Plutarkhosz Párhuzamos életrajzainak modorában nem nehéz a két pálya — Fejtő Ferenc és Emil Cioran életútja — között több egybeesést és hasonlóságot felfedezni. Mindketten fiatalon hagyták el a kelet-közép-európai szülőhazát, hogy 1937—38-tól az a Párizs nyújtson nekik otthont, ahol életművük nagyobb és jelentősebb hányadát megalkották s ahol egyben nemzetközi hírnévre tettek szert. Jóllehet választott műfajuk, írói eszközeik igencsak különböznek — Fejtő a történelmi tanulmányt és a politológiai irodalmat műveli, míg Cioran a filozófiai esszében jeleskedett — gondolkodásukban egyaránt mély nyomokat hagyott a totalitárius ideológiák térhódításának élménye, ezért is vállaltak mindketten szerepet, akár kockázatok árán is, a szellemet megrontó ideológiák kritikájában, a szabad gondolkodás béklyóinak radikális elutasításában. Tegyük még hozzá: kettejük életútja nemcsak metaforikus értelemben párhuzamos, hiszen ismerték és becsülték egymást, s kettejük kapcsolata és barátsága egyenesen azt példázza, hogy ott, az emigrációban olykor könnyebb meghaladni a történelmi ellenségeskedés reflexeit. Kortársaikként, akik műveikért külön-külön tiszteljük őket, barátságuknak erre az üzenetére is érdemes odafigyelnünk.

Persze, a két életút tanulságait akkor láthatnók igazán, ha közelebbről is szemügyre vennők, miért hagyták el hazájukat. Beszélnünk kellene arról, hogy Ciorantól eltérően Fejtő indulása a baloldalhoz, pontosabban a szociáldemokráciához való vonzódás jegyében áll, tehát arról is szót ejthetnénk, hogy ez mit jelent az akkori Magyarország közgondolkodását és szellemi életét tekintve — vagyis a párhuzamokat folytatni lehetne a két főváros, Budapest és Bukarest között is. Származása Fejtőt a magyar középosztályhoz köti. A harmincas években rangos folyóiratok — a Nyugat és a Gondolat mellett a kolozsvári Korunk—- hasábjain közzétett irodalomkritikái és esszéi tették ismertté nevét. József Attilával együtt a Szép Szó szerkesztője, s ha kezdetben a világnézet közelsége fűzte őket össze, Fejtő volt az, akit a moszkvai perek az elsők között józanítottak ki, s nyilvános állásfoglalása költőnk politikai gondolkodását is új irányba terelte.

Párizsi tartózkodása első éveiben budapesti lapok tudósítója, a háború után pedig, harminc éven át, a neves francia hírügynökség, az AFP munkatársa. Egy ideig a párizsi magyar követség sajtóirodáját vezette, de tisztségéről 1949-ben, Rajk László letartóztatása miatti tiltakozásul lemondott, akárcsak Károlyi Mihály nagykövet. A kommunista rendszerrel szembeni ellenzékisége még határozottabban nyilatkozott meg az 1956-os forradalom eseményei kapcsán, amikor jelentős szerepet játszott abban, hogy a francia közvélemény, különösen annak hangadó értelmiségi képviselői hitelesen tájékozódjanak a történtekről — ismeretes, hogy Albert Camus és mások állásfoglalása a szovjet beavatkozás ellen határkő a kommunista rendszerek nyugati megítélésében.

Fejtő ezekben az években vált a kommunista országok nemzetközileg elismert szakértőjévé.

Az Histoire des démocraties populaires (I., 1962. II., 1969) az első kísérlet a szovjet tömbhöz tartozó országok összefoglaló bemutatására, a Chine-URSS (1964-1966) pedig ugyancsak az első, nagyobb méretű tanulmány a szovjet—kínai ideológiai ellentét értelmezésére. II. József (1954) és Rekviem egy hajdanvolt birodalomért (1988, magyarul 1990) című munkái a történelemi múltnak szentelt búvárkodásai eredménye: az első életrajzi monográfia a reformtörekvéseivel részben kudarcot valló "kalapos király"-ról, a második átfogó kortörténeti elemzés az Osztrák—Magyar Monarchia megszűnéséről. Szóljunk kissé bővebben e másodikról.

