December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gulyás László

A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)

 

Bevezetés

A mai, mintegy 260 000 lelket számláló dél-tiroli németség az európai kisebbségek között alighanem az egyik legrendezettebb közjogi státussal és messzemenő kollektív jogokkal rendelkező népközösség. Ráadásul a dél-tiroli régió egyike Európa fejlett régióinak. Tanulmányunkban e népközösség sorsát és a dél-tiroli régió történetét kísérjük végig az első világháborút lezáró békerendszertől napjainkig. Elsősorban arra keressük a választ, hogy a dél-tiroli kérdés milyen pozitív politikai példákat nyújthat Közép-Európa hasonló problémákkal küszködő régióinak.

1. Tirol, Dél-Tirol, történelmi Tirol
tartomány, avagy egy kis nevezéktan

Napjainkban a Tirol név két földrajzi egység nevében található meg, egyrészt Ausztria egyik tartományát nevezzük Tirolnak, másrészt Olaszország egyik régiójának, a Trentino-Dél-Tirol régiónak a nevében tűnik fel a Tirol elnevezés. Bár a pontosság kedvéért itt meg kell jegyeznünk, hogy az olaszok a Trentino-Dél-Tirol elnevezés helyett inkább a Trentino-Alto Adige elnevezést használják.1 A mai osztrák Tirol tartomány és az olasz Trentino-Dél-Tirol régió mellett a történészek és a geográfusok számon tartanak egy ún. „történelmi Tirol tartományt”, mely magában foglalta mindkét fentebb említett területet. Azaz a történelmi Tirol az Inn folyó völgyének egy jelentős szakaszát, továbbá a Dráva és az Adige (Etsch) folyók felső folyásának vidékét ölelte fel.2

A történelmi Tirol tartomány területe a középkor első felében még grófságokra (Felső-Inn völgyi grófság, Alsó-Inn völgyi grófság, hegyi grófság, meranói grófság stb.) és püspökségekre (trentói püspökség, bolzanói püspökség) tagolódott.3 A széttagolt területből hosszú harcok után a többi gróf és a püspökök fölé kerekedve a Tirol grófi ház – melynek családi birtokai az Ötz-vidéken, Merano felett terültek el – a 13. század közepére épített ki tartományt. Ezért vált a Tirol-ház a megszülető tartomány névadójává. A sors furcsa fintora, hogy a Tirolt egyesítő Albert gróf fiú utód nélkül halt meg, 1254-ben bekövetkezett halálával a tartomány a Görz-dinasztia kezébe került.4 Ez a dinasztia bő száz évig kormányozta Tirolt, a Görz-dinasztia tiroli ágának utolsó tagja, IV. Meinhard, 1363 januárjában halt meg. IV. Habsburg Rudolf herceg Meinhard halálhírére a rossz útviszonyok ellenére, a tél kellős közepén sietve Tirolba utazott, ahol megnyerte magának a tartomány nemeseit, a városok vezetőit, valamint Brixen és Trento püspökeit. Ezek után Margit hercegnő – Meinhard anyja – átadta a tartomány vezetését Rudolfnak. Ezzel Tirol Habsburg-tartománnyá vált.5

Itt kell megemlítenünk, hogy Rudolf fenti lépéseihez az adta az alapot, hogy a kezében volt egy 1359. szeptember 2-ra dátumozott okirat, amelyben Margit hercegnő a Tirol feletti uralmat a Habsburgokra ruházza arra az esetre, ha férje, Lajos és fia, Meinhard fiú utód nélkül halna meg.6 Egyes szerzők szerint az okirat hamisítvány, 1363-ban készült, amikor mind Lajos – aki 1359-ben halt meg –, mind Meinhard már halott volt.7 Az okirat keletkezési dátumának kérdésében nem tudunk állást foglalni, egy azonban biztos, Tirol 1363-ban a Habsburgok uralma alá került.

Terjedelmi korlátaink miatt nem mutatjuk be a Habsburg-tartománnyá váló Tirol teljes történetét,8 a következőkben csupán az ún. Dél-Tirol problémakörre koncentrálunk.

2. A Dél-Tirol-problémakör születése

A történelmi Tirol tartomány etnikai képét az alábbi módon rajzolhatjuk fel: az Alpoktól északra elterülő Észak-Tirolt teljes egészében németek lakták, míg az Alpoktól délre elterülő Dél-Tirolban a németek mellett olaszok is éltek.9 Ráadásul Dél-Tirolban a németek és olaszok mellett még egy nemzetiség élt, az ókori rómaiak által meghódított rétoromán törzsek utódai, a ladinok, akik a Dolomitok öt völgyében viszonylag kompakt tömbökben laktak, ezért is nevezték őket dolomiti ladinoknak.

