Nyári délután Kornél és Fülöp az erdő mellett legeltetik a bárányokat.

Szemben a sárga dombra méhek jönnek. Tele isszák magukat virággal és visszamennek a faluba megint.

Magányos darázs repül a völgyeken által, kilométereken át s újra a hegyekre ér.

A bárányok és a fiuk a termékeny fűben hevernek, kiirtott fák között.

*

Valaki kiabál rájuk.

—  Kornél! Fülöp! Fölugranak. Unokahuguk rohan feléjük.

—  Gyertek rögtön! Hazajött az apám Oroszországból! Liheg. Örül.

Sietnek haza a visszafordított bárányokkal.

Ezt a bátyjukat nem is ismerik.

Kornél alig volt a világon még, mikor Károly a frontra ment 14-ben.

*

Csodálják és csókolják a hazatértet.

— Nem hittem volna, hogy látlak benneteket még egyszer! — mondja.

Mozdulatai gyorsak.

Arca szakálas.

Szemei sok vért, sok szenvedést látott szemek.

Felesége boldog.

Anyja régi gyerekkori arc.

— A kisebbik fiad meghalt 16-ban, mikor a nagy éhség volt, mondta az anyja, — mikor megérkezett.

Gyülekeznek a testvérek mind a közeli falvakból és munkahelyekről. A kátránygyárból, az üveggyárból, a tulsó erdő melletti faluból.

Kornél és Fülöp szólt nekik, hogy megérkezett Károly.

A gyerekeket lefektetik, a feleségeket magukkal hozzák.

Van. aki kölcsönkéri a szomszédja kocsiját és úgy jön, erdőben vagdalt úton, messziről.

Az asztalokat deszkákkal hosszabbítják meg. Vacsorához ülnek.

Sokan vannak, mint békében.

Kövér és sovány, szőke és barna feleségek ülnek a fiuk között.

Szerelem, gyermekek, közös munkák és közös éjszakák révén összeolvadtak a családdal mind.

Apjuk is ott ül, keveset eszik.

Hegyi részeges ő.

Vacsora helyett pálinkát iszik.

*

Károly mesél Oroszországról. Vacsora után a holtakról esik szó. És Rudiról, az elveszett fiuról.

— Rossz pénz nem vész el! — vigasztalja őket Károly.

Sokan vannak még kinn nagyon. Orosz feleségük van. Jól vannak. Mért jőjjenek haza?

— Ki tudja él-e még? — mondja az anyja.

Sir. A harmadik fiára gondol, aki szintén orosz fogságban volt, de meghalt.

— Te ott voltál Gligorral. Hogy pusztult el?

Károly beszélni kezd.

Az asszonyok ülnek, a fivérek csendesen figyelnek. – Szibériai erdőben dolgoztunk 916-ban, vasútat építettünk az örökös télben.

Négy hónapja voltunk már ott és rengeteg betegünk volt.

Az embereket gyengeség fogta el. Lefeküdtek.

Álmosak lettek. A lábuk fájt és a foguk.

Szájuk büdös volt és véres.

Meghaltak sok ezeren.

Nem messze kicsi eszkimófalú volt.

Az eszkimók néha keresztülmentek az erdőn. Minket is érintettek.

— Ne feküdjetek le! Aki lefekszik, annak vége van! Keljetek fel hajnalban! Dolgozzatok egész nap szorgalmasan. Igyatok sok teát. Szedjétek le a fenyő levelét és dobjátok be a forróvízbe — tolmácsolták nekünk.

Én is így csináltam. Reggel háromkor már talpon voltam. Vigyáztam, hogy Gligor is úgy tegyen, mint én. Literszámra ittuk a teát, melytől egy hétig sem volt székünk. De mindegy volt.

Két hónap mulva Gligor is megbetegedett.

— Dolgozni fogsz tovább! Még több teát fogsz inni! Aki lefekszik, az meghal! — ismételtem előtte azt, amit az eszkimó mondott.

Virrasztottam egész éjjeleken át, féltem, hogy elalszom reggel és őt is aludni hagyom.

Fölkeltettem három órakor reggel.

—   Hagyj aludni! — mondta.

—   Nem! Meghalsz ha alszol.

Fölráztam erőszakkal. Vittem dolgozni a friss hidegbe.

Pár nap mulva leesett a földre, elájult.

Muszály volt bevinni a beteglágerbe őt is.

Vége volt!

Száz és száz embert láttam meghalni így.

