A legjobb könyv, amelyet valamely háborúban álló országról olvastam, a legőszintébb, legemberibb és legátfogóbb életdokumentumok közül való.

Maurice Paléologue a háború, a cárizmus alatt a francia köztársaság nagykövete Szentpétervártt (ne felejtsük el: most Leningradnak hívják), a nyugati kultura, a latin kultura követe a különös, rejtélyes, nehezen átfogható és felmérhető, félig ázsiai, félig nagyon is keleti szláv birodalomban. Három évig ült ott idegen éghajlat alatt, idegen faj emberei között, alkalmazkodik idegen szokásaikhoz, kutatja idegen lelküket. Mint előretolt őrszem: figyel, tanul, hallgat és szükség szerint cselekszik. Ami udvariassága, kedvessége, hallgatása, jómodora, simasága alatt, mindaz alatt, amit egy diplomatán kívülről megláthatunk, van: azt elolvashatjuk ebben a több mint ezeroldalas naplóban. A napló őszintének látszik, nem valószínű az antedatálás, érdekes és fordulatos, néha izgalmas. Kétszer olvastam el.

Mindaz, ami benne történik, immár tizenegy–tizennégy éves, most úgy olvasódik, mint valami regény, vagy dráma, néha ráismerünk az eseményekre, néha elcsodálkozunk, hogy ez volt, erről mi mitsem tudunk, hogy a külső események alatt ilyenek huzódtak meg. Közben a könyv egyáltalán nem irodalom, egy percig sem az, ami nagy előny.

1914-ben julius 20 az első dátum. Poincaré, akkor a francia köztársaság elnöke, meglátogatja II. Miklóst a péterhofi öbölben. Két hadihajó közeledik egymáshoz. A kis francia ügyvéd átszáll az utolsó Romanov hajójára, üdvözlések, szertartás, pompa... Este díszebéd, aranysujtások, csillogó ruhák, drágakövek súgárzása. Csupa derült, ragyogó arc. Egyetlen arcról ír nyugtalanítót a francia követ. „...a mosolya hamar megfagy, a két arca szederjesre válik. Minden pillanatban az ajkait harapdálja... lihegő lélegzés... szemlátomást küzködik hisztérikus szorongásával...“ Ki ez?

Alexandra Feodorovna cárné, minden oroszok uralkodónője.

Ugyanaznap két kurta sorban odavetve: „délután, minden ok nélkül, valami ismeretlen helyről megadott jelre, a legjelentékenyebb gyárak munkásai´ sztrájkba léptek...”

Mindjárt az első napon, mindjárt az első lapon a két erő, vagy inkább a gyengeség és az erő, amely gyökeresen megváltoztatta Oroszország arcát.

Most néhány napon át az ünneplések, a bankettek következtek. Itt-ott betör kívülről egy hang „lázongó tüntetések”, a szerb-osztrák konfliktus is érintve, de ki nyugtalankodik ilyenek miatt. Rakéták repülnek, a nagykövetségen díszebéd, uj gobelinek! Aztán hirtelen az osztrák ultimátum. Az orosznémet tárgyalások, ahogy lokalizálni akarják a konfliktust. Majd Anglia közvetítő szerepe. Azonban mindez már hiába. Julius 27-én, még az osztrákszerb hadüzenet előtt ezt írja Paléologue: „Mi diplomaták elvesztettük minden befolyásunkat az eseményekre: most már nem tehetünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk előre látni őket és abban fáradozunk, hogy kormányaink hozzájuk alkalmazzák magatartásukat.” A német nagykövet ezt mondja: „A gép forog.”

Bizony, a „gép forog”, általános mozgósítások, „Franciaország el van szánva, hogy minden szövetségi kötelezettségét teljesíti”, augusztus 2-án a cár háborús kiáltványt intéz népéhez, istentisztelet a Téli-palotában, az ortodox liturgia elnyujtott patétikus énekei. A cár megesküszik az evangéliumra, a misztikus fanatizmus. Künn a Télipalota előtti téren pedig, hogy az erkélyen megjelenik a cár, a százezerfőnyi tömeg letérdel és hódol az uralkodónak. Annak az uralkodónak, aki ugyanezen a téren 1905 január 22-én halomra lövette a népet, amely szentképeket víve, irgalomért könyörgött az ő „atyuskájához”.

