Visszalépés az októberi számban megjelent első részhez

- Anélkül, hogy a cél nemes voltát kétségbe vonnám: valóban úgy gondolja, hogy az Erkel Színház estéről estére megtölthető? Lát arra esélyt, hogy az elvesztett közönséget visszanyerje, illetve hogy új közönséget csalogasson be?
- Azt kell mondanom, ha ez nem sikerül, akkor be kell zárni a házat. De ez egyben azt is jelentené, hogy Magyarországon nincs szükség operára. Szeretnék ebben nem hinni. Szeretném hinni, hogy az ifjúság megnyerhető. Hiszen az opera rokonszenves műfaj! A komoly zene, ha nem idejekorán kerülnek a közelébe, általában elrémiszti a fiatalokat. Az opera azonban egyben színház is. Ha elérjük, hogy a hősszerelmes nem hatvan éves és kétszáz kilós, hanem jó külsejű és jól játszó fiatal, tehát ha maga az operajátszás sem poros, hanem fiatalos lesz, akkor a fiatal közönséget is meg lehet győzni. Ami nagyon hiányzik a mai életből, és amire a fiatalok, a kamaszok, azt hiszem, nagyon fogékonyak, éppen azok a közvetlen érzelmi kitörések, amelyeket a színház csak burkoltabban, az opera azonban nyíltan vállal. Elképzelésem szerint az iskolákkal együttműködve kialakítanánk egy szakkörrendszert, amely fölkészítené a fiatalokat nemcsak magára az éppen megtekintendő darabra, hanem arra is, hogy ez a műfaj egyáltalán miről szól. Ha ezeket az ismereteket sikerül átadnunk nekik, nagy élmények várnak rájuk. A másik közönségtartalék a vidék. Mivel sok időt töltök vidéken, tapasztalom, hogy az ottani értelmiségiek körében nagy az igény a színházba járásra, csak egyszerűen nincs rá anyagi lehetőségük. Ha sikerülne elérni - a vidékfejlesztést, az oktatásügyet bevonva -, hogy a vidéki közönséget délutáni előadásokra úgy utaztassuk föl, hogy (a pestiekkel "esélyegyenlőségben") csak a jegy árát kelljen fizetniük, és az utazási költség ne terhelje őket, megint csak széles rétegeket tudnánk bevonni az opera élvezetébe.
- Merész álom. Van erre külföldi példa?
- Talán nincs. Arra viszont van saját, olaszországi tapasztalatom, hogy az emberek városról városra utaznak, és egy-egy opera különböző előadásai között összehasonlításokat tesznek. Ismerek olyan példát, hogy valaki még a Róma-Genova távolságot is megtette, hogy a Turandotot kétféleképpen hallhassa. Márpedig ez nyolcszáz kilométer. Ezzel szemben nálunk a legnagyobb távolság, amelyet Budapesttől számítva el tudunk képzelni, ma is csupán kétszáz kilométer. Hiszem: jó publicitással elérhetjük, hogy az operáról újra beszéljenek. Ha pedig az opera megint érdekessé válik, vidékről is jön majd a közönség, hogy kipróbálja.
- Érzésem szerint a magyar kulturális köztudatban - sőt megkockáztatom: a kultúrpolitikában is - él egy tévhit, mely szerint a "népopera" feladata kizárólag az, hogy "népszerűt" produkáljon. A nyugati világ fővárosainak második és harmadik operaházaiban azonban a hangsúly egyre inkább az alternatív operajátszásra tevődik át.
- Vallom: a népopera lényege, hogy olyan közönséget célozzon meg, amelyik először látja az adott darabot. Nem tudom, hallott-e róla, hogy például az English National Opera milyen sikeres. Az egész a sznobizmusellenességből jött létre, mondván: csináljunk magunknak jó operát, kevés pénzből, saját nyelvünkön, saját énekeseinkkel, saját zenekarunkkal. Ma már sokszor a kritika is jobbat ír az ENO összeforrott előadásairól, mint egy-egy kommersszé degradálódott Covent Garden-produkcióról, amelyre adott esetben az előadás előtti napon érkeznek meg a sztárénekesek.
- Éppen erre az összehasonlítási lehetőségre célzok. Az ENO vagy a bécsi Volksoper önálló irányítás alatt állnak, egy-egy alapmű tehát olykor két nagyon különböző megközelítésben is megtekinthető. Az egyik házban hagyományos rendezésben, sztárokkal, a másikban újszerű rendezésben, fiatal énekesekkel.
