Vissza a tartalomjegyzékhez


Érdekütközések?

A médiában szinte egymást éri a sok ijesztő és megalapozatlan jóslás a mégiscsak megszavazott „kórháztörvénnyel” kapcsolatban. A dolog érdekessége, hogy a legtöbb aggodalmaskodó - orvos. Jóhiszeműen azt kell gondolnom, hogy a betegekért érzett felelősség készteti ezeket a megszólalókat. Az már azonban mégiscsak túlzott feltételezés, hogy az egészségügy soron következő reformja számos egészségügyi intézet bezárásához vezet, és ez a helyzet „a hálapénz újabb virágzását készíti elő”, mint ezt legutóbb is olvastam. A riogatások hallatán és láttán a szerencsétlen állampolgár nem győzi kapkodni a fejét, hogy mi minden szörnyűséget készít elő számára ez az évtizedes parkolópályáról újra mozgásba lendült Csehák-egészségügy.

A „kórháztörvényről” szóló szakmai észrevételeket ellenzéki oldalról eszelős támadások össztüze követi és színezi, s még Csehák munkatársait és tanácsadóit is jó néhányan célba veszik vak dühükben. Holott csak arról van szó, hogy végre akadtak olyan egészségszervezők, akik nem riadnak vissza a rendszerváltás legfőbb elvének érvényesítésétől ebben a mindnyájunk számára a szó szoros értelmében életveszélyes alrendszerben, az egészségügyben.
Érdemes végiggondolni, hogy valójában mi is a rendszerváltás lényege.
Bebizonyosodott, hogy az állam a legmerevebb és a leginkább rugalmatlan, legpazarlóbb gazda minden területen és ágazatban. Meghirdetett programjában éppen ezért tűzte maga elé a mögöttünk hagyott évtized minden egyes kormánya az egészségügyi reform beindítását és végigvitelét. Az érdekeltek iszonyatos ellenállásán azonban az efféle szándék mindig zátonyra futott. Talán a Mikola-projekt volt ezek között a legmerészebb, de bevezetéséhez az ő baritonos alkata is kevésnek bizonyult.
Aki el akar igazodni ebben a hangzavarban, annak csak a „cui prodest” kérdésre kell megkeresnie a választ, és az indulatos ellenvetések mögött könnyen felfedezheti bizonyos, jól körülhatárolható érdekcsoportok aknamunkáját. Azok tévesztik meg munkatársaikat, s ijesztgetik őket is, a betegeiket is, azok veszik pergőtűz alá a tervbe vett intézkedéseket hamis feltételezéseikkel és személyeskedő vádjaikkal, akiknek a jelenlegi egészségügy „Csáki szalmája”, a szemezgetésre kedvező lehetőséget biztosít. A zűrzavarban ugyanis szabad a vásár számukra, s az igényeket mindinkább felmorzsoló ellátási hiányt itt is, ott is meglovagolhatják. Ezek az orvosok - bevallva vagy titkolva - tulajdonképpen jól érzik magukat az állami egészségügy technikai felszerelésének suttyomban privát hasznosítása közben, mert a legjobb esetben is csak minimális bérleti díjakat perkálnak le érte. A hálapénz pedig nagy többségében olyan adózatlan jövedelem, amelyről a haszonélvezőknek eszük ágában sincs lemondani. Miért akarnának hát változtatni a jelenlegi áldatlan és tarthatatlan helyzeten?
Kétségtelen, hogy a mind jobban elszegényedő s permanens tőkehiánnyal küszködő, pazarló magyar egészségügynél akad drágább, akár rosszabbul funkcionáló is a környező országok némelyikében. Az egészségügyi rendszerváltás azonban semmiképpen sem késhet már sokáig. Csakhogy az eredményes piacgazdálkodásnak az egészségügyben sem a privatizáció az egyetlen feltétele!
