Mélyebb és egyben emberibb megértéssel aligha írtak Tolsztojról, mint Gorki Emlékezéseiben. A nagy, de problematikus orosz centennáriumára, amelyet az egész világon ünnepelnek, közöljük Gorki Emlékezéseiből a következő feljegyzéseket, amelyek néha brutális erős fénnyel világítanak be Tolsztoj sokat vitatott egyéniségébe. Az első, főrész egy el nem küldött levélből való.

Gyakran és hosszasan beszélgettem Tolsztojjal. Mikor Krimben, Gasprában nyaralt, gyakran voltam nála. Ő is szívesen keresett föl. Könyveit figyelmesen és szeretettel olvastam s ezért azt hiszem, megvan a jogom, hogy megmondjam róla azt, amit gondolok, akkor is, ha talán különösnek hangozzék és eltérjen attól, amit általában róla gondolnak. Ép olyan jól tudom, mint mindenki más, hogy senki nálánál nem méltóbb a zseni névre, hogy senki belsőleg komplikáltabb, ellentmondással telibb és emelkedettebb nem volt mindenben — igen mindenben. Emelkedett egész különleges értelemben. Van benne valami, ami mindig azt a vágyat ébresztette bennem, hogy mindenkinek oda kiáltsam: Nézzétek, mily csodálatos ember él a földön! Mert az ő, mindenek előtt és legelőször — ember.

De visszataszított mindig nyakas, deszpotikus törekvése arra, hogy Tolsztoj Nikolájevics gróf életéből „a mi szentéletű Atyánk, a nemes Leó úr istenfélő életútját” csinálja. Már régtől fogva szeretett volna „kálváriát járni” és nem egyszer kifejezte bánatát afölött, hogy ez nem sikerült neki. De „szenvedni” akart, de nem a természetes vágyból, hogy akaraterejét próbára tegye, hanem egész bevallottan azzal a deszpotikus szándékkal, hogy ezzel erősítse vallásos eszméjének hatalmát és befolyását, tanításának súlyát, hogy vele tanait ellenállhatatlanná tegye, szenvedése által az emberek szemeiben fölszentelje és így kényszerítse őket, hogy elfogadják. Értse meg — hogy kényszerítse őket! Érti? Mert tudja, hogy tanítása nem eléggé meggyőző: naplójában jó példáit lehet találni szkepticizmusának, saját tanaival és saját egyéniségével szemben. Tudja, hogy „a mártírok és a szenvedők” csak igen ritkán nem deszpoták és erőszakemberek. Tud mindent, mégis azt mondja: „Ha eszméimért szenvednem kellene, egész másképen hatnának.” Ez az, amit mindig visszataszítónak éreztem. Szükségképen úgy érzem, hogy ezzel arra tesz kísérletet, hogy erőszakot tegyen rajtam, hogy leigázza lelkiismeretemet, el akar vakítani az igazságért kiontott vér dicsfényével, hogy így kényszerítse nyakamat egy dogma igájába.

Mindig a túlvilági halhatatlanságot prédikálta, de jobban örült neki ezen a világon. Nemzeti költő a szó legigazibb értelmében. Tolsztoj hatalmas lelkében nemzetének összes hiányosságait megtestesítette, az összes károkat, amiket bennünk a történelem csapásai okoztak, az Ő ködös tanítása a passzivitásról, „a nem-cselekvés”, „a rossznak való nem-ellenállás” — mind ez a mongol fatalizmus által megmérgezett orosz vér egészségtelen gerjedelme, ami a Nyugatnak és az ő fáradhatatlan alkotó munkájának, a megnemhajoló tevékeny ellenállásnak a rosszal szemben csaknem kémiailag ellenséges. Amit Tolsztoj „anarkizmusának” neveznek, az lényegében és gyökerében a mi szláv államellenességünk kifejeződése, ami egyben igazi nemzeti jellemvonásunk: az ősidőktől fogva vérünkbe átment törekvés, hogy mindig a messze távolba édelegjünk.