Augusztus 3-án egy jóslat, B. előkelő, de haladó orosz mondja: „ez a háború a proletariátus diadalával fog végződni.” Senki se veszi komolyan.

A háború megindul és kiszélesedik. Anglia csatlakozik. Komoly harctéri események. Közben az orosz szocialisták nem szavazzák ugyan meg a cári kormánynak a hadihitelt, de kijelentik: „Munkások és parasztok, szedjétek öszsze minden erőtöket a haza védelmére, hogy azután majd felszabadíthassuk.”

Oroszország népe egyesül, mint minden más hadviselő nemzet egyesül, az első napokban, a tömegőrületben. A világfelfordulásnak és történelmi vergődésnek órái jönnek most. De már az első napok után felmerül a kérdés: mi lesz, ha nem győz Oroszország a háborúban? A japánok elleni vereség is forradalmat jelentett, mi lenne egy sokkal komolyabb és jelentősebb vereségnek a következménye? Ha egy pár hétig nem is beszélnek róla, de Oroszország vezetőférfiai mindig gondolnak esetleges forradalmi kísérletekre... Semmitől se félnek annyira, mint ettől. És midőn Szaszanov külügyminiszter előtt szóba hozzák, hogy a német szocialisták között német vereség esetén hangulatot kellene támasztani Vilmos ellen, ez élénken tiltakozik: „Ah nem! ezt nem!... A forradalmat sohasem alkalmazzuk eszközül:”

A háború első periódusában vagyunk. Az elkeseredett, gyilkoló marne-i birkózás, a mazuri tavak temetői néhány oldalon, néhány sorban szerepelnek a naplóban. Azután elénk lép, először Rasputin, mint aki ellenzi a háborút. Megtudjuk, hogy Grigorij az igazi neve, hogy a „rasputin” melléknév annyit jelent, mint: kéjenc, leányrabló. Közönséges, részeges, tolvaj, keritő muzsik fia. A falu réme, akít nyilvánosan megkorbácsolnak. Egyszerre „megtér”. Hirtelen beleveti magát az imákba, az ortodox egyház kebelén keresi önmaga elöl a menedéket. De csak eleintén van így. Nem tart soká, mig megtalálja a számtalan szekta közül azt, amelyik legjobban megfelel neki, amelynek szertartásaiban és szokásaiban tökéletesen kiélheti magát, követheti vágyait. A flagellánsok, a „chlisztij” szemérmetlen szektája az, ahová bejutva hamarosan átveszi a vezetőszerepet és hírnévhez és már valamelyes kis rajongó községhez is jut. A rengeteg szekta közűl, amelyeknek létét az orosz nép szertelensége, vonzódása a szélsőséghez okozza, a „chlisztij” érzékiségével, bujaságával válik ki. Krisztussal akarnak közvetlenül érintkezni, ezért valamely magányos helyen, néha egyedülálló házban, néha egy erdő tisztásán gyűlnek össze. Éjszaka az ideje a gyülekezetnek, férfiak, nők himnuszokat énekelnek, Istenhez fohászkodnak és mindinkább vadabb tempóba körbe táncolnak. A vezető megkorbácsolja azokat, akik nem forognak elég gyorsan. Végül valamennyien a földre hullanak, végkimerülten, vonaglásokban. És ekkor a párok az istenséget keresve, egymásba fonódnak és a szertartás a legvadabb kicsapongással, fajtalankodással ér véget. Rasputin innen indult, hamarosan ördögűzést, ráolvasást is csinált, a környéken mindenki hitt már szent voltában. A híre terjedt, főpapok, püspökök ismerkedtek meg vele és szuggesztív, nyers erőtől duzzadó lénye mindenkit lenyügözött. A fantasztikus legendák nőttek körülötte, Pétervárra is meghívták. Ő közben élte életét, gaztetteinek következményei elől csak a hatalmas egyházi pártfogók mentették meg. A sok közül csak egy pár: Carycinben ördögűzés közben megbecstelenített egy apácát, Kazánban fényes nappal, részegen, egy nyilvános házból kihajtott egy mezítelen uccalányt, polgári nőket csábított el férjeiktől és hagyott ott a legközelebbi városban. – Mindez nem rontja hírét, sőt növeli. Az uccán térdre borulnak előtte, kaftánját csókolják, áldását kérik. Végre 1907-ben bevezetik a cári udvarba. Azonnal megnyeri a cárné bizalmát. Mintha elvarázsolta volna őt, majd később a cárt is, ez a szibériai „sztarec” néhány hónap alatt hatalmába kerítette mindkettőt. Nem hízelgett nekik, goromba, kemény, majdnem durva volt hozzájuk és a leányaikhoz. Az udvaroncok hamarosan felismerik a helyzetet, mindegyik Rasputinhoz folyamodik, ha valamit el akar érni. Lassankint a közvélemény meg tud mindent, ha csak óvatos szavakban is, ki kel a hallatlan botrány ellen, mindenféle mende-monda jut a cárné és a sztarec viszonyáról az udvar fülébe, Rasputin veszedelmesnek látja a helyzetet, elzarándokol Jeruzsálembe. Ime szentségének és önfeláldozásának újabb bizonyítéka. – A cárné annyira ragaszkodik hozzá, hogy sürgönyökben, levelekben hívja vissza. Sokban hozzájárult a cárné türelmetlenségéhez, hogy a cárevics betegsége éppen Rasputin távolléte ideje alatt súlyosbbodik. A cárné ebben isteni jelet lát és a cár elhiszi neki ezt. Mikor Rasputin végre 1911 végén visszatér, hatalma ós befolyása immár megsokszorozódott. Akik naponta ismétlődő botrányai miatt a cárnál panaszt emelnek, püspökök, legfőbb méltóságok, miniszterek, másnap elvesztik állásukat. Maga az anyacárnő és a cárné nővére felemeli szavát az uralkodópár előtt, de mindez hasztalan. Rasputin hatalma megrendithetetlen. Őmaga tudja ezt, nem is titkolja kicsapongásait. Fajtalanságait vallásos szólamokba burkolja: „Krisztus legelső szava: Tartsatok bűnbocsánatot. De hogyan tartsak bűnbocsánatot, ha nem követtem el bűnt.”

