell adnunk azoknak, akik az életet értékelik minden felett.
Glaser János (Montreál)
Napközis táborban voltunk
Siketné Holica Katalin, Magyar Krónika
2009. július 9-17. között rendeztük meg az első napközis tábort a montreáli Magyarok Nagyasszonya Egyházközség Ifjúsági Otthonában.
A tábort hosszú előkészítés előzte meg, mivel szerettük volna tudni, hogy van-e igény ilyen táborra. Azt is meg kellett néznünk, hogy melyik időpont lenne megfelelő mindenkinek, a nyár melyik részében. Úgy gondoltuk, hogy ezt a tábort minden családnak elérhetővé tesszük, legyen az egy vagy négy-gyermekes család, hogy mindenki részt tudjon venni rajta, aki szeretne. Ezért, mivel sikerült egy önkéntesekből álló munkacsoportot kialakítani, úgy szabtuk meg a tábor árát, hogy 10 nap alatt a napi háromszori étkezést és a kézügyesség foglalkozások költségeit fedezzük. Szerencsére sikerült támogatást kapnunk a Magyarok Nagyasszonya Egyházközségtől, amely 10 napra biztosította nekünk az Ifjúsági Otthon zavartalan használatát és ezek mellett a Cserkészektől és a Magyar Iskolától is kaptunk segédanyagot a kézügyesség feladatokhoz és a bábozáshoz.
A táborban résztvevő gyermekek száma 14 volt, három felnőtt állandó segítsége mellett, a tábor sikere pedig nyolc felnőttnek köszönhető.
A gyerekek minden nap reggel 9 órára érkeztek és utána d.u. 3 óráig folyamatos programon vettek részt. A 10 napnak 10 különböző témája volt és minden nap egy-egy témára épült. A gyerekek megismertek és megtanultak sok új népi játékot, felelgetős és ügyességi játékokat, népdalokat, mondókákat, kiszámolókat, ismerkedtek az állatok magyar nevével, a virágokkal és még sok mással. Minden nap kinyitották kis angyalkás színezőjüket és Tamás atya segítségével, rövid beszélgetés után, színezhettek. Volt még kis tánctanulás, gitárral kísért énekek és népmesék. Minden nap imával kezdődött és fejeződött be.
A tábor utolsó napjára meghívtuk a szülőket és nagyszülőket egy nagy közös játékra és ebédre. Jó volt hallani, hogy minden szülő kérte, hogy a napközis tábornak jövőre is legyen folytatása.
Nagyon jó volt ez a két hét és remélem, hogy jövőre újra együtt leszünk!
Hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott abban, hogy megszervezhessük ezt a tábort.
Jelentés British Columbiából
Miska János, Magyar Krónika
Akik amiatt aggódtak, hogy a nyár közeledtével féket vet társadalmi életünk Victoriában, kellemesen csalódnak. A melegebb szezon közeledte hatványozottan növeli közösségi életünket. A jelesebb eseményekből csupán párat említve, püspököt fogadtunk, lovagot avattunk, apák napját ültük, Hazai Gábor elhunyt írótársunkra emlékeztünk, Szent István napjának adóztunk, s az irodalmi körben a kanadai magyar költők munkásságát ismertettük. Lássunk ezek közül párat részletesebben.
* * *
Püspököt fogadtunk
Victoria magyarsága abban a kitüntetésben részesült, hogy június 14-én a határon kívüli magyarság katolikus püspökét, Dr. Cserháti Ferencet fogadhatta. A magyar ház szépen feldíszített nagyterme megtelt katolikus és más felekezetűekkel. A püspök urat a helyi Dömötör János atya fogadta. Az egyházközség nevében Szy Mária köszöntötte a vendég püspököt, akit 2007. augusztusában szenteltek püspökké Esztergomban, Miklósházy Attila püspök nyugalomba vonulása után. Szólt Mária a helyi katolikus gyülekezetről is, melyet János atya, a kanadai haditengerészet nemrég nyugalomba vonult lelkésze vezet évtizedek óta. Hálásan emlékezünk az értünk tett fáradozásaira, szeretetére és további gondoskodására. Megemlítette Mária Zalánfy Sarolta, Rátkai István és Viszlai János nevét, akik fáradhatatlan munkát végeznek a helyi egyházközség munkájában.
