"...szeretnénk, ha egy kb. 5—6 flekkes anyagot írnál a Bárkáról mint fiatal színházról, mint műhelyről, a Hajónaplóról mint műhelylapról, a Bárka-képzőről és a kritikai iskoláról, amit a Bárkában vezettek Nánayval. Szóval valami szubjektív írás kellene mindarról, amit akár Bárka-jelenségnek is nevezhetünk..."

(e-mail üzenet a Korunk szerkesztőségéből 1999 tavaszán)

Kedves Korunk!

A felkérésre válaszolva legszívesebben arról írnék most "valami szubjektív írásban", miért is rendeztem meg ez év elején Mrozek Mulatság című darabját. Ez lehetne a legpontosabb válasz arra, mit gondolok a Bárkáról. Csakhogy az effajta beszédmódban ott bújna az a nagyképű — és teljességgel naiv, életidegen — gesztus is, miszerint olyasvalamiről értekezünk, a Korunk és én, ami kívül-belül ismeretes minden olvasó és nem olvasó előtt, és amit akár Bárka-jelenségnek is nevezhetünk". Úgy gondolom azonban, hogy az általatok megengedett, sőt kívánt szubjektivitás szabadságát érvényesítve és akár a Mulatságról morfondírozva sem veszíthetek szem elől egy valószínűleg nyilvánvaló tényt: az, ami számomra éppen a világ közepének mutatkozik — ez lenne a Bárka —, a Korunk olvasója számára ismeretlen földrész, saját világközepéhez képest érdektelen periféria. Folyamatos kitérőkkel haladhatok tehát, mert közölnöm kell bizonyos alapinformációkat. Derüljön ki, mi is ez a világközepe egy másikhoz képest.

Első kitérő: volt egyszer, sőt még van is egy Szentivánéji álom. 1994 decemberében (igen bizony, ilyen régen) bemutatták, a következő évben mindenféle magyarországi díjakat elnyert, értékeitől, hibáitól függetlenül ideiglenes legendává vált. Alkalmi csapat hozta létre, Csányi János vezetésével. Utóbbi, a színművészeti főiskola után a Katona József Színházban statisztáló, majd onnan — bizonyos beilleszkedési zavarok miatt valószínűleg joggal — kiebrudalt, diplomás színész, a Szentivánéji csapatára építve színházat akart létrehozni. Színházat, mely kihasználja a létező struktúra minden előnyét, de közben mégis e struktúrától függetlenül, viszonylag szabadon létezik. Fából vaskarikát. Ez lett a Bárka.

Második kitérő: Csányi szabad teret keresett. Nem már létező, valamikor a századforduló környékén felépített, kukucskáló színpados intézményt akart megszerezni magának — pedig ez talán könnyebben ment volna, hisz bármily nehezen mond is le valaki, mondjuk egy adott generáció, saját" tulajdonáról, a vadásztermészetű, kitartó és makacs fiatalt megunva (merthogy Csányi ilyen természetű és mégiscsak egy új nemzedék birtokon kívüli tagja) egyszer csak dob valami koncot neki —, ő egy tágas, üres csarnokot keresett. Üres teret", mondhatnánk nagyképűen, ahol bármi megtörténhet. (Ezek a szavak itt most véletlenül valóban fontosak: az üres tér, ami nullpont lehet, tudatos felejtése annak, amit készen kapott-örökölt az ember, és amely térben szabadon újragondoltatik színész és néző viszonya, egyáltalán, újragondoltatik maga a színház, miközben nem árt emlékezni a spanyolviaszra, úgymint bármily egyszeri és jelenhez kötött is ez a műfaj, azért a színházat számosan felfedezték már előttünk is; és ott a kétségbeejtő ám lelkesítő érzés: bármi megtörténhet, vagyis megszülethet a pillanatnyi csoda, de a kudarcos semmi is — és ami ilyenkor a legvalószínűbb: születhet egy gyenge-közepes-jó színház, egy a sok közül.) Szóval történt, hogy valamikor '96 tavaszán, az Üllői úton ácsorogva vagy kocsijából véletlenül kipillantva — és a fogalmazás itt már csak azért nem lenne mindegy, mert kizárólag az a fontos, hogyan hangzik szebben a mese, a majdani legenda — Csányi meglátott egy épületet, és feltehetőleg így szólt magában: ez lesz az. Az épület az Orczy-kert kerítésén belül állt (hamarosan meg is jelent az Élet és Irodalomban az Orczy-kerti dolgozók tiltakozó levele, miszerint hagyják őket békén holmi színházcsinálók, és ez, beláthatjuk, minden ember jogos kívánsága), egykor a híres Ludovika vívóterme volt, majd a második világháború után tornateremként funkcionált. Az Üllői útról az nem látszott, hogy az épület belül halálosan lepusztult, és a szemlélődő, álmodozó idegen azt sem tudhatta, hogy a Józsefvárosi Önkormányzat már megszavazott bizonyos összeget a penészes tornaterem sport- és kulturális célú felújítására.