Ez a Rasputin, ez a különös, misztikus, félelmetes erő, vagy gyengeség az, aki a cárnén keresztül Oroszországot majdnem teljhatalmúkig kormányozza. A háború folyamán, a napló tanusága szerint, a „sztarec” befolyása határtalanul megnövekszik. Püspököket, minisztereket neveztet ki, a bel-és külpolitikában az ő véleménye és akarata az irányadó. Oroszországban a nép öt okolja minden nyomorúságért, őbenne és miatta a cárnéban látják az „atyuska” és így Oroszország rossz szellemét. Maga az udvari párt is, reakciós nagybirtokosok, főnemesség is ellene fordul, mert őbenne látja az okát annak, hogy a cári hatalom tekintélye lesülyedt, már nem szentség többé a muzsik előtt. Nem csoda, hiszen köztudomásúak a részeges Rasputin naponta megismétlődő botrányai, köztudomású, hogy romlott és tudatlan pajtásait püspöki székbe, vagy más főméltóságba segíti. És mögötte és mellette egy láthatatlan csoport dolgozik, amelyik rajta keresztül mozgatja a cárt, a cárnét,végül Oroszországot. Vyrubovné, a cárné legbensőbb barátnője, Scseglovitov, a pétervári metropolite, Pitrina érsek, Bjeleckij rendőrfőnök és Manus bankár. Ez utóbbi állandóan a németekkel való különbékén dolgozik, ő biztosítja az összeköttetést Berlinnel, természetesen a cár tudta nélkül.

Mindez szünet nélkül ássa a talajt és mérgezi Oroszország levegőjét. Az első napok lelkesedése hamar elszáll. A hónapok mulnak, még nem telt el egy év és az országban a fáradtság jelei mutatkoznak. A visszaélések és csalások sorozata, a belső ellátás hiányossága, a fronton levő csapatok nem kapnak elég lőszert, felszerelést. Mindehhez Rasputin. És végül fellép egy „Svájcba menekült anarchista”, akinek tanításai mindinkább tért hódítanak a munkásság körében, a másik erő: Lenin.