Egész a mai napig szenvedélyesen átadtuk magunkat ennek, amint Ön is és mindenki tudja. Tudja mindenki — mégis mind szélyel futunk és mindig a legkisebb ellenállás vonalán. Látjuk, hogy tönkre tesz, mégis mindig messze szétfutunk egymástól. Ezek a szomorú bolyongások teszik Oroszország történelét, államunk történetét, amely tulajdonképen véletlenül, mechanikusan állott elő, becsületes polgárainak legnagyobb csodálkozására a várégek, a tatárok, keletnémetek és rendőrök közreműködése által. Csodálkozására, mert mi csak bolyongtunk mindig tovább és csak amikor olyan vidékre érkeztünk, amelynél már nem lehetett rosszabb, s ahol már egyáltalában nem lehet tovább menni — csak ott állottunk meg és telepedtünk le. Ez a mi sorsunk, ez a mi végzetünk: hóban és mocsárban lakni, vad néptörzsek szomszédaiként. De jöttek férfiak, akik megértették, hogy a világosság nekünk nem Keletről, hanem Nyugatról jön. S most ő, Tolsztoj, régi történetünk befejezője, tudatosan, vagy tudatalatt, mint egy magas hegy, a nemzet útjában akar állani, útjába Európa felé, útjába a tevékeny élet felé, amely az embertől minden szellemi erejének legnagyobb megfeszítését követeli. Beállítottsága az ekzakt tudományokkal szemben szintén mélyen orosz, benne az ősi orosz falu szkepticizmusa tükröződik vissza: a nemtudás szkepticizmusa. Minden nemzeti ő benne, egész tanítása a mult reakciója, atavizmus, amelyet már kezdtünk lebirni.

Tolsztojban van sok minden, ami bennem időnként valósággal a gyűlölettel határos érzést ébresztett és nyomasztólag nehezedett lelkemre. Az 0 minden mértéket meghaladó egyénisége egy rettenetes, csaknem monstruozus jelenség. Igen nagy Ő! Mélyen meg vagyok győződve, hogy mindazokon kívül, amiről beszél, még sok minden van, amiről mindig halgat, még naplójában is. Halgat és valószínűleg halgatni fog örökre. Ez a valami csak ritkán, csak célzásszerűen csúszott ki ajkán. Úgy hiszem, egy fajtája ez a „minden igenlés tagadásának”, egy igen mély, alapjában gonosz, a végtelen talaján felnövekedett nihilizmus. Egy határtalan, reménytelen kétségbeesés és magánosság, amelyet valószínűleg még senki sem érzett ezzel ez emberrel szemben oly rettenetes világossággal, mint én. Gyakran olyannak láttam, mint egy a lelke mélyén minden mással szemben kimozdíthatatlan közönyös embert, aki annyival nagyobb, annyival hatalmasabb, mint az összes többiek, hogy emezek olyanok számára, mint a szunyogok, amelyek szorgos tevékenysége csak nevetséges és szánalmas. Mert túlságosan eltávolodott tőlük, — el a pusztába. Ott mélyed el egyedül, zsenije összes erőinek legerősebb megfeszítésével a legfontosabb kérdésbe — a halálba. Egész életébea félt a haláltól és gyűlölte a halált. Egész életén keresztül borzadott lelke előtte. 0, Tolsztoj is meg kell, hogy haljon? Az egész világ, az egész föld feléje tekint, Kínából, Indiából, Amerikából, mindenünnen eleven remegő szálak kötődnek hozzá. Lelke mindenkié és az örökkévalóságé! Miért ne csinálna a természet Ő érette kivételt törvényszerűsége alól, miért ne adna egyetlen egy embernek fizikai halhatatlanságot? Miért ne? Bizonyára túl józan, túl okos, hogy csodában higyjen. De mégis kereső és ellenkezik, mint a fiatal ujonc, akit kétségbeesett félelem fog el az ismeretlen kaszárnya előtt.

„Ha az ember egyszer megtanult gondolkozni, úgy arra gondolhat, amire akar — és mégis mindig a halálra gondol. Így tesz minden filozófus. De mit érnek az igazságok, ha meg kell halni?”