Forrás: Polonyi Tünde:10

 

A fenti 3,4% és 2,9% között ingadozó olasz arány nem tűnik soknak. Különösen akkor nem, ha a százalékos arány mögé odatesszük azt, hogy ez valójában hány főt is jelentett. Az 1910-es adatsornál a 89,0%-nyi német 215 352 főt takart, míg a 2,9%-nyi olasz mindössze 7054 főt. Ezek alapján bátran kijelenthetjük, hogy a Dél-Tirolban élő olasz kisebbség nem volt jelentős súlyú és arányú, így azon céljuk, hogy az olasz nemzetállamhoz akartak csatlakozni, nem okozhatott volna komoly problémát. Valójában a dél-tiroli probléma igazi gyökerét az olasz anyaország nacionalizmusában kell keresnünk. Giuseppe Mazzini már 1848-ban azzal az elképzeléssel állt elő, hogy amennyiben megszületik az egységes olasz állam, annak északon ún. „természetes határral” kell rendelkeznie. Ez Mazzini szerint az alpesi vízválasztó, ezért Tirol tartománya a Brenner-hágótól délre fekvő területeinek Olaszországhoz való csatolását követelte. Ezt a Mazzini-féle követelést az olasz irredenta körök az olasz állam 1861-ben történő megszületése után is igyekeztek folyamatosan napirenden tartani.11 Az olasz anyaországnak azonban a Dél-Tirolra vonatkozó követeléseit alá kellett rendelnie egyéb nagypolitikai érdekeinek. Bécsben 1882. május 20-án Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország létrehozta a hármas szövetséget. Az egyezmény olasz–osztrák viszonylatban azt jelentette, hogy Olaszország lemondott a Brenner-határra vonatkozó követeléseiről, cserébe a Monarchia támogatja Olaszországot egy esetleges francia–olasz háborúban.12

Az első világháború kitörése után néhány nappal, 1914. augusztus 3-án, Olaszország annak ellenére, hogy a hármas szövetség érvényben volt, semlegességét deklarálta, azaz nem lépett hadba Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségeseként. Róma arra hivatkozott, hogy a Monarchia a Szerbiához eljuttatott ultimátumot megelőzően nem konzultált Olaszországgal. 1914 őszétől Németország arra törekedett, hogy Olasz-országot a központi hatalmak oldalán bevonja a háborúba. Az 1914 decemberében kinevezett római új német nagykövet, Bernhard von Bülow herceg, minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy Olaszország a központi hatalmak oldalán lépjen be a háborúba.13 Bülow törekvései sikerrel kecsegtettek, Olaszország 1915. január 11-én hivatalosan jelezte a németek felé, hogy a háborúba való belépés fejében azt kéri, Dél-Tirolt az Osztrák–Magyar Monarchiától csatolják Olaszországhoz. Németország komoly diplomáciai nyomást gyakorolt a Monarchiára az olasz követelések elfogadása érdekében. Sőt Németország 1915. február 27-én felajánlotta, hogy átengedi a Monarchiának a Felső-Szilézia keleti részén fekvő Sosnowicze feketeszénben gazdag vidékét mintegy kompenzációként Dél-Tirolért.14

Az olasz területi kompenzációs kívánságok kérdésében a Monarchia vezető politikusai között élénk vita bontakozott ki.15 A közös külügyminiszter, Leopold Berchtold Dél-Tirol átadását javasolta, míg Tisza István magyar miniszterelnök és Karl Stürgkh osztrák miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta az olasz követelést. 1915. január 13-án Berchtold lemondott a külügyminiszteri posztról, és utóda, Burián István március elején rávette a dualista Monarchia két miniszterelnökét Dél-Tirol egy részének, Trentónak az átengedésére. A felhatalmazás birtokában Burián 1915. március 27-én tudatta Rómával, hogy Trento körzetét (Trient) hajlandó a Monarchia átengedni.16 Az olasz kormány április 8-i válaszában közölte, hogy nem elégszik meg Trento (Trient) átengedésével, a hadba lépés áraként egész Dél-Tirolt kéri – azaz Trento (Trient) mellett Bolzano (Bozen) körzetét, az Isonzó völgyét –, továbbá egyes adriai szigeteket és az albániai Valona körzetét.17

Az olasz kormány követelése mögött az húzódott meg, hogy a német és osztrák féllel folyó tárgyalásokkal párhuzamosan Antonio Salandra miniszterelnök és Sidney Sonnino külügyminiszter titkos tárgyalásokat kezdeményezett az antanthatalmakkal.18 Ennek eredményeképpen született meg 1915. április 26-án a titkos londoni egyezmény – Anglia, Franciaország, Oroszország és Olaszország között –, melyben Olaszország vállalta, hogy az antanthatalmak oldalán lép háborúba, s ennek fejében megkapja Dél-Tirolt „természetes földrajzi határáig” – azaz a Brenner-hágóig –, továbbá Triesztet, Valonát, a dalmát szigetek túlnyomó részét és Dalmácia egyharmad részét.