Paléologue naplója közben váltakozva adja a harctéri és otthoni eseményeket. „Az oroszok vereséget szenvedtek, amely mintegy harmincezer emberükbe került”. „Anglia átengedte Konstantinápolyt Oroszországnak.” „Ma Oroszország átengedi Egyptomot Angliának.” „1915. I. 1. Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni.” „Az Ochrana költségeire, cca 14 millió rubelt (aranyrabeit! ) kap évente.” „Az orosz paraszt kedvenc imái: Uram irgalmazz nekem”, „Ó, Istenem, könyörülj rajtam, szegény bűnösön”. „Nem jöttem hívni az igazakat, hanem a bűnösöket”. „A muzsik mihelyt lecsillapodik, újra szelid és alázatos kereszténnyé válik: megsiratja áldozatát, miséket mondat a lelkük nyugalmáért, nyilvánosan megvallja bűneit... “ „Egy részlete az Eremitagenak, ahol élvezettel időz az ember: a Rembrandtnak szentelt négy terem.” Négy börtönőr kivont karddal közrefog egy ágrólszakadt, sovány muzsikot, aki alig tudja magát a hóban vonszolni. Egy parasztasszony megáll mellettük, kis pénzdarabot ad a fogolynak, megáldja. Az őrök szétválnak, hogy odaengedjék a fogolyhoz. „Nazmanovné meleg hangon Musszorgszkiy, Borodin, Sztravinszkij néhány dalát énekli.”

 Mindaz, ami ezekben a napokban történik, benne van ebben a naplóban. Paléologue az élet minden eseményét figyelemmel kíséri, kiváló műveltséggel és pszihológiával bírálja a helyzeteket. Egyformán érdekesen és hozzáértően ír az orosz gazdasági helyzetről, az orosz női lélek sajátosságairól, az új orosz zenéről, a háború fejleményeiről, Amerika eljövendő szerepéről. Valóban a napló olvasása közben gyakran merült fel bennem a gondolat: Mennyire jelentéktelenek voltak ehhez képest a monarchia Berchtold vágású diplomatái. Paléologue mindenről tud, mindenhová beférkőzik, mindenről véleménye van (legtöbbszőr helyes) és mindehhez hozzá tud szólni. Bár alapjában véve konzervatív, jól látja az oroszországi forradalmi erők kialakulását. Ezt különben mindenki érzi. Az udvartól le a muzsikig mindenki tudja, hogy a levegőben van. Putilov a leghatalmasabb orosz nagyiparos a háború ötödik hónapjában bejósolja a forradalmat és rezignáltan belenyugszik.

Igen, minden jel a forradalom felé mutat és a forradalom lassan elérkezik. A sztrájkok mind gyakoriabbak, a Duma olykori űlésein feltűnik Kerenszki egyre kíméletlenebb, merészebb beszédeivel. Zavargások, amelyeket gyorsan és véresen levernek. Egy Franciaországba szállított ezred fellázad. Egy hadihajón zendülés. A nép hosszú sorokban áll az élelmiszerboltok előtt és vad és komor tekintettel nézi a mellette elrobogó autókat” amelyekben a hatalmasságok ülnek. Árulások. A forrongás most már az alsó papságban is elterjed. A roszszul fizetett, a muzsik által kicsúfolt és semmibe vett pópa tudja a felső papság pompáját és hatalmát. Hallja Basputin és társai botrányait. A muzsikhoz húz, mellé áll, még izgatja azt. Lenin tanításai mindinkább ismertek lesznek.

Basputin hatalma tetőpontján. Kicseréli a minisztereket, barátját miniszterelnöknek nevezteti ki.

Az udvarban nyíltan beszélnek arról, hogy Rasputint el kell tenni láb alól. Mégis,amikor megtörténik, senkise hiszi el A cári család egy tagja, egy nagyherceg, egy gárdatiszt, egy főnemes és a Duma jobboldalának egyik vezére követi el 1916 december 30-án a gyilkosságot. Csupa, a forradalomtól távol-álló, a cárt alázatosan tisztelő alattvaló. A városok, a falvak népe örömmámorban úszik. A gyilkosok védőszentjeinek gyertyákat gyujtanak a muzsikok. A cárné vigasztalhatatlan és mikor a holttestet megtalálják, maga mossa meg és egy levelet téve kezei közé temetteti el. Basputin halála után a felbomlás erősebb tempót vesz. A cári család tagjai állandóan gyűléseznek, fel akarják szólítani a cárt, hogy távolítsa el a feleségét, vagy ő maga is elveszti a trónt. A cár erélyes rendszabályokhoz folyamodik. Az összeesküvők fejeit száműzi, mindez azonban keveset használ. Néhány heti csend után a rettenetes hideg (43 fok), a kenyér és tüzelő anyag hiánya megadja az utolsó lökést. 1917 III. 7.-én kitör a forrongás. Pékműhelyek kifosztásánál kezdik, hogy másnap az Igazságügyi Palotát gyujtsák fel. Valóban a francia nagykövet még egy hegedüművész játékát élvezi és hasonlítgatja Kreisleréhez,mások Karszavina és Pavlova táncosnők művészetéről vitatkoznak, Radzsiwill Leó herceg estélyt ad, de a tömeg az uccákon kiáltozza „Kenyeret és békét”.