A Rekviem nem a leíró történetírás műfajába tartozik, hanem mindenekelőtt polémikus mű.

Alaptétele röviden úgy foglalható össze, hogy a Monarchia nem egyszerűen széthullott az első világháborúban elszenvedett vereség hatására — feldarabolása a nagyhatalmak közös elhatározásának következménye. E döntés hátterében az európai erőviszonyok alakulását kell látnunk a 19. század végén és századunk elején. E tekintetben a szerző véleménye szerint a korszak legfontosabb politikai fejleménye az egységes Németország létrejötte, ennek nyomán ugyanis számolni lehetett a német-osztrák politikai szövetség, s ezzel egy új hatalmi koncentráció eshetőségével. A Monarchia bizonyos körei, maga Rudolf főherceg is inkább az osztrák-francia együttműködés hívei voltak ugyan, amely a 18. század bizonyos időszakaiban jól működött, Rudolf halála után azonban ez az irányzat alulmaradt és az osztrák-német viszony a századforduló után szinte sorsszerűen felértékelődött, egyre szorosabbá vált, végül pedig, az első világháború kitörésével katonai szövetség formáját öltötte. E tézis szerint tehát a Monarchia sorsát az pecsételte meg, hogy a francia és az angol politikusok egy része Németország térhódítását veszélyesnek ítélte országa jövőjére nézve, s e veszély elhárítására a legkézenfekvőbb megoldásnak a monarchia feldarabolását tekintette annál is inkább, hogy ezt a lépést a Monarchia fennhatósága alá tartozó nemzetek önállósulási törekvései is indokolták.

Fejtő elemzése azt is kimutatja, hogy ennek az elgondolásnak újabb tápot adott az első világháború különös kegyetlensége és a közgondolkodás ebből eredő módosulása. Korábbi századok gyakorlatától eltérően a hadban álló felek megsemmisítő győzelemre és az ellenfél feltétel nélküli kapitulációjára törekedtek, ami szükségképpen szemléletváltást vont maga után a békekötés feltételeit illetően is. A monarchia megszüntetése irányába hatott továbbá Fejtő okfejtése szerint az is, hogy a francia politikai és szellemi elit tagjai, különösen a szabadkőművesek, úgy tekintettek az Osztrák—Magyar Monarchiára, mint amely Spanyolország és a Vatikán mellett az idejétmúlt, reakciós katolicizmus bástyája. Clemanceau és a radikális párt hangadó személyiségei meg voltak győződve arról, hogy a francia forradalom művének betetőzésén munkálkodnak, ha Kelet-Közép-Európában a francia mintát követő demokratikus nemzetállamokat hoznak létre. Ettől az elgondolástól természetesen nem volt idegen a francia befolyás növelésének geopolitikai szempontja sem.

A háború kimenetelében és az azt követő békeszerződések kidolgozásában nagy szerepet játszott az Egyesült Államok is. Ami az amerikaiaknak a Monarchiával szembeni viszonyulását illeti, az Fejtő véleménye szerint egy év leforgása alatt számottevően módosult. Wilson elnök még 1917 végén is annak a föderatív megoldásnak a híve volt, amely a Monarchia keretei között lett volna hivatott eleget tenni a nemzetek önállósági követeléseinek — ezt tükrözte a "Seymour-terv" — , egy évvel később, 1918 végén azonban a híres "11 pont" már a Monarchia feldarabolását készítette elő. Az említett okok mellett az amerikai álláspont módosulásához más politikai és katonai tényezők is hozzájárultak — például a szövetségesek közötti titkos szerződések és a bennük rögzített ígéretek ténye. Mindez végképp megpecsételte a Monarchia sorsát.