- Így van.
- Ha viszont ön ennyire élesen szét kívánja választani - megítélésem szerint nagyon helyesen - az Opera és az Erkel Színház funkcióját és működését, akkor joggal és nem is először vetődik fel a kérdés (melyet persze megint csak inkább a kultúrpolitikusoknak kellene föltenni, mint önnek): mi szól amellett, hogy a két ház művészeti irányítása egy kézben összpontosuljon?
- Mindvégig azért fogok harcolni, hogy az Erkel Színház a lehető legnagyobb autonómiát kapja. Nagyon örültem, hogy az Erkel Színház megtartását célzó koncepcióm tetszett a kulturális kormányzatnak. Nekem ez mindenekelőtt azért volt fontos, mert a két zenekar, a két kórus és a megfelelő számú magánénekes egyszerűen adva van. A semmiből nem lehetne őket létrehozni, hiszen a kultúrpolitikusok biztosan közölnék, hogy erre nincs igény és nincs pénz. De ha már egyszer rendelkezünk ezekkel az értékekkel, akkor mindenképpen törekednünk kell a megmentésükre. Ismétlem, az a célom, hogy az Erkel Színház a lehető legnagyobb önállósággal működjék, és saját arculatot alakítson ki magának. Én inkább csak beindítani szeretném ezt az egész ifjúsági és vidék-programot, továbbá el kívánom érni, hogy a színházat fölújítsák, tehát hogy létrejöjjön az új közeg.
- Vannak erre ígéretek? Hisz mindeddig csak a színház reménytelen állapotáról esett szó.
- Nekünk, magyaroknak betegségünk, hogy mindenből a legjobbat szeretnénk. Ha egy magyar embernek van három hanglemeze, akkor elmegy egy hifi-szaküzletbe, és megveszi a legdrágább lemezjátszót ahhoz a három lemezhez. Ha a magyar ember színházban gondolkodik, akkor az csak olyan színház lehet, amelyben minden automatikusan megy föl-le. Az Erkelben minden kézzel működik, madzagon húzzák a díszleteket, ám mindezt a személyzet megszokta, és tökéletesen tudja kezelni. Nem az a cél tehát, hogy az Erkel a legmodernebb európai színház legyen, hanem hogy renováljuk magát az épületet. Fogadjuk el, hogy az Erkel Színház olyan, amilyen! De ne legyenek foszlottak a székek, ne legyen undorító belépni a kiszolgáló helyiségekbe, ne linóleum legyen a nézőtéri padló, hanem parkett, és lehessen kényelmesen ülni, még ha ettől kevesebb lesz is a férőhely. No meg persze legyen légkondicionálás, hogy nyáron José Cura koncertjén ne szakadjon rólunk a víz. Mindez néhány százmillió forintból megoldható. Ennyiért érdemes rendbehozni a házat, hiszen tulajdonképpen rendben van. Mélyebbre ható változtatásokat viszont nem érdemes végrehajtani, mert akkor már egyszerűbb lebontani az épületet.
- De hiszen épp erről volt szó a rendszerváltás idején! Lebontani, és helyette újat, kisebbet, korszerűbbet építeni...
- Épül a Nemzeti Színház, épülni fog az új hangversenyterem a Nemzeti Filharmonikusoknak, nem hiszem, hogy Budapestnek most szüksége volna még egy színházra. Erre a színházra kellene költeni annyit, hogy ne ázzék be, és az embereknek öröm legyen ide belépni. Mert mindeközben ne feledjük: az Erkel Színházban az a fantasztikus, hogy így, ahogy van - érintetlenül -, nagyszerű az akusztikája. Egyszerűen jól szól.
- Az emeleten is?
- Lehet, hogy ott kevésbé, de az egész ház akusztikája mégis lényegesen jobb, mint az Andrássy úti palotáé. Az Opera esetében egyfolytában azon gondolkodom: milyen trükköket lehetne kitalálni a rendezésekben, hogy az énekeseket előre csalogassuk, mert aki a zenekari ároktól három-négy méterre énekel, azt már nem hallani. A világon nagyon kevés ennyire süket akusztikájú színházat ismerek!