- Miért kell nekünk magyar nyelvű szentmise? – kérdezte Mária. – Azért, mert megőrzi magyarságunkat – válaszolta.
A püspök urat Dénes atya kísérte át Vancouverből. Ő is nagy tiszteletnek örvend városunkban, gyakori szolgálata következtében.
Dr. Cserháti Ferenc Ugocsán született, a Kistúr partján. Gyulafehérváron végzett teológiát, s az ezeréves szentegyházban szentelték pappá. Elsőül Kaplonyban, majd Máramarosszigeten szolgált hat éven át. 1979-ben Frankfurtba helyezték a jezsuitákhoz, később a müncheni misszió vezetésével bízta meg az egyház. Ott mint plébános szolgálta híveit 1982-ig. A 18 ezer regisztrált tagot számláló misszióban szociális szolgálatot is végzett, különösen az új menekült magyarok ügyében. 2002-ben a püspöki kar delegátusa lett. Könyveket, tanulmányokat írt a Vatikán külföldi egyházszervezéséről és más tárgyakról. Címzetes püspökké nevezték ki, s Erdő Péter prímás a külföldi magyar egyházak koordinálásával bízta meg.
- Járom a világot – mondta a püspök úr, szép derűs arca a felkelő nap ígéretét jelképezve közösségünk falai között. – Ellátogatok a világon mindenhova, ahol magyar testvéreim szeretettel fogadnak. Mindszenty bíboros szellemét folytatva.
Elhozta Erdős prímás üzenetét. Elismeréssel szólt a kanadaiak önszervezési munkájáról, és a hazai és a kisebbségben élő rászoruló magyar szervezetek és egyének anyagi támogatásáról. Az egyházi szervezettséggel kapcsolatban elmondta, hogy 200 lelkész szolgálja diaszpórai híveit, 63 központon keresztül. Ezek egyike Vancouverben van.
- Szép és dicséretre méltó a magyarság nemzeti öntudata – mondta Cserháti püspök. – Ehhez azonban szükség van a magyar iskolákra, s az azokat támogató templomokra. A tapasztalat azt mutatja – folytatta -, hogy ott, ahol az istenháza köré tömörülnek a hívek, erősebb a közösségi élet. Itt, a victoriai magyar otthonban is meglátszik az egyház közelsége – mutatott körül a szépen feldíszített helyiségen. – Az asztalok terítése, a díszletek, mind a vallási hit jelenlétét mutatják.
A fogadást és a beszédeket díszebéd előzte meg, melyet Cserháti püspök áldott meg és mondott hálát az elfogyasztott ételért.
Késő délutánba hajlott a látogatás, a kérdésekre válaszolva számadatokat idézett a kedves vendég: több mint kétszázezer magyar gyakorolja hitét a nagyvilágban. Szólt a jelen hazai helyzetről, az emberek magasabb igényeiről, s az alacsony bérekről. Szólt az európai életfelfogásról, az elvilágiasodás előre nyomulásáról. Hangsúlyozta, hogy az öreg kontinens 80 százaléka keresztény, ezért szüksége van az egyházra. A magyar egyház számára nem léteznek határok, összmagyarságban gondolkozik és szolgál. Nincsenek határon túli magyarok, számára csak magyarok vannak.
Végezetül arra kért bennünket Cserháti püspök úr, imádkozzunk érte, hogy kötelességét a felekezet és hívei szolgálatában áldásosan végezhesse.
Miska János (Victoria, BC)
szólj hozzá