Nem háború volt, vagy földrengés, mégis a világon mindenütt címlapsztori lett, mikor az AOL (a világ legnagyobb internetszolgáltatója) 165 milliárd dollárért megvette a Time-Warner médiaóriást (Time magazin, Warner-filmstúdió, CNN, HBO, lemez- és könyvkiadó meg minden egyéb konglomerátum). Mikor a hírt hallottam, fordítva értettem, mert úgy lett volna logikus: a médiaóriás vett magának egy kiegészítést. Óriási meglepetés volt, hogy a pár éve még lefitymált internet-cég megvásárolja ezt a mamutot. De ennél is fontosabb, hogy ezzel az ügylettel új korszak kezdődik: az internet a hagyományos médiapiac vezetőjeként pillanatokon belül mindent a saját képére fog formálni. Én még csak ott tartok, hogy lógok a hálón, és élvezem a játék lehetőségeit.

Öt éve járt egy vendégprofesszor a ELTE-n, és mindenáron rá akarta venni a diákokat, hogy tanulják meg használni az internetet. Akkor ez még elég bonyolult manőver volt, sok krikszkrakszot kellett beírni, címek se nagyon voltak, tehát nem is érte meg a fáradságot. Néhányan mégis ráharaptak, és lelkesedtek, kis szekta alakult ki. A többiek nevettek rajtuk, én meg szkeptikusan néztem az egészet: ki fog mondjuk egy svéd lapot képernyőről olvasni Budapesten? (Ha egyáltalán bejut oda.) Aztán jött a fordulat, ma már a toalettpapírt is úgy hirdetik, hogy a képernyő sarkában ott van a www.wc.com jel, odamehetsz, érdeklődhetsz, vehetsz, sőt dumálhatsz is velük.

Szóval, pár éve átálltam: a napom úgy kezdődik, hogy bekapcsolom a gépet, és átfutom a New York Timest, megnézem a Bloomberget (tőzsdék állása) elolvasom a Die Zeit érdekesebb cikkeit, és válaszolok az e-mail-jeimre. Közben (otthon) volt telefonszámla-robbanás, rossz lelkiismeret, frusztráció (mikor az istennek se sikerül valahová eljutni), olykor még az is átfutott a fejemen, hogy ez az egész nagy marhaság, nem ér semmit. De másnap kezdődik elölről a mánia, mint valami drogosnál.

Vagyis az internet teljesen megváltoztatta az életem(tünk). A haver a hálón vett téli gumikat, végigment az összes nagy cégen, kiválasztotta, ami neki megfelel. A másik Franciaországba utazott, olyan kocsit akart kölcsönözni, amiben van GPS (olyan képernyő, ami mutatja, merre kell menni a kocsival, hogy ne tévedjen el), a hálón kiderült, hogy nyolc kölcsönző közül egynek volt csak ilyen, hipp-hopp lefoglalta, a reptéren felvette. Kaját lehet rendelni — étlap olvasható — a jobbak már telefonálni is tudnak rajta, a még jobbak látják is egymást.

Külföldön dolgozók, diplomaták, ösztöndíjasok mesélik, hogy mivel szinte azonos időben olvashatnak a hazai eseményekről, jóval kisebb a hazatéréssel járó beilleszkedési stressz: kint is otthon érezhetik magukat. És a piac is pörög, valahogy olyan hullámban érkezett az e-commerce, hogy minden fenntartást, bénáskodást, divatellenkezést elsöpört. Például azt a félelmet is, hogy ha kiadod a hitelkártyád számát, akkor a rossz emberek lenyúlják a pénzed... Pedig ma még bizony lenyúlhatják. Közben az internetes cégek tőzsdeárfolyama több száz százalékot ugrott felfelé. Igaz, labilis ez a magasság, az árak máris zuhannak.