- Az ön modellje szerint tehát az Opera nagy neveket felvonultató, reprezentatív színház lesz, míg az Erkel népoperaként fog működni. Mit szólna ahhoz, ha valaki azt mondaná: ez az egész elképzelés tótágast áll. Az egyik oldalon ott egy gyönyörű operaház, ahová a közönséget nem nehéz becsalogatni: itt kellene (persze karcsúsított együttessel) igazi ensemble-színházat csinálni, merész előadásokkal, kísérletező rendezői koncepciókkal, hiszen mindegy, hogy mit és hogyan játszanak, a külföldiek így is, úgy is bejönnek, csak hogy lássák az épületet. A másik oldalon meg ott az Erkel Színház, amelyet viszont csak keservesen lehet megtölteni: miért nem ott csinálunk népszerű stagionét, nagy nevekkel? Hiszen annak a háznak olyan a befogadóképessége, amellyel már komoly bevételt lehet elérni, és nyilván az sem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben Domingótól Curáig szinte minden világsztár az Erkel Színházban lépett fel. Nem logikusabb ez a képlet?
- De! Az az igazság, hogy ezzel az ötlettel ugyanúgy pályázatot lehetett volna nyerni. Mégis azt hiszem: az opera patinás műfaj, és a nemzeti operaház a legtöbb fővárosban gyönyörű épület. Nem véletlen, hogy a kormányfőket és -küldöttségeket az Operaházba hozzák el. Ám a ház története is kötelez: gondoljunk csak arra, hogy a Parasztbecsület nemzetközi sikere innen indult, vagy említhetném Mahler és Nikisch itteni tevékenységét. Az Operaház tehát tartozik magának azzal, hogy folytassa ezt a történetet, és méltán reprezentálja a magyar zenekultúrát, amelyre oly büszkék vagyunk - néha talán büszkébbek is, mint megérdemelné... A zenekar, a kórus és a középnagy szerepeket vállaló együttes mind alkalmasak ennek a nemzetközi színvonalnak a megteremtésére, sőt hazai sztárok kinevelésére is. Mert azért bőven van olyan művészünk, aki világkarriert csinált, sőt olyan is, aki ugyan nem, mégis világszínvonalat képvisel. Az egyik legfontosabb célom éppen az, hogy hazai tehetségeink kibontakoztathassák pályájukat, és úgy menedzseljük őket, hogy tőlünk Bécsbe vagy Londonba járjanak vendégszerepelni, ne pedig valamelyik huszadrangú német vidéki színháznál kössenek ki csak azért, mert ott pár márkát kereshetnek.
- De ha a sztárok az Operaházban lépnek fel, ki tudja ott megfizetni a jegyárakat?
- Olyan sok pénzzel a Magyar Állami Operaház egyelőre még akkor sem fog rendelkezni, ha az anyagi ígéretek valóra válnak. A következő öt évet tehát úgy tervezem, hogy például a Macbeth-bemutatónak csak az első két-három előadása menne nemzetközi sztárokkal, a következő három előadáson már hazai kitűnőségeink vonulnának fel, majd a sorozat utolsó három estéjén a legtehetségesebb fiatalok mutatkoznának be. Vagyis meghallgathatnánk, hogyan csinálják a világon a legjobbak, majd azt, hogy mi mit tudunk, végül pedig hogy mit tudnak azok, akik egyszer majd az élvonalba kerülhetnek.
- Elképzelnem is rossz, miként fogok bejutni az első három előadás valamelyikére. Mert valljuk be: a budapesti Operaház kicsi, amelyet egy félig polgárosult ország épített magának.
- Őszintén remélem, addigra sikerül elérni, hogy a bemutatókat közvetítse a rádió és a televízió. Viszont azt is remélem, hogy nemcsak az első három előadásra lesz nehéz bejutni, hanem mindegyikre. Bevallom: bár Nucci nagyon kedves barátom és hatalmas művész, engem sokkal jobban érdekel az a fiatal, akiből majd valamikor Nucci lesz. Mert sokkal izgalmasabb azt látni és megélni, hogy milyen küzdelmek árán születik meg a jövő nagy művésze. Ennek a római produkciónak a harmadik szereposztásában egy japán bariton énekelte Macbethet. A tíz előadásból csak az utolsón lépett fel, ráadásul a próbák elején még mindenki használhatatlannak tartotta. Szép hang, de fogalma sem volt a szerepről, a stílusról. Végigcsinálta az összes próbát (az első és második szereposztással, rendezővel, karmesterrel), és állítom, hogy végül kétszer akkora sikere lett, mint Nuccinak. Amikor végre megmutathatta azon az egy előadáson, hogy mit tud, apait-anyait beleadva kamatoztatta mindazt, amit a kéthónapos próbaidőszak alatt magába szívott.