A szerződésnek megfelelően Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent a Monarchiának. Az így megnyíló és gyorsan megmerevedő olasz fronton 1915 és 1918 között véres csaták sora – Doberdo, Isonzó, Piave – zajlik Olaszország és a Monarchia között egészen a Páduában 1918. november 3-án megkötött fegyverszünetig.19 A fegyverszünet rendelkezései értelmében 1918 novemberében az olasz csapatok megszállták Dél-Tirolt, Görz-Gradiscát, Triesztet és az Isztriai-félszigetet.

3. A dél-tiroli kérdés 1919–1945 között

Az első világháború után az antanthatalmak az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák felének utódállamával, Ausztriával Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötöttek békét. A békeszerződés 27. cikkének 2. pontja Tirol tartomány Brenneren túli részét – Dél-Tirolt – Olasz-országhoz csatolta.20 Ezen döntés következtében a Monarchia egykori tartománya, a sok évszázadon át gazdasági és politikai egységként működő Tirol három részre szakadt: egy északi részre, melynek „fővárosa” Innsbruck, egy keletire, melynek központja Linz – mind Észak-Tirol, mind Kelet-Tirol Ausztriához tartozik, de elválasztja őket Salzburg, mely külön tartományi terület – és Dél-Tirolra, melyet az olasz parlament által 1920. szeptember 26-án meghozott törvény az olasz államterület integráns részévé nyilvánított.

Dél-Tirol megszerzésével Olaszország egy 74 000 km2-nyi területű, 250 000 lakos által lakott terület birtokába jutott, melynek lakosai közül, mint az az 1. táblázatból látható, az 1910. évi – tehát az utolsó háború előtti – népszámlálás alkalmával csupán 2,9% vallotta magát olasz nemzetiségűnek, míg 89% németnek. Ezen német kisebbség – több mint 223 ezer lakos – nagyon kemény olaszosítási politika alanyává vált.

Ellentétben a megszülető, illetve újjászülető közép-európai országokkal – Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia – az antanthatalmak Olaszországgal nem kötöttek kisebbségvédelmi szerződést. Ennek oka, hogy maga Olaszország is antanthatalomnak minősült. Ennek következtében Olaszországot semmi sem kötelezte a nemzeti, nyelvi kisebbséghez tartozó állampolgáraira vonatkozó eljárásokban. Lényegében az olasz állam mindenféle megkötöttség nélkül alakíthatta politikáját Dél-Tirolban.

Az olaszosítás Ettore Tolomei (1865–1952) – az olasz irredenta mozgalom meghatározó egyénisége – által kidolgozott programja a „Marcia su Roma” (1922. október 28.), azaz Mussolini hatalomátvétele után kormányprogrammá emelkedett. Az olaszosítás az alábbiakban nyilvánult meg:21

– A közigazgatás területén

1923-ban rendeletileg betiltották a Dél-Tirol elnevezést, a területet Trient provincia névvel szervezték meg, majd ezt a nevet 1926-ban Bolzano provincia névre változtatták.

Az államigazgatási posztok 95%-át olaszokkal töltötték be, a dél-tiroli német hivatalnokokat Dél-Olaszországba helyezték át.

1925-ben az olasz nyelvet az államigazgatás kizárólagos nyelvévé nyilvánították.

Megtiltották a német nyelvű feliratok – például utcanévtáblák – alkalmazását.

Betiltották az összes német pártot és egyesületet.

 

– A gazdasági élet területén

Kiszorították a német tulajdonban lévő bankokat a tartományból.

A területen új ipari üzemeket létesítettek – a torinói Lancia Művek, a milánói Acélművek, a monteccatini Alumínium Művek nyitottak itt fióküzemeket –, melyek munkaerő-ellátása érdekében több ezer olasz családot telepítettek Dél-Olaszországból Dél-Tirolba.

 

– A kultúra és oktatás területén

1923-ban minden iskolatípusban betiltották a német nyelvű oktatást. Ezzel párhuzamosan a német nyelvű tanítókat Dél-Olaszországba helyezték át, míg helyettük délről olasz tanítókat hoztak.

A német nyelvű vallásoktatást is betiltották.