Az internettel persze új osztálykülönbségek születtek: egyre jobban elválik egymástól az, akinek van (számítógépe, angoltudása, hozzáférési lehetősége), és az, akiknek nincs (és fogalma sincs arról, mi az). A két csoport anyagi-szellemi státusa, életformája egyre jobban széttart: akiknek nincs, leszakadnak, előbb csak ezt-azt nem tudnak, aztán gettóba záródnak. Akinek van, az is irigykedhet, mert vannak munkahelyek (pl. egyetemek), ahol az internet ingyenes, fél napot bányászkodhatsz, míg ha otthon teszed, akkor minden letöltés a zsebedre megy, és ha hosszabb, beleizzadsz. Egyeseknek gyors vonaluk van (ISDN vagy kábel), és azonnal ott van a hívott cím, nem kell várni a letöltéssel, amíg megjelenik a szöveg-kép az ernyőn, de az ilyen vonal egy kis vagyon, már a belépés és felszerelkezés is az, hát még a bérleti díj, plusz internet hozzáférés, plusz telefonszámla. Szóval osztálylépcső itt is van.

Mellesleg, amikor nyáron azon erősködtem, hogy kis parasztházamba bevezessék a csatlakozást, azt hittem, magányos harcosként bolyongok az őserdőben. Aztán a fűszeresnél kis morgolódásnak lettem tanúja: néhány fiatal amiatt zsörtölődött, hogy nem tudnak távmunkára átállni, mert a helyi telepített rádiótelefon nem viszi az internetet. A beszélgetésbe mások is bekapcsolódtak. Mondjam, hogy parasztlázadás lett az internetért? — túlzás lenne, de én azt gondoltam, hogy ott, az isten háta mögött azt se tudják, mi a háló. Kisült, hogy jobban, mint én, mert ők abból élnek. Ezt hozta az ezredvég, ilyen robbanásszerűen lett életünk része a háló.

A kultúráról beszélek: mit hozott az internetkorszak? A guruk attól tartanak, hogy a háló miatt leszokunk a könyvekről, egyáltalán az olvasásról. Egyelőre azt látom, hogy egyre több az olvasnivaló, és könyvtárakban még nincsenek, megrendelem őket (e-commerce), sok pénz, de legalább tudom, mi van a világban. Könyvet nem képernyőről olvas az ember, a kettő valahogy kiegészíti egymást. (Ennek van kényelmetlen oldala is: szakdolgozatok irodalomjegyzéke olykor a hálóról leszívott — sosem olvasott, csak felsorolt "anyag", a prof. meg csak kapkodja a fejét, de nincs ember, aki meg tudná állapítani, a jelölt melyiket nézte át, és melyiket másolta a webről.) A könyvkínálat robbant, de az elérhető recenziók, vitacikkek tömege segít kiválasztani azt, amit érdemes vagy el kell olvasni. Potenciálisan többet tudhatunk, tendenciájában azonban csökken az olvasás. (A könyvpiac bővülése nem mond ennek ellent: a könyv még sokáig a legolcsóbb lakberendezési tárgy.) De álljon meg a menet, az internetes anyagot is olvasni kell! Legfeljebb arról lehet szó, hogy átalakulnak az olvasási szokások. Ne vádoljuk azzal az internetet, amit el sem követett! Átalakul a kultúra: óhatatlanul több dimenzióban látjuk a dolgokat, egy pillanat alatt áttekinthetjük egy-egy új tézis színét és fonákját, a különböző nemzeti kultúrák reakcióit, ami azért visszahat ítéletalkotásunkra is. "Polifón" módon kezdünk gondolkozni, toleránsabbak vagyunk a sokféleséggel szemben, legalábbis nem csodálkozunk a "mik vannak" jelenségein: megszokjuk ezeket.

Közben az internetben megtestesülő tudásanyag és az általa biztosított hozzáférési lehetőség hihetetlen mértékben felgyorsítja a kulcsinformációk megszerzését. És — ilyen paradox korban élünk — ugyanakkor hihetetlen mértékben megnehezül a használható információ megszerzése: egyre hatékonyabb keresőgépeket kell kitalálni, hogy az adatszemét-hegyek alatt megtalálják nekem azt, amire szükségem van.

Első lépés: rajta kell lenni a hálón. Aki nincs rajta, nem létezik. Először csak egy pár kockafejű cég írta ki logójára a www-címet, ma már az a furcsa, ha valaki nem ezt teszi. A világcégek esetében előbb csak szlogen volt, ma már napi gyakorlat az e-commerce térhódítása: aki ma nincs ott, megnézheti magát. A gazdaság elmélete és gyakorlata is átalakul. Itt van mindjárt a tudásáru paradigmája: mennél többen használnak egy tudásárut, az a valami annál többet ér. A kávédarálóra ez nem igaz: amikor még csak pár darab volt belőle, drága volt, sokat ért; ahogy tömegcikk lett belőle, csökkent az értéke. Agyonstrapált példa a Windows operációs program: mennél többen használják, annál többet ér, mert sztenderd lett, mert továbbfejlesztése minimális költséggel jár.