És ez a kiáltozás már nem marad abba. Maga a szocialista párt a legkevésbbé készül a forradalomra. Kerenszki elvtársaival március 10.-én egyhangulag megállapítja, hogy Oroszországban lehetetlen a forradalom. Két nap mulva megbukik a cárizmus. Mint mindig, az utolsó percig kapkodás, az igazi helyzet fel nem ismerése. Eleintén még úgy látja a polgári ellenzék, a kadettek, Maklakov és Miljukov, hogy az ő napjaik jöttek el. Az ő bukásuk után Kerenszki hiszi, hogy az uj Oroszország az ő Oroszországa. Pedig már megalakult a Szovjet és az igazi kormány ő és a kerék mindinkább annak a kezébe csúszik, akit most még lehurrognak, akinek Miljukov tökéletes kudarcot jósol, de aki biztosan halad a maga útján, a hirtelenül otthon termett svájci száműzött: Lenin.

Az utolsó fejezetet Paléologue már nem írhatja meg, nem várja be Szentpétervárott. A cári Oroszország francia követe volt ő, most, hogy a szél enynyire megfordult, visszahívják állomáshelyéről Ha nem is látja, de előre megérzi a régi Oroszország még teljesebb pusztulását, a teljes átalakulást. Cachin, a jelenlegi francia kommunistavezér, aki akkora francia szocialista párt megbízásából járt kint Oroszországban, nem hisz a teljes balrafordulásban, Paléologue, a konzervatív diplomata, látja a teljes átalakulást. Igaz, konzervatív beállítottságának megfelelően túlságosan pesszimisztikusan. Ezzel zárja a raplót:

„Ismétlem a Boris Godunov muzsikjának prófétai siralmát: Sírj, szent Oroszországom, sirj! mert a sötétségbe lépsz. Sirj, drága Oroszországom, sirj! mert sirba szállsz.” A régi Oroszország valóban a sirba szállott, hogy egy új Oroszország keljen ki belőle. A régi Oroszországnak nagyszerű keresztmetszete ez a napló. Kimutatja az okokat, melyek szükségszerűen magukkal hozták az összeomlást. Elsősorban az abszolutisztikus, az autokrata hatalom. A cárizmus ellenőrzés nélkül uralkodott, hibáira senkise figyelmeztette, vagy eredmény nélkül. Csak ilyen államban volt Rasputin és a mögötte álló kamarilla lehetséges. Csak ilyen államban lehet egy Vyrubovnénak döntő hatalma. Az uralkodó osztályok is érzik ellenőrzés-nélküli uralkodásuk tarthatatlanságát, érzik, jósolják a forradalmat és mindezzel előidézik azt. A felső papság le-züllése, az alsó papság lázadása, a hitetlenség, a korrupció, mindez mélyen az államforma, az igazságtalan, a korszerűtlen társadalmi berendezkedés következménye. Bármilyen szimpatikusan állítja is be Paléologue a cárt, valóban teljesen közömbös a történelmi erők számára, hogy mint ember milyen volt. A cárizmus tulélte magát, „a cár országa” csak mesterségesen hosszabbította életét. Hiába idéz a napló minden huszadik oldalán egy-egy konzervatív politikust: „Oroszország csak mint cári birodalom élhet, ha a cár pusztul, az ország is vele pusztul” a történelem ime mást igazol. Akarva vagy nem akarva, Paléologue naplójának kilenctized részében ennek a szükségszerüségét igazolja és okait tárja fel.

Aki a háborút meg akarja ismerni, aki a mult és mai Oroszországot (a mainak minden csirája, épen ellentét ben, megvan a multban) meg akarja irmerni, aki érdekes, izgalmas, okos olvasmányt akar: olvassa el Paléologue könyvét. (Budapest)

* Maurice Paléologue: A cár országa a nagy háborúban.