Jó, de korántsem elég, ha a vállalatok és intézmények mindegyikét gondosan kalkuláló tulajdonosok, menedzserek vezetik, olyan emberek, akik a tőkéjükből élnek, sőt abból jól is akarnak megélni. Akik nemcsak fejlesztenek, de őrködnek is a beszerzett drága technikai eszközeiknek, gépsoraiknak a „cég” érdekében folyamatos kihasználása fölött, de akik majd nem nézik tétlenül például a napokig üresen árválkodó kórházi ágyakat sem. És saját érdekükben nem hunynak szemet a prosperitást fékező, az intézmény és vállalat hírnevét, vonzerejét rontó rendetlenségek, udvariatlanságok, lazaságok és műhibák felett sem. Ma már senki nem csodálkozik azon, hogy ezek az igazi tulajdonosok nemcsak megfizetik - a közalkalmazottaknál magasabb szinten honorálják - jól dolgozó munkatársaikat, de a követelményeiket is magasra szabják velük szemben. És azt sem fogják eltűrni, hogy azok a privatizált egészségügyi intézményekben a legkisebb mértékig is „saját zsebre” dolgozzanak vagy gyógyítsanak majd.
Mindez azonban az iparban és a kereskedelemben sem bizonyult elegendőnek. A gyáron, intézményen belüli szervezettség csak akkor szolgálja a lakosság minél jobb ellátását, ha olyan kartellellenes intézkedésekkel egészül ki, amelyek biztosítják a szabad versenyt. A Versenyhivatal minapi „mobiltelefonos” vizsgálódásai legalábbis erre utalnak. Az egészségügyben korábban megkezdett privatizáció tapasztalatai ugyancsak rárímelnek az ilyen tapasztalatokra. A családorvoslás színvonalát már a praxismagánosítások első évben jelentősen megemelték. Az ellátási körzetek virtuálissá váltak a szabad orvosválasztással, és az ellátandók bizalmát megjelenítő módszer, a praxisonként összegyűjtött biztosítási kártyák száma jelentős jövedelemkülönbségekhez vezetett. Gyógyszerekhez sem jutunk hozzá kevésbé a patikák privatizálása óta.
A jelenlegi tulajdonosoknak, az államnak és az önkormányzatoknak néhány szempontra azonban feltétlenül figyelemmel kell lenniük.
Minden esetben ki kell kötniük az eladási szerződésekben, hogy a vásárló a jelenlegi ellátás teljes spektrumát (és különösen a térítésmentes alapellátást) tételesen átvállalja, és hogy e vállalás teljesítésének ellenőrzése az egészségügyi hatóságok szigorúan szabályozott, szankciókhoz kötött feladata maradjon.
Az is célszerű lenne, ha a pályáztatások során előnyben részesítenék azokat az egészségvállalkozó konzorciumokat, amelyek konkrét, utólagosan is ellenőrizhető fejlesztésekre vállalnak kötelezettséget.
A foglalkoztatottak létszámának szerződésbeli megkötéséhez azonban minden valószínűség szerint kár lenne ragaszkodni, mert ezzel az új beruházók mozgásterét szűkítenénk. A tőkeerős jelentkezők késlekedése arra utal, hogy semmiképp sem szabad az eladáshoz olyan feltételeket szabni, hogy a várható és megtervezhető hasznukat mérlegelőknek a vásárlástól eleve elmenjen a kedvük. Az orvosok és az egészségügyi középkáderek arányára ugyanez vonatkozik, hiszen közismert, hogy például a nálunk produktívabb osztrák vagy más nyugati egészségügyi intézményekben egy-egy orvos mellett lényegesen több nővér dolgozik. Legfeljebb a hatékonysági átszervezésre lehetne kikötni bizonyos határidőket. 
Változatlanul nyitott kérdés marad azonban, hogy a társadalombiztosítási kassza behatárolt voltával az új beruházók miként tudnak kiegyezni. De ez már legyen az ő gondjuk…
Nincs helye tehát a riogatásnak, de a társadalmi odafigyelésre minden vonatkozásban, a reform minden egyes lépésénél múlhatatlanul szükség van.

Fekete János
ny. főiskolai tanár
az Országos Alkohológiai 
Intézet korábbi 
szaktanácsadója