- Az új operastúdió elképzelése tehát ezen a modellen alapul?
- Hogyne. Ez egyrészt a színház számára is biztonságot nyújt a sztár megbetegedésének esetére, másrészt hihetetlen lehetőség a stúdiós fiatalnak. Mindenekelőtt azért, mert láthatja, hogy az a nagyágyú, aki mögött negyvenéves tapasztalat áll, és a szerepet már kétszázszor énekelte - miután a legnagyobb karmesterekkel és rendezőkkel tanulta be -, mit tart fontosnak az adott szerepben. Egy tehetséges ember ebből többet hasznosít, mint az énekórákból.
- Kire bízza a stúdió vezetését?
- Fehér Andrásra, aki nálunk ugyan rendezőként dolgozik, de egyébként zeneszerző és karmester is, úgyhogy sokoldalúan ismeri a színházat. Szeretnénk bevonni a stúdió tevékenységébe Oberfrank Gézát is; ő a jövő évadtól már nem vezényel, ám olyan óriási tudás áll mögötte, amely egy-egy szerep betanulásakor nagy hasznukra lehet a fiataloknak. Egy-egy mesterkurzusra olyan énektanárokat hívunk meg, mint Hamari Júlia vagy Sergio Bertocchi, s tárgyalunk Renata Scottóval is. A mesterkurzusokon szerzett tapasztalataikról a stúdiósok majd külön koncerteken adnak számot; azt szeretném, ha mintegy kéthavonta követnék egymást ezek a hangversenyek - túl azon, hogy a fiatalok a színházban is folyamatosan énekelnek kis és középnagy szerepeket. Akik tehát nyomon akarják követni a fejlődésüket, azoknak bőven módjuk nyílik erre.
- A nyolcvanas években Európában gomba módra szaporodtak el az operastúdiók, azután szépen sorra be is zárták őket (talán az egy zürichit kivéve), mondván: nincs rájuk pénz...
- Általános hiba mind a stúdiók, mind pedig az ifjúsági hangversenyek esetében, hogy azt mondják: ez kevésbé fontos, "ide jó lesz ez is"... Ha a stúdiókat rossz énekesekre és rossz rendezőkre bízzák, az többet árt, mint használ. Ugyanez érvényes az ifjúsági hangversenyekre is: ha a fiatalok itt jót kapnak, akkor egy életre "megveszik" a klasszikus zenét, ha viszont rosszat, akkor soha többé nem mennek el koncertre. Én Chicagóban ismertem meg azt az operastúdió-modellt, amelyet itt is szeretnék meghonosítani. A különbség az, hogy ott a fiatalok - miután végigcsinálták az összes próbát - nem énekelnek egyetlen előadást sem. Ha viszont az egyik sztár megbetegszik, és a stúdiósnak jól sikerül helyettesítenie, akkor az isten sem menti meg a világkarriertől, tehát szinte száz százalékos a kiugrási lehetőség.
- Ha jól értem, Budapesten sem azok lesznek stúdiósok, akiket nem vettek föl a Zeneakadémiára.
- Nem, isten ments! Jelenleg 14-15 embert tervezek fölvenni, és azt hiszem, bármelyikük alkalmas arra, hogy holnap színpadra lépjen. Mint ahogy első ránézésre bármelyikükben látok annyi fantáziát, hogy akár nemzetközileg jegyzett művész is válhat belőle. Hogy az is válik-e, azt persze a jövő dönti el.
- Örömmel fedeztem föl pályázatában, hogy fontosnak tartja: a Magyar Állami Operaház vonja magára "a világ szaksajtójának figyelmét is". Az elmúlt években ez a Grand Macabre és a Három nővér előadásával többé-kevésbé sikerült. A mi nemzedékünk azonban emlékezhet még arra a produkcióra, amelynek bemutatóján valóban az egész európai sajtó az Erkel Színház nézőterén ült: ez nem volt más, mint a Ljubimov rendezte Don Giovanni. Vannak-e tervei között olyan előadások, amelyekkel komolyan fel lehet kelteni a külföld figyelmét?
