Az Apostrof és a Korunk szerkesztősége közösen indította el a Nyílt Társadalomért Alapítvány támogatásával azt a rendezvénysorozatot, amelynek első eseményére szeptember végén került sor a Bánffy-palotában. A havonta ismétlődő találkozókon egy-egy román és magyar előadó a két irodalmat és kultúrát összefűző kapcsolat és kölcsönhatás szálait keresi.

Cioran 1937 júniusában jutott el először Párizsba. Visszatértekor ezt írta barátjának, Arsavir Acteriannak: "Bizonyára tudsz már róla, hogy Párizsban voltam... A múlt felszámolása számomra sokkal drámaibb folyamat, mint bárkinek. Múltamon az utóbbi hét évet értem, melyek a folyamatos rettegés, tehetetlenség és melankólia közepette teltek el. [...] Minekutána hét évig mást sem tettem, mint a legelvadultabb filozófusok olvasásával növeltem szenvedéseimet, most itt az ideje, hogy határozottan fellépjek önmagam ellen." Cioran ezeket a sorokat 26 éves korában írta. Ismert, vitatott író: a Pe culmile disperãrii (1934), a Cartea amãgirilor (1936) és a Schimbarea la fatã a României (1936) szerzője. Az első két kötet szubjektív metafizika, az utóbbi pedig történelem-filozófiai és kulturtörténeti "értekezés", központi témája Románia. A kéziratban már kész új könyv, a Lacrimi si Sfinti 1937 telén-tavaszán született Brassóban, ahol középiskolai tanárként működött. Egyébként az volt egyetlen munkahelye egész életében.

Miként a dokumentumokból, a barátokhoz címzett levelekből és a róla szóló vallomásokból kiderül, a fiatal filozófus számára 1937 válságos év és ugyanakkor törésvonal. Szakított múltjával, érdeklődési körével. Mindennél fontosabb azonban, hogy megszabadult rögeszméjétől, mely így szólt: Miként alakulhat át a román történelmen kívüliség történelemmé a szó szoros értelmében? Hogyan jöhet létre a román szubkultúrából teljeskörű kultúra? Miként ugorhat át korokat Románia úgy, hogy felébred évezredes álmából és a tényleges történelmi idő részévé válik? Ebből a rögeszméből született 1936-ban a Románia színeváltozása. 1937 tehát a román "betegségből" való kigyógyulást és a Romániától való (eleinte akaratlan, később tudatos) elszakadást jelentette. Lassú, fokozatos, fájdalmas elszakadás volt, néha-néha rövid visszaesés követte, aztán 1946-ban véglegessé vált.

1937 novemberében tért vissza Párizsba, a bukaresti Francia Intézet ösztöndíjával, és bár sosem doktorált, így lehetővé vált számára, hogy a gyógyító hatású semmittevés éveit töltse Franciaországban. Csupán 1940 késő őszén tért vissza hazájába, s akkor is csak azért, mert kényszerítették. Románia repatriálta a németek által elfoglalt Franciaországban élő polgárait. Szerencsétlen visszatérés volt, Cioran élete végéig bánta is azt a három hónapot. Románia akkoriban legionárius állam volt, ő pedig elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy közölt néhány politikai cikket, amit később keservesen megbánt. 1941 februárjában tért vissza Franciaországba —, de persze fogalma sem volt arról, hogy örökre.

Franciaország és kiváltképp Párizs megszabadította a Románia és a románság kérdése okozta mérgezéstől. Cioran történelem- és kultúraszemlélete spengleri alapokra épült. Azt vallotta, hogy a történelem alapegysége nem a nép és a náció, hanem az az óriási élő szervezet, ami a nagy, kiteljesedett, felsőbbrendű kultúra. Számuk korlátozott. Spengler nyolc hasonló nagyobb organizmust különített el. Román tanítványa nagy kulturális modellnek az ókori Görögországot és Franciaországot nevezte. Spengler szerint a kultúráknak három életszakaszuk van: a kultúra előtti kor, amikor az emberi közösség alapja a formátlan primitív nép; a kultúra korszaka, amikor kialakul a pszichikai kohézió alapján a nép, a kultúrában létrejönnek a szellemi élet magasrendű formái: a művészet, a vallás, a tudományok és a filozófia, történelmi szinten pedig a nemzet. Történelemről csakis ebben a kulturális periódusban beszélhetünk. A nagy kultúrának négy évszaka vagy négy életkora van. Tavasztól ősz, illetve gyemekkortól az öregség felé halad. A harmadik korszak akkor jelenik meg, amikor lezárul a nagy kultúra hozzávetőleg ezer éves történelmi ciklusa — ez már nem történelem, hanem utókor. E népek kilépnek a történelemből és "kultúra utániak", más szóval "fellah-népek" lesznek.