Mondotta gyakran, hogy egyetlen igazság van mindenki számára: az Isten szeretete. De efelől hidegen és fáradtan beszélt. Sajátságos benyomást tettek mindig szavai: „Nagyon jól érzem, magamat, rettenetesen jól érzem magam, túl jól érzem magamat.” És mindjárt utána: „Szenvednem kellene.” Szenvedni — s ez őszinteség melegségével volt mondva. Egy pillanatig sem kételkedem, hogy bár beteg, mégis őszintén örült volna, ha börtönbe vetik, ha száműzik, általában ha a mártirkoszorút megszerezhette volna. Egy mártirium bizonyos tekintetben igazolja a halált, külső, formális szempontból érthetőbbé, elfogadhatóbbá teszi.

De Tolsztoj soha sehol jól nem érezte magát, erről meg vagyok győződve. Sem „a bölcsesség könyveiben”, sem „a paripa hátán”, sem egy „nő keblén” nem tudta maradék nélkül élvezni „a földi paradicsom” gyönyöreit. Túl józan és túl értelmes ahhoz, túlságosan ismeri az életet és az embereket. Egyszer ezt mondta:

„Abdurahman kalifa tizennégy napig boldog volt életében. Nekem bizonyosan nem volt ennyi boldog napom. Mert nem magamért, nem saját lelkemért éltem, azért élni nem tudtam, mindig kifele élek, az emberekért.”

Csehov azt mondta erre mikor eljöttünk tőle: „Nem hiszem, hogy ne lett volna boldog.” Én azonban hiszem. Nem volt boldog. De az nem igaz, hogy csak kifele élt volna. Igaz, adott az embereknek, de úgy, mint a koldusoknak, abból, ami már neki fölös volt. Örömet okozott számára, hogy kényszerítse az embereket, igen, kényszerítse őket, hogy könyveket olvassanak, gyalog járjanak, csak főzeléket egyenek, szeressék a parasztot és higyjenek Leo Tolsztoj racionális-valtásos eszméi csalhatatlanságában. Kell valamit az embereknek nyujtani, ami kielégíti vagy foglalkoztatja őket — akkor aztán menjenek az útjukra! És hagyják őt az ő megszokott, fájdalomteli, de néha kellemes magánosságában, szemben a „legfontosabb”, szédítően mély problémájával.

Soha sem tudom pontosan leírni azt, amit gondolok. Egy eb vonít a lelkemben, szerencsétlenséget sejtek. Épen most érkeztek a lapok. Már látszik, hogy megkezdődött a legenda-képződés: „Egyszer volt, hogy voltak a világon sok lusták és semmirekellők, akik között egyszer született egy szent ember.” Gondolja meg, mily ártalmas ez a mi népünkre, épen most, amikor a csalódottak fejei meghajolnak, a többség lelke üres, a legjobbak lelke tele aggodalommal. Az éhesek, az elkínzottak legenda titán vágyakoznak. Mindenképen a fájdalmat akarják csillapítani. És meg fogják teremteni épen azt, amit ő akart. Amire azonban az embereknek igazán nincs szükségük, egy kegyes és szent ember istennek tetsző földi életének legendáját. Tolsztoj nagy és szent, mert ember. Egy őrületesen, fájdalmasan szép ember, a minden emberség egy embere. Ellentmondok itt magamnak, de az nem baj. Tolsztoj ember, aki Istent keresi, nem önmaga számára, hanem a többieknek, azért, hogy Isten őt, az embert, hagyja meg az önmaga kívánta magánosság nyugalmában. Azért adta nekünk az evangéliumokat, hogy elfelejtsük általuk az ellenmondásokat Krisztus tanításaiban, leegyszerűsítette Krisztus képét, a vitathatót benne leszelidítette és az alázatot annak akarata előtt, aki őt küldötte, tolta az előtérbe.

Nem akarok Tolsztojban szentet látni. Maradjon ő egy bűnös ember, de közel a bűnös világ szivéhez, mindig közel mindegyikünk szivéhez...

Tolsztoj Leo halott!

Most kaptam egy táviratot. Egész közönséges szavakkal mondja: Tolsztoj meghalt.

A hír a szivembe talált, hangosan sírtam a dühtől és a fájdalomtól. Most rája gondolok, ahogyan ismertem és láttam és kínoz a vágy, hogy beszéljek vele. Elképzelem magam előtt, ahogy kiterítve fekszik: mint egy sima kő egy folyam fenekén és bizonyára ott játszik szürke szakálába lopakodva talányos idegen világból való mosolya. Kezei most nyugodtan össze vannak hajtva, befejezték nehéz, kemény munkájukat.