Az internet úgy kerül a képbe, hogy a tudáscsere, tudásgenerálás eddig leggyorsabb változatát hozta létre. Önfenntartó rendszer, abból él, hogy van információ. Ha kell, a leggyorsabb infót kaphatod, ha kell, lexikonként tudod használni. (Azt vettem észre, hogy archívanyagom, kartonrendszerem nagy részét már nem használom: gyorsabb, pontosabb az internet. Ma még a történeti adatokban alig tud valamit, de azért már az is alakul.) Az új érának keményebb versenyszabályai alakulnak ki: az internetkorszak kialakította a the winner takes it all (minden a nyertesé) mentalitást.

Mindenki tudja, hogy mi az amazon.com, de kit érdekel, hogy ezen a piacon ki a harmadik, esetleg a negyedik? (És ez a "mindenki tudja", évi 50—60 százalékos piacnövekedést jelent, ami nem semmi...) Korábban a helyezetteknek is volt súlya, sőt valamikor még volt értelme annak a szlogennek is, hogy a részvétel a fontos (a versenyben). Az internetkorszakban elsőnek kell lenni, vagy ki lehet szállni.

Persze eltúlzom a dolgot, mert olykor a lista aljáról is fel lehet törni a csúcsra, s fordítva: egy pillanat alatt le lehet zuhanni akár a nyerő pozícióból is. Ez a szabály dolgozott az AOL—Time-Warner fúziójában is: az utóbbi már 18 milliárdos adósságot halmozott fel, s mivel nem talált internetpartnert, veszélybe került: kifelé állt a rúdja az első helyezésből. Aztán: valamikor egy részvény vonzerejét az osztalék adta, ma már ez a szempont háttérbe szorul. Nagyobb vonzereje van annak, ha a részvényárfolyam repül. És azért (is) repül, mert a háló minőségileg több játékosnak nyitott teret, így a felfelé való elmozdulás is gyorsabb, nagyobb — lásd az internetes cégek gyors karrierjét. Igaz, a bukás is hirtelen jön. (Épp a karácsonyi őrjöngés szelektálta az on-line kereskedőket: a sok cég nem bírta a rohamot és lebukott, a nagyobbak pedig felvásárolták őket.)

A pénzügyi szféra is átalakul: az e-broker kiszorítja a befektetési cégeket, a virtuális a valós közvetítőt. A hálón való bankolás már Magyarországon is kezd hódítani, egyelőre pénzt hoz a bankoknak — legalábbis megtakarítást. Egy idő után azonban lesz itt még sírás: az e-broking eleszi a hagyományos bankok kenyerét. Tudom, a háló nem önmagában teszi ezt, de nélküle nem fordult volna ekkorát a piaci magatartás. Eddig azt mondták az okosok, hogy az internetes cég milliárdos tőzsdeértékelése másfajta pénzben mérődik, mint amivel a normális piac dolgozik. (A milliárdos e-cégek csak lufik, egymás után ki fognak pukkadni.) E mostani fúzióval összemérődött a kétféle pénzegység, kiderült, hogy az internet dollár alig valamivel ér kevesebbet, mint a valódi. (Egy valós piaci Time-Warner dollár 0,75 — idáig csak virtuálisnak tartott — AOL dollárt ért.) És bár a kisebbek mennek tönkre, meg az új óriás részvényára is esik: a vita eldőlt.