A német családneveket igyekeztek olaszosítani, azaz olasz nevekre átírni. Ennek egyik szélsőséges megnyilvánulási formája volt, amikor 1927-ben megtiltották, hogy a sírköveken az elhunyt nevét németül tüntessék fel.22

A fenti felsorolás alapján kijelenthetjük, hogy az olasz állam rendkívül kemény, durva olaszosítási politikát folytatott. Úgy véljük, hogy az olaszok ilyen irányú lépései erőteljes hasonlóságot mutatnak a két világháború közötti jugoszláv állam által a Vajdaságban folytatott kemény magyarellenes politikával. Ahogy a jugoszláv állam bánt a magyar kisebbséggel, ugyanúgy bánt az olasz állam a német kisebbséggel. Ennek érzékeltetésére egy példa: az olasz állam Dél-Tirol helyett Dél-Olaszországba küldte a német tanítókat, a jugoszláv állam a Vajdaság helyett Koszovóba küldte a magyar tanítókat.

Az olaszosítási politika eredményeit szerettük volna népességi statisztikai adatokkal is bemutatni, de kutatómunkánk során nem találtunk olyan adatsort, mely Dél-Tirol etnikai összetételére a két világháború közötti időszakra vonatkozóan tartalmazna adatokat. Mindössze két töredék információt találtunk:

1. Joó Rudolf adatsora szerint:23 1910-ben Dél-Tirolban a németek száma 223 000 fő (89%) volt, az olaszoké csupán 7300 fő (3 %), ezzel szemben 1921-ben a németek száma 193 000 fő (76 %), míg az olaszoké 27 000 fő (10%).

2. Gál Gyula forrás megjelölés nélkül azt írja, hogy 1921 és 1939 között Dél-Tirol olasz lakosainak száma négyszeresére emelkedett.24

Joggal merül fel a kérdés: hogyan élte túl ezt az olaszosítási politikát a dél-tiroli német kisebbség? A kérdés megválaszolásakor figyelembe kell venni azt a tényt, hogy ellentétben a közép-európai kisebbségi kérdésekkel – például a magyar kisebbség sérelmei az utódállamokban – a dél-tiroli olaszosítási politika a két világháború között alig váltott ki nemzetközi vitát. Az osztrák, illetve a német állam a dél-tiroli német kisebbséggel szembeni bánásmódot olasz belügynek tekintette, így a Nemzetek Szövetsége egyetlen esetben sem foglalkozott a dél-tiroli kérdéssel. Ebből következően a dél-tiroli német kisebbség túlélését csak a saját önszerveződésének köszönhette. Ennek érzékeltetésére nézzünk meg két példát. 1. Amikor az olasz állam betiltotta a német nyelv iskolai oktatását, a dél-tiroliak létrehoztak egy ún. katakomba-iskolahálózatot, ahol  illegálisan folytatták a német nyelv oktatását. 2. Amikor az olasz állam betiltotta az állami iskolákban a német nyelvű vallásoktatást, a katolikus egyház hosszas harcok után elérte, hogy legalább iskolán kívül lehessen német nyelvű hittanórákat tartani.

Az 1938 márciusában bekövetkező Anschluss – Ausztria önállóságának felszámolása – a Brenner-határt a Harmadik Birodalom és Olaszország közös határává tette. Hitler, aki a csehszlovákiai német kisebbség esetében többször is erőteljesen fellépett, a dél-tiroli német kisebbség ügyében más stratégiát követett. Hitler a Dél-Tirollal kapcsolatos politikáját a Mussolinival kötött szövetséghez fűződő érdekeinek rendelte alá. Jól mutatja ezt, hogy 1938. május 7-én  olaszországi hivatalos látogatása alkalmával25 a következő kijelentést tette: „Az én rendíthetetlen akaratom és üzenetem a német nemzet számára az, hogy a köztünk lévő, Alpok alkotta természetes határ mindig sértetlen maradjon.”26

Hitler Olaszország szövetségének fejében elismerte Dél-Tirol Olaszországhoz való tartozását. A dél-tiroli német kisebbség német jellegének megőrzését egyedül a Harmadik Birodalomba történő áttelepítés formájában tartotta kivitelezhetőnek. Ezzel párhuzamosan Mussolini továbbra is az 1923 óta zajló olaszosítás politikáját kívánta folytatni. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy Hitler és Mussolini közös érdeke a dél-tiroli német kisebbség felszámolása volt.