Emlékezem éles, mindent keresztül fúró szemeire, ujjainak mozgására, amelyek mindig valamit gyúrni látszottak a levegőből, szavaira, tréfáira, parasztosan durva, kedvenc kiszólásaira, kissé elmosódó orgánumára. És látom, mennyi élet volt ebben az emberben, mily embertelenül okos, milyen félelmes jelenség volt.

Egyszer láttam, ahogyan talán senki más nem látta soha. A parton végig mentem hozzá Gasprába. A Juszupov-birtok alján észrevettem a parton a kövek között kicsiny, szegletes alakját, szürke, szétmálott rossz kabátban, gyűrött kalappal. Ott ült, álla kezére támasztva és ujjai között ezüstösen csillogtak át szakálának hosszú szálai. A távolba nézett ki a tengerre, a zöldes hullámok hízelkedve fecsegtek lábainál, mintha saját magáról beszéltek volna a vén varázslónak. Az ég borús volt, a kövek felett felhőárnyékok csúsztak át és a kövekkel együtt az öreg ember egyszer világosan, egyszer homályba borítva tünt elő. A nagy, óriás köveken erős illatú tengeri fű. Előző nap erős hullámverés volt. S őt magát is úgy láttam, mint egy ősi megelevenedett követ, aki minden kezdetet és minden véget ismer és afelől gondolkozik, mikor és milyen lesz a vége minden kőnek, minden fűnek a földön, a tenger vizének, az embernek és az egész világnak, a kötői föl a napig. És a tenger egy része a lelkének, minden körülötte, tőle és belőle van. A vén ember elmerülő mozdulatlansága valami látomásszerű, varázsló-szerű benyomást tett, mint aki mélyen tekint a sötét mélységbe alatta és a kék ürességbe fölötte, mintha ökölbe szorított akarattal a hullámokat hívná és megint visszaküldené, a felhők és árnyékok útját megszabná, amely a köveket felébreszti és megmozdítja. És hirtelen elragadtatásban éreztem: ha most fölállna és kezével intene, a tenger tükörré merevedve, a kövek megmozdulnának és hangosan szólnának, minden körülötte elevenné válna, hangot kapna és mindegyik a maga módján beszélne: önmagáról, róla, ellene. Nem lehet szavakkal elmondani azt, amit akkor éreztem. Öröm volt a lelkemben és borzalom s aztán összefolyt minden az egyetlen boldog tudatban:

„Nem vagyok árva addig a földön, amig ez az ember is itt él!”

Aztán eltávoztam onnan, ügyelve, hogy egyetlen kis kavics se csikorogjon lábaim alatt, nehogy megzavarjam gondolataiban. Most azonban érzem, hogy árva vagyok és sírok, amikor ezt leírom — soha az életben ily vigasztalanul, ily kétségbeesetten, ily keserűen nem sirtam. Nem tudom, vajjon szerettem-e őt, de mit tesz az: szerettem-e vagy gyűlöltem? Mindig hatalmas, fantasztikus érzéseket és hullámzásokat indított meg lelkemben. A gyűlölet, amelyet ő ébresztett, nem nehezedett a lélekre, hanem fölkavarta, kitágította azt, fogékonyabbá és felvevőbbé tette. Csodálatos volt, amikor lábaival a főidre nehezedve, mintha a talaj egyenetlenségét hatalmas erővel kiegyenlíti né, hirtelen megjelent egy ajtóból vagy egy szöglet mögül, amikor hozzánk lépett annak az embernek rövid, könnyű lépteivel, aki megszokta, hogy sokat járjon a föld felett. Hüvelykujja az övében, egy pillanatra állva maradt, gyorsan körülnézett egy mindent átfogó pillantással, amely azonnal minden újat észrevett és mindennek értelmét azonnal felfogta.

