Pontosan 1062 éve történt, 937 júliusában – olvasom az akadémiai magyar históriában –, hogy meghalt II. Rudolf burgund király, és őseink még abban a hónapban elkezdték Burgundiát pusztítani, Dijontól le délre, egészen a Rhőne völgyéig, ahonnan "a szokott alpesi úton" átkeltek Itáliába.

No lám, mi békésebben kalandozó utódok, a magyarok szokott útján járunk – igaz, hogy fordított az útirány, délről, "a hegyek lábától", a hajdani piemonti királyság felől jövünk, és minden újkori veszéllyel dacolva, nem a hágókat választjuk, hanem belemegyünk az Alpok gyomrába, a Fréjus-alagúton, majd onnan északra autózunk, el egészen a Saőne-parti római kori kisvárosig, Tournusig. A helyzet (mint mindig?) sajátos: közvetlen el(ki)bocsátó konferenciázó helységünk az olaszországi valdens központ, Torre Pellice – a harminc éve alakult Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1999-es Akadémiai Napjaitól búcsúztunk a reggel, és most úrvezetőnk, Kende Péter meghívására, Szabó Zsuzsa (a Budapestről Párizsba került, majd Londonba disszidált, onnan Franciaországba költözött író, Szabó Zoltán özvegye) társaságában, Tournusben ebédelünk, franciás-fenségesen. Hogy történelmileg hová-mibe keveredtünk, azt fokozatosan fedezzük fel. Torre Pellicében, a katolikus Itália északnyugati protestáns csücskében a ’89 óta változott viszonyokat megélő magyar emigráció jövője, főként a "Hazatérés?" (így, kérdőjelesen) volt a téma – és délben már, távol a havas csúcsoktól, vízesésektől, a csodálatos épségben látható román stílusú Saint-Philibert-templomot cserkésszük be, ahol a vértanúságot szenvedett Valér emlékét őrzik, de egyéb (magyar) asszociációk is adódnak az apátságban és környékén: 875-ben Noirmoutier szigetéről normann kalózok elől menekítették ide a barátok ama bizonyos Szent Philibert ereklyéit (Noirmoutier számunkra természetesen Kuncz Aladárt és a 20. század eleji francia internálásokat jelenti); a közeli bástyán viszont egy tábla ama 937-es magyar betörésre emlékeztet. Szóval a magyarok félelmetes nyilait itt sem felejtették el. (A montecassinói bencéseknél, Róma és Nápoly között, nem hallottam emlegetni 937-ben erre is kalandozó magyarjainkat – aminek legalább két oka lehet: az évezreddel későbbi német bombázások vitathatatlanul nagyobb károkat okoztak itt, mint váltságdíjat szedő elődeink; de ha mégis eleven volna az ősi magyar jelenlét e helyen, az apátság alatti városban lakó nagyszerű hungarológus, Amedeo di Francesco barátunk, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke irántunk érzett, szinte megmagyarázhatatlan szeretetében elhallgatná vendégei előtt e történelmi epizódot.)

A déli, tournusi megálló a lehető legjobb bevezetés tehát a Torre Pellicét francia környezetben folytató kérdéskörbe. Emigráció? Hazatérés? Párizs előtt nyilván bibliográfiailag is fölfegyverkeztünk. Borbándi Gyula alapkönyvei, különösen a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (a Hitel 1992-es kiadásában), munkaeszközként használhatók, Kovács Andor friss ajándéka pedig (A világ magyarsága. Európa I.) az 1999-es adatokat ígéri. Eszerint, az 1956 előtt és után érkezetteket összeadva, ma 40–45 ezer magyar él Franciaországban. (Összehasonlításul: Németországban 120 ezret, Svédországban 25–27 ezret, Nagy-Britanniában 25–30 ezret, Ausztriában 40–45 ezer főt, Olaszországban 9–10 ezret, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet hivatalos bejegyzésben elismerő Svájcban, Kovács Andor második hazájában 18–19 ezret tart számon a világszövetségi felmérés.)