Így született meg 1939. június 23-án a „berlini egyezmény” a dél-tiroli német lakosság áttelepítéséről, melyet 1939. október 21-én, majd november 17-én kiegészítő megállapodásokkal láttak el. Az egyezmény értelmében az akkoriban 246 000 fős dél-tiroli német kisebbségnek egyénileg arról kellett döntenie, hogy vagy a német állampolgárság mellett optál, és ebben az esetben átköltözik a Harmadik Birodalomba, vagy a maradás mellett dönt, azaz az olasz állampolgárságot választja, de ennek fejében lemond mindenfajta kisebbségi (nyelvhasználati, oktatási) jogról. Az optálás, azaz a két állampolgárság közötti választás megosztotta a dél-tiroli németséget. A 246 000 optálásra jogosult dél-tiroli német közül mintegy 211 000 választotta az áttelepülést, illetve 35 000 a maradás mellett döntött. A háború miatt az áttelepülés vontatottan haladt, 1943-ig kb. 75 000 fő települt át a Harmadik Birodalomba.27 De az áttelepült 75 000 főből a második világháború után mintegy 25 000 visszatért Olaszországba. Érdekességként jegyezzük meg, Hitler 1942-ben azt tervezte, hogy a dél-tiroli németséget a Krím-félszigetre telepíti át.28  A „Heim in Reich” mozgalomnak – „Vissza a Birodalomba”– Dél-Tirolban az 1943. szeptember 8-ai olasz fegyverszünet vetett véget. A fegyverszünet hírére német csapatok szállták meg az olasz területeket az Alpoktól egészen a Nápoly alatt húzódó frontig. Dél-Tirolt „Alpesi előtér és hadműveleti terület” elnevezéssel szervezték meg a bevonuló német csapatok, élen a tiroli gauleiterrel, mint főbiztossal. A német megszállás után felállított négy dél-tiroli rendőrezredbe azokat a németeket is behívták, akik nem optáltak a kitelepülésért. 1945. április 29-én az olaszországi német csapatok főparancsnoka aláírta a fegyverszüneti megállapodást, ezt követően Dél-Tirol ismét olasz fennhatóság alá került.

4. A dél-tiroli kérdés 1945 után

A dél-tiroli kérdés a második világháború utáni rendezési tervekkel kapcsolatban ismét felmerült. Az USA külügyminisztériuma által a békeelőkészítéssel kapcsolatban életre hívott egyik bizottság, az ún. „Post War Commison on Austria” 1944. június 8-ai memoranduma azt javasolta, hogy az etnikai elvet érvényesítve Bolzano tartományt csatolják Ausztriához. 29 Azt, hogy a dél-tiroli kérdés mennyire összefonódott az osztrák állam háború utáni sorsával, jól mutatja az angol külügyminisztérium „Külügyi Kutató- és Sajtószolgálata” által 1942 őszén összeállított memorandum Ausztria határaival foglalkozó része.30 Ebben a szakértők azt fejtegetik, hogy Dél-Tirollal kapcsolatban három megoldás lehetséges: 1. Amennyiben Ausztria belép az ún. északi föderációba31 – ennek Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország lett volna a tagja –, akkor Dél-Tirolt jutalmul oda kell csatolni hozzá. Ez esetben a dél-tiroli németek folyamatban lévő áttelepítését meg kell állítani, sőt vissza kell fordítani. 2. Dél-Tirolt Olaszországnál kell hagyni azon jelentős területi veszteségek ellensúlyozására, melyeket egyéb határai – pl. az olasz–jugoszláv határ – mentén fog elszenvedni. 3. Dél-Tirolt az etnikai határ mentén felosztani, azaz az olasz többségű részek maradnak Olaszországnál, míg a német többségű részek Ausztriához kerülnek.

Az újjászülető osztrák állam – melynek 1945 és 1955 között a saját önállóságáért is meg kellett küzdenie32 – Dél-Tirol visszaszerzését elsőrendű külpolitikai célként kezelte. Az újonnan megválasztott osztrák parlament 1945. december 21-ei határozatában kötelezte a kormányt, hogy Dél-Tirolnak az osztrák közösségbe való visszatérése érdekében mindent kövessen el.33 Az osztrák kormány aláírásgyűjtő akciót indított Dél-Tirol érdekében, Leopold Figl osztrák kancellár 1946. április 22-én az Innsbruckban tartott tömeggyűlésen 155 ezer aláírással ellátott petíciót vett át. 1946. május 1-jén az osztrák állam az ENSZ tagállamokhoz fordult egy memorandummal, melyben Dél-Tirol Ausztriához való csatolását kértek.