A 18—19 éves korában elsajátított spengleri eszmerendszerhez Cioran élete végéig hű maradt. Ezért állította, hogy Románia nem kultúra, a románság pedig nem nevezhető nemzetnek, csupán népnek. Szerinte a román friss keletű és nem nagy kultúra, a román múlt pedig ezeréves történelmi álom. Emiatt nem beszélhetünk román történelemről, csupán történelem előttiségről ("subistorie"). Cioran soha nem látott kérlelhetetlenséggel és hallatlanul erős hangnemben — éppen a hazája iránti kétségbeesett szeretettől hajtva — bírálja Romániát meg a román realitást, és meghirdeti "Románia színeváltozását", egyfajta Európához igazodó szinkronizáló "történelmi ugrást", akárcsak Eugen Lovinescu. Általános érvényű, utópikus terv ez az ország azonnali átalakítására.

Amikor 1937-ben Romániából Franciaországba, Szebenből Párizsba költözött, valójában a román történelmen kívüliségből a francia kultúrába vándorolt át. A francia kultúrát, akárcsak Spengler, ő is a negyedik életkorába lépett kultúraként, vagyis civilizációként határozta meg. De vajon mit tesz Cioran, amikor áttelepszik a történelem előttiségből a civilizáció alkonyába? Párizsban Cioran szebeni és bukaresti életmódját folytatja. Majdnem szegény diáknak mondható, nincs programja, sem határozott célja, hiszen "semmit sem szabad tennünk, ami lekötne minket". Meggyőződése, hogy "sokkal nemesebb foglalkozás Párizsban koldulni, mint Bukarestben uraskodni", éppen ezért már 1938-ban végleg eldönti, hogy nem tér vissza hazájába. Dolgozik, vagyis ír, de rendszertelenül, esetlegesen, semmiféle meghatározott terv nélkül. Alapjában véve átadja magát az örök vakációzás élményének. Egykor, szebeni évei alatt álmatlan éjszakáit a város középkori utcáin töltötte, beszédbe elegyedett a ritka járókelőkkel, vagyis a részegekkel, a koldusokkal és a kurvákkal — ugyanezt teszi Párizsban is, feleleveníti a lecsúszott egyénekkel a kapcsolatot. Érdekli a "zavarodott elméjű, összetört embertípus", az "éjszaka hölgyeivel" barátkozik. Ők állnak legközelebb hozzá, tőlük vesz leckéket az életről, vagyis ők a filozófiatanárai. Jóval mélyebben és igazabban gondolkodnak, mint a rendszerező filozófusok. Ez utóbbiakat azért veti meg, mert semmiféle eredetiséget nem mutatnak, és érzéketlenek az emberi nyomor előtt. Cioran első könyvétől az utolsóig azt vallja, hogy az ember az a létező, amelynek létre sem kellett volna jönnie. 22 éves korában "a halál szakértőjének" vallotta magát, most átéli a boldogság különös élményét. "A boldogság csakis egy párizsi szállodában képzelhető el, angol költők olvasása közben, álmodozva, gondolatok nélküli várakozásban. Ezt teszem én is, és persze emellett még ezt-azt" — írja Mircea Eliadénak. Ha emberek közé kell mennie, inkább a nők társaságát keresi, udvarol, szerelmes lesz és kiábrándul.

A tökéletesnek képzelt, Paradicsomnak látott Párizsban Cioran szállodák manzárdszobájában él, diákmenzákon étkezik, nem dolgozik, és nyilvánvaló, hogy ennélfogva nem is keres. Szabad, lustálkodó, szerény, de varázslatos életmódot folytat, ösztöndíjából él. Élősködő kíván lenni, olyan értelemben, ahogyan Sartre Baudelaire-ről mondja, hogy élősködő vagyis olyan ember, aki immár nem tartozik osztályához, hanem a gazdagok tartják el. Cioran már bukaresti egyetemista korában mutatott élősködő hajlamokat, amikor igényt tartott bentlakásra és kosztra. Ezt tette 1933—1935 között Németországban, ezt folytatta első franciaországi éveiben is. Bizonyára haláláig így élt volna, ha megengedik neki. Miután a Traité de décomposition (1949) című munkájával már megtette az első lépést a francia könyvpiacon, finoman figyelmeztették, hogy immár túllépte azt az életkort, amikor még diáknak számít, és menzán étkezhet. Szándéka nyilvánvaló volt: "Manzárdszobában lakom, diákmenzán étkezem, nem dolgozom, tehát értelemszerűen nincs jövedelmem. Nem ítélhetem el a kegyetlen sorsot, mivel lehetőségem volt 35 éves koromig szabadon, társadalmon kívüliként élni. Logikám mindig is egyszerű volt. Amikor már nem folytathatom így tovább, főbe lövöm magam" — írja 1946-ban. Tudjuk, hogy mindvégig sikerült, sosem kellett szabályos munkát végeznie, igaz, hogy csekély bérű tetőtéri szobájában meglehetősen szegény emberként végezte.