Párizsra vonatkozóan nincs ilyen kimutatás kéznél, bár föltehetőleg ez is beszerezhető volna. Élő adatok, irodalmi vétetésűek viszont tömegesen kínálkoznak, Adytól Illyés Gyuláig s a ma (még) közvetlenül megszólíthatókig. Én ugyan nem számíthatom magam a frankofonok, talán még a frankofilek közé sem (Londonban, New York-ban könnyebben elboldogultam néhány napig, egy-két hétig), 1973-tól mégis – nagy időközökben – gyűjtöm a helyszíni élményeket. Vonatos, repülős és (legutóbb, Kendéékkel, 1999 májusában) autós "átjárásaim" során (Budapesten és Kolozsvárt folytatva a megkezdett beszélgetéseket) neves eligazítóim akadtak: a legelső talán, stílszerűen egy párizsi bisztróban, az esszéíró-kritikus Sipos Gyula (Albert Pál), aztán a Magyar Műhelyt szerkesztő költő, Nagy Pál és társa, Papp Tibor, az Irodalmi Újság most éppen 75 éves (a szerkesztéssel sajnos már felhagyott) párizsi alapembere, Méray Tibor, a francia–magyar (és francia–román) kulturális kapcsolatokat akkoriban (1990 tavaszán) hivatalosan is építő Virág Ibolya. Párizsban találkoztam újra, 1990-ben, a nekem nemzetiségi düheimben (1989 decembere előtt) hitet adó Mircea Iorgulescuval, és itt válthattam néhány szót Paul Gomával. A nagy párizsi kapcsolat természetesen Fejtő Ferenc, aki a harmincas évektől hűséges a Korunkhoz, és ebből a barátságból Neullyben, illetve a fényes Párizsban (az egyik királyi palotában, Fejtő francia állami kitüntetésének estéjén), majd Budapesten (ahol az Akadémia ünnepelte a 90 évest), nem utolsósorban pedig levelekben nekem is jutott. No és a Korunk-történetben újabb munkatársi kapcsolatok: az irodalomtörténész Fodor Ilonával (aki budai otthonát, rádiós munkáját cserélte fel, már jócskán a Kádár-korszakban, a párizsi emigrációval), a Korunk Galériában fölfedezett, nálunk indult grafikus baráttal, Simon Sándorral – és a legfiatalabb "párizsi magyar"-ral, a Kolozsvárt kezdett egyetemi tanulmányait francia környezetben, a Latin Negyedben kiteljesítő (és haza várt) Kányádi Andrással, az 1999. júliusi "párizsi Korunk" szervezőjével.

Íme, a rövid leltár, a szerkesztői háttér, az új lapszám sokféle indítéka egy részének számbavétele. Ha az "átjárásokat" ("átjárásaimat") teljesebben próbálnám felvázolni, legújabb párizsi élményeim közül – szintén Kányádi András májusi vasárnap délelőtti kalauzolásának köszönhetően – a "Shakespeare and Company" könyvesbolt-antikváriumban átélteket rögzíteném, szubjektív naplóban. A Notre-Dame szomszédságában üzemelő, rengeteg fiatalt vonzó, ódon és modern világkultúra-központ (apró helyiségekből álló, emeletes kis üzlet) maga az ÁTJÁRÁS lett számomra. Persze, egy igazi frankofil továbbra is a Montmartre, a Szajna-parton sorjázó könyvárusok, a múzeumok, a színházak igazára esküdhet. Én, kinyitva lapos és ettől a kalandos úttól még inkább megviselt pénztárcámat, magammal hoztam egy gyönyörű kis angol könyvet, a Shakespeare in Love címűt. Az 1999-es többszörös Oscar-díjas film képei, a Shakespeare-szonettek kicsi válogatása és néhány rövid drámarészlet alkotják a könyvet. Átjárás-élményemhez hozzátartozik, hogy még az amerikai díjeső előtt láthattuk ezt az emberi szuperprodukciót (?) Kolozsvárt, a házunktól kétszáz méterre levő moziban, és azóta is beszélgetéseink visszatérő tárgya a Marc Norman és Tom Stoppard forgatókönyvéből készült, Shakespeare szelleméhez hű, ugyanakkor tömeghatású film. (Ha kigyönyörködtem magam a Faber and Faber kiadta emlékeztetőben, filmes fiam tulajdona lesz a könyv.)

Szólnék, szívesen, a Simon Sándor vezérlete alatt megtett párizsi sétáinkról, melyek során Brâncusi Beaubourg melletti kiállítás-műhelyébe, a valamikor Simonhoz hasonlóan (diákként még) korunkgalériás Zsakó Zoltán műteremlakásába ugyanúgy eljutottunk, mint (az éppen zárt) Picasso Múzeum közeli kisgalériákba, például Henri Michaux különös rajzaihoz, a koreai Kwang-Sung Park fotóból építkező hatalmas táblaképeihez és talán a legizgalmasabb képzőművészeti látványhoz, a Galerie Xippas-ban látható Dario Urzay (?) dekoratív-filozofikus munkáihoz.

Elismerem, egy frankofonnak ezzel a gyorslistával nemigen van mit kezdenie. De lehet, hogy épp így leszek én is frankofil? A magyarokra is vonatkoztatva: párizsi (vagy bécsi, berlini, londoni, bázeli stb.) emigráció helyett én ma inkább így mondanám: átjárások. Persze, Schengen korában bonyolult kérdés ez nekünk, erdélyieknek, a félretehetetlen anyagiakat akár félre is téve. Mégis, mintha Ady Párizs-érzékelése vagy a két világháború közötti korszak volna valamiképpen visszatérőben. (Leszámítva Noirmoutier-t.)

Bár igazam volna.