Az ún. Dél-Tirol memorandum benyújtásának napján került nyilvánosságra, hogy a harmadik párizsi külügyminiszteri konferencián a nagyhatalmak elutasították a Dél-Tirolra formált osztrák igényt. Azaz az angol szakértők által 1942-ben felvázolt három lehetőség közül a 2. számú valósult meg. Ezen döntés mögött az a megfontolás húzódott meg, hogy miután a nagyhatalmak elvették Olaszország afrikai gyarmatait, a Dodekánisz szigetcsoportot Görögországnak adták, és az olasz–jugoszláv határt az olaszok kárára változtatták meg, a kicsiny és gyenge Ausztria kedvéért nem akartak újabb döntést hozni Olaszország ellen.

Az osztrák kormány májusban még egy kísérletet tett, egy szerényebb igényeket tartalmazó memorandumot – Pustertallösung néven – dolgozott ki, melyben Bozen tartomány 43 %-ának (39 925 km2 terület, 53 000 német, 15 000 olasz és 7000 ladin lakossal) Ausztriához való csatolását kérte. A nagyhatalmak Gruber osztrák külügyminiszter személyes meghallgatása után ezt a memorandumot szintén elutasították.34 Ezek után az osztrák kormány 1946. augusztus 26-ai újabb memorandumában már lemondott Dél-Tirol vagy annak egy része visszaszerzéséről, ehelyett a dél-tiroli német kisebbségnek az olasz államszervezeten belüli védelmét kezdeményezte.

Ugyanekkor az olasz kormány az hangsúlyozta, hogy milyen intézkedéseket tervez a német kisebbség jogainak biztosítására. Így született meg Párizsban 1946. szeptember 5-én a Gruber osztrák külügyminiszter és De Gasperi olasz miniszterelnök által aláírt ún. Párizsi Szerződés – vagy más néven Gruber–De Gasperi-egyezmény –, mely máig is a dél-tiroli német kisebbség jogi helyzetének alapokmánya.35 Az egyezményben Olaszország az alábbiakat vállalta:

 

Az olasz lakosokkal teljes egyenjogúságot biztosít a német lakosság számára.

Visszaállítja a német elemi- és középiskolai oktatást.

Kétnyelvű hivatalokat tart fenn.

A német és olasz nyelvnek egyenlőséget biztosít a hivatalos iratokban és a helységnevekben.

Az állások elosztása terén megfelelőbb arányt hoz létre a német és olasz munkavállalók között.

Biztosítja Dél-Tirol lakosságának az autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlását.

 

A Gruber–De Gasperi egyezményben foglaltak végrehajtásának első lépéseként az olasz alkotmányozó nemzetgyűlés 1948. január 29-én elfogadta azt az autonómia-törvényt – ezt nevezi a szakirodalom első autonómiaszabályzatnak –, amely Bolzano és Trento provinciákat egyesítette Trentino-Alto Adige régió néven.36 A fogalmak tisztázása érdekében itt jegyezzük meg, hogy az olasz állam közigazgatása 20 régióból épül fel, és ezen régiókon belül kisebb közigazgatási egységként 95 provinciát határoltak le. A regionális önkormányzat jogosítványai ennek a 20 régiónak járnak, míg a provinciák jóval szűkebb jogosítványokkal rendelkeznek. Ezek után érthető, hogy mind az osztrák állam, mind a dél-tiroli német kisebbség részéről kifogásolták Trentino-Alto Adige régió felállítását. Hiszen a német többségű Bolzano provincia egyesítése az olasz többségű Trento provinciával egyértelműen hátrányos a német kisebbség számára. Gondoljunk bele, a regionális autonómia magát a Trentino-Alto Adige régiót illette meg, ahol a regionális parlamentben, illetve a regionális önkormányzatban az olaszok kétharmados többségben voltak. Ráadásul az olasz kormány támogatta a Dél-Tirolba történő olasz bevándorlást. 1957-ben például a közmunkákért felelős minisztérium az olasz bevándorlók számára 5000 lakást építtetett Bolzanóban, ezzel kívánva megváltoztatni a város nemzetiségi képét.37 Itt jegyezzük meg, hogy Dél-Tirol etnikai megoszlásáról a 20. század második felében az alábbi táblázatot lehet felrajzolni:

Forrás: Polonyi Tünde38

 