Belépett és oly kicsinynek látszott, de egyszerre az összes többiek még kisebbek lettek, mint ő. Paraszt szakál, durva, de mégis szokatlan keze, egyszerű öltözete, mindez a demokratikus külsőség sokakat megtévesztett. Gyakran láttam, hogy oroszaink, akik megszokták, hogy az embert ruhája után ítéljék meg, hogy törtek ki azonnal a szokásos hízelkedő áradozásokban:

„Óh, drága ember, ez vagy hát te! Végre megértem, hogy szülőföldem legnagyobb fiát szemtől szemben lássam. Légy üdvözült az örökkévalóságban és engedd meg, hogy meghajoljak előtted! ”

Ez a moszkovíta mód egyszerű és őszinte. A másik, az orosz szabadgondolkodó: „Leo Nikolájevics! Bár az ön vallásfilozófiai eszméivel nem értek egyet, mégis tisztelem az ön személyében a nagy költőt...”

S akkor hirtelen megjelenik a parasztszakái alatt, a demokratikus rongyos kabát alatt a régi orosz „barin”, az arisztokrata és a grandseigneur. És az óhitű és szabadgondolkodó látogatók orra hirtelen megkékül az elviselhetetlen hidegtől. Öröm volt ezt a tisztavérű embert látni, mozdulatainak nemességét és báját, beszédmodorának büszke tartózkodását és valósággal gyilkoló szavainak nagyszerű, biztos találását megfigyelni. A nagyúrból épen annyi volt benne, amenynyi a szolgák számára szükséges volt. S mikor ezek fölébresztették Tolsztojban az urat, ez oly könnyedén és szabadon jelentkezett benne és úgy a földhöz nyomta őket, bogy egész egyszerűen összezsugorodtak. Amikor Leo Nikolajevics tetszeni akart, ezt jobban tudta, mint egy okos és szép asszony. Ott ülnek nála az összes lehetséges társadalmi réteg képviselői: Nikoláj Mihajlovits nagyherceg, Ilia a szobafestő, egy szociáldemokrata Jaltából, Pacuk, a napidíjas, egy muzsikus, Kleinmichel grófnő jószágigazgatója, Bulgakov, a költő és mind egyformán szerelmes szemekkel néznek reá. Laccse tanait magyarázza nekik és úgy tünik fel nekem, mint egy különleges ember, aki egy zenekart csinált magából, aki egyszerre több hangszeren tud játszani: kürtön, dobon, harmonikán és fúvón. Es én épen úgy bámultam őt, mint az összes többiek. És most szeretném őt még egyszer látni és nem fogom többé soha megpillanthatni.

A gondolat, amely legtöbbet kínozza, az Isten. Néha ugy látszik, mintha nem is gondolat volna ez, hanem egy erős belső harc valami ellen, amit önmaga fölött érez. Kevesebbet beszél róla, mint amennyit szeretne, de mindig arra gondol. Aligha az öregség jele, a halál előérzete ez, nem, azt hiszem, az ő szép emberbüszkeségéből származik. S egy kicsit a lealázás érzéséből: ha ez ember Tolsztoj Leo, akkor lealázó, hogy akaratát egy akármilyen mikrobának alá kelljen rendelnie. Ha természettudós volna, bizonyosan zseniális hipotéziseket állítana föl és nagy fölfedezéseket tenne.

A zarándokra emlékeztetett, aki egész életén keresztül a földeket méri, ezer meg ezer verstet gyalogol, kolostorról kolostorra, relikviáról relikviára, rettenetesen hontalanul, mindenkinek és mindennek idegenül. A világ nem az ő számára van — az Isten sem. Megszokásból imádkozik hozzá, de lelke legbelsejében gyűlöli: Miért űz bennünket folyton a földön, egyik végétől a másikig? Miért? Az emberek fatörzsek, gyökerek, kövek az úton, az ember megbotlik bennük és néha fájdalmat okoznak az embernek. El lehet lenni nélkülük, de néha örömet okoz, csodálatba ejteni egy embert azáltal, hogy mennyire mások vagyunk, mint ő.