Nagyon vázlatosan erre a gondolatmenetre épül Fejtő elemzése az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnéséről. Tegyük még hozzá, hogy megítélése szerint a Monarchia sorsát eldöntő politikusok részben tévesen ítélték meg Kelet-Közép-Európa jövendő politikai térképének alakulását. Az az elképzelés ugyanis, hogy a Monarchia helyét elfoglaló utódállamokkal a térségben igazságosabb és tartósabb politikai berendezkedés valósul meg, elhibázottnak bizonyult. A Párizs környéki békeszerződések alapján két olyan nemzetállam jött létre — Csehszlovákia és Jugoszlávia —, amelynek tulajdonképpen nem volt történelmi megalapozottsága, s ennélfogva nem is bizonyult tartósnak, ahogyan azt épp az elmúlt évtized fejleményei igazolták. Romániát, amely a békeszerződéseknek ugyancsak haszonélvezője volt, az ismert történelmi és demográfiai okoknál fogva Fejtő nem sorolja ebbe a kategóriába.

A könyve magyar kiadásához írott előszóban Fejtő elmondja, hogy a Rekviem franciaországi fogadtatása rácáfolt arra az aggodalmára, hogy — éppen Párizs akkori szerepvállalása miatt — a francia közvélemény ellenállást tanúsít az általa hangoztatott tétellel, mármint a republikánus és jakobinus gondolkodás szerepével kapcsolatosan a Monarchia felszámolásában. Amikor három hónappal ezelőtt hosszabb interjút készítettem vele, megemlítette azt is, hogy egy fiatal francia történész, Pierre Béhar, nemrég megjelent munkájában az övével egyező nézőpontból vizsgálja a Monarchia 20. századi történetét. Beszámolt továbbá arról is, hogy a Monarchia sorsáról, a történelmi fejlemények értékeléséről készülő könyve kapcsán gyakran beszélgetett a párizsi román emigráció tagjaival, különösen Ciorannal, aki sok megállapításával egyetértett. Arra nézve, hogy Cioran gondolkodása a Monarchiával kapcsolatosan sokat változott, a legjobb bizonyíték, hogy Schimbarea la fatã a Romãniei (Románia színeváltozása) című fiatalkori könyve 1990 utáni kiadásában törölte azt a passzust, amely a magyarságra nézve sértő kijelentéseket tartalmazott.

Az elmondottak nem jelentik azt, hogy a Rekviem-ben foglaltakkal mindenki egyetért. A 90 éves Fejtőt köszöntő emlékkönyv (Hommage " Francois Fejtő) egyik szerzője, Kende Péter például úgy véli, hogy a Monarchia már a 19. században súlyos válságokkal küzdött és életben maradása csakis az európai erőegyensúly megőrzését célzó elhatározásnak köszönhető. Nyomában modern nemzetállamok jöttek létre, és bár igaz, hogy a térség a továbbiakban drámai események színhelye volt, amilyen a második világháború és az azt követő szovjet terjeszkedés, a birodalom egykori részei között ezek elmúltával sem igen lelhetőek fel a gazdasági, ideológiai, kulturális kapcsolatok nyomai. Ma már — érvel Kende — nagyon kevesen hiszik azt, hogy idejében hozott reformokkal a Monarchiát meg lehetett volna menteni. Mindemellett egyetért Fejtővel abban, hogy bizonyos vonásai alapján (vámunió, a szellemi javak szabad áramlása) a Monarchia a későbbi egyesült Európa előképének tekinthető. (Kende Péter írása a Korunk 1999 júniusi számában is olvasható.)

"Ezen a könyvön 1939 őszén kezdtem dolgozni. Eredetileg Hatvany Bertalannal, aki egy időre akkor ugyancsak Párizsban tartózkodott, azt terveztük, hogy együtt írjuk meg az Osztrák—Magyar Monarchia felosztásának igaz történetét — Seignobos Franciaország igaz történeté-nek mintájára" — olvassuk a Rekviem magyar kiadásának előszavában. Azóta, lám, eltelt néhány évtized, de a könyv végül elkészült. Vajon nem adhatnók Fejtő Ferenc szinte az egész évszázadot átfogó életútjának éppen ezt a címet: Igaz történetek?