Az ötvenes években mind az osztrák kormány, mind a dél-tiroli német kisebbség politikusai – a Dél-Tiroli Néppártba tömörültek – szorgalmazták a Gruber–De Gasperi-egyezmény teljes végrehajtását. A német kisebbségnek járó autonómia körüli csatározások fontos fordulópontja volt, hogy 1957. november 17-én a dél-tiroli német kisebbség sigmundskroni deklarációjában követelte Bolzano elszakadását Trentinó-Alto Adige régiótól és az önálló Bolzano régió megalakítását.39 Ezzel szemben az olasz állam pont az ellenkező irányba mozdult el, az 1948-as autonómiaszabályzat 1959. január 16-án kiadott végrehajtási utasításában tovább szűkítette a német kisebbség jogait. Erre válaszul 1959 februárjában a Dél-Tiroli Néppárt vezetősége Bécsbe utazott, ahol az osztrák kormányt mint a párizsi szerződés egyik aláíróját tájékoztatta a dél-tiroli német kisebbség sérelmeiről. Az osztrák kormány – a dél-tiroli német kisebbség védhatalmaként – felvállalta a problémát, és támogatásával a dél-tiroli német kisebbség sérelmei az ENSZ közgyűlésének napirendjére kerültek, amely 1960. október 31-ei határozatában felszólította a feleket, hogy az 1946-os Gruber–De Gasperi egyezmény alapján rendezzék a problémát.

Ezzel párhuzamosan magában Dél-Tirolban számos erőszakos cselekményre – gondolunk itt a sorozatos robbantásokra, melyek célpontja vasútvonalak, villamosáram-vezetékek és kormányzati épületek voltak – is sor került.40 1961. június 11-én például az ún. „tüzes éjszakán” egyetlen éjszaka leforgása alatt 37 robbantásos merénylet történt. Ezek a  robbantások jelentős anyagi károkat okoztak – pl. az egyik villamosáram-vezeték felrobbantásával sikerült Bozen városának energiaellátását egy egész napra megbénítani -, továbbá néhány tucat ember is életét vesztette. A dél-tiroli nemzeti mozgalom történetének ezen „robbantásos korszakáról” igen szűk a szakirodalom. Ez érhető is, hiszen Kante 1992-ben született cikkében41 azt állítja, hogy az olasz hatóságok még a kilencvenes évek elején nem zárták le az ezen robbantásokkal kapcsolatos dossziékat.  Kante szerint a robbantások hátterében a dél-tiroli szélsőségesek és az osztrák szélsőségesek titkos összefogása állt, a robbantások végrehajtói a határ osztrák oldalán készültek, fel és akcióik végrehajtása után ott kaptak menedéket is.42

Az olasz állam, az osztrák állam és a dél-tiroli német kisebbség képviselői között hosszas tárgyalások folytak 1960 és 1969 között,43 melyek eredményeit az ún. „Csomagtervben” (Paket) és a végrehajtás menetrendjét rögzítő ún. „Időrendben” (Operationskalender) rögzítették.44 A két külügyminiszter – osztrák részről Kurt Waldheim, olasz részről Aldo Moro – 1969. november 30-ai koppenhágai találkozóján írta alá a „Csomagtervet” és az „Időrendet”.

1972. január 20-án az olasz parlament döntése értelmében életbe lépett az ún. új autonómia-statútum (mivel az 1948. évi statútumot első statútumnak nevezi a szakirodalom, ezért megkülönböztetésként az 1972. évit nevezzük új statútumnak). Az új autonómiastatútum egyes pontjai Bolzano provincia autonómiájának továbbfejlesztését szolgálják a regionális önkormányzat irányába, de nem engedélyezik Bolzano provincia régióvá történő átminősítését. Azaz az olasz kormány nem járult hozzá Trentino-Alto Adige régió felosztásához, viszont a régión belül Bolzano provincia számos területen – a „Csomagterv” 29 ilyen területet sorol fel – komoly autonómiát kapott.

A Csomagterv a nyolcvanas években megvalósult, így az ENSZ 1992. június 17-ei határozata kimondta, hogy a dél-tiroli kérdés az ENSZ függő kérdései közül törölhető.45 Kijelenthetjük, hogy a dél-tiroli németség az európai kisebbségek között alighanem az egyik legrendezettebb közjogi státussal és messzemenő kollektív jogokkal rendelkező népközösség. (Folytatjuk)

JEGYZETEK

1. Probáld Ferenc: Európa regionális földrajza. ELTE. Eötvös Kiadó, Bp., 2000. 354.

2. Hajdú-Moharos József: Történeti-gazdasági területegységek Európa országaiban. ELTE  TTK. Bp., 1990. 100.

3. Tirol középkori történetéről áttekintő képet nyújt a régebbi feldolgozások közül Egger József: Tirol története a római kor letűnése óta. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben. X. Tirol és Vorarberg. Magyar Királyi Államnyomda, Bp., 1893. 140–199. Az újabb feldolgozások közül lásd Josef Riedemann: Geschichte Tirols. Verlag für geschichte und politik. Wien, 1988. 47–81; Erich Zöllner: Ausztria története. Osiris Kiadó, Bp., 2000. 71–72, 104–107.