Hittam dolgozni, mindennap reménykedtem még, hogy sikerül a talpára állítani.

De napról-napra gyengült.

Egy nap öreg eszkimó jött hozzám.

Kérdezte, merre van a betegbarakk.

Mentem vele, megmutattam neki.

Ott maradtam én is.

Az eszkimó körülszaglászott a barakkban, mint egy kutya, vagy egy orvos.

Végigment a házon és rámutatott az emberekre, akik már nagyon sápadtak voltak és az utolsót járták. Gligor is köztük volt.

—   Ezt is! Ezt is! Ezt is! — mondotta oroszul és rámutatott a halálos betegekre.

—   Mi az? — kérdezték a betegek nyugtalanul és felkönyököltek.

—   Meggyógyítalak benneteket. Holnap megyek az orvosságért, holnap után már semmi bajotok sem lesz. Akarjátok?

—   Akarjuk.

—   Holnap jövök.

Izgatottan várták az eszkimót. Tudták, hogy más nem segíthet csak ő, aki ismeri a betegségeket Szibériában és meg tud küzdeni ellenük. Az eszkimó arca másnap komoly volt és tisztességes.

— Váljék egészségedre, — mondta minden beteg előtt.

És az utolsónak is azt mondta: váljék egészségedre.

Még elbeszélgetett velünk a szibériai viszonyokról, oroszul, aztán lassan elballagott a fenyőerdőkön át, a sínek mellett.

Félóra mulva a súlyos betegek mind halottak voltak. Gligor is. Elaludtak minden szenvedés nélkül. Hidegek voltak, mint a hó. Az eszkimó mérget adott nekik orvosság helyett.

Mi abbahagytuk a munkát a talpfák mellett. Elindultunk keresni az eszkimót. Mérgesek voltunk nagyon. Össze-vissza rohantuk az erdőt. Félóra mulva megtaláltuk a pasast. Csendesen ballagott a hóföldeken át.

—   Hé! Hé! — ordítottunk utánna. Megállt.

—   Mit csináltál az emberekkel? Megmérgezted őket!

— Átküldtem őket a másvilágba! ígértem nekik, hogy holnaptól kezdve minden jó lesz. Nem jó nekik? — mondta.

Szibériai tájak felé mutatott, amerre sok folyó van.

— A másvilág felé! — mondta.

Nyakoncsiptük és vittük az eszkimó gonosztevőt visszafelé. Két napig vallattuk, de nem lehetett kihozni belőle semmit.

— Engedjétek el a pasast, az emberek úgy is meghaltak volna! — mondták sokan.

Mi magunk is beláttuk, hogy így van és szélnek eresztettük nemsoká megint.

*

Én a gyásztól, a szomorúságtól és a rossz koszttól nagyon legyöngültem és éreztem, hogy a betegség közeledik bennem.

— Nekem családom van! Nem akarok meghalni! — gondoltam egy nap százszor. És elhatároztam, hogy inkább állva halok meg, de nem fekszem le. Nem alszom többet, mint máskor.

Hat hétig betegeskedtem, azután elvittek más vidékre. Ott meggyógyultam.

*

Károly nem beszél már. Éjjel van. Haza kell menni, itt kevés a hely. Meg kell nézni, mit csinálnak a gyerekek otthon. Nem kivánnak-e valamit? Nem szomjasak-e?

S holnap munkanap van. Hajnalban kell kelni. Ott kell lenni gyárakhoz, erdőkhöz közel.

Testvérek mennek feleségeikkel holdfényben az erdőn.

Mielőtt elmennek jó tanácsokat adnak Károlynak, hogy hogyan kezdjen dolgozni megint.

— Valahogy csak lesz! — feleli Károly.

Elmentek már mind.

Ileana félig alszik.

Nagyapja aludni viszi.

Kornél és Fülöp tele van a halottak emlékével.

Katalin régi ingeket és ágyneműt szed elő. Áthuzza a párnákat.

Lefekszenek.

Különös dolog együtt lenni házastársaknak hét év várakozás és szenvedés után!

Hát még nekik, akiknek gyermekük van s egy gyermekük meg is halt.

S még fiatalok mindaketten.

Ujra lakodalom van náluk ma éjjel.

—   Károly! Nem baj ha mást is szerettél közben! De szeress ezután engem! Megint!

—   Hétezer kilométert tettem meg érted! Eljöttem egy más világból, ahol jobb élet van mint itt — feleli Károly.