- Azt hiszem, a külföldnek egész tevékenységünkre kell felfigyelnie. Korábban létezett az Operaháznál egy úgynevezett Nemzetközi Csoport; ez gyakorlatilag azzal foglalkozott, hogy az énekesek, illetve a társulat vagy valamelyik együttes "mellékkeresetét" biztosítsa. Én most olyan külkapcsolatok kialakítását tervezem, amelynek a feladata valóban az lesz, hogy folyamatosan érintkezésben álljon az első osztályú szaksajtóval, menedzserekkel, színházakkal. Hogy azután e külföldi szaknyilvánosság számára mi lesz ténylegesen érdekes, az már más kérdés. Lehet, hogy észreveszi: sorra fedezünk fel nagyszerű, fiatal énekeseket. Lehet, hogy rájön: Kovalik Balázs zseniális rendező. És az is lehet, hogy egy-két darab bemutatása - például Dohnányi A vajda tornya című operájának 2002-re tervezett előadása - váltja majd ki az érdeklődését. Most egyébként, hogy utánanéztem, miket játszott az Opera az ötvenes, hatvanas években, többszörösen meglepődtem: kiderült, hogy ebben a nagyon utált korszakban a világ valamennyi számottevő operaénekese, karmestere, hangszeres művésze föllépett Budapesten, és közben játszottuk a Wozzecket, a Lulut, a Richard Strauss-darabokat is. Tehát akkor sokkal haladóbb volt a zenei élet, mint később.
- Fontosnak tartom pályázatában azt a gondolatot is, amely a környező (nem EU-tag) országok operaházaival való együttműködés lehetőségét veti fel. Hadd említsem itt most erre jó példaként a bécsi Staatsopert, amely a közeljövőben a brnói operával koprodukcióban viszi színre Janácek Jenu°fáját (az angol David Pountney rendezésében). Úgy vélem, ha mi elvárjuk, hogy a világ tudomást vegyen Erkel Bánk bánjáról, akkor nekünk is illenék tudomást vennünk, teszem azt, a Janácek-életműről. Ám a szláv repertoár általában is mostoha sorsra jutott nálunk; s nem csak a 20. századi művek, hanem a 19. századiak is.
- De hát joggal gondolhat a 20. századiakra is! Ott van Prokofjev, Sosztakovics, akik jó darabokat írtak. Utóbbi műveit csak azért nem lehetett nálunk játszani, mert Kodály utálta őt.
- Ma már ott tartunk, hogy a New York-i Metropolitan is műsorára tűzi - Valerij Gergiev vezényletével és a Kirov sztárjainak előadásában - A játékost, amely érdekes darab ugyan, de igazán nem a legjelentősebb Prokofjev-opera.
- A Magyar Állami Operaház egyik előző vezetése kijelentette, hogy a budapesti Operában nem lehet oroszul énekelni! Azért, mert az oroszok itt voltak x évig, az Anyegint és a Borisz Godunovot magyarul kell játszani... Ez persze nevetséges! Igenis, ezeket a darabokat is eredeti nyelven kell énekelni. A Kirov Operával egyébként fölvettük a kapcsolatot: Gergiev, aki a fiatalabb karmesternemzedék egyik legjobbja, 2002-ben nálunk is hangversenyt fog vezényelni a Kirov-társulat élén. Szeretném azonban, ha operát is dirigálna majd Budapesten. Tervezem A Pikk Dáma előadását, és jól el tudom képzelni az első szereposztást csupa orosz énekessel. Utána persze a mi énekeseink veszik majd át a produkciót, de szintén oroszul.
- Pályázatában ön azt állítja, hogy "nagy hatású előadásokat lehetne létrehozni alacsony költségvonzattal". Másutt "egyszerű, nem költséges díszletekről" ír, "amelyekben a darabok még jól érzik magukat". Sőt ön szerint "nem egy példa akad arra is, hogy több darabot azonos környezetben rendeznek meg, a kellékeket és a világítást változtatva, és mégis nagy hatást érnek el". Vajon a külföldi házakkal való koprodukciók gyakorlati lehetőségét kívánja ezzel megalapozni, avagy esztétikai megközelítésről van szó?
- Ez kevésbé esztétikai alapállás, sokkal inkább a fél-stagione előfeltétele: csak akkor lehetséges a vezető szerepekre minden évben új énekeseket hívni, ha nem kell hetekig próbálniuk az előadást. Természetesen nem "kosztümös koncertekre" gondolok, de egy-egy produkció nem is lehet milliónyi akcióval teletűzdelve. Az ilyen aprólékos rendezések általában egyébként is kisstílűek.
- Mostanában sokfelé a díszlettervezők kezdenek el operát rendezni. Ez kapóra jöhet az ön koncepciója számára, hiszen ilyenkor a rendezői mondandó majdhogynem benne van már a díszletben.