4. Zöllner: i. m. 72.

5. Erről bővebben lásd Riedemann: i. m. 62–67.

6. Egger: i. m.150.

7. Zöllner: i. m. 105.

 8. Az 1363 és 1918 közötti időszakra lásd Riedemann: i. m. 62–209.

 9. A. J. P. Taylor: A Habsburg Monarchia 1809– 1918. Scolar Kiadó, Bp.,. 1998. 314.

10. Polonyi Tünde: Dél-Tirol. In: Kozma Tamás (szerk.): Kisebbségi oktatás Közép-Európában. Felsőoktatási Kutatóintézet–Új Mandátum,  Bp., 2005.

11. Az olasz irredenta Dél-Tirolra vonatkozó követeléseiről lásd bővebben Felix Ermacora: Südtirol und das Vaterland Österreich. Wien–München, 1984.

12. Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1967. 299.

13. Az Osztrák–Magyar Monarchia római nagykövete, Macchio báró emlékirataiban részletesen beszámol a római német nagykövet, Bülow herceg lépéseiről, lásd Karl von Macchio: Wahrheit! Fürst Bülow und ich in Rom 1914/1915. Jung Österreich Verlag, Vienna, 1931. 26-27.

14. Vermes Gábor: Tisza István. Századvég Kiadó, Bp., 1994. 330.

15. A vitákat részletesen ismerteti Vermes: i. m. 318–330.

16. Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés. Teleki László Alapítvány Könyvtára, Bp., 1995. 11.

17. Uo.

18. Az olasz–antant titkos tárgyalásokról és a londoni egyezményről lásd bővebben C. J. Lowe–F Marzari: Italian Foreign Policy 1870-1940. Routledge and Kegan, London–Boston, 1975. 145–151.

19. Az olaszországi front hadieseményeiről lásd Galántai József: Az első világháború. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1980. 265–271. 295–296. 300–331. 394–395.; 453–455.; 482–486.

20. Az Ausztriával megkötött békéről és annak Dél-Tiroli vonatkozásairól lásd Richard Schober: Die Tiroler Frage auf der Friedenkonferenz von St. Germain. Schlernschriften 270. Innsbruck, 1982.

21. Erről bővebben lásd Antony Alcock: Trentino and Tyrol: from Austria Crowland to European Region. In: Seamus Dunn–T.G. Fraser (ed.): Europe and ethnicity. Routledge, London–New York, 1996. 71–72. Rudolf Joó:

South-Tyrol: A European Border region. Minority Protection Asociation, Bp., 1988. 13–14.

22. Joó Rudolf: i. m. 14.

23. Joó Rudolf: i. m. 13.

24. Gál: i. m. 16.

25. Hitler 1938. május 3 és 9. között látogatott Olaszországba, látogatása lefolyásáról lásd Ormos Mária: Mussolini. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. 327–328.

26. Hitler kijelentését idézi Petr Lozoviuk: Tirol – kettéosztott tartomány az egyesülő Európában? Régió 1993/3 22.

27. Gál: i. m. 17.

28. Henry Picker: Hitlers Tischgesprache im Führerquartier. Stuttgart, 1981. 409.

29. A dokumentumot közli Ermacora: i. m. 413.

30. A Kelet-Európai konföderációk című memorandumot teljes terjedelmében közli Bán D. András (szerk.): Pax Britannica. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 43–92., ezen belül az osztrák–olasz határral kapcsolatos fejtegetést a 62–63. oldalakon olvashatjuk.

31. Az angol külügyminisztérium föderációs elképzléseiről lásd Bán D. András bevezető tanulmányát az általa szerkesztett dokumentumkötetben: Bán D. András (szerk.): Pax Britannica. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 15–42.

32. Lásd erről a História tematikus számát, 2005/5. Az osztrák államszerződés.

33. Ermacora: i. m. 45.

34. Zöllner i. m. 402.

35. A Gruber–De Gaspari szerződés szövegét közli Ermacora: i. m. 426–429.

36. Horváth Gyula: Európai regionális politika. Dialog–Campus. Bp.–Pécs. 1998. 149.

37. Lozoviuk: i. m. 26.

38. Polányi: i. m. 87–88.

39. Alcock: i. m. 76.

40. Polányi: i. m. 75.

41. L. Kante: Isztria és Dél-Tirol. Limes 1992/1. szám. 22–24.

42. L. Kante: uo.

43. A tárgyalásokat ismerteti Lozoviuk: i. m. 25–27; Gál: i. m. 28–32; Zöllner: i. m. 410.

44. A „Csomagterv” (Paket) német szövegét lásd Österreisches Jahrbuch für politik 1981. 317–324., az „Időrend” (Operationskalender) szövegét lásd uo. 325. 

45. Gál: i. m. 36–37.