Harmadik kitérő: 1996 júniusában összeült a 31 tagú józsefvárosi közgyűlés (mellesleg a hírhedt nyolcadik kerületről van szó), és szavazott arról, mi is legyen a valamikori vívóteremmel. Örök titok marad, hogy az adott pillanatban melyik képviselő miért is nyomta meg az igen vagy a nem gombot. Mindenestre pártállástól függetlenül (!) 16/15 arányban az igen nyert: az Orczy-kerti épületet színházi célra kell átalakítani. Ott akkor, a hivatali döntések szintjén, megszületett a Bárka Színház.

Kedves Korunk! Igen, tudom, a kért 5—6 flekkhez képest túlságosan hosszú ez a felvezetés — csakhogy érzékeltetnem kell azt is, hogy a kilencvenes években, a magyarországi színjátszás leszálló ágában, amikor hosszú évtizedek után először alapítottak színházat Budapesten (vagyis nem egy már létező színházépületbe költözött be egy új vezetés, és keresztelte át a homlokzati feliratot), bizony nem normális" várakozásokat kell-kellene kielégítenie egy új színháznak. Egy olyan új színháznak, melyet többnyire kevés tapasztalattal rendelkező fiatalok hoztak létre.

Nos, mi is történt az igen/nem gombok megnyomása óta eltelt lassan három esztendőben? A színházalapítást a leendő tagok, tagjelöltek megünnepelték, aztán mentek vissza anyaszínházukhoz, vagy folytatták a szabadúszást, hiszen az első év csak a tervezés, a szerződtetés és a várakozás időszaka volt. A Bárka első évada 1997 őszén kezdődött — 12 fős állandó társulattal egy pillanatok alatt helyrepofozott épületben. Merthogy a rekonstrukció csúszott. Hányatott körülmények között (feketére mázolt, ócska tornateremben, kiszolgálóhelyiségek — öltözők, irodák... — nélkül stb.) elkészült hat előadás: Királydrámák (író-rendező: Kiss Csaba); Kárpáti Péter: Díszelőadás (rendező: Simon Balázs); Thomas Bernhard: Ritter, Dene, Voss (rendező: Bagossy László); Garcia Lorca: Don Cristobal... (rendező: Kaszás Gergő); Dario Fo: Csak asszonyok (rendező: Vlad Mugur); Tasnádi István: Titanic vízirevű (rendező: Bérczes László). E felsorolás jelez bizonyos erős Bárka-szándékokat: a klasszikusokat tisztelve (és játszva) a színház különös gondot fordít az új magyar drámákra (a műsorterv fele, három darab ősbemutató), mégpedig oly módon, hogy a szövegek szinte a próbákkal párhuzamosan készülnek, és a drámák végleges változata a premierrel egy időben születik meg. E módszer előnye az, hogy az író, a rendező és a színész a megszokottnál sokkal szorosabb munkakapcsolatban készíti el a szöveget s ezzel párhuzamosan az előadást, az író általa ismert és kedvelt színészekben gondolkodhat", sőt velük együtt — a színészek ötleteit, próbákon születő improvizációit figyelembe véve — írhatja a szöveget, hátrány viszont, de legalábbis különleges nehézség, hogy a próbaidőszak kezdetén a megszokottnál nagyobb a kockázat és a bizonytalanság, az olvasópróbán nem lehet egy végleges, a végeredményre nézvést valamiféle garanciát ígérő szöveget a kézbe adni. Mindenesetre akár előnyös, akár hátrányos, tényként kezelendő, hogy a Bárkán tudatosan beépül a munkába a közös alkotás kínja és öröme. Ezt a célt szolgálja az Írói Műhely létrehozása, melynek tagjai közt nemcsak írókat (Kárpáti Péter, Tasnádi István, Matuz János), de rendezőt, dramaturgot, filmrendezőt és zeneszerzőt is találni.

A második évadban folytatódott a hányódás: hosszú távon örömteli esemény vette kezdetét — az Orczy-kertben elkezdődött az építkezés —, ám rövid távon — ha egy teljes évad rövidnek tekinthető akkor, amikor egy teljes társulat csak egyetlen évadra szerződik — színházcsinálásra alig megfelelő albérletről albérletre" vándorolt a Bárka legénysége. E rendkívüli, erőt próbáló helyzet egyszerre alkalmas arra, hogy az egymásba kapaszkodókat csapattá gyúrja, ugyanakkor a munkával nem feltétlenül vele járó, felesleges feszültségeket teremthet, és energiákat pazarolhat el. Mindkettő megtörtént. Egyszerre pusztult és született, amortizálódott és épült ez az új színházi műhely. Most, e sorok írásakor, a második évad végén, az új épületbe költözés küszöbén Udvarossal, Spolariccsal, Mucsival, Kaszással, Kovács Lajossal az élen még mindig együtt a társulat — és ez nagyon nagy szó! —, mely társulatot élteti a remény, hogy végre megfelelő, sőt kivételesen jó körülmények között dolgozhat, és élteti a teljesített két évad is: a már felsorolt hat előadás után született újabb három (Szép Ernő: Lila ákác — rendező: Simon Balázs; Mrozek: Mulatság — rendező: Bérczes László; Csehov: Cseresznyéskert — rendező: Bagossy László), ezek fogadtatásukat tekintve igen sikerültnek tekinthetők. Pirandello A hegyek óriásai nyomán pedig Csányi János rendezésében most készül a legújabb bemutató — mindez azt jelenti, hogy amikor szeptember 17-én ünnepélyesen megnyitják a Bárka új épületét, az első két évadból műsoron tartott produkciókat és Cseh Tamás estjét figyelembe véve a társulat nyolc kész előadással kezdheti az első igazi évadot, mégpedig egy olyan épületben, mely egy 300 fős nagyteremmel, egy 100 fős stúdióval, egy koncertekre, irodalmi estekre, kiállításokra alkalmas kávézóval és egy 3—400 főt befogadó szabadtéri színházzal rendelkezik.