Ha a párizsi tapasztalat mindössze az anekdota szintjén marad, akkor édeskeveset jelentett volna. Komoly kihatással volt viszont a filozófiai műre, erről pedig már érdemes beszélni. Cioran lemond a román nyelvről, és franciául ír, francia szerzővé válik. Az életrajzi adatok ismeretében nyilvánvaló, hogy Cioran a román korszakban vallott politikai nézeteit tagadja meg ezáltal. Arról a meggyőződésről van szó, amely 1933—1937 között született politikai írásait jellemzi. Ez a vonulat fedezhető fel a Románia színeváltozása című könyvében is, amelyben egyfajta szélsőséges megoldás: az állandó forradalom, a diktatúra, a nemzeti kollektivizmus mellett érvel. A társadalmi igazságosságról a baloldal eszményét vallotta, realitássá viszont szélsőjobboldali politikai eszközökkel kívánta változtatni. Később élete végéig bánta 1933—1941 közötti politikai irányvesztését, és elhatározta, hogy soha többé nem ártja bele magát semmibe. Ehhez tartotta magát. A szélsőjobboldali eszmék hívéből "gyógyíthatatlan liberális" lett, akinek szemében a legfőbb érték a szabadság — saját szabadsága és mindenki másé.

Cioran nemcsak politikai nézeteivel szakított — minden kötelékét megszakítja Romániával. Bonyolult, többirányú folyamat ez. Többé nem tette be a lábát Romániába, nem írt többé románul, és keményen bírálta a román történelem előttiséget. És mindezt tetézendő, számtalanszor letagadta, hogy román.

Cioran identitáskeresése 1933-ban kezdődött Berlinben. Amíg hitt abban, hogy Románia képes egyik napról a másikra elindulni a nagy kultúra felé vezető úton, és jelentéktelen államból igazi politikai hatalommá válni, vagyis 1933—1941 között messianisztikus hévvel próbálta írásaival megváltoztatni az ország arculatát. Könyve nacionalista kirohanásokat tartalmaz, de az ő zsidó- és magyarellenessége nem egyfajta vulgáris nacionalizmus terméke, meglehetősen összetett érzések jellemzik, csodálat vegyül benne irigykedéssel és megvetéssel. Franciaországban Cioran többször is kijelentette, hogy magyar, vagy "magyar-román keverék", illetőleg zsidó. "Metafizikai értelemben véve zsidó vagyok."

Párizsban Cioran jellegzetes kivándorlóként élt. Nem attól való félelmében nem kérte soha a francia állampolgárságot, hogy a franciák tudomást szereznek szélsőjobboldali múltjáról, hanem sokkal inkább a Románia elleni gyűlölete miatt. Ebből az érzésből fakadtak filozófiai és gyakorlati tapasztalatai. Mivel hazaszeretete politikai és morális kátyúba sodorta, arra a következtetésre jutott, hogy soha semmi kötöttséget nem szabad elfogadnia, egyetlen szervezett csoporthoz sem szabad tartoznia, még akkor sem, ha ez a lehető legsemlegesebb csoportosulások egyike. Párizsban élte le az életét, de sehova sem tartozott. Párizsinak vallotta magát, de semmiképp sem franciának. Egyetlen "törzs" gondjai vagy panaszai sem tudták többé megindítani. Boldog volt, hogy közelről figyelheti Franciaország naplementéjét, a francia véget — vagy tágabb vonatkozásban Európa alkonyát.

A nyugati kultúra alkonyának gondolata határozza meg Cioran francia nyelvű műveit. Minduntalan azt hangoztatta, hogy az európai civilizáció haldoklik, ez a világ már mindent kipróbált, ritmusa elviselhetetlenné vált, ebben a világban a régi istenek helyét a haladás istensége vette át, ez a civilizáció saját magát fojtja meg. Így hát a jövő nem hozhat mást — jósolta a filozófus tetőtéri szobájában —, mint összeomlást. Az emberiség is el fog tűnni, mert az ember maga természetellenes, születésétől fogva elhibázott lény. Cioran felosztása a civilizáció periódusairól bibliai archetípusokra valamint hegeli és schopenhaueri sugallatokra épül. Három jelentős időszakaszt különít el, ezek a történelem előtti, a történelmi idő (attól számítva, amikor az ember az időbe "hullott", vagyis Ádámtól) és a történelem utáni idő. Ez utóbbi úgy jön létre, hogy az ember kiesik az időből, vagyis "lezüllik". Szerinte a vég közeledtének legnyilvánvalóbb jele éppen az, hogy a ritmus egyre gyorsabb, a világot és a dolgokat egyre nagyobb sietség hajtja, mert az ember azt a hiú reményt táplálja, hogy fejlődésével meglepheti az Urat.

Szabó Géza fordítása