Legtöbbet beszélt Istenről, a parasztról és a nőről. Irodalomról ritkán és szófukaron, mintha az irodalom számára idegen terület volna. A nővel szemben úgy láttam engesztelhetetlen ellenségeskedéssel viselkedett. A férfi gyűlölete volt-e ez, akinek nem sikerűit annyi boldogságot behabzsolni, amennyire képes lett volna, vagy a szellem ellenséges beállítottsága „a test lealacsonyító ösztöneivel” szemben, nem tudom. De gyűlölet volt, hideg gyűlölködés, mint a Karenina Annában.

A nőkről sokat és szívesen beszélt, akár egy francia regényíró, de mindig durván, mint egy orosz paraszt. Eleinte ez nagyon kellemetlenül érintett. Ma azt kérdezte Csehovtól:

„Járt sokat a lányokhoz fiatal korában?”

Anton Pavlovics zavartan mosolygott, a szakálát ráncigálta s valami érthetetlen szót dörmögött. Leo Nikolajevics pedig kinézett messze a tengerre és vallotta:

„Én fáradhatatlan... voltam.”

Tisztán szótagolva mondotta s még hozzátett egy több, mint trágár paraszti szót. Akkor vettem észre először, mily egyszerűen mondotta ki azt a szót, mintha nem ismerne jobbat, ami helyettesíthetné. Szakállal, bajusszal lombozott ajkán egyszerűen, mindennapian hangzottak ezek a szavak, elvesztették parasztos durvaságukat és közönségességüket. A szokásos jó modor szempontjából Tolsztoj beszéde az „illetlen” szavak láncolata volt. Eleinte megzavart, sőt megbántott ez, azt hittem, képtelennek tart, hogy más nyelvet megártsak. Most már megértem, mily ostobaság volt tőlem, ezt rossz néven venni tőle.

A Juszupov-parkban sétáltunk. A moszkvai arisztokrácia erkölcseiről mesélt. Egy erőteljes orosz parasztnő dolgozott egyik virágágyon; derékban előrehajolva látni engedte elefántlábait és legalább tiz fontos nehéz mellei jobbra-balra inogtak. Tolsztoj hosszasan nézte az asszonyt.

„Az ilyen kariatidek tartják fenn mindezt a pompát és ezt az őrültséget. Nemcsak a parasztok és asszonyaik munkája, nemcsak az általuk fizetett adó, nem, a szó igazi értelmében: a vérük, a nép vére! Ha a nemesség időnként nem párosodott volna ilyen, ilyen — kancákkal, már régen kihalt volna.”

Este a séta közben mondotta:

„Az embernek földrengést, betegséget, ragályt s a lélek minden kinját el kell viselnie. Mégis életének legnagyob tragédiája a hálószoba tragédiája volt és lesz mindig.”

A paraszt talán nem egyéb számára igazában, mint rossz szag: mindig érzi és ezért anélkül, hogy igazában akarná, mindig róla kell beszélnie.

Mily különös, hogy szivesen kártyázik! Óriási komolysággal játszik, izgalomba jön mellette, kezei idegesen remegnek, amikor fölveszi a kártyát, mintha élő madarakat és nem élettelen kartondarabokat tartana ujjai között.

Néha magaelégedett és türelmetlen, mint egy szektárius a Volga partjairól. Rettenetes ez benne: világunk kongó harangja! Tegnap mondta nekem.

„Parasztabb vagyok, mint Ön és parasztabban is érzek.” Istenem, ezzel nem kellene dicsekednie, ezt nem szabadna tennie! Nem hallgat oda és nem hisz senkinek, ha az ember nem arról beszél, ami érdekli. Tulajdonképen nem kérdez, hanem kihallgat. Mint egy ritkasággyűjtő, csak azt veszi ki mindenkiből, ami gyűjteményének harmóniáját nem zavarja.

Postája átolvasásánál mondotta:

„Az emberek lármáznak rólam és leveleket irnak! S majd, ha halott leszek, néhány év múlva kérdezni fogják: Tolsztoj? Igen, nem az a gróf, aki suszterolni akart? Az, akivel valami történt? De igen, az volt az.”

Az ember soha sem fárad bele, hogy csodálja. De gyakran látni öt nagyon nehéz. Nem tudnék vele egy házban lakni és világért sem egy szobában. Olyan volna ez, mint egy élet a pusztában, ahol a nap mindent kiégetett s most maga is kialvóban van és végtelen, koromsötét éjszakával fenyeget.