Ez maga a történet.

Kedves Korunk! Érzem, most már igazán utalhatnék arra, ami felkérésetekben oly hangsúlyosan szerepelt: a színház mint műhely. Műhely. Igen, a szót magunk is magabiztosan használjuk, van nálunk Írói Műhely, Drámaíró Műhely, Hajónapló Műhely... De hát mi is lenne egy műhely? Mondjuk egy kicsi méretekben, másként fogalmazva: emberi léptékben, azaz a személyességet és a személyiséget meghatározó módon figyelembe vevő, a szakszerűséget és az ártatlan lelkesedést egyaránt tisztelő, közös munkát végző csapat. Megfelelünk-e ennek? Még nem. Eredeti szándékunk és elfogult ítélkezésünk szerint efelé tartunk. De egyelőre csak a sebekkel és jófajta összemelegedésekkel, hibákkal és eredményekkel is járó összecsiszolódás folyamata zajlik. Nehezíti a helyzetet, de legalábbis sajátossá teszi azt a Bárka megszületésének módja: ellentétben a híres műhelyek létrejöttének közös vonásával, miszerint egy-egy csapat egy már tapasztalatokkal felvértezett, karizmatikus Mester körül gyűlt össze (Mnouchkine, Brook, Strehler, Stein, Grotowski, Ciulei, Barba, Dogyin, Vasziljev... vagy hogy magyar példákkal éljek: Paál, Zsámbéki, Székely), a Bárkán tapasztalatlan, fiatal nemzedék jött össze, és szinte hályogkovács módján próbál struktúráját és szemléletét tekintve is új és életképes társulatot szervezni. A szükséges összetartó erőt nem egy kivételes személyiség és tulajdonképpen nem is egy mindenki által követett egységes szemlélet adja — ezt az erőt sokkal inkább a másikat elfogadni próbáló, a mindennapokban természetesen folyamatos ütközésekkel járó, szándékunk szerint nagy tűréshatárokon belül működő tolerancia teremti meg. Ez azonban — noha a Bárka, akár az író-dramaturgokat, akár a rendezőket, akár a színészek java részét tekintjük, a harmincasok csapatának tekinthető, és így egymást mégiscsak értő alkotó embereket jelent — nagyon is sérülékeny közösség. E helyzet hátránya is, előnye is az a tény, hogy szinte napról napra szembe kell nézni a kérdéssel: mit is csinálunk, mi a színház, mi a Bárka, megszületett-e már, vagy már el is hibáztunk valamit, avagy megteremtése-megszülése mindennapos feladatunk?

Hát igen, tulajdonképpen erről, ilyesmiről (is) szól számomra a Mulatság, mely darab 1962-ből származik, és megrendezését éppen e hároméves bárkázás" indukálta bennem. Az a pillanatnyi eufória, amit az 1996-os igen/nem gombok megfelelő megnyomása jelentett számunkra, akik akkor egy pillanatig azt hihettük, a Bárka-Mulatság megszületett, és mi egy csapat, egy műhely vagyunk, majd jöttek az elképesztően rossz körülmények közt lefolytatott próbák, amikor is minden előadással magunknak és másoknak is bizonyítanunk kellett, hogy vagyunk, hogy nem a gombok megnyomásán, hanem rajtunk múlik, van-e Mulatság, van-e Bárka. Szóval az a nagyon fontos valami, az a személyes világközepe, ami rajtunk kívül is van — gombokban, bankjegyekben, közönségben... — és mindenekelőtt bennünk van. És megszületésére, megőrzésére nem garancia a tegnapi siker. Vagyis a Bárkát naponta vízre kell eresztenünk, és nem tudhatjuk, jó szél lesz-e, illetve elég kitartóak és tehetségesek leszünk-e ahhoz, hogy azt a szelet vitorlánkba fogjuk — és akkor talán, ha a csillagok is úgy állnak, aznap este hét és tíz között mulatság lesz.