Az AOL—Time-Warner összefogás, meg a 165 milliárd dolláros vételár világrekord, valóban az új évszázad felütése. Fogas kérdés viszont, hogy mire jut egymással ez a két óriás. Addig még értem, hogy az AOL-nak jól jön a Time-Warner kábelhálózata (azt a cég egy korábbi fúzió során kebelezte be.) Jól jön, mert az internet jövője az egyre gyorsabb adatátvitel, és a kábel a gyorsvonalat biztosítja, szemben a telefondróttal. Csakhogy ma már van mobil-technológia is, eszeveszett tempóban hajt, hogy sikerüljön neki ún. broad band módszerrel dolgoznia. A "széles sáv" hatalmas adattömeg gyors átvitelére alkalmas, pl. interneten lehet filmet nézni. Ha ez a megoldás bejön, feltehetően le fogja körözni a hagyományos internetes szolgáltatókat. Ráadásul a "fapados" telefondrótosok olyan megoldáson dolgoznak, hogy az is tudja a széles sávú megoldást.

Akárhogy is nézzük, az AOL majd kétszáz milliárdért csak egy lépésnyi előnyt vásárolt. De fordítva is van elég kockázat. A Time-Warner legalább tíz éve kísérletezik, hogy betörjön az interaktív médiapiacra, vagy hogy internetre kerüljön, de eddig ez valahogy nem sikerült. Most viszont összekapcsolódhat a kb. 100—120 milliós előfizetői kör és a világháló. Csakhogy mire igazán kiépül, már ott lesznek az újak — milliárdos piaccal. (Pl. Hongkongban — a The Economist szerint — most indul Ázsia legnagyobb internetes cége, a PCCW 21 milliárd dolláros tőkeerővel.) Kétségtelen, hogy ez a fúzió át fogja alakítani a háló világát. A százmilliós előfizetői tábor tömegmédiává teszi az internetet: a hálóról rendelésre jöhet a tévé, video, és a film, a gond csak az lesz, hogy nem fogják bírni tartalommal. Ugyanis már ma az a helyzet, hogy a technológia előbbre tart, mint a content-industry, a műsorkészítés, filmarchívum stb. Vagyis már ma sem tudják valóban friss anyaggal feltölteni a tévéhálózatokat, ezért aztán majd minden csatornán ugyanaz a filmanyag vagy annak ismétlése fut.

Az újságpiac is átalakulhat, az AOL társtulajdonosa (Bertelsmann) már ki is lépett a társulásból, nyilván létre fog jönni egy ellenkartell (Microsoft—NBC, vagy akármi más), és sok-sok kis újságnak nyílik tere az interaktív médiagyártás lehetőségére. Közben a nyomtatott és egyéb hírpiac arányai egyre gyorsulóbb ütemben változnak, az előbbi rovására. De vannak itt veszélyek is. A Nemzetközi Újságíró Szövetség már aggodalmát fejezte ki, úgy látja, hogy ez a mamut veszélyezteti a vélemények sokféleségét. Mások sötétebb jövőképet festenek. Mivel további konszolidációk állnak küszöbön, a világháló működése néhány kézben fog összpontosulni. És egyszer csak ez a ma még játékos és anarchista médium kontrollálható lesz.

Pedig az internet charme-ja többek közt abban áll, hogy majdnem bármi szerepelhet benne/rajta, nincs egyetlen központja, nincs állami cenzúrája, felügyelete — legfeljebb bizonyos terrorista, pornó vagy rasszista megnyilvánulások ellen lépnek fel. Ha viszont tovább konszolidálódik a piac, akkor nem csak az áttekintés, de a kontroll is lehetséges lesz, állami vagy kvázi-állami, netán multifelügyelet formájában. Visszakeresési lehetőségtől, ellenőrzéstől mondjuk az e-mailed olvasásán át egészen addig, hogy pontosan lehet tudni, mit csinálsz, mit gondolsz, miről csevegsz bizalmasan, kivel. A különféle adatbázisok (és ezek fehér, szürke meg fekete piaca), a hitelkártya, a mobiltelefon (hívásrészletezés!) már eddig is a magánszféra leképezésének eszközeként (is) funkcionált. Most feltárul egy még teljesebb átvilágítási lehetőség. A jónép beleette magát az internetbe, e-mailbe, és úgy nyilvánul meg a hálón, mint a szabadság birodalmában. De mi lesz, ha mindez valamilyen ellenőr számára is olvasható lesz? Nem mondom, hogy ez a jövő, meg hogy demokratikus államokban már lenne olyan hatóság, amely ezt akarná, de elméletileg lehetőség nyílik arra, hogy bárkit, bármikor át lehessen világítani. Ennek is van már irodalma: Reg Whitaker The End of Privacy (A magánélet vége) című 1999-es könyve pl. realitásként kezeli a "teljes felügyelet" lehetőségét — pedig még nem is tudhatott az internet konszolidációjáról.