- Sok rendező panaszkodott már nekem, hogy nem találnak olyan díszlet- és jelmeztervezőt, aki az ő elképzelésüket valósítja meg. Aki tehát képes rá, igyekszik a terveket maga elkészíteni. Persze ennek anyagi okai is vannak: mindig olcsóbb három különböző feladatra egy emberrel szerződni, mint hárommal.
- Pályázatában azt írja: "az újonnan bemutatandó repertoárt... az Operaházban elsősorban olyan darabok képeznék, melyek kedveltek a közönség körében, de egyszersmind kuriózumok is". Dohnányi említett operája, A vajda tornya mindenképpen kuriózum (hangfelvétel például nem létezik belőle); hogy a közönség megkedveli-e, az majd elválik. Egy biztos: ennek a darabnak az elővétele érdekes ötlet. Hogyan jutott eszébe?
- Öt-hat évvel ezelőtt Baranyay László barátom felkért, hogy Dohnányi két zongoraversenyének vele készülő lemezfelvételén én vezényeljem a kísérőzenekart. Saját Dohnányi-élményem addig a Gyermekdal-variációkban merült ki; tudjuk, Dohnányiról korábban nem nagyon lehetett beszélni. A két zongoraversenyből áradó muzsika azonban lenyűgözött. Míg ezekkel a művekkel foglalkoztam, megismertem Dohnányi kamarazenéjét is, amely csodálatos. Közben szerte a világon vezényeltem a Szimfonikus perceket, és a darabbal mindenütt óriási sikert arattam. Úgyhogy elkezdtem kutatni, miket írt még a szerző olyan műfajokban mint az opera, a balett. A vajda tornya - témája miatt - mára jószerével ismeretlenné vált színpadi műve, pedig azt hiszem, zeneileg a legértékesebb Dohnányi-opera. Az irredentizmus bélyege miatt, amelyet rásütöttek, korábban politikai okokból nem szerették, és lehet, hogy most sem fogják szeretni - ugyancsak emiatt. Jövőre, a Dohnányi-évfordulón azonban, azt hiszem, tartozunk annyival a komponistának, hogy be merjük mutatni ezt a darabját.
- A vajda tornya zenei igényességéhez valószínűleg nem fér kétség. Kérdés azonban, hogy a mű - fogalmazzunk óvatosan - naivitása lehetővé teszi-e az érvényes színpadi megvalósítást. Van már elképzelése, hogy kire bízza a rendezést?
- Egyelőre nincs. Az opera dramaturgiája azonban megállja a helyét, alapkonfliktusa pedig - amely a Kőmíves Kelemenné balladájával rokon - emberileg ma is érvényes. A rendezésnek persze nem az olyan kitételekre kell majd helyeznie a hangsúlyt, mint a "Fel, székely ifjak, győzelemre!"... Tény, hogy a darab politikailag éppúgy félreértelmezhető, mint az egész Dohnányi-jelenség, amelyet így azután félre is értelmeznek. Hiszen éppen ezért szorul ez a szerző még ma is a perifériára. A 2002-es jubileum alkalmával azonban azt tervezzük - és remélhetőleg ebben partnerünk lesz a Rádió, a Nemzeti Filharmonikusok és a Matáv Zenekar is -, hogy fél éven belül gyakorlatilag a teljes életmű elhangozzék egy Dohnányi-fesztivál keretében.
- A pályázatban arról is ír, hogy tervezi oratóriumok szcenikus, félszcenikus előadását. Gondolkodik-e operák koncertszerű megszólaltatásában? Külföldön bevett gyakorlat, hogy zenei szempontból értékes, ám színpadilag ilyen-olyan okból kockázatos darabokat így adnak elő. Németországban például a bel canto-repertoár egyes darabjai is e művek körébe tartoznak...
- Bellini Alvajáróját így fogjuk játszani két előadásban. Bár ezt még nem én találtam ki, azt hiszem, ez követendő gyakorlat. Itt persze megint az a kérdés: sikerül-e felnevelnünk Budapesten olyan közönséget, amelyiknek igénye van ezekre az alig ismert operákra.
- Biztos vagyok abban, hogy erre van igény...
- Én is ebben hiszek. Ám akik erre a fajta zenére vágynak, azok az abszolút csúcsminőséget keresik. Meg kell tehát győznünk őket arról, hogy jobb ezt az Operaházban meghallgatni, mint lemezen, mondjuk, Gruberovával... Nem könnyű feladat!

Koncz Zsuzsa felvétele

Felvégi Andrea felvételei