Ezek rémhírek. Az internet ma már majdnem 100 millió ember fóruma — a nagy számok törvénye miatt szinte lehetetlen felügyelni. A védelem a demokratikus intézmények kódexének kiegészítése lesz, ami viszont késni fog, mert az üzlet nyomulása mindig gyorsabb. Többet lehet remélni a technológiai robbanástól: a most kialakuló monopóliumot máris fenyegetik mások és újabbak, nem fog kialakulni tökéletes kontroll-lehetőség. De a kérdésekből az a bizonytalanság olvasható ki, hogy mindenki sejti: valami mélyebb változás közeledik: a "ki kinek mondja meg, hogy mi legyen" átalakul: az internet nem a hagyományos média szabályait követi, hanem fordítva, a médiának és a szórakoztatóiparnak kell felvennie az internet lépéstempóját. Az AOL jóval az üzletkötés előtt meghirdette már a PC utáni korszakot, technológiáját abba az irányba építette tovább, amikor az internet már nem csak számítógépről érhető el. Ma még fel se tudjuk mérni, hogy ezzel az új technikai lehetőséggel milyen médiastruktúrákat fog kialakítani. De azt sejteni lehet, hogy hamarosan sok minden át fog íródni. Rövid időre. Mert ha holnap belép a mobil-satellite hálózat internetes szolgáltatása, akkor ismét át fogják írni a médiapiacot.

Ilyen rózsás volt a kép február 11-ig. Amikor internetes kalózok harcképtelenné tették az Amazon.com, a Yahoo.com cégeinek honlapját, valamint két brókercéget is befagyasztottak. A kár nem volt igazán jelentős: e-mailekkel árasztották el a cégek honlapjait, méghozza olyan mennyiségben, amitől a szerverek felmondták a szolgálatot, és pár órára kikapcsoltak. Aztán helyreállt a rend és business as usual. Látszólag. Mert az e-commerce, az internet gyöngyszeme ma már nem olyan, mint tegnap volt: megrendült a bizalom. A kuncsaftokban eddig is volt némi szorongás, kiadják-e hitelkártyájuk számát egy-egy megrendelésnél, tranzakciónál, mert valami azt súgta nekik, hogy a kalóz vagy valami más rossz ember ott áll a sötétben, és alig várja, hogy lenyúlja a kártya egyenlegét. Eddig a szakemberek kinevették ezeket az érveket; a rendszer biztonságos, ha nem is százszázalékosan, de annyira igen, hogy rábízd magad, mondták. Ez az illúzió szétfoszlott. Ha egy ilyen gyerekes trükkel lehetetlenné tudják tenni a világ legnagyobb internetes cégeit, akkor holnap a kártyák számait fogják begyűjteni, vagy éppen a bankok komputeréből fogják leszívni a pénzt. Elvileg ez is lehetséges, s ez a kalóztámadás fel is erősítette ezt a félelmet.

Mi lesz az e-commerce-szel? Egy darabig tart a hisztéria, aztán elcsendesül a botrány, újabb biztosítórendszerek épülnek ki, megvesznek néhány kalózt (rablóból lesz a legjobb pandúr), és kiépül valamiféle szuperbiztonság. Ami idén jó lesz — csak jövőre avul el. Állítólag van megoldás: jelenleg a legfőbb amerikai titkosszolgálat tiltja az olyan jelszavak használatát, amelyekbe az állami ellenőrzés (l. terrorizmus, kábítószer elleni harc) nem tud betekinteni. Ha ezt feloldják, akkor rendszerbe lehet állítani azokat a jelszótechnikákat, melyek feltöréséhez százezer év lenne szükséges. Mondják a szakemberek.

Egyelőre azonban mindenki igyekszik úgy tenni, mintha minden rendben volna, és az internet ugyanolyan csoda lenne, amilyen tegnap volt. Nem az. Csatatér. Igaz, tegnap is az volt, csak nem tudtuk, mert el voltunk ámulva. Mára